Viki
- Valami baj van? – apu érintésére összerezzentem. Ahogy rá néztem, harag nyomait kerestem az arcán.
- Tomi magához tért. El kell mennem a korházba. – hadartam, majd hirtelen észbe kaptam. – Sajnálom. – ha azt mondom bűnbánatot éreztem, enyhe kifejezés.
- Ugyan, nincs mit! Elviszlek.
- Rendben.
- Nem akarom! – torpantam meg hirtelen a folyosón, pár méterre a férjem szobájától. Ha apu nincs mellettem, minden szó nélkül visszafordultam volna.
- Nyugodj meg! – vigasztalt, úgy mintha még mindig kislány lennék. A nyakába kapaszkodtam, remélve, hogy erőt meríthetek a közelségéből.
- Attól félek, elhagy. – öntöttem szavakba a legnagyobb félelmemet.
- Bármi is történt, tudom, hogy szeret téged. – emelte fel az állam, de kerültem a tekintetét.
- Csak azért mondod, ezt, mert a lányod vagyok. – válaszoltam fanyarul, majd hatalmasat sóhajtva az ajtó felé indultam, majd kopogás nélkül, kissé félve nyitottam be rajta. Cseppet sem lepődtem meg a látványon, ami a belépve fogadott. Tomi az ágyban fekve, elmélyülten rajzolt. Ezek szerint valaki beelőzött, és elhozta a rajz cuccait.
- Szia! – a félelmem a hangomon is észrevehető volt. Legszívesebben kiszaladtam volna a folyosóra.
- Szia.
Lassan leültem az egyik ágy melletti székre, és vártam, hogy mondjon valami mást is, de helyette az arcomat fürkészte. Egy részem azt várta, dühöngve nekem ugrik, kiadva minden haragját.
- Gyönyörű! – törtem meg a kínos csendet a rajza felé biccentve.
- Ez villant be legelőször, mikor felébredtem. Nóci mosolya. A lányomé.
Az utolsó szóra rákaptam a tekintem. – Bárcsak visszacsinálhatnám az egészet. Hiába minden, nincs mentség arra, amit tettem. Minden egyes nap bánom, de elhiszed, ha azt mondom, téged szeretlek? – az ujjaim görcsösen markolták a szék szélét. Féltem, ha enyhítek a szorításomon, elerednek a könnyeim.
- Viki, én… - a következő pillanatban kivágódott az ajtó, és Zsolti viharzott be rajta, szó szerint. Az arca feldúlt volt. Rossz érzésem támadt.
- Nóra?
- Nem. – felelte zavartan, mintha most esett volna le neki, hogy ott vagyunk a szobában. – Ő jól van. Másról lenne szó, de talán jobb lenne, ha később visszajönnék.
- Ne szórakozz! – mordultam rá. - Idejössz, elhinted, hogy baj van, aztán lelépsz. Mond el mi történt, de most rögtön! – váratlan kitörésem szemmel láthatóan egyáltalán nem zökkentette ki béketűréséből a férfit. Helyette elővette a higgadtabb, és kisé hivatalosabb énjét, amelyet eddig csak munkája közben volt alkalmam látni.
- Minden jel arra mutat, hogy a képek küldője, és a lányod apja ugyanaz a személy. Az elmondásod alapján elkészült a fantomkép, amit lefuttattunk az adatbázisban.
- Találtatok valamit? – a férjem feszült hangja egy ketyegő bombát juttatott eszembe, ami bármelyik pillanatban robbanhat. Összeszorított szemekkel vártam, hogy bekövetkezzen a nagy, bumm.
- Igen. Szeretném azt mondani, hogy az eredmények tévesek, mert a rendszerünk régi, de sajnos ennek épp az ellenkezője igaz.
- Neményi!
Az említett, úgy nézett ránk, mintha a kivégzésére készülne. Kedvem lett volna felpattanni, és addig rázni, míg ki nem nyögi a választ.
- A kép alapján… az illető, akit keresünk, Deák Miklós.
Apró sikkantás tört fel belőlem. A szobában teljesen megfagyott a levegő. A fiatal rendőr bűnbánóan meredt maga elé, mintha az egészről ő tehetne. A tekintetét látva, félő volt, hogy Tomi a sokktól esetleg ismét kómába zuhan.
- Ez biztos? – a hangom meglepően szilárdnak tűnt, pedig nem éreztem mást, csak ürességet. Mintha lebegnék, és az összes érzékszervem kikapcsolt volna.
- Kilencvenszázalékos egyezés. Egészen biztos.
- Azt ki lehet deríteni, hogy az országban van-e még?
- Nehezen, tekintve, hogy Vincét meddig kergettük. – ismerte be kelletlenül, majd a hajába túrt. Ebből az egyszerű gesztusból könnyen kitaláltam, jobban feldúlta az eset, mint mutatja. Gyakran csinálta ezt, ha zaklatott vagy dühös volt, de nem akarta, hogy a szerettei rájöjjenek.
- Téged akar. – Tomi hangja felért egy szívbe szúrt tőrrel.
- Tudom, vagy talán a babát. Elvégre ő a vérszerinti apja. Jogilag az övé a kicsi. – a férjem megvetően mordult egyet, de nem figyeltem rá.
- Szerinted egy ilyen szemét, mint a bátyám ad majd a törvény szavára?
- Nem szívesen ismerem be, de a férjednek igaza van. – a jelek szerint Zsolti ismét magára talált. – Bármit megtesz, hogy elérje a célját.
- Mi a terved?
Az a pillantás, amit a férjem és a rendőr váltottak, semmi jót nem ígért rám nézve, ebben biztos voltam.
- Házi őrizet.
- Egy nagy francokat! – ugrottam fel, de olyan hévvel, hogy a szék hatalmasat csattant a padlón.
- Ez a legjobb megoldás. Nálunk maradsz, amíg el nem kapjuk az a szemetet.
- És én? – ahogy a férjemre kaptam a tekintetem akaratlanul is egy durcás kisgyerek képe jelent meg előttem, aki attól fél, kihagyják a nagy balhéból.
- Te segíteni fogsz nekem. Jobb, ha szem előtt vagy, úgy legalább kevesebb az esélye annak, hogy önfejűen magánakcióba kezdesz.
- Be akarsz zárni a házadba, amíg veszélynek teszed ki a férjemet?! – tisztában volta azzal, hogy egy korterem kellős közepén ordibálok, a pillanat hevében mégsem érdekelt.
- Így a legjobb mindenkinek. – próbált békíteni Zsolti.
- De…
- Hallgass rá Viki. – Tomi hirtelen fáradtnak tűnt. Egy pillanatra elöntött a kétségbeesés, hogy romlik az állapota. – Nekem is jót tenne, ha egy kicsit távol lennék tőled.
Mintha leforráztak volna. A bennem lobogó harag pillanatok alatt semmivé lett. Csak álltam megsemmisülten. Éreztem, ahogy kezd összeszorulni a mellkasom. Öles léptekkel átszeltem a szobát, kerülve a két férfi tekintetét. Amint kiértem tettem pár lépést, majd lekuporodtam a fal mellé, és a térdemet átkulcsolva ültem. Vártam a könnyeket, de semmi sem történt. Tulajdonképpen valahol a lelkem mélyén, erre számítottam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése