Tizenharmadik fejezet

 Viki

- Ez iszonyú volt! – erős késztetés éreztem, hogy belefejeljek valami keménybe, de helyette csak lehajtottam a fejem az asztalra.

- Kellett neked pasizni. – nem figyeltem ki mondta, de válasz gyanánt felmutattam a középső ujjamat.

- Engem is szépen leráztál! – ködös tekintettel Lillára néztem, majd vigyorogva elkiabáltam magam:

 - Élménybeszámoló! – percek alatt körbeülték az asztalt. – Színházba vitt, és…

- Leszarom, nekem azt mondd, ami utána volt! – figyelmen kívül hagytam, és ugyanott folytattam:

- A West Side Story-t néztük meg és nagyon király volt!

- És aztán?

- Felmentem hozzá… - szándékosan tartottam egy kis hatásszünetet – és olyan szinten egymásnak estünk a ház előtt… – a lányok felvisítottak.

- Szóval jó volt. – szúrós szemmel néztem Bogira.

- Rohadt jó! – velük együtt nevettem, és tudtam, hogy éppen most indítottam el a heti témát az osztályban. Ettől jobb kedvem lett, így megfeledkeztem a dolgozat kudarcáról.

- Skacok, tud valaki valamit az új osztálytársunkról? – s ekkor – mint egy végszóra – besétált Takács Vivi.

- Nem tudjátok, hogy van-e barátja? – válasz helyett fejbe csaptam Sanyit a tolltartómmal.

- Mi van? – háborgott a fájó pontot dörzsölgetve.

- Sziasztok! Szabad ez a hely? – mutatott a lány az Evi előtti üres padra.

- Parancsolj! Foglalj helyet nyugodtan! – erős késztetést éreztem, hogy rámorduljak Sanyira. Hát nem tud nyugton maradni ez a gyerek?

- Ne pedálozz! – mondta Vivi mosolyogva, de tudtam, hogy komolyan gondolta.

- Hát ez most szíven ütött! - a srác szívére szorított kézzel, nagy szemekkel nézett a lányra, mire fejbe vágtam.

- Mindig ilyen? - úgy beszélt, mintha a fiú ott se volna.

- Ne törődj vele, - mondta Evi tárgyilagos hangon – dobta a barátnője, most meg kanos.

- Ez most jólesett! – Sanyi szemrehányóan nézett a padtársára.

-  Csak őszinte voltam. – védekezett a lány.

- Most még elmenekülhetsz Vivi! – sóhajtottam viccelődve.

- Bírom a rázós helyzeteket.

Szerdán délután háromkor megérkezett Kriszti. Nagyon idegesnek látszott, s ettől az én gyomrom is görcsberándult. 

- Könnyen idetaláltál? – kérdeztem, hogy megpróbáljam oldani a feszültséget.

- Igen. –amíg felakasztotta a kabátját, bezártam az ajtót, és kitettem a ZÁRVA táblát. Felmentük az emeletre, gondoltam, ott nyugodtabban beszélgethetünk. Kíváncsi voltam a mondandójára. Milliónyi vázlatot kreáltam fejemben, de mint utóbb kiderült, mind messze jártak a valóságtól.

- Mielőtt bármit is mondok, szeretném, ha tudnád, hogy nem önszántamból kerültem bele ebe az egészbe. Nem szeretném, hogy elítélj.

Némát bólintottam, jelezve, hogy megértettem. 

- Tíz éves voltam, mikor anyám belezúgott egy kamionsofőrbe, és a nagymamám gondjaira bízott. Gyakorlatilag ő nevelt fel. Vince már akkoriban is sokszor megfordult nálunk, és ugyanazt gondoltam róla, amit te. Megbabonázott a viselkedése. Szerves része lett az életemnek, egyfajta apafiguraként tekintettem rá.  A nagyinak is ő adott pénzt, hogy beindíthassa az üzletet, az egyetemet is ő fizette.

- Miért változott meg róla a véleményed?

- Négy évvel később elutaztam vele Franciaországba. Emlékszem, az indulás előestéjén adott nekem egy pólót, és a lelkemre kötötte, hogy másnap mindenképp azt viseljem. Nem találtam furcsának a kérését, így hát teljesítettem. Mikor azonban magamra vettem a felsőt, nehéz volt. szétvágtam, és tudod mit találtam benne? Kokaint. Legalább egy kilót. Mikor kérdőre vontam, elmagyarázta mi is az ő foglalkozása.

- Drogcsempész. – vágtam rá.

- Ma már a legkörözöttebb személy az országban. Minden szállítmányról tud, amit behoznak, vagy csak átvisznek az országon. Minden szál az ő kezében fut össze.

- Miért nem teszel ellene valamit? – bármennyire is igyekeztem a szemreáhányás érezhető volt a hangomban.

- Az egész város az ő kezében van, aki nem hát igyekszik meghúzni magát. Vince keze messzire elér, az egész világon vannak kapcsolatai.

- A nagyid mit szólt ehhez?

- Szégyenkezve bevallotta, hogy neki is akadtak hasonló üzletei mióta megnyitottuk a boltot.

- Micsoda?

- Néha visznek el tőlünk ezt-azt a ruhákon kívül. Állítólag nem olyan feltűnő. A nagyi már túl öreg, ezért rám hárul az ügyletek lebonyolítása. Néha külföldre is el kell utaznom.

- Csak van rá mód, hogy kitörj ebből.

- Rám akarja hagyni a birodalmat, amit felépített.

Döbbenten nézem az előttem ülő lányra, látszott rajta, hogy egyre nehezebben tartja vissza a könnyeit.

- Ő az apám! – elsírta magát, s én önkéntelenül is átöleltem. Bárcsak jóvátehetném, ahogy a boltban viselkedtem vele! Jeges borzongás futott végig a gerincemen, mikor eszembe jutott, hogyan reagáltam Vince viselkedésére.

- Szerinted tőlem is akarhat valamit? – kérdeztem bár kissé tartottam a választól.

- Még nehéz megmondani. Ezért is kérlek arra, hogy vigyázz vele. Kerüld el, de ha netán találkoznátok, ne mondj neki semmit!- a tekintete szinte könyörgött.

- Ha bármiben segíthetek, csak szólj!

- Nem akarlak belerángatni! – tiltakozott hevesen.

- Most, hogy tudom az igazat, már benne is vagyok.

- Nem kellett volna idejönnöm! – ha lehetett, még jobban magába roskadt.

- Jól tetted, hogy elmondtad az igazat. Szerintem már így is- úgyis bajban vagyok. – nem tudom miért mondtam ezt, de egy hang a fejemben az súgta, hogy még közel sincs vége. Rengeteg kérdésem marad még, de ahogy elnéztem Krisztit, rájöttem, jobb, ha témát váltok.

- Alakul már a ruha? – A lány kapva kapott az alkalmon, hogy végre kellemesebb téma került szóba. Örültem, hogy végre mosolyogni láttam.

- Nincs kedved eljönni a szalagavatómra?

- Komolyan? – Zsuzsi kíváncsi szemmel nézett rám. Suli után be kellett ugranom a papírboltba. Gondoltam egyúttal beváltom az apunak tett ígéretemet is. Nem akartam, hogy egyedül legyen, ha egyetemre megyek.

- Persze! Apu vacsorát is főz, szóval hozzánk is el kell jönnöd utána.

- Szívesen megyek! – egyezett bele mosolyogva.

- Jövő héten meglesznek a meghívók, majd áthozom a tiédet.

- Mikor is lesz pontosan?

- December 10- én.

- Az még három hét. Hogy állnak az előkészületek?

- Tűrhetően. – vágtam rá és elővettem a pénztárcámat, jelezve, hogy mennék.

Ahogy kiléptem az utcára megszólalt a mobilom. A szívem kihagyott egy ütemet, mikor kijelzőn megláttam Kriszti számát.

- Ne ijedj meg, csak azért hívlak, hogy a héten be kéne jönnöd az üzletbe. Kész a ruha. 

- Tényleg? – pillanatok alatt felvillanyozódtam.

- Mikor tudsz érte jönni? – gyorsan végig gondoltam a teendőket.

- Pénteken korán végzek, és a délutánom is szabad.

- Akkor majd találkozunk.

Mikor apunak elmeséltem, hogy meghívtam Zsuzsit a bálra, csak rosszallóan csóválta a fejét.

- Te készülsz valamire.

- Én, ugyan mire? – kérdeztem ártatlanul.

- Nem kell kerítőnő! – morgott bele a levesébe.

- Ha én nem kezdek valamihez, te sem lépsz. Amúgy se akarlak egyedül hagyni, ha egyetemre megyek.

Szótlanul kevergette az ételt, közben a jobb fülcimpáját morzsolgatta. Akkor szokta ezt csinálni, ha rájön, hogy a másiknak van igaza. 

- Jól van! – sóhajtott legyőzötten, az én arcomra viszont diadalittas mosoly ült ki. – Meg próbálok valamit elérni.

- Ígérd meg, hogy nem futamodsz meg, ha elsőre nem sikerül!

- Viki, ez már túl komolynak hangzik! – feszengett.

- Mert az is! – vágtam rá hevesen.

- Mi van Tomival és veled? – fordult hozzám érdeklődve. – Komoly a dolog?

- Egyelőre nem tudom megmondani. Szeretném, ha az lenne. Ne érts félre, nem akarok esküvőt, vagy gyereket!

- Pedig nagyon szeretnék már unokázni! – sóhajtott ravaszul mosolyogva. Sajnos erre még várnia kell pár évet.