Harmincegyedik fejezet

Nem tudnám pontosan megmondani mire számítottam, mikor kiléptem a folyosóra. Akivel csak összefutottam, kérdezgetni kezdett. Arról mi történt két héttel ezelőtt. Kiabálás, rendőrök és mentők? Senki sem volt ehhez a felforduláshoz szokva. És te jóságos ég! Szemeddel mi történt? Legalább ötször ismételtem el ugyanazokat a mondatokat a szomszédjaimnak. A főbérlőm csendben figyelt az újságja fölött az ablaka alatti kis padon ülve. Valami azt súgta, vele hosszabban el kell beszélgetnem, amint alkalmam nyílik rá. Gombóc ugrott a torkomba, ha arra gondoltam, el kell költöznöm, mert problémásnak ítélnek.

Volt aki megnézett. Villamoson, közértben, a bankautomata előtti sorban állva. Ki tudja talán különlegesnek gondoltak, mindezt csupán néhány pillanatig, aztán megültek is vissza megszokott világukba.

Nekem viszont elég volt egy pillantást vetni a tükörképemre, hogy összeszoruljon a torkom.

Tisztában voltam vele, hogy össze kell szednem magam. Nem csak a Gergőnek tett ígéretemért, hanem mindenért. Nem élhettem tovább az életem.

Alig egy sarokkal a ház előtt, furcsa dolog történt. Az egyik pillanatban még a pesti forgalmat láttam magam előtt, majd hirtelen az egész megváltozott. Autók helyett fiákerek és konflisok szállították utasaikat egyik helyről a másikra. Mielőtt felfoghattam volna igazán, hogy mit is látok, ismét a benzingőzös, autók tülkölésétől hangos forgalom ölelt körül. A zebránál inkább nekidőltem egy ház oldalának. Mégis mi az ördög volt ez? Megőrültem, vagy megint Viktor szórakozik velem? A fejem szét akart robbanni, a fájdalom egészen a szemem mögé kúszott.

Percekig ott vártam, hátha ismét megtörténik, de csupán a huszonegyedik század örvénylett körülöttem, mobilba feledkező emberek képében.

Mire beértem az udvarra, alig álltam a lábamon. Nem csak a migrén kínzott, a furcsa nő sem hagyott nyugodni.

-            Lívia! – Összerezzentem Vili bácsi hangjára, de felé fordultam. Ugyan ott ül, mint mikor elmentem, csak az újságot cserélte le – Ugye tudod, hogy beszélnünk kell?

-            Lepakolok aztán jövök – mondtam kiszáradt szájjal, mire az öreg biccentett, majd visszatért az olvasáshoz.

Nem is vacakoltam. Felsiettem, gyorsan elpakoltam a szatyrok tartalmát, aztán mentem is vissza. Főbérlőm addigra a konyhában ülve várt, előtte asztalon kancsó limonádé és két pohár várakozott. Hálás voltam érte.

-            Ülj csak le nyugodtan! Tölthetek egy kis limonádét? Ebben a nagy melegeben biztos jót fog tenni.

-            Igen, köszönöm! – leültem, elém tolja a hideg italt, csak azután szólalt meg.

-            Szörnyen ránk ijesztettél, ugye tudod?

-            Tudom, és higgye el nagyon sajnálom!

-            Édesanyád is… sejtettem, hogy nem tökéletes a viszonyotok, de sosem láttam még annyira dühösnek, mikor megjelent itt a rendőrökkel. Jó nagy ramazurit csinált.

-            Én szégyellem magam miatta is – remegő kézzel a számhoz emeltem a poharat, apró kortyot ittam a kellemesen édes limonádéból.

-            Aztán mikor láttuk, hogy hordágyon visznek el végképp nagyon megijedtünk. Nem tudtunk semmit csinálni, semmit sem mondtak nekünk.  Gergőnek sem mesélték, Katikától kérdezte mi történt. Látta a felfeszített ajtót. Esküszöm, ha tudta volna hol vagy, azonnal indult volna hozzád.

-            Nem akartam, hogy ez legyen! Senkinek sem akartam fájdalmat okozni, legkevésbé Gergőnek.

-            Beszéltél vele?

-            Tegnap este, amint hazajöttem.

-            Biztos megkönnyebbült, hogy épségben hazakerültél.

-            Igazából szörnyen dühös volt, mert úgy érezte, titkolózom előtte. Elment anyámhoz, aki annál többet nem volt hajlandó elárulni, hogy kórházban vagyok. Ennek tetejében még rondán is viselkedett vele.

-            Elmondod mi volt a baj?

-            Tüdőgyulladás, kimerültséggel párosulva. Régóta éreztem, hogy valami nem stimmel, de nem mentem el orvoshoz. Nem szerettem volna kiesni a munkából, főleg, mert két kollégám is felmondott, viszonylag rövid időn belül.

Bírtam is egy darabig, de a szervezetem egy ponton már nem.

Egy nap anyámmal beszéltem telefonon, összevesztünk. Elájultam, ő sértetten idejött, hogy tovább piszkáljon, de mivel nem jutott be a lakásba, jobb ötlet híján rendőrt hívott. Ők pedig mentőt, mikor végre bejutottak.

-            Jaj te lány! Hát ér annyit egyetlen munka is, hogy tönkre tedd magad miatta?

-            Nem.

-            Édesanyáddal beszéltél azóta?

-            Nem. Látogatni is csak apu jött be.

-            Nem lehettek haragban örökké! – próbált békíteni az öreg.

-            Tudom, de nem egyszerű.

-            Gergő szeret téged, és biztos vagyok benne, hogy édesanyádnak is fontos vagy.

-            Velem mi lesz?

-            Ezt hogy érted? – Meglepett a férfi arcára kiülő zavart kifejezés.

-            Nem leszek elküldve a lakásból? Elvégre elég nagy galibát okoztam.

-            Már miért lennél édes lányom? Rosszul lettél, édesanyád pedig csak aggódott érted.

-            Mi lesz, ha valaki a lakók közül ezt nem veszi ennyire könnyen?

-            Hát, annak először velem kell beszélnie!

Ezután kellemesebb témára terelődött a szó. Mint kiderült, sok mindenről lemaradtam az elmúlt napokban. Mire a végére értünk, mára alig maradt a limonádéból, és én is jobban éreztem magam.

A kellemes érzés nem tartott soká, amint később otthon tárcsáztam a főnököm telefonszámát, szétáradt bennem a feszültség.

-            Igen, tessék? – szólt, vagyis inkább sóhajtott bele Tibi. Valószínűleg nem jókor hívtam.

-            Szia, Lívia vagyok! Zavarok?

-            Lívi! Jézusom, dehogy! Mi történt veled? Hazaengedtelek, aztán nem jelentkeztél, a végén már el sem tudtalak érni.

-            Tudom, én…kórházban töltöttem az elmúlt két hetet.

-            Jézusom! Mégis mi történt? Van ennek valami köze az ájulásodhoz?

-            Az egy dolog.

-            Mi történt még? – feszültség vibrált a hangjában. A számban keserű ízt hagyott a meglepően könnyen jövő hazugság.

Elismételtem mindent, úgy, mint korábban Vili bácsinak. Mikor a végére értem, csend ült a vonal másik oldalán, ami megijesztett.

-            Nézd, sajnálom, hogy nem szóltam! Tudom hiba volt, de nem voltam abban az állapotban. Őszintén szólva senki sem. Még a házban sem tudták mi történt velem… Egyszerűen…

-            Figyelj! Megértem, oké? De…ezt akkor sem így kellett volna intézni.

-            Tudom.

-            Jobban vagy?

-            Sokkal. Tegnap este hazajöttem. Holnap már mennék is be.

-            Gyere reggel, a beosztást majd megbeszéljük.

-            Rendben!

-            Még egy dolog!

-            Igen?

-            Orvosi papírt ne hagyd Otthon!

-            Nem fogom! – feleltem összeszorított fogakkal.

-            Akkor várlak!

-            Szia!

Pillanatok alatt eluralkodott rajtam a feszültség. Mégis honnan lesz nekem olyanom? Semmit sem kaptam, még a nővértől se!

Eszembe jutott ugyan, hogy elmehetnék a háziorvoshoz, de mégis mit mondtam volna neki?

-            Helló doki! Ne kérdezze miért, de adjon már igazolást, egy nem létező kéthetes kórházi kezelésről legyen olyan szíves!

Nem...kétlem, hogy elhinné!

Úgy éreztem, az agyam szabályosan lefüstölt, semmiféle használható megoldással nem voltam képes előállni.

Gondoltam, jobb eltávolodni a problémától, és egyszerű dolgokba belefeledkezni, így hát nekiláttam összepakolni a ruhásszekrényemben uralkodó káoszt. Olyasmiket is megtalálta, amiknek a létezésről sem tudtam. Némelyik abban a szatyorban hevert a szekrény alján, amiben a szüleimtől elhoztam őket.

Akadt olyan amit felpróbáltam, a fél pár zoknikat zsákba raktam, kidobásra ítélve.

Mindeközben az agyam szinte teljesen kikapcsolt, hosszú idő óta először.

Ezen felbuzdulva, szép lassan a szobám minden szegletét átnéztem. Hihetetlen mennyi apró felesleges mütyürt halmoztam fel. Kis alapterületű lakásban éltem, így végső soron nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy mindent megtartok, amiről úgy gondolom, egyszer még jó lesz.

A késő délután már kora estébe hajlott, mire végeztem. Fáradtan nyújtózva álltam meg a konyha közepén, mikor tekintetem akaratlanul is a vállfán lógó fekete zakóra vándorolt. Letéptem egy fekte zsákot, majd néhány gyors mozdulattal belegyűrtem. Nem volt értelme tartogatnom.

Több körben megszabadultam meg a felgyülemlett szeméttől. Percekig ingáztam a szemetes és a lakás között. Közben lassan megtelt élettel a ház. Beszélgetés és zene keveredett gyerekzsivajjal. Olyan volt, mintha kiléptem volna a saját burkomból, hogy részese lehessek az engem körülvevő világnak.

Nem is kellett sok, és egy kártyaparti ötödik résztvevője lettem az egyik földszinti lakásban.

Néhány percben letudtuk a rám, illetve megváltozott külsőmre vonatkozó kérdéseket, majd minden kört egy újabb követett. Előkerült a rágcsák mellé az alkohol is, amivel – rossz tapasztalataimból kiindulva – óvatosan bántam.

Gondtalannak éreztem magam, és megfogadtam, legközelebb nem hagyom, hogy a démonjaim magukkal rántsanak.

