Gábor
Zúgott a fejem a fáradtságtól, mikor visszakocsikáztam az irodámba. Az órákig elhúzódó tárgyalás kellőképpen kimerített, ha ez még nem lett volna elég, elvesztettük a pert. Egy tehetős család – nem éppen szép és békés- válásához kellett asszisztálnom. Itt azonban nem az anyagiakon ment a vita, hanem a gyerekelhelyezésen. Mindkét szülő magának akarta, szegény kisrác ebbe teljesen tönkrement. Egyformán szerette a szüleit, és hiába maradt volna az anyjával, a bíró az apának ítélte a felügyeleti jogot. Gyanítom, a férfi kellőképpen meghálálta a döntést. Mindig elborzasztott, ha ilyen üggyel találtam magam szembe. A gyereket tárgynak tekintették, és a világon senki sem törődött azzal, hogy ők mit éreznek.
Kimerülten rogytam le a kényelmes bőrfotelbe. A nyakkendőmet meglazítottam, majd lehunyt szemmel ültem egy darabig, és hallgattam a csendet. Kelletlenül pillantottam a mellettem tornyosuló papírhalomra, és a laptopra ragasztgatott kis cetlikre, amiket a titkárnőm hagyott. Hiába, már nem bírtam olyan jól a munkát, mint régen. Jobban szerettem volna már egy asszonyt, aki otthon vár.
Bosszúsan felmorrantam, mikor megcsörrent a kaputelefon. Mintha ólomból lettek volna a tagjaim. Minek is jöttem vissza? Mentem volna inkább haza. Bárki is az, lerázom.
- Igen? – cseppet sem próbáltam elrejteni az elégedetlenségemet.
- Viki vagyok! – mondta egy hang bátortalanul. Megfordult a fejemben, hogy valami mondvacsinált ügyre hivatkozva elküldöm, de a józanabbik felem azt súgta, a lány sosem keresett még ok nélkül, így hát megnyomtam az ajtó nyitógombját.
Remélem nem megint az a bolond kölyök csinált valamit.
- Gyere! – szóltam mikor meghallottam a halk kopogást.
- Szia! – Viki félszegen állt az ajtónak támaszkodva. Biztosra vettem, hogy levette a hanghordozásomból, hogy a hátam közepére kívánom. – Ha zavarok, visszajövök később.
- Ne haragudj az előbbi hangnemért. Eléggé nehéz napom volt. Tudod, hogy téged amúgy sem küldenélek el soha.
Megvártam, míg leveszi a kabátját, és leül velem szemben. Nyúzottnak tűnt, gondterhelt kifejezés ült az arcán. Bármit is akart mondani, nehezére esett elkezdeni.
- Szeretném a segítségedet kérni, de ezúttal ügyvédként.
- Csak nem el akarsz válni? – próbáltam viccelődni. Nem kellett volna. A lány szemét elfutották a könnyek. Odanyújtottam neki egy csomag zsepit.
- Ha rosszul sülnek el a dolgok, lehet, hogy az lesz belőle.
- Csak nem Nóri apja került elő? – döbbenten meredtem a lányra, aki hosszú percekig némán nézett maga elé.
- Talán… nem tudom. Kaptam egy fényképet, ami abban a klubban készül, ahol azzal a férfival…
Zokogás tört fel belőle. Nem tudtam hibáztatni azért, amit tett.
- Bárcsak azt mondhatnám, hogy a bíróság minden esetben az anyának ítéli a gyereket, de ez nincs így. Ha a kicsi biológiai apja felbukkanna, és magának követelné, legelőször is egy apasági vizsgálatot javasolnék, ami ebben az esetben inkább időhúzásnak lenne jó.
- Miért? – ahogy rám nézett azokkal a könnyes szemeivel, összeszorult a mellkasom.
- Gondolom, semmit sem tudsz róla.
- Még a nevét se. – szúrta közbe keserűen.
- Az ilyen vizsgálatok, akár hetekig, hónapokig is eltarthatnak. Ez idő alatt utána tudnánk nézni a fickónak. Ha valami törvénytelen dologra bukkanunk, esélytelen, hogy ő kapja a felügyeleti jogot.
- De ha elég pénze van, ezt is ki tudja bulizni.
- A bíróknak, még ha kapzsik is van annyi eszük, hogy törvénytelen dolgokkal nem seftelnek. Ahhoz, hogy övé legyen a kicsi, makulátlannak kell lennie. Ki tud eddig annak a képnek a létezéséről?
- Te, Lilla és Zsolti, meg az ő apja.
- András? – szaladt fel a szemöldököm.
- Elmentem hozzá a börtönbe, remélve, hogy talán tud segíteni.
