Hetvenedik fejezet

Zsolti

- Komolyan gondoltad, amit az előbb mondtál?

- Hm? – kaptam fel a fejem Tomi hangjára.

- Tényleg azt akarod, hogy segítsek az ügyben?

- Ő a bátyád. Rajtad kívül senki nem ismeri jobban.

- De évek óta nem láttam.

- Valamiért kétlem, hogy a negatív tulajdonságai a hosszú idő alatt megkoptak volna. – feleltem őszintén, és nagyon reméltem, így is van.

- Nincs kész terved, ugye? – apró mosoly bujkált a férfi szája sarkában, ami kisé sértette rendőri hiúságomat. 

- Ez az egész, már rég több nekem egyszerű melónál. Nem akarok érzelegni, de mind fontosak lettetek. Bármi áron előkerítem a testvéredet.

Ha valami balul üt ki, egyedül az én hibám lesz.

Viki egész úton néma maradt, sőt akkor sem szólt hozzám, mikor végre hazaértünk. Útközben felhívtam Gábort, hogy legkésőbb másnap ugorjon fel, hogy megbeszélhessünk néhány dolgot.

- Szerinted rossz ötlet volt Vikit itt marasztalni? – sandítottam a páromra. Az ő ötlete volt, a pihentető fürdő, mégsem voltam képes ellazulni. Még attól, sem, hogy a barátnőm a karjaimban pihent.

- Egyáltalán nem.

- Hogyhogy? – szaladt fel a szemöldököm.

- Szerintem Tominak jót tesz, ha most egy ideig távol marad Vikitől. Még ha szereti is a lányt, kétlem, hogy egyik pillanatról a másikra meg tudna bocsátani neki. Ha hazaengedtük volna őket, mindenkinek rossz lett volna, de főleg a picinek. Hiába kicsi még, nagyon sok mindent megért a körülötte lévő világból.

Elbűvölve hallgattam Krisztit, majd óvatosan belecsókoltam a vállába. Éreztem, ahogy görcsös izmai ellazulnak, s ez folytatásra ösztönzött. Tisztában voltam azzal, hogy óvatosnak kell lennünk, de szükségem volt rá.