Éjfél is elmúlt már mire felértem a lakásba. Jó hangulatban, az alkoholtól ellazultan álltam be a zuhany alá. Mintha a régi életemet kaptam volna vissza.  A rendeztett szobám látványa csak hab volt a tortán.

A hálóban az ágyon heverő nagy boríték vonta magára  figyelmem. Úgy hittem fontos lehet, ha nem száműztem egy doboz aljára, sőt, a ragasztás is érintetlen volt.

 Kezdett érdekelni a dolog, óvatosan felvágtam a papírt egy késsel.

Problémám megoldása az ölembe hullott, szó szerint. Nem csak a főnöknek ígért orvosi igazolást tartottam a kezemben, hanem orvosi papírokat, egy részletes zárójelentéssel kiegészülve. És mind az én verziómat támasztották alá.

Könnyebb lett volna, teátrális hiszti közepette a szemétbe vágni mindet, de tisztában voltam vele, hogy nem tehetem meg. Csak magamnak ártanék vele. Bármennyire is tiltakozott ellene minden porcikám, a táskámba csúsztattam a borítékot.

Lekapcsoltam a lámpát és bámultam a szobám árnyait, míg el nem nyomott az álom.

-            Szeretném visszavenni, ami az enyém!

Megfordult velem a világ, majd víz ölelt körbe, a környezetem homályossá vált, mintha üvegen keresztül szemléltem volna. Láttam magam, ahogyan az asztalra hanyatlom, akár egy rongybaba, aztán mindent elborított a sötétség, de az kellemes, ismerős, biztonságérzetet adó.

Hirtelen csontig hatoló fájdalom hasított a feketeségbe. Szúró, égető kín, aztán a feketeség lassan távolodni kezdett, a kín vele együtt elmúlt, helyét veszteség érzése vette át.

Harmincadik fejezet

Fáradtan dőltem az utánam becsukódó ajtónak. Nehézkesen szedem a levegőt, a gondolataim és az addig elfojtott érzelmeim egymást kergették. Gyűlöltem Viktort, úgy éreztem miatta romlott meg a kapcsolatom Gerivel.

Visszavonhatatlan ígéretként dübörgött bennem amit utoljára mondtam. Helyre akartam hozni a kettőnk viszonyát. Ugyanakkor fogalmam sem volt hogyan állhatnék neki. Arról, hogy kapcsolatba lépjek Viktorral nem is álmodtam, hiszen semmit sem tudtam róla. Különben is annyi más elintéznivalóm akadt még.

Csendben botorkáltam el az ágyig, majd ruhástól elterültem rajta. Idegennek éreztem magam a saját szobámban, mintha éveket töltöttem volna távol. Végül nem sokkal később elnyelt a sötétség.

-            Szeretném visszavenni, ami az enyém!

Megfordult velem a világ, majd víz ölelt körbe, a környezetem homályossá vált, mintha üvegen keresztül szemléltem volna. Láttam magam, ahogyan az asztalra hanyatlom, akár egy rongybaba, aztán mindent elborított a sötétség, de az kellemes, ismerős, biztonságérzetet adó.

Hirtelen csontig hatoló fájdalom hasított a feketeségbe. Szúró, égető kín, aztán a feketeség lassan távolodni kezdett, a kín vele együtt elmúlt, helyét veszteség érzése vette át.

Mikor kinyitottam a szemem, az álombéli érzések szinte azonnal megrohantak. Mintha valami fontosat vesztettem volna el. Az arcom nedves volt a könnyektől.

Sóhajtva kimásztam az ágyból, remélve hogy a hidegvíz segít kimosni az álmot. Csak éberebb lettem tőle, pedig még csak reggel öt óra volt. A fürdő homályában a szemem kékje elborzasztott. Egy idegen bámult vissza rám a tükörből.

-            Mit tettél velem? – Emlékeztem Viktor szavaira könyvtárból, de nem értettem. Keserűen mart belém annak a beszélgetésnek az emléke. – Tönkretettél! –Saját grimaszba torzult arcom nézett vissza rám.

Mivel szó sem volt róla, hogy visszaaludjak, nem maradt más választásom, mint elkezdeni a napot.

Kapkodva felmértem a hűtő felszereltségét. Szerencsére nem kongott teljesen üresen, tejem volt, kezdésnek feltettem egy adag kávét. Míg a gép életre kelt, lassan kellemes, ismerős illattal árasztva el a lakást, bekapcsoltam a tévét, majd felöltöztem.

Kellemes reggel lehetett volna. Háttérben a zenecsatornával, friss erős kávéval. A tej, amit a feketémbe szántam, nem beleömlött, hanem esett egy nyúlós darabban a bögrébe.

- Ne már!

Morogva öntöttem ki az egészet a mosogatóba, majd szemügyre vettem a lejárati dátumot a dobozon. Aszerint még két hétig legalább jónak kellett volna lennie. Szuper!

Ha már így alakult, elkezdtem bevásárló listát írni. A hűtőt pedig áttúrni valami ehető után.

Ott a konyhában, a hűtő előtt állva úgy éreztem valami nem stimmel. Szinte minden amit otthon tároltam megromlott, a szavatosságuk hetekkel ezelőtt lejárt.

Felment bennem a pumpa, így rápillantottam a mobilomra, amit az éjjeliszekrényen pihent.

Április végén jártunk, néhány nap volt hátra csupán belőle.

