Hatvanhetedik fejezet

 Viki

Kipattant a szemem, a szívem kalapált. Nem tudtam mi ébresztett, aztán hirtelen meghallottam, babasírás. Nóri!  Kitámolyogtam a szobából, majd zavarodottan ácsorogtam a nappali ajtajában, ahogy megpillantottam Krisztit a lányommal. 

- A szüleid hozták el. – kezdte rám sem pillantva.

- Itt voltak? – hápogtam.

- Zsolti szólt nekik, hogy egy darabig nálunk maradsz.

- Szóval tudják. – motyogtam, aztán bevillant egy másik mondat. – Várj! Azt mondtad itt maradhatok?

- Hát, Zsolti szerint jobb, ha szem előtt vagy, és mi tagadás nekem is jól jönne a társaságod. Segít a helyieknek a nyomozásban, szóval tuti keveset látom. Jobb lenne, ha te is itt lennél.

- Majd tartjuk a lelket egymásban. – viccelődtem, mire a lányom felkapta a fejét, és fürkészően nézett, azokkal a nagy barna szemeivel. Elvettem Krisztitől, és magamhoz öleltem. Mélyen belélegeztem az illatát, és tudtam, hogy bármi történik, nem eshetek szét. Gondolnom kell a lányomra. Ő a legfontosabb.

- Nagyon szeretlek! – súgtam, és óvatosan megpusziltam a feje búbját.

- És a ruháim? – kaptam észbe.

- Ha nem nagy baj, elmentem hozzátok, és hoztam néhány holmit, meg babaruhát.

Szabad kezemmel megöleltem az előttem álló lányt. – Köszönöm! – súgtam, s közben minden erőmmel azon voltam, nehogy kibuggyanjanak a könnyeim.

- És, milyen érzés kismamának lenni? - biccentettem gömbölyödő pocakja felé, miután elengedtem.

- Ne is mondd! – nyúlt végig a kanapén.  – Mindig ilyen intenzívek a tünetek?

- Nem mindenkinél, embere válogatja.

 Kezemben az alvó lányommal leültem kanapé végébe.

- Tök fura, de mostanában veszettül kívánom a nyers krumplit. – összeráncoltam az orrom a gondolatra. – Ez később is így lesz?

- Nem tudom. Én várandósan állandóan paradicsomlevet ittam, pedig ki nem állhattam korábban. Mióta Nóri megszületett, már a paradicsom szagától is rosszul vagyok. 

- Csoki tortát akarok enni. – közölte hirtelen, mire szó nélkül elindultam a konyha felé. megvártam, míg utánam jött, majd így szóltam:

- Akkor csináljunk egyet, de dupla csokis legyen.

A sütés jó terápiának bizonyult. Az, hogy az arányokra kellett figyelnem, segített elterelni a gondolataimat a korábbi borzalmakról. Közben alaposan kifaggattam Krisztit Zsoltiról. Fura, de valahogy szerettem volna tudni, hogy – bármit is csinál – jól csinálja. Még mindig nem felejtettem el, hogyan viselkedett velem, ezért boldognak akartam látni.

- Néha hajlamos túlzásba vinni az aggódást. – fintorgott, miközben a krémet keverte.

- Ne csodálkozz rajta, elvégre a fiát hordod a szíved alatt. Félt titeket, és ez így van rendjén.

- Korábban nem hittem volna, hogy képes ilyen gyengéd is lenni. – megmosolyogtatott, mikor észrevettem, belepirult a mondandójába.

- A megfelelő társ képes megváltoztatni az embert.

- Ez nálatok is így volt?

- Erősebbek lettünk a másik által. Sokáig titkolta előlem a múltját, de mikor kiderült sem hagytam el, pedig az lett volna az ésszerű. Egyszerűen tudtam, hogy ő az én másik felem. – megborzongtam. Mintha évek teltek volna el az első találkozásunk óta.

- Mikor először találkoztunk a szalonban, már akkor sugárzott belőled valamiféle erő. Ahogy Vincével viselkedtél, ahogy ezt az egészet végig csináltad elképesztő. 

Zavarba jöttem a szavaitól. Akik ismerték a történetünket, mind hasonlóan beszéltek róla, de sosem értettem miért. Elvégre nem tettem egyebet, mint kitartottam a szerelmem mellett. Ahogy bevillant Tomi, karjában a lányunkkal éreztem, hogy a hívatlan könnyek végigfutnak az arcomon. A szemem elé kaptam a kezem, és hátat fordítottam Krisztinek. Mi lesz, ha többé nem ébred fel, és nem látja felnőni a lányát? 

