Tizenhatodik fejezet

Viki

 Szerencsére apu nem volt otthon mikor hazaértem. Még mindig a történtek hatása alatt álltam. Ijesztő volt így látni Vincét, hogy már tudtam az igazat. Felállt a szőr a hátamon, mikor eszembe jutott, mikor kezet csókolt. Amit akkor lányos zavarna éreztem, most már undorrá változott.

Tudtam, hogy a nagylelkűsége csupán álca. Bárkin is segít, egyszer benyújtja ért a számlát, és az illetőnek nagy árat kell fizetnie.

Ami Tomit illeti, egy részem tudta, hogy haragudnom kellene rá. Hazudott, ráadásul könnyen bajba kerülhetek miatta. Na, nem mintha Vincétől nem kellene tartanom, ha Tomi nincs a képben, de ha bántani akart volna, már rég megtette volna. A boltban láttam az arcát, mikor a másik férfi besétált. Tudtam, hogy bármit megtenne azért, hogy megvédjen. Már nem az, aki volt, jobb ember annál. Viszont a bosszú hajtja. Féltem, hogy alábecsüli Vince hatalmát, és mégis úgy dönt, hogy egyedül száll szembe vele.

Nagyon szerettem volna elmondani valakinek a történteket, tanácsot kérni, de tudtam, hogy lehetetlen. Ha erről bárki tudomást szerez, megeshet, hogy az életével fizet. Ezt képtelen lennék elviselni.

Mire apu hazaért mosolyt erőltettem az arcomra.

- Mutasd meg a ruhádat! – parancsolta azonnal amint belépett az ajtón. Sosem láttam még ennyire izgatottnak. Felmentem, hogy átöltözzek, lefelé pedig igyekeztem nem hasra esni.

- Na hát, Viki!

- Tetszik? – lassan körbe fordultam, hogy alaposan szemügyre vehessen.

- Komolyan mondom, nem találok szavakat. – a tekintete kissé elhomályosult.  – Édesanyád büszke lenne rád! Tominak mi a véleménye a ruháról?

Nem lepődtem meg a hirtelen témaváltástól.

- Tuti, hogy levettem a lábáról.

- Nagyon szeretném már megismerni.

- Meg kell ígérned, hogy nem veted alá vallatásnak!

- Oké, megpróbálom visszafogni magam. – mosolygott.

A hétvége – bár nehezemre esett - de a tanulás jegyében telt, mert úgy éreztem, elhanyagoltam az utóbbi időben. Kiderült, hogy jól is tettem, mert a tanárok többsége röpdolgozattal várt Hétfőn.

- Esküszöm, csodállak Viki! – sóhajtott Vivi.

- Miért?

- Mert pasizol és ráadásul tanulsz is egyszerre.

- Hidd el, most csak azért sikerült, mert külön voltunk.

- Mikor találkoztok legközelebb?

- Nem tudom, de Pénteken mindenképpen megyünk. 

Legalább is reméltem. Nem akartam, hogy Tomi védelem címszóval lakalt alatt tartson.

Egész héten nem beszéltünk, ezért is örültem, mikor Szerdán megcsörrent a telefonom (az osztályfőnököm már kevésbé díjazta). A kijelzőn viszont ismeretlen számot láttam. Torokban dobogó szívvel fogadtam a hívást:

- Halló? 

- Szia, Viki! Szalay Gábor vagyok. – megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt.

- Bocsánat, ha megijesztettelek!

- Dehogy, csak azt hittem másvalaki lesz az.

- Tomi elmesélte, hogy találkoztatok Vincével. Ha nincs ellenedre, szeretnék találkozni veled. A fiú szeretné börtönben tudni Belnayt, és ehhez kérném a segítségedet.

- Az enyémet? – ráncoltam értelmetlenül a homlokomat.

- Nem szívesen folytatnám ezt telefonban, ha nem baj.

- Mikor találkozzunk? – kérdeztem gondolkodás nélkül. Bíztam Gáborban, és bármilyen segítséget megadtam volna neki.

- Ma megfelel?

- Legyen inkább holnap délelőtt.

- És az iskola? – érdeklődött.

- Egy szabadnap belefér.