-            Mi a franc? – Átpörgettem a telefonom híváslistáját, mely szerint, anyámmal beszéltem utoljára. Április tizenharmadikán.

-            De hát ma huszonharmadika van bazmeg!

Az ágyra dobva a készüléket visszamentem a konyhába a levélkupacért, amit a postámból szedtem ki előző este. Minden egyes levél feladási dátuma két héttel ezelőtti intervallumba esett.

-            Két hét. Két tetves hét! – Üvöltöttem a hajnali csendben. Semmire sem emlékeztem, csupán töredékekre. Ezek szerint azok is igaziak lettek volna? Két külön kórteremre emlékeztem. Automatikusan a csukóimra siklott a tekintetem. Hibátlanul feszült rajtuk a bőr.

Eszembe jutott, mikor Geri azt vágta a fejemhez, hogy két hétnyi idegeskedést okoztam neki. Hát erre gondolt!

Ebben is biztos megint Viktor keze van!

Visszatért a csontjaimba a fáradtság. Ott hagytam a hűtő kipakolt tartalmát a pulton, a tévét lekapcsoltam, és visszabújtam az ágyba.

-            Szeretném visszavenni, ami az enyém!

Megfordult velem a világ, majd víz ölelt körbe, a környezetem homályossá vált, mintha üvegen keresztül szemléltem volna. Láttam magam, ahogyan az asztalra hanyatlom, akár egy rongybaba, aztán mindent elborított a sötétség, de az kellemes, ismerős, biztonságérzetet adó.

Hirtelen csontig hatoló fájdalom hasított a feketeségbe. Szúró, égető kín, aztán a feketeség lassan távolodni kezdett, a kín vele együtt elmúlt, helyét veszteség érzése vette át.

Mire ismét felébredtem, már ömlött be a nappali fény a lakásba. Pár órát csak aludtam. Furcsamód a korábbi érzelmeknek nyomuk sem volt, tompa fejfájás szegődött társamul helyette.

Kiültem az ágy szélére, de nem tudtam rávenni magam további mozdulatokra.

Tizennégy nap teljesen kiesett az életemből. Ennyi időt töltöttem kórházban – ha valóban ott voltam.

Felvillant ellőttem az nővér kedves arca, aki segített. Ő talán többet tudott volna mondani, de sajnos semmit sem tudtam róla, még a nevét sem. A tény, hogy Viktor szomszédja nem juttatott közelebb a megoldáshoz.

A nyomás lüktetni kezdett a koponyámban, mire grimaszba torzult az arcom. Végül ez bírt rá, hogy újra nekikezdjek a napnak. Kilenc is elmúlt, így a reggeliről lemondva részletes listát írtam a teendőimről valamint a bevásárlásról. Mire a végére értem a hűtőből is szinte mindent kidobtam, minden szekrényt átkutattam, hogy pontos képet kapjak arról mi mindenre lenne szükségem.

Szikra zenék

Remélem nem hagytam ki semmit. Ha mégis, kérlek jelezzétek!

Jó zenehallgatást kívánok!

Placebo - Every you, Every me

Him - Wicked Game

Florence and the machine - Over the love

Lana Del Rely - Young and beautiful

Huszonkilencedik fejezet

Mikor megálltunk a ház előtt, kifizettem a viteldíjat, majd kiszálltam az autóból. Néhány percig hezitáltam, mielőtt beütöttem volna a kapukódot. Nem éreztem magam késznek rá, hogy szembenézzek a káosszal, amit magam mögött hagytam.
Hangos zúgással vegyülő nyikorgás kíséretében belöktem a hatalmas faajtót, majd engedtem, becsukódni magam után.
   Levelek lógtak ki a postaládámból, kivettem őket aztán borsónyi gyomorral a lakás felé indultam. Csend volt, egyedül Gerinél égett a villany. Egy pillanatra megtorpantam az ajtaja előtt. Vajon tudja mi történt? Te jó ég, mit gondolhat rólam? Beszélnem kell vele, de nem így, nem most.
Meglepetten álltam a lakásom előtt. Az ajtón látszódtak a feszítővas nyomai, a zárat viszont kicserélték. Csak egy valakire tudtam gondolni, aki megcsinálta, míg én a démonaimmal küzdöttem. Elkaptam róla a tekintetem, és emlékeztettem magam, hogy már nem tudok mihez kezdeni vele. Megtörtént.

Óvatosan lenyomtam a kilincset, ami kissé nehezen engedett, de végül bejutottam az ajtón. Akkor tudatosult bennem, hogy egyedül maradtam.
Postámat a konyhaszekrényre dobtam, aztán lassan a fürdő felé indultam, útközben levetve a ruháimat.
A zuhany alá lépve megnyitottam a csapot, hogy a csobogó víz elnyomja a sírásom hangját. Napok óta feszülő érzések törtek utat maguknak a könnyeimen keresztül.
Lassan zuhanyoztam, alaposan végigdörzsölve magam a fejem tetejétől a lábam ujjáig. Szerettem volna, ha a történtek emléke úgy távozik belőlem, akár a víz a lefolyóba.
Levendula illatú törölközőbe csavartam magam, fogat mostam és bekentem magam testápolóval. Apróságok, amik segítettek, hogy az összeszedettség látszatát keltsem.
Meztelen talpam csattogott a konyha kövén, a háló parkettáján. Tekintetemmel azonnal azt a nyomorult pálinkás üveget kerestem, persze nyoma sem volt, még a szaga sem érződött.
Helyette enyhe tisztítószer illat lengte be a lakást, mint egy alapos takarítás után.
Geri. Édes istenem! Csak rá tudtam gondolni.
Hiába tudtam, hogy nem állok rá készen, tisztában voltam vele, hogy nem húzhatom tovább a vele való találkozást. Így már nem.