Kezek simultak a vállamra. Megfordultam, és belekapaszkodtam Krisztibe. Szégyelltem magam, de nem tudtam gátat szabni a könnyeimnek. 

- Sajnálom! – zokogtam a vállába.

- Semmi baj! Feküdj le, ha szeretnél, majd én befejezem a tortát.

- Hogy aztán a végén csak téged dicsérjen meg Zsolti? – szipogta fordultam vissza a lisztezésre váró tortaforma felé. Halvány mosolyt erőltettem az arcomra, közben pedig hálát adtam az égnek, hogy vannak, akik vigyáznak rám.

Zsolti

Éjfél is elmúlt, mikor hazaindultam a kapitányságról. Dühösen csaptam magamra a kocsi ajtaját. Úgy éreztem, egy helyben topogok, és mihasznákkal vagyok körülvéve. Ez persze nem volt igaz. Tomi napok óta kómában feküdt, és semmi előrelépés nem történt a tettes kézre kerítésének ügyében. Ha a lehetséges elkövetőket vennénk listába, hetekbe, talán hónapokba telne, mire mindet kihallgatnánk figyelembe véve a srác múltját. Tehetetlennek éreztem magam, pedig itt most nem csak egy sima mezei gázolásról volt szó. Viki számított rám, és eszemben sem volt csalódást okozni neki. nem tudtam volna a szemébe nézni, és közölni, hogy az egész ügy zátonyra futott. Igazság szerint már azon csodálkoztam, hogy a lány nem esett nekem, és hordott le a sárga földig a sikertelen nyomozás miatt. Biztosra vettem, hasonló helyzetben, Tomi már elküldött volna melegebb éghajlatra, esetleg magán akcióba kezdett volna.

Egyszer csak belém hasított egy gondolat, de olyan erővel, hogy tövig nyomtam a féket (még szerencse, hogy senki nem volt az úton, különben nem kizárt, hogy balesetet okoztam volna). 

- Oh, te marha! – Mi van, ha az elkövetőt nem is Tominál, hanem Vikinél kell keresnem. Elvégre, Nóri apjának kilétét homály fedi, talán az az állat szemet vetett a kicsire – nem kizárt, hogy az anyjára is – és el akarta tüntetni a férjet, hogy ne legyen láb alatt. Utáltam Viki lelkivilágát bolygatni, mégsem maradt más választásom. Ha segíteni akart, vissza kellett emlékezni élete egyik legrosszabb éjszakájára.

- Tudod, hogy bármit megteszek. – felelte kemény hangon, mikor másnap elhozakodtam az elméletemmel. Hivatalosan a kapitányságon kellett volna lebonyolítanom az eljárást, de nem volt szívem becipelni a lányt. Keménynek tűnt, mégsem hittem el, ennyire könnyen vesz a dolgot.

- A legkisebb részlet is fontos lehet.

- Hát, kábé százkilencven centi lehetett, a súlya nyolcvan kilo körüli. Fekete haj, barna bőr…

- Jól van. – önkéntelenül megfogtam a remegő kezét. Jelezve, ennyi elég.

- Mikor utoljára láttam, feketében volt, bár nem hiszem, hogy ez segít. Hónapok teltek el. Mintha akcentusa lett volna… igen a külseje inkább olasz vagy spanyol származásra vallott, mint magyarra. – kétségbeesés futott végig az arcán. – Bárcsak többet segíthetnék!

- Már ez is több, amit reméltem. – cinikusan felvetetett. – Komolyan mondtam. Ha az elméletem helyes, márpedig szerintem az, könnyebben megtalálhatjuk az illetőt.

- Szeretnék bemenni ma a korházba. – a hangja hirtelen nagyon fáradtnak tűnt.

- Egyedül nem mehetsz oda, csak akkor, ha valaki elkísér. – kötöttem a lelkére, és nagyon reméltem, be is tartja.

Odabent egyből ráállítottam pár embert az ügyre, én pedig bezárkóztam az irodámba Tomi aktájával együtt. Milliószor átolvastam már, mégis reméltem, találok valamit, ami előrébb visz. Az apját lelőtték, a húgát úgyszintén. Az anyja gyógyszer túladagolásban halt meg, mikor a srác rács mögött ült. A bátyja… Úgy vágódtam ki az ajtón, mintha az életem múlna rajta.

- Isti! – rontottam rá a kollégára. – Nézz utána Deák Miklósnak!