-
Annyira furcsa látni valakit, aki nem emberi, amint emberi dolgokat csinál. – Csúszott ki a számon a megjegyzés mire megállt a kezében a villa. Nem rég kaptuk meg a főételt, és bár csendben voltunk, az agyam szüntelenül járt. Teljesen belegabalyodtam a gondolataimba.
-
Ne haragudj, csak kicsúszott a számon!
-
Mit vártál? – kérdezte visszafogott mosollyal.
-
Nem tudom. – nevettem el magam.
-
Az általatok vérfarkasnak nevezett lények is késsel-villával esznek. Kivéve havonta egyszer.
-
Haha! És a vámpírok?
-
Ők kevésbé esznek késsel-villával, de képesek ugyanúgy enni, mint az emberek, csak számukra nem elég jó. A vér az erejük forrása. Szükségük van rá, meg kell védeniük magukat. Meglepő, de a vámpírokból van a legkevesebb a többiekhez képest. De mivel az emberekre vannak utalva, az ő mítoszuk a legerősebb. Kénytelenek voltak körülöttetek járni-kelni, időnként felfedni magukat.
-
Gondolom akkor nem mindegyikük ártó szándékú. – Akaratlanul is a régi vámpírfilmekre gondoltam, ahol az éjszaka szörnyei ártatlanok vérét szívják.
-
Igazából, nincsenek népirtó terveik, egyszerűen csak szükségük van az emberekre és a vérre. A hiedelmekkel ellentétben, viszont nem tudják az általatok leadott zacskós vért meginni.
-
Ezek szerint, közvetlen forrásból táplálkoznak?
-
E-nélkül sajnos problémás lenne az életük. Végül is – folytatta néhány percnyi csend után – állatokkal is működik a dolog, de az ember az igazi, ők a leggazdagabb energiaforrás
Vajon a korábban olvasott regények mekkora része alapszik valós történéseken? Az Interjú a Vámpírral hirtelen nem is tűnt akkora fikciónak. Egy vámpír úgy dönt, beavat egy halandót fajtája titkaiba, a mögötte lévő évszázadokba.
-
És a vérfarkasok, tényleg allergiásak az ezüstre? – Kérdeztem rá egy újabb az emberek az emberek által ismert legendára.
-
Mondhatjuk így is.
-
Miről tudnám felismerni őket?
-
Gyakran betegek, ezért sokszor vesznek ki szabadságot a munkahelyükön, de ezt általában tolerálják az emberek.
-
Gondolom, nem csak ők az egyetlen természetfeletti lények. – fűztem tovább a szót a tányéromban lévő ragut kanalazva.
-
Nagyon sok van.
-
Hogy élhetnek meg egymás mellett? –A filmekből már ismert vámpír-vérfarkas viszály jutott eszembe.
-
És ti emberek, hogy tudtok egymás mellett élni?
-
Mi azért háborúzunk is, ne felejtsd el!
-
Az én családomat is az emberek irtották ki méghozzá saját akaratukból. Még másik kontinensről is csatlakoztak hozzájuk, pedig akkoriban még nem létezett ennyi hírközlési mód. – Beleborzongtam egy pillanatra, mennyire kegyetlen a fajunk.
-
Miért tették ezt? Féltek a hatalomtól? Attól, hogy leigázzátok őket?
-
Az emberek féltek, de alaptalanul. Mégis elég volt néhány jó időben elsuttogott mondat, vagy utalás. Főként attól félnek, amit nem ismernek. Ha ügyesen forgatod a szavakat, bármire rá tudod venni őket.
-
Engem is rá tudtál venni a szerződésre. – jegyeztem meg.
-
De jó nekem! - szúrta közbe szárazon. Mintha csak kolonc lettem volna a nyakán. Azt már nem tettem hozzá, hogy magának köszönheti, mert jól bánt a szavakkal.
-
Neked mindenképpen.
-
Tényleg? Hány oldalnál tartasz?
-
Az téged ne érdeklejen! Sok munka áll még előttünk, az biztos.
-
De azt mondtad, nem rólam szól. – szavait nyomatékosítandó, tekintetét az enyémbe fúrta, én viszont nem törődtem vele.
-
Szükségem van rád, a világoddal együtt, nem elég csupán néhány történet. Teljes képet kell festenem. Mesélj a népedről! Milyenek voltak, honnan származtak? - egy pillanatra megijedtem, hogy kihátrál mert túlzásba vittem a kérdezősködést.
-
A népem eredetileg azt tervezte, hogy elbujdokol ezen a földön, kimaradva mindenből, látva, hogy mekkora erő vigyázza itt a rendet. Nem akarták felvenni a harcot. Egy háború túlélői voltak, így elmentek a sivatagba és várost építettek maguknak. Egy kisebb külön világot. Az már csak a sors fintora, hogy a legfejlettebbek lettek, az akkori világban. Egy nép, ami már kitudja mióta fejlődött, és egy még kialakulóban lévő bolygó fejletlen közösségekkel… Egyszerűen törvényszerű volt, hogy túlnövi magát.
-
Úgy érzem, tudnom kéne a választ, és kimondva szürreális lesz. – aprót kortyoltam az ásványvizemből, majd azonnal a válaszon kezdtem törni a fejem.
-
Mint mondtam, a víz egy nagyon központi teremtő erő, és a sivatagban bújtak el az emberek elől. Hol jött ez először létre az emberi történelemben? – Úgy éreztem, mintha visszaültem volna az iskolapadba, ahol ő volt a tanárom.
-
Tudom, hogy rossz a válasz, de az első gondolatom… Egyiptom.
-
Ó… nem – nevetett.
-
Keresztes háborúk…. Jeruzsálem? Nem! Mezopotámia? Nem tudom! - Apró biccentés volt a válasz.
