Kilencedik fejezet

Viki

 Amint kiléptem a kapun azonnal bekapcsoltam a zenét a telefonomon. A lüktető basszus minden mást elnyomott a fejemben. Az úton minden rendben volt, de amint odaértem, felgyorsult a szívverésem. 

- Ez aztán csinos! – a hang irányába fordultam, és Tomival találtam szembe magam. 

- Te sem vagy semmi. – válaszoltam mosolyogva, mialatt lopva végigmértem. Velem ellentétben, farmerben volt, de így is jól nézett ki. –Nem árulod el, hogy mit nézünk meg?

- Türelem, úgyis nem sokára megtudod. – durcásan ráncoltam az orrom, mire nevetve magához húzott. – Bízz bennem, tudom, hogy szeretni fogod! – lágyan megcsókolt, ajkával egy pillanatra érintve az enyémet. Szerettem volna elmélyíteni a csókot, de a tömeg elkezdett befelé áramlani. Mikor láttam, hogy a párom átadja a jegyeket, elkerekedett a szemem. Egyrészt, mert kiderült, hogy a West Side Story-t nézzük meg, másodszor azért, mert a jegykezelőben a volt barátomat ismertem fel.

 - Ismered? – bökött a fejével Tomi a fiú felé, mikor elmentünk mellette.

- Ő volt az előző barátom.

- Miért lett vége?

- Azt hiszem, nem szerettem igazán.

- Akkor miért voltál vele? – kérdezte tárgyilagosan. Nem válaszoltam rögtön, megvártam, amíg leültünk a helyünkre.

- Nem az embert szerettem, hanem a gondolatot, hogy valaki törődik velem.

- Fiatal voltál. – ez megállapításnak hangzott, nem kérdésnek.

- Emellett, tapasztalatlan, és nagyon befolyásolható.

- Kitalálom! Apuci riasztói bekapcsoltak.

- Majdnem. Ezúttal anyu lépett akcióba. Akkoriban haragudtam rá ezért. Úgy éreztem, elvette tőlem, akit szerettem. 

- Azóta kibékültetek?

- Igen, nem sokkal a halála előtt. – Ebben a pillanatban felharsant a nyitány, én pedig a tudatára ébredtem annak, hogy mit is mondtam. Bárcsak visszaszívhattam volna az utolsó mondatot!

Tomi

Ahogy Vikire sandítottam, láttam, hogy egészen máshol jár. Remek, elcsesztem az egész estét! Megszorítottam a kezét, hogy tudja, nem hibáztatom. Megfogadtam, nem forszírozom ezt a témát, csak ha ő maga hozza fel.

Viki

Egymásba fűzött ujjaink érzése figyelmeztetett, hogy ma boldognak kell lennem. Nem éri meg rágódni a múlton. Az előadás szünetében is csendben összebújva ültünk a helyünkön. Eszembe jutott, mikor először jártam itt. Anyuval a Rómeó és Júliát néztük meg. Az egész elbűvölt, akárcsak most.

- Ez egyszerűen gyönyörű volt! – áradoztam, miközben kifelé sétáltunk.

- Tetszett? – válasz gyanánt, hozzá léptem, és megcsókoltam. – Ezt igennek veszem – mosolygott, mikor szétvált az ajkunk. Egy hideg fuvallattól megborzongtam. Kezdtem megbánni, hogy csak egy ruhát vettem fel. – Szerezzünk valami meleg innivalót, aztán induljunk!

Végül forralt bort vettünk, azt szürcsölgettük a buszra várva.

- Eljössz a szalagavatómra? – kérdeztem az Örs felé zötykölődve.

- Meghívsz? – meglepettséget hallottam ki a hangjából.

- Csak, ha jól viselkedsz! – mondtam somolyogva. Válaszként glóriát rajzolt a feje fölé. Mikor leszálltunk a buszról, és vártuk a következőt (kiderült, hogy még egy darabig együttmegyünk, mivel ő keresztúri, és az én buszom is pont arra megy) egy darabig céltalanul lófráltunk, s közben az előadásról beszélgettünk. Szerencsére nem kellett sokat várnunk a következő járatra, de piszok hideg volt.

 - Nyamvadt buszok! – dohogtam. – A sofőr pulcsiban ül, mi meg fagyjunk össze!

- Gyere, majd én felmelegítelek!   - felsikkantottam, mikor az ölébe húzott, de amint kényelmesen befészkeltem magam, az agyam kikapcsolt. Egyikünk sem szólalt meg, mégis olyan volt, mintha ezer szót váltottunk volna. 

- Le kell szállnom. – lehelete csiklandozta a nyakamat.

- Elkísérlek. – a lehető legtovább szerettem volna húzni az elválást.

- Szóval, jól érezted magad? – kérdezte, mikor egymásba karolva ballagtunk.

- Talán valamikor megismételhetnénk. – feleltem kissé tétován.

- Megérkeztünk. – megálltunk egy tízemeletes ház előtt. – És igen Viki, megismételjük. Sokszor. – csibészes mosoly játszott az arcán, amit nagyon szerettem.

- Mikor? – kérdeztem türelmetlenül.

- Valamikor. – Az ajka puhán érintette az enyémet, de ezúttal többet akartam. Magamhoz húztam és folytatásra buzdítottam.

Ott a hideg éjszakán, a korábbi csók végre valóra vált. Felülmúlta a legmerészebb álmaimat. A keze a hátamat simogatta, én a derekát karoltam át.

- Gyere fel! – súgta elfulló hangon a nyakamba, majd válaszra sem várva beütötte a kódot, mire az ajtó kinyílt. Tomi egy pillanatig tétovázott, de megadtam neki a kezdőlökést (szó szerint). A lépcső aljában az ölébe vett, úgy vitt el a lakásáig.

- Kulcs a zsebben. – súgta, majd játékosan beleharapott a fülcimpámba, mire felsikkantottam, és a karjába bokszoltam.

- Ha nem hagyod ezt abba, elejtem a kulcsot! – A gyér lépcsőházi világítás ellenére hamar beletaláltam a zárba.

Mikor beléptünk a lakásba, még mindig Tomi nyaka köré fontam a karomat. – Nem kellene bezárni az ajtót? – kérdeztem a háló felé menet.

- Ne félj! Senki nem jön be. – Óvatosan az ágyra fektetett, majd fölém került. Mielőtt azonban bármit is csinálhattam volna, elfordult és levette a kabátját, ezt kihasználva, én is megszabadultam az enyémtől.

- Tudnod kell, hogy nem szoktam ilyeneket csinálni. – mondtam szemérmes mosollyal.

- Én sem. – vágta rá, majd éhesen az ajkam után kapott. A keze a combomra siklott, majd egyre feljebb. – Gyönyörű vagy!

A kezeim játszi könnyedséggel gombolták ki az ingét, majd ugyanilyen gyorsan meg is szabadították tőle. – Istenem! – a tekintetem önkéntelenül is a szíve fölötti hegre tévedt. Bármi is okozta, szörnyű lehetett. Megcsókoltam, mire alig hallhatóan felnyögött. Lassan szenvedélyes csókok és ölelések közepette szabadultunk meg a ruháinktól. Aztán addig szeretkezünk, amíg ki nem merültünk.