Sietve melegítőbe öltöztem, ittam egy nagy pohár vizet, hogy kissé megnyugodjak, felbontottam egy csomag kekszet, töltőre tettem a mobilom.
- Nem húzhatom tovább az időt! – mordultam magamra - Szánalmas!
Kisiettem a lakásból, de az övé előtt megtorpantam. Jó ötlet majdnem éjfélkor egy ilyen látogatás? Biztosan ő is tudott a történtekről. Kérdés, hogy mennyit. Úgy éreztem, rosszul leszek. Remegtem, izzadt a tenyerem, a szívem eszelősen kalapált. Mégsem tehettem meg, hogy visszabújok a buborékomba. Nem létezett már.
Kopogtam, és szinte azonnal lépteket hallottam odabentről. Aztán kinyílt az ajtó, nekem pedig összefacsarodott a szívem, mikor megláttam az előttem álló karikás szemű, nyúzott arcú férfit.
- Gyere be! – állt félre az ajtóból. Beléptem a lakásba, be is csuktam magam mögött az ajtót, de nem mozdultam onnan. Nem éreztem elég erősnek magam hozzá.
Az egyetlen zaj a halkan duruzsoló tévé volt. Valami stand up műsor éjszakai ismétlése ment éppen.
- Haragszom rád. – remegett a hangja, a keze is. Az önuralma végén járt, láttam rajta.
- Tudom. – erőtlen hangon feleltem. Kavarogtak az érzéseim. Örültem, hogy végre láthatom, de az állapota, szíven ütött. Azelőtt sosem láttam még ilyennek, mintha éveket öregedett volna.
- Ha én ezt megcsinálnám veled, te hogy éreznéd magad?
- Mennyit tudsz?
- Azon kívül, hogy rendőrség volt itt, aztán elvittek a mentők? Semmit. – A mellkasát bámultam, a kezeim bénultan lógtak a testem mellett.
- Mondd el gyorsan mi történt, mert kéthétnyi idegeskedést okoztál!
- Magamba döntöttem egy üveg vodkát, összevetem anyámmal, aztán idejött, de nem engedtem be.. – daráltam, mintha csak egy betanult szöveg lett volna.
- Anyukád egy kedves ember, igen. – vágott közbe, kiragadva ezzel a dermedtségből.
- Honnan..
- Szerinted honnan tudtam mi történt? – csattant fel, amitől összerezzentem. -  Átmentem, de nem fogadott szívesen. – dühösen fújtatott. Mindkét kezével a hajába túrt. -  Mondd el mi történt! – kérlelt.
Sírni tudtam volna. Bele sem gondoltam, hogy esetleg fájdalmat okoznék bárkinek azzal, amit teszek. Csak a saját nyomrom érdekelt.
- Annyira kiborultam, hogy ájulásig ittam magam. – sóhajtottam, majd leültem a kanapéra, remélve, hogy nyerek néhány percet. Össze kellett szednem a gondolataimat.
- Én megmondtam, hogy ez lesz!
- Tudom, de…
- Mondtam, hogy döntsd el, mész vagy maradsz! Miért mentél ki? Miért nem bízol meg bennem, ha ilyen fontos vagyok? – Gyűlöltem magam, nem mertem ránézni. Menekülni akartam, lenyúzni a saját bőröm, hogy mindentől megszabadulhassak.
Megint úgy voltunk, mint legutóbb. Én a kanapén, sírással küzdve, ő pedig a kisasztalon ülve fürkészte az arcom. Választ várt, de tanácstalan voltam.
 Mondjam el az igazat? Nem hinné el, hiszen én magam is alig hiszem! Hazudjak? Képtelen lennék rá, átlátna rajtam. Akkor aztán még jobban magamra haragítanám.
Legszívesebben kirohantam volna az ajtón, hogy aztán a végtelenségig húzzam ezt a beszélgetést. Hagyná, hogy elmenjek? Sosem bocsátaná meg! Nem ezt érdemli! Annyira féltem!
- Ne kérd, hogy elmondjam!
- Hogy bízzak benned, ha te nem bízol bennem? Mindig elvárod, hogy beengedjelek és segítsek, de...
- Nem vagy köteles beengedni! – szóltam közbe remegő hangon.
- Nem vagyok, de erre való egy barát. Ha úgy érzed, akárki mással meg tudod ezt oldani, miért hozzám jössz, miért nem ahhoz az egyéjszakás sráchoz, akivel a múltkor beszéltél? Döntsd el, mit akarsz!
- Te vagy az egyetlen biztos pontom… - könnycsepp futott végig az arcomon. Nyomorultul hangzott az igazság. Gergő olyan volt számomra, mint egy szikla, ahol bármikor menedéket találhattam. Túl fontos volt számomra, hogy elveszítsem őt.
- Én is ezt gondoltam, de mivel így viselkedsz, nem vagyok ebben olyan biztos.
- Amint lehet helyre hozom ezt a zűrzavart, ami ide juttatott! – Csorogtak a könnyeim. Nem éreztem mást, csak kétségbeesést, hogy talán örökre elvesztem.
- És aztán? – felvont szemöldökkel várakozón nézett a szemembe. Nem hitt nekem, láttam rajta.
- Beszélek veled! Esküszöm! – Úgy éreztem, egy utolsó leheletvékony cérnaszálba kapaszkodom.
- Tégy, ahogy jónak látod!

Zakály Viki Szikra

ZAKÁLY VIKI SZIKRA

Az okos és talpraesett, de az életet csak könyvekből ismerő Sztella egy tragikus balesetben elveszíti a szerelmét, Tamást. A fájdalomba ő maga is majdnem belepusztul, és csak sokára képes kézbe venni a kórházi zárójelentést. A papírokat böngészve azonban észrevesz valamit. Lehetetlennek tűnik, de talán mégis lehetséges, hogy Tamás nem halt meg.

Bár mindenki próbálja lebeszélni, Sztella a rejtély nyomába ered. Útja során messzebb jut, mint gondolta volna; míg Európa városait járja az újabb és újabb jelek nyomában, legyőzve minden akadályt, és felidézi szenvedélyes szerelmi történetüket Tamással, nemcsak a megfejtéshez, de önmagához is eltalál. Csakhogy arra, ami az éjszakai tengerparton várja, még ő sem számított…

Sztella életét egyszer már átformálta a szerelem. Vajon az ő szerelme elég erős-e ahhoz, hogy megmentsen vele egy másik életet?

Mikor megtudtam, hogy Vikinek új könyve jelenik meg, bezsongtam, ennek ellenére, úgy alakult, hogy jóval a megjelenés után vettem meg a kötetet. 
Őszinte leszek, részben a borító miatt kicsit hezitáltam rajta. Eleinte nem tetszett, nagyon csilli-villi volt, de mire befejeztem a könyvet megbékéltem vele. A csillogás már nem zavar, a lila szín kifejezetten tetszik..

A fülszöveget elolvasva egy könnyed történetet vártam, sőt egy picit attól is féltem, hogy sablonos lesz.

Két szálon fut a cselekmény. A múlt, Sztella Tamással való találkozástól a balesetig. A jelen, az azt követő időkről szól. Minél jobban peregtek az oldalak, annál inkább formálódott bennem, hogy ez az  utazás, nem csak fizikai.

Ki tudja, ha nem következik be a baleset, Tamás hatására Sztella akkor is hatalmasat változott volna, így viszont a kialakult szituáció kényszerítette, hogy napról napra tovább menjen, egyre inkább kilépve a komfortzónájából. Látta a világot, megismert új embereket, még akkor is ment előre, mikor reménytelennek tűnt minden. Le a kalappal előtte komolyan!

Büszke vagyok rá!

Igazából már maga az alaptörténet felvet egy jó kérdést: Te Kedves Olvasó, Sztella helyében elindultál volna? Szembemenve mindennel és mindenkivel?

Tamásnál érdekes módon számomra nem bírt jelentőséggel a külső. Rosszfiúnak sem tudom bélyegezni, sokkal inkább férfinek mondanám. Mármint a könyvet olvasva egy férfi és nem egy fiatal srác képe jelent meg előttem. Kezdettől érződött rajta, hogy sok kemény dolgon ment keresztül. Érettebb a koránál, a lány hozzá képest buborékban élte az életét, még akkor is ha ez szeretettel volt kibélelve.

Fontosabbak voltak a tettei, Sztellához intézett szavai, mint hogy jó a teste, tetovált és mellesleg énekel is. Ezek valahogy hidegen hagytak, egyetlen pillanatig sem gondoltam rá, mint könyves álom pasira, pedig lehetne.

Szerettem volna többet megtudni róla. Ismerni akartam a gondolatait, látni akartam az eseményeket az ő szemén keresztül.

Ez a vágyam ugyan kicsit beteljesült a +1fejezetben, korántsem éreztem elégnek. Azt hiszem el tudtam volna viselni egy váltott szemszöget.

A sablonoktól való félelmem kicsit Sztellával kapcsolatban beigazolódott, de koránt sem annyira, hogy zavaró legyen. Illetve, nem is a zavaró a jó kifejezés! Minden cselekedetének, meg volt a maga indoka, amivel nem felétlen értettem egyet, ugyanakkor vitatkozni sem tudtam volna vele. Nem jót vagy rosszat, egyszerűen csak döntéseket hozott.

Mint karaktert, nem zártam különösen a szívembe Jól fel volt építve, mint karakter, mégis Tamáshoz hasonlóan, Sztellánál fontosabb volt számomra a megtett belső utazás.

A történet fülszöveg alapján egyszerűnek tűnt, és valahol az is. Más szemszögből, bár Sztella szemén át látjuk az eseményeket, Tamásnak is meg kellett hoznia egy nehéz döntést. Tudom hogy neki sem volt könnyű,mégis talán jobban el tudtam volna viselni ha csak annyiról lett volna szó, hogy egy időre egyedül kell lennie. Még akkor is ha enélkül maga a könyv sem létezne. Olyan volt mintha Sztella helyett is döntött volna, bár bizonyos szempontból megértem. Hosszasan lehetne arról írni kinek van igaza, de azt hiszem valahol mindkettejüknek.

 Bár vegyes érzelmekkel indultam neki, végül nagyon megszerettem. Éltek a karakterek, a leírások jók voltak, könnyen oda tudtam magma képzelni egy adott helyszínre.

Kíváncsian várom a következő Zakály Viki könyvet!

Borító: 5/4
Történet: 5/4

Huszonnyolcadik fejezet

Hideg verítékben ébredtem. Lüktető fejfájással, borzalmas közérzettel. A korábbi szinte steril csenddel ellentétben, most azonnal megrohantak a környezetem zajai. Emberek duruzsolása, sietős léptek zaja, távolabb felharsanó kiáltások, telefoncsörgés.
Fáradtan megdörzsöltem a szemem… micsoda? Felültem az ágyon. Meglepetten néztem a csuklóimon feszülő hibátlan bőrt. Hogy lehetséges ez? A szíjak, a horzsolások…. annyira valóságosnak tűnt. Várjunk csak! A kórterem sem stimmelt! Kisebb, zsúfoltabb volt, mint korábban. Mindkét oldalamon ránézésre velem egykorú lányok feküdtek, és a szemközti oldalon is foglalt volt néhány ágy. A velem szemben lévőn egy srác épp akkor dobta ki a taccsot. Kavargó gyomorral dőltem vissza az ágyra. Nekem sem kellett sok hozzá, hogy kövessem a példáját.
- Hogy érzed magad? – a várt ítélkezésnek nyoma sem volt az ágyhoz lépő nővér hangjában. Szív alakú arca és azt keretező állig érő rövid világos barna haja bájossá tette.
- Mint akin átment az úthenger – fanyalogtam. Lassan kiültem az ágy szélére, csak akkor tűnt fel, hogy farmer és egyszerű fehér pamutpóló van rajtam, melyen átütött az otthon viselt fekete melltartóm.
- A pólót nem szükséges visszaadni.
- Ó! Nagyon köszönöm. – lehajtott fejjel bámultam zokniba bújtatott lábam. Zavarosak voltak a gondolataim. Hova kerültem? Vajon meddig lehettem eszméletlen?  Jézusom, vajon anyám hol van? A szívem belesajdult az apámmal való beszélgetés emlékébe. Valóban megtörtént?
- Gyere, igyunk egy kávét! Jót fog tenni!  - Egy pár fekete sportcipőt nyújtott felém.
- Nem akarom a pólója után a cipőjét is elvenni – feszengtem.
- Ne aggódj, egyik sem az enyém! Egy közös ismerősünk hagyta nálam, épp mikor behoztak, azzal az üzenettel, hogy viseljem gondodat.
- Közös ismerős? – szaladt fel a szemöldököm.
- Horváth Viktor.
Igyekeztem nem belegondolni, milyen áron jött létre az ismeretségük. Vajon az enyémhez hasonló kettejük története?
Felhúztam a cipőt, ami pont jó volt rám, és meglepően kényelmes. Ránézésre új lehetett. Kis híján felnevettem. Először az őrület szélére lök, majd gondomat akarja viselni.
Bizonytalan léptekkel hagytam el a kórtermet, némán követve az ápolónőt, akiről semmit sem tudtam. Elveszettnek éreztem magam.
 Pénztárca és íratok nélkül nem tűnt könnyűnek a hazajutás. Mobil nem lévén –és mert csupa olyan ember számát tudtam csak fejből, akire nem számíthattam- segítséget kérnem sem volt kitől.
Végigvezetett egy fehérre meszelt falú folyosón, ahol orvosok és nővérek siettek el mellettünk, de senki sem méltatott minket egy pillanatnyi figyelemre sem. Közben én folyton a szüleimet kerestem a tekintetemmel, de színüket sem láttam. Azzal a gondolattal nyugtattam magam, hogy így csak könnyebb.