- Akkor találkozzunk tízkor. Elmondom, hogyan találsz ide… 

Reggel apu még aludt mikor elindultam Pestre. Nem most először lógtam a suliból. Anyu halála után előszeretettel kerültem az iskolát, és az embereket.

Az út Gábor lakásáig majdnem két órába telt. Volt nálam papír és toll, gondoltam írással foglalom el magam. Napok óta motoszkált a fejemben a gondolat, hogy megint vissza kéne szoknom az írásra.

Mikor leszálltam a villamosról, nagy vonalakban egy kis történetté formáltam a fejemen hömpölygő gondolatokat. Néhány részlete kísértetiesen hasonlított életem bizonyos pillanataira.

- Örülök, hogy eljöttél, kerülj beljebb! – Gábor mosolyogva fogadott, annak ellenére, hogy kimerültnek tűnt.

A lakás otthonosan volt berendezve. A nappaliban szinte az egész dohányzóasztalt papírok borították, némelyiken kávéfolt éktelenkedett.

- Elnézést a rendetlenségért. Ha belemerülök a munkába, hajlamos vagyok szétdobálni a dolgokat. Kérsz egy kávét?

- Igen, köszönöm!

Amíg a férfi a konyhába ment alaposabban körbenéztem. Nem hazudtoltam meg magam, mert az első utam a hatalmas könyvespolchoz vezetett. Azonnal kiszúrtam egy Mandelstam kötetet. Találomra kinyitottam, és beleolvastam.

- Látom, szereted a költészetet.

- Igen. – gyorsan visszatettem a könyvet a helyére.

- Ki a kedvenced?- kérdezte közben pedig letette a tálcát egy halom akta tetejére.

- Rilke.

- Van egy válogatott verses kötetem. Ha visszakapom, szívesen kölcsönadom. – mosolygott.

- Köszönöm. – elvettem az egyik bögrét, és belekortyoltam a kávéba. 

- Viszont sokkal komolyabb dolog miatt hívtalak ide. Támogatom Tomi ötletét, hogy rács mögé juttassa Vincét, de a fiú hajlamos az őrültségre. Ezt szeretném megakadályozni.

- Segítek, amiben csak tudok. – vágtam rá azonnal.

- Nem csak Tomi családját tette tönkre valamilyen módon. Sikerült számos olyan embert találnom, akiknek közük volt hozzá. Ezeknek az embereknek a vallomását szeretném begyűjteni. Remélem, ha elég bizonyítékot szedünk össze, segíthetünk a rendőrségnek.

- Szóval, be kell gyűjteni a vallomásokat. – összegeztem. – Kizárt, hogy ilyen egyszerű lenne.

- Ha a börtönben lévők tanúskodnak, a bíróság ezt enyhítő körülménynek tudhatja be. A többieket bevehetjük a tanúvédelmi programba, amíg az ügy le nem zárul.

- Miből gondolod, hogy előttem bárki is megnyílna? Pláne a rabok.

- Őket bízd csak rám! Neked a többiekkel kellene foglalkoznod. Ha elmondod a történetedet, és a bizalmukba férkőzöl, talán szóra bírhatod őket. 

A terv jónak tűnt, de nem éppen bombabiztosnak.

- Mi lesz, ha Vince rájön, hogy miben mesterkedünk?

- A kommandósok, és egyéb egységek azért vannak, hogy ezt elkerüljük.

- Szégyellem magam, mert csak most kezdem megérteni milyen veszélyes ez az egész. – úgy éreztem, mintha tehetetlenül figyelnék egy kitörni készülő vihart.

- Viki, figyelj rám! A mi hatalmunk sajnos véges. Nem tudunk mindenkit megvédeni, de édesapádat természetesen figyelni fogjuk, de a többiek…

- Apám biztonság a legfontosabb. – igyekeztem határozottan beszélni. – Ki lesz az első? –biccentettem az akták felé.

- Tomi szerint, a boltos lány, Kriszti közel áll Vincéhez.

- Nem lesz könnyű, de minden tőlem telhetőt megteszek.

- Köszönöm! – felelte hálás mosollyal. – Itt a számom, - nyújtott felém egy névjegykártyát. – Hívj, ha bármi történik. És nagyon vigyázz magadra!

Hogyan győzzem meg Krisztit? Ez a kérdés keringett a fejemben egész úton hazafelé, de a válasz elmaradt. Otthon biztos helyre tettem a papírokat, aztán felhívtam Lillát.

- Beteg vagy? – a háttérzajból ítélve szünet lehetett.

- Ha egy tanár kérdez, igen.

- Hogy van képed lógni? – háborgott.

- Hát így. Tudom, hogy úgysem köpsz be.

- Ez a srác szépen elcsavarhatta a fejedet, ha még a suliból is lógsz miatta. – a háttérből hallottam a csöngőt. – Leteszem, de majd beszélünk.

Mivel a délután üresen tátongott előttem nekifogtam pizzát sütni. Lassan dolgoztam, hogy minél tovább tartson, közben pedig csupa vidám dalt hallgattam, remélve, hogy feldobja a hangulatomon. A telefonom éppen akkor szólalt meg, mikor kivettem az első tepsit a sütőből. Túl gyorsan akartam tőle megszabadulni, úgyhogy sikerült megégetnem a kezem. Szitkozódva, a kelleténél határozottabb mozdulattal tettem le a tepsit a tűzhelyre.

- Mi van? – szóltam bele a telefonba, közben víz alá tartottam a csuklómat.

- Csak nem zuhanyozol éppen Morci?

- Tomi!

- Másra számítottál?

- Bocsi, hogy rád förmedtem. Pizzát sütök, és megégettem a kezem.

- Szegény! Ha ott lennék, adnék rá egy gyógy puszit.

- Jó lenne! – sóhajtottam vágyakozva. 

- Hogy vagy? – enyhe feszültséget éreztem a hangjában.

- A körülményekhez képest jól. – elzártam a csapot. – Reggel elmentem Gáborhoz.

- Beavatott a nagy tervbe? – nem tudtam nem észrevenni a gúnyolódást a hangjában.

- Nem bízol benne?

- Ebben a helyzetben képtelen vagyok törvényes vagy humánus módszerekre gondolni.

- Ha rajtad múlna, saját kezűleg ölnéd meg. – szándékosan kijelentésnek szántam, mert tudtam, hogy így van.

- Egyedül te tartasz vissza attól, hogy megtegyem.

- Nem tudnám elviselni, ha bajod esne. – érezem, ahogy összeszorul a torkom.

- Ezt inkább nekem kéne mondanom. – nevetett keserűen, majd így folytatta: - Mikor látlak legközelebb?

- Hát Pénteken! Remélem nem gondoltad meg magad.

- Egyáltalán nem.

A telefont a vállam és a fülem között tartva betettem az újabb tepsit a sütőbe.

- Holnap meddig tart a suli?

- Keringőpróbám lesz négytől. Gyere el és nézd meg, ha van kedved!

- Legalább leellenőrzöm, kivel táncolsz.

- Csak nem vagy féltékeny? – a gondolat mosolyt csalt az arcomra.

- Mindenkire, aki csak rád néz. – válaszolta, s én hittem neki.

- Legyél háromkor a sulinál!

Apu szerencsére nem gyanította, hogy a suli közelébe se mentem, azért hogy megelőzzem az esetleges kérdezősködést, gyorsan kitaláltam valami elég őrült sztorit, arról hogyan borítottuk ki a tanárokat aznap.

- Tomi holnap eljön keringőpróbára. 

- Szerdán milyen órarended van?

- Laza. Mit forgatsz a fejedben? – méregettem gyanakodva.

- Ha szeretnél, nyugodtan maradj nála. A hiányzást majd leigazolom.

- Rád se ismerek! Hogy állsz a hintalóval Zsuzsinak?

- Lassan elkészül.

- Szalagavató után oda is adhatnád neki. – hirtelen szöget ütött a fejembe valami. – Miért is akarsz te engem kipaterolni holnap?

- Zsuzsi átjön megnézni, hogy halad a munka. – mindenhová nézett csak rám nem.

- És te azt reméled, ennél többről lesz szó. Ha megnyugtat, szerintem van esélyed.

- Kinőttem már az ilyesmiből.

- Dehogy! Ne gondolj bonyolult dolgokra, például főzz neki valami, de ne úgy állítsd be, hogy szándékos a dolog. Hidd el, leveszed a lábáról!