- Ha több ilyet is kapnál, vagy bármi mást, amit fenyegetésnek érzel, rendőrségre kell menned vele, és akkor Tominak is el kell mondanod. Könnyen elfajulhat a dolog.
- Olyan ez az egész, mint egy törékeny üveggömb. Ha túl erősen szorítom, összetörhet. Ha későn kapok észbe, nem tudom megmenteni azt, amiért annyit szenvedtünk.
- Ha szeretnél beszélni a férjeddel, ha tudok, segítek. – ajánlottam fel készségesen.
- Ezt egyedül kell elintéznem. Különben sem akarom, hogy választanod kelljen kettőnk között. Nem lenne tisztességes.
Miután Viki elment, főztem egy adag kávét, és nekiestem a temérdek válaszra váró mailnek. Normális esetben, megtudott botránkoztatni egy ilyen eset, ha az illető nő félrelép, aztán egyszer csak megjelenik a vér szerinti apa. Ez a helyzet más volt. Ismerve az előzményeket, Vikit nem láttam többnek egy szerencsétlen áldozatnál. Ha nem lett volna az a hamis felvétel, sosem csalja meg Tomit.
Megint viharfelhők gyülekeztek, de ezúttal fogalmunk sem volt, honnan érkezik az első villámcsapás.
Viki
Megfogadtam András tanácsát, és megkerestem azt, aki a buliban fényképezett, de ő sem tudott segíteni. Hetek teltek el eseménytelenül, mégsem voltam teljesen nyugodt. Tomi előtt próbáltam titokban tartani a történteket, de nem ment valami könnyen. Zsolti ugyanis nem volt hajlandó tudomást venni rólam. Ha mégis négyesben csináltunk valamit, csak annyit szólt hozzám, amennyit feltétlenül szükséges volt. féltem, hogy beváltja a fenyegetését, és tényleg kitálal a férjemnek.
- Mi a fene ütött belé? – kérdezetem fojtott hangon, bár kissé ingerülten Krisztitől, mikor egy este nálunk vacsoráztak.
- Nekem sem mond semmi. – vonta meg a vállát, mire kétkedve néztem rá. – Tényleg. Szerintem megrázó volt, hogy találkozott az apjával. Biztos vagyok benne, hogy csak félt téged.
- Furán mutatja ki. – motyogtam, miközben bepakoltam az edényeket a mosogatógépbe.
- Talán azt hiszi, ha nem áll szóba veled, eszedbe sem jut, több – szerinte- veszélyes és ostoba dolgokba belerángatnod őt.
- Hát, ezt nem normális! – prüszköltem. – Az eszébe sem jutott, hogy esetleg találok mást, aki segíthet rajta kívül. Elmondta mi volt az a szerinte veszélyes húzás?
- Azt mondta, majd te elmondod…
- Miről sutyorogtok lányok? – Tomi átkarolt hátulról, én pedig rá mosolyogtam.
- Meglepetés. – vágtam rá reflexből. Végül is, az lesz majd, csak nem éppen kellemes.
Álmatlanul forgolódtam éjszaka. Megpróbáltam kompromisszumot kötni, az engem ócsároló belső hanggal.
Gyáva vagy, az a te bajod!
Ki akarom várni a megfelelő pillanatot. Az ilyesmit nem lehet, csak úgy mellékesen közbeszúrni egy beszélgetés alkalmával.
Nincs olyan, hogy megfelelő pillanat.
De van! Ha kapok még egy rejtélyes levelet, azonnal kitálalok mindent.
Hiszem, ha látom!
A sors valamiért úgy intézte, hogy hetekig nem került sor erre a rettegett vallomásra. Újra minden lecsendesedett körülöttem. A levelet, biztos helyre, tettem, ahol véletlenül sem kerül illetéktelen kezekbe. Fellélegeztem, Zsolti, bár ismét szóba állt velem, mindig éreztem, hogy árad belőle a feszültség.
- Miért nem vagy képes elengedni magad? – kérdeztem, mikor éppen Kriszti üzletében segítettünk helyretenni a tisztításból visszaért ruhákat. A fiatal lányt ugyanis teljesen levette a lábáról a keresztlánya.
- Nem tehetem.
- Nem lehetek elég hálás ezért. De ugye nem esel át a ló túloldalára? – kérdeztem Kriszti felé sandítva, akiből szinte sugárzott a boldogság.
- Ezt hogy érted?
Felmordultam nem tudtam eldönteni, tényleg ennyire nem érti, vagy szándékosan akar az agyamra menni.
- Nem én kéne legyek az első, hanem a barátnőd, aki mellesleg gyereket vár. Még ha rendőr vagy is, nem kötelességed minden veszélyes ügyet neked elvállalni. Sózd más nyakába.
- Ugye tisztában vagy azzal, hogy ez nem így megy?