 Azt hittem a kórház büféjébe megyünk, ahol aztán pocsék automatából való kávét kapok, helyette egy Pihenő feliratú ajtón nyitott be.
A szoba első látásra akár egy kollégiumban is lehetett volna. Keskeny ágy, felette polc, mellette jobb napokat látott szekrény. Túloldalt pedig mosdó tükörrel, és egy kis asztal két székkel. Ezzel szemközt kis hűtő mikróval a tetején.
- Nem valami nagy szám, de itt legalább nyugodtan beszélgethetünk. A büfé zajos és pocsék a kávé. Ülj le nyugodtan! – biccentett a székek felé, ő mag pedig két bögrét és egy poharat vett le a polcról. Utóbbit mellettem ellépve a mosdónál tele engedte, majd a kezembe adta, mellé pedig egy zacskó kekszet vett le a mikró tetejéről.
- Csak instant kávéval tudok szolgálni, de üres gyomorra semmiképp.
Akkor döbbentem rá mennyire szomjas voltam, mikor egy kortyra kiittam a poharam.
- Mióta ismeri Viktort? – kérdeztem mialatt a kekszes zacskóban matattam, majd bekaptam egy darabot. A gyomrom nagyon hálás volt érte.
- Évek óta. Segített, mikor szükségem volt rá. – Kávéval volt elfoglalva, egy pillanatra mégis rám nézett, bár a tekintetéből semmit sem tudtam leolvasni, az enyémre viszont kiülhetett valami, mert a következő percben kérdés helyett tényt szegezett nekem. – Gyűlölöd őt.
- Maradjunk annyiban, hogy jelenleg nem a szívem csücske. – hangzott a válasz. Vizet engedett a bögrék aljára szórt kávéra, majd ezeket betette a mikróba.
- Tejet a hűtőben találsz, cukor sajnos elfogyott. – halvány elnéző mosoly suhant át az arcán.
- Nem baj. Cukor nélkül iszom.
Három éles sípolás után elém került a gőzölgő halványzöld bögre. Egy karnyújtásnyira voltam a hűtőtől, így nem került nagy erőfeszítésembe kinyitni és tejet tölteni a kávéba. Udvariasságból a nő felé tartottam a dobozt, de nemet intett. Visszatettem a dobozt, becsuktam az ajtót. Megvártam, míg leül a velem szemben álló székre, és magához veszi a másik bögrét. Csak utána tettem fel egy másik kérdést.
- Miért segített?
- Alig hoztak be, megjelent Viktor és arra kért, viseljem gondod, mikor magadhoz térsz.
Gúnyos válasz marta a torkom, inkább visszanyeltem. - Ennyi?
- A szomszédok segítenek egymásnak, ha kell.
Valami azt súgta, ez a nő nem úgy ismeri, mint én. Egyetlen ember sem ismerheti úgy, mint én.
Bekaptam pár kekszet, majd ittam rá egy nagy korty kávét. – Azt hiszem, ideje mennem. Kellemesebb lenne otthon. – belém nyilallt a gondolat, hogy hálátlan vagyok, de nem maradt erőm semmiféle beszélgetéshez, legyen bármilyen fontos.
- Persze! Egy pillanat, és hívok taxit. – mondta, s egyik kezével már vette is elő a mobilját, időt sem hagyva a tiltakozásra.
- Nem sokára itt a fuvar. – szólt mikor befejezte a hívást.
- Igazán nem kellett volna! Nem tudom meghálálni.
Vajon miért szólt Viktor ennek a nőnek? Aggódott értem, esetleg lelkiismeret furdalása volt? Azon már meg sem lepődtem, hogy tisztában volt a történtekkel.
- Elég, ha vigyázol magadra. – mosolygott rám kedvesen. Megsajdult a szívem. Viktor juttatott ide. Tönkretett.
- Igyekszem! – összeszorított szájjal nyeltem a könnyeimet. Összerezzentem a telefon hangjára. A nő éppen csak a kijelzőre pillantott, majd kinyomta a hívást. – Menjünk, itt a taxi!
Csendben összeszedtem magam, majd követtem őt vissza a folyosón egészen az előcsarnokig, ahol a recepciós asztalán nagyméretű boríték hevert.
- Tessék!
- Mi van benne? – kérdeztem, mielőtt elvettem volna tőle.
- Viktor küldi.
Némán biccentettem, közben reméltem nem látja mennyire remeg a kezem. Vajon tudja min mentem keresztül Viktor miatt?
Szinte mellbevágott a kellemes esti levegő. A gyér forgalom viszonylagos csendje a kórházi zsongása után felszabadító érzés volt.
Az épület előtt pedig valóban ott várakozott a fuvarom.
Megfordultam, és hosszan néztem a nő kedves arcát. Annyi mindent mondtam volna neki, de nem találtam a szavakat. A gondolataim széthullottak, mintha a kórház falai tartották volna egyben őket. Tettem felé egy lépést, majd tétován megöleltem. Viszonozta a gesztust, nekem pedig kicsordult a könny a szememből. Egy futó pillanatra arra gondoltam, hogy anyámnak kellene átölelnie, nem egy idegennek.
Elengedtem, mire egy néhány bankjegyet nyomott a kezembe.
- Gyanítom, még erre is szükséged lesz.
Könnyes szemmel biccentettem, majd végre beültem a járda mellett várakozó autóba. Megmondtam a sofőrnek a címet, aztán az ülésen hátradőlve próbáltam felkészíteni magam arra, ami otthon várhat.
Istenem, hogy alacsonyodhattam le ennyire? Bele sem mertem gondolni mekkora káoszt hagytam hátra. A munkám a szüleim és Geri. Hogy fogom ezt kimagyarázni nekik? A családomon kívül vajon tudja bárki, hogy mi történt velem?
Öntudatlanul simítottam végig a csuklómon. Nem lehetett egyserű álom, annyira valósnak tűntek a szíjak okozta sebek a bőrömön. Apám fájó, csalódott tekintetét sem felejtem el soha. Belesajdult a szívem, hogy én okoztam.
A borítékot szívem szerint darabokra téptem volna, vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyom, az autóban felejtem. Zavart már a megléte is. Mit akarhat még ezek után?
Egy határozott mozdulattal feltéptem a borítékot, amelyből csupán egyetlen félbehajtott lap hullott ki. Az a néhány pillanat, míg széthajtottam, végtelennek tűnt.
FOGADD EL!
Ennyi állt csupán a lap közepén, a már jól ismert kézírással.
Nem értettem. Mégis mit fogadjak el? Hogy tönkretett? Kihasznált? Több száz ember halálát okozta? Soha!
A kezemben tartott papír a pillanat tört része alatt, hirtelen lángra kapott, majd semmivé lett. Olyan gyorsan történt, hogy egy halk nyögésen kívül másra nem is futotta.
A boríték üresen hullott az ülés alá a padlóra, én pedig az további részében a sofőr üléshuzatának mintáján tartottam a szemem, kényszerítve magam, hogy ébren maradjak.