-
Mezopotámia?!
-
Hm.. - Ismét nevetett.
-
Ne is haragudj, de ez azért meredek. Nekem kissé mást tanítottak az iskolában. – Szóval onnan indult minden? - kérdeztem miután lehiggadtam.
-
Onnan terjedt szét, aztán elkezdtek alakulni a kultúrák, mindenhol más. Kár, hogy ennyi időre visszamenően nem lehet részletesebb feljegyzéseket találni arról, mi is történt. Menjünk ki! Mutatni szeretnék valamit!
Összezavart a hirtelen témaváltás, de eleget tettem a kérésének. Jólesett ismét megmozgatni kicsit elgémberedett tagjaimat.
A kinti levegő magamhoz térített. Fázósan fontam össze a karom magam körül.
-
Oh, tessék! – levette majd rám terítette fekete zakóját, akár csak hetekkel ezelőtt.
-
Miért döntöttél úgy, hogy szerzősét kötsz velem? – A korlátnak dőlt, én vele szemben álltam meg. Az arcvonásaiból próbáltam valamit kiolvasni.
-
Egy művész alkotói válságban. Ez nekem is nehéz, mert nem tudom a társadalom reakcióját borítékolva megszervezni. Azért, ha belegondolsz, nem így működnek a dolgok.
-
Nem egészen. – értettem egyet.
-
Ebben van kihívás. Mostantól tiéd a felelősség, mert te akartad.
-
Nem akarom, hogy végül úgy érzed, nem érte meg rám szánnod az időt és az energiád.
-
Ne aggódj, nem fogom. – Ujjával finoman a korláton dobolt, majd a bal kezét a korlát fölé nyújtva úgy tűnt, mintha simogatna valamit. Vidám fény gyúlt a szemében. – Gyere ide!
-
Frászt! Belelöksz a vízbe! – feleltem csípőből.
-
Esküszöm, nem esik bántódásod! Bízz bennem! – a mosolyából ítélve úgy tűnt, jól mulat a szenvedésemen.
-
Oké! – megadón a korlát elé léptem, várva a további instrukciókat.
-
Nyújtsd ki a kezd! – Összehúzott szemmel fürkésztem a vonásait. – Ne félj, tetszeni fog! – Szélesebbé vált a mosolya, s ettől enyhült a gyanakvásom.
Előre nyújtottam a kezem, pont az övé mellé. Hajszál híján összeértek az ujjaink. Aztán valami megváltozott. – Érzem, hogy van itt valami! – Olyan puha volt, mint egy bunda. Először csupán halvány körvonalakat láttam, majd a következő pillanatban ujjaink alatt egy fekete macska öltött testet. Felemeltem a kezem, az állat azonban lehunyt szemmel tűrte, hogy a férfi lassú mozdulatokkal simogassa.
-
Macska! – meglepett kiáltásom beleveszett a motor és a szél zúgásába, az állat mégis rám emelte kísértetiesen ismerős lila tekintetét. – Egy pillanat!
-
Igen? – halvány mosolyából egyszerűen tudtam, hogy amit mondani készülök, nem tévedés.
-
A szeme olyan, mint a tiéd. Ő a te macskád! – raktam össze a hallottak darabkáit.
-
Őt mentettem meg akkor éjjel.
-
Hogy került ide? Végig itt volt? – felváltva járt a tekintetem, macska és gazdája közt.
-
Egy ideje.
-
Gyönyörű szeme van. Ez azt jelenti, hogy különleges?
-
Nagyon is az.
Óvatosan simogatni kezdtem a nyakát és a feje tetejét. Azt hittem mivel idegen vagyok számára, nem tűr meg, de lehunyt szemmel engedte, hogy én is kényeztessem. Éreztem, ahogyan néhány perc elteltével dorombolni kezd. Rövid puha szőre, kecses, a házimacskáénál nagyobb, izmos testet takart.
-
Ezzel nagyon megleptél, ugye tudod?
-
Mondtam, hogy tetszeni fog. – féloldalas mosollyal jutalmazott, de a tekintet továbbra is az elsuhanó tájat fürkészte.
-
Ha nem tudnám, hogy a tiéd, akkor is különlegesnek mondanám. Valahogy komoly és méltóságteljes, ahogyan itt fekszik előttünk a hajó korlátján a szemerkélő esőben.
-
Valamiért szimpatikus lehetsz neki. Akadt már olyan, akit megharapott, csak mert olyan kedve volt. Tudod milyenek a macskák, kedvük szerint cselekednek, neked pedig lehetőséged van hozzájuk alkalmazkodni.
Órákig képes lettem volna odakint állni. A dorombolás végigbizsergette a tenyerem, segített kicsit lehiggadnom. Szinte idillinek tűnt a pillanat, a zaj hűvös eső ellenére.
-
Nézz csak oda! A bal oldal Esztergom, a jobb oldal már Szlovákia! – Önkéntelenül is az említett irányokba néztem. Egy híd két néhány méteren át meglévő darabjait láttam, a folyó közepén azonban csupasz betonpillérek álltak.
-
Mi történt?
-
A németek felrobbantották a második világháborúban.
-
Azóta nem állították helyre?- értetlenül álltam a hallottak előtt. – Hogy hogy?
-
Egyik fél számára sem lényeges annyira, hogy bele invesztálják a szükséges energiát és pénzt.
-
Akkor most itt fog pusztulni talán örökké. – Nem tudtam megmagyarázni miért, de elszomorított a látvány.
-
Ezt nem tudhatjuk előre. Talán egyszer fontossá válik a két ország kapcsolata és újjáépítik. Menjünk vissza! Nem akarom, hogy megázz!