- Tudom, csak nem akarom, hogy bajod essen. Már nem csak magadra kell gondolnod. – szeretetteljesen néztem az egyik kanapén ülő lányra.
- Félek, hogy rossz apa leszek. – Majdnem elnevettem magam, de nem tettem.
- Nem a szüleinktől függ, mi milyenek leszünk. Ezt ugye tudod? Apád elkövetett néhány hibát, de te nem fogsz.
- Honnan veszed? – kétkedve emelte rám a tekintetét.
- Egyszerűen csak, érzem.
- Hogy lehet az, hogy a ti kapcsolatotok ilyen jó? Biztos, hogy van valami titok. Azt hittem, a gyerek megszületése után, egymás haját tépitek, minimum.
Felnevettem. – Tény, hogy ha fáradtak vagyunk, könnyen letámadjuk a másikat, jelentéktelen dolgok miatt, de ezek sosem tartanak soká.
- Biztos van valami, amire háklisak vagytok!
- Tudod, hogy minden szót hallok, ugye? – nézett Kriszti a párjára. – Ha már így rákérdeztél, ha terhesség alatt felszednék pár kilót, és szóbahoznád, nagyon megbánod!
- Tessék! – intettem a nő felé. –Ettől tényleg ki tudunk borulni. Éreztetned kell, hogy még mindig ő a tökéletes nő számodra.
- Lefogadom, hogy Tomi is betartja ezt a szabályt.
- Merne csak másként tenni! – háborogtam játékosan.
Mikor végeztünk az üzletben, megittunk egy kávét – vagyis csak Zsolti és én, kismamának a koffein tabu – közben megpróbáltam segíteni nekik a névválasztásban. Reméltem, ugyanolyan könnyen megy majd, mint annakidején nekünk, de tévedtem. Egyikük sem engedett a saját javaslatából. A végén a lányommal együtt mosolyogva néztem, ahogy vitáznak. Annyira lekötötték a figyelmemet, hogy észre sem vettem, hogy az ölemben lévő pici megkaparintotta az asztalterítő lelógó szélét. Csak akkor tűnt fel, mikor megmozdultak a poharak.
- Hé! – kaptam a keze után és kihúztam az ujjai közül az anyagot. Enyhén bosszús hangomtól legörbült a szája és mozgolódni kezdett a karomban.
- Jobb, ha megyünk, – állt fel Zsolti – a kisasszony drámázni készül.
Szabad kezemmel játékosan vállon bokszoltam a vigyorgó férfit. – Majd ha neked lesz gyereked…
- Bárcsak túllennék ezen az egészen! – fintorgott Kriszti, akinél sajnos jobban előjöttek az ilyenkor szokásos bajok. - Ti nem akartok egy kistestvért?
Váratlanul ért a kérdés. Pedig igazán szülhetnél egy gyereket a férjednek! Jegyezte meg gonoszul egy hang a fejemben. Aki tényleg az övé.
- Még nem beszéltünk róla. – tértem ki a válasz elől.
- Jó kis edzés lehetne majd két kicsi után futni két külön irányba. – jegyezte meg kajánul Zsolti. – Kíváncsi vagyok, te hogy bírod majd, ha a sajátod mellett a keresztlányodra is vigyáznod kell majd. – vágtam vissza.
- Vikinek igaza van. Ne izgulj, majd mi teszünk arról, hogy formában tartsunk. – mosolygott Kriszti.
Ahogy beléptem az ajtón megcsapott a sült csirke illata, s mint egy végszóra megkordult a gyomrom.
- Szia! – Szúrósan néztem a férjemre, fejemmel a karomban alvó baba felé bökve. – Ja, bocsi! – húzta be a nyakát.
Lefektettem Nórit a kiságyba, aztán visszamentem a konyhába, ahol a férjem még mindig szakácsot játszott.
- Felébredt? – pillantott rám.
- Dehogy. Alszik, mint a bunda. – mondtam és engedve az illatok csábításának, lecsíptem egy kis darabot a csirkéből. – Lelket kéne öntened Zsoltiba.
- Nofene?
- Fél az apaságtól. Gondoltam, te talán beszélhetnél a fejével.
- Mi fiúk nem szoktunk lelkizni. – jegyezte meg felhúzott orral. Hozzávágtam egy darab sült krumplit.
- Nem azt kérem, hogy sírjatok együtt, csak, rá kellene jönnie, hogy nem olyan nehéz, amilyennek tűnik. A legfontosabb, hogy a család legyen neki az első. Ha már itt tartunk, én ettől félek.
- Viki! – ellazultam, ahogy a kezei a vállamra simultak. – Ne akard mindenáron megoldani a problémáikat. Értékelem, hogy segíteni akarsz, de mindenre nekik kell rájönniük, még ha nehezen is megy majd.
- Tudom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése