Harminchetedik fejezet

A sors nem engedte, hogy a ki nem mondott gondolatokon rágódjak. Szerencsésnek mondhattam magam, mivel a gyakorlati helyemen felajánlották, ha elégedett vagyok velük,felvennének kezdetben rész, majd a papír megszerzésével teljes munkaidőre.

Gondolkodás nélkül ott helyben igent mondtam.

A vizsgákat könnyen teljesítettem, olyan szakmát szerezve ezzel, amit szerettem, a munkahelyen pedig már ismerősként üdvözöltek.

Emlékszem büszkeséggel töltött át, mikor a tanuló feliratú kötényt lecserélhettem, és végre baristaként állhattam a pult mögött. Onnantól úgy éreztem nincs megállás, végre minden a helyére került.

A szemem sarkából láttam, hogy vendég lépett a pulthoz, így abba hagytam a poharak öblögetését, és pénztárhoz mentem.

-Hello! – mosolygott rám, mielőtt még üdvözölhettem volna – Nézzenek oda, alig ismertelek meg!

Elismeréssel nézett végig rajtam, nekem viszont felszaladt a szemöldököm. Hiába néztem rövid világos barna haját, mélyen ülő barna szemét és arcvonásait, a férfi nem tűnt ismerősnek.

-Nem ismersz meg, ugye? Én mentem ki a kollégámmal nagyjából másfél hónapja, mikor rosszul lettél otthon.

Felrémlett előttem a pillanat, ahogyan a káosz közepén átölelt, de nem akartam rá emlékezni.

- Minden rendben? Picit sápadt vagy – a kolléganőm Brigi hangjára összerezzentem.

- Csak fáradt vagyok, semmi több – legyintettem, leplezve összekuszálódott érzelmeimet.

-  Ha már így összefutottunk, - szólalt meg csevegő hangon a férfi – nem beszélhetnénk néhány percre?

Kérdőn néztem a kollégámra.

-Menj csak nyugodtan! Nincsenek sokan, elleszünk nélküled.

 -Rájöttem, hogy még meg sem köszöntem, hogy akkor segítettél – törtem meg a csendet amint kiléptünk a pláza nyüzsgő folyosójára.

-Csak tettem a dolgom – szabadkozott.

-Minden esetre, köszönöm! Miről szeretnél beszélgetni? – kérdeztem könnyedén.

-Viktorról, és arról, ami Pozsonyban történt.

Megtorpantam, és azt kívántam, bár máshol lennék! Már attól, hogy kimondta a nevét, rettegni kezdtem, hogy a nyugodt életem ismét felborul.

Megállt ő is, majd szembe fordult velem.

-Túlélted azt a katasztrófát, de nem úsztad meg változások nélkül. Ezekről szeretnék veled részletesebben beszélni. – Tárgyilagosan, higgadtan szólt, szinte már érzelemmentesen.

-Magadtól jöttél, vagy ő küldött? – megfeszült a testem, miközben próbáltam uralkodni az érzelmeimen.

-Tudom, elsőre úgy tűnhet igen, de nem így van. Elhiheted, ha azt mondom, kifejezetten ellenétes oldalon állunk.

-Mit értesz az alatt, hogy ellentétes oldalon álltok? - nem mertem levenni róla a szemem, minden rezdülését figyeltem, mégsem voltam felkészülve arra, ami előttem bontakozott ki. Aranyszín derengés, hullámzott körülötte, ami vonzotta a tekintetem. Máskor is láttam már aurát, de azok fakónak, haloványnak tűntek az övéhez képest. Bár akkor még semmit sem tudtam erről a furcsa világról, abban szinte teljesen biztos voltam, hogy ő különleges helyet foglal el benne.

-Fogalmazzunk úgy, hogy az elmúlt időszakban, ellentétessé váltak az érdekeink.

-És hogy jövök én a képbe? – kérdeztem félve.

-Te vagy az egyetlen akiről tudjuk, hogy megúszta élve– megütötte a fülem a többes szám, de annyiban hagytam.

- Ez így kevés. Mit vártok tőlem, kerítsem elő nektek? – elnevettem magam a helyzet abszurditásán.

- Valahogy úgy. – biccentett határozottan.

- Ha akarnám, sem tudnám megtalálni – csóváltam a fejem, jelezve, nem is áll szándékomban ilyesmibe kezdeni.

-Arra ne legyen gondod, mi megtaláljuk – legyintett, mintha semmiség volna.

- Akkor mi az én szerepem? Legyek megint csali? – háborogtam.

-  Tudod te egyáltalán mi itt a tét?  - emelt hangjától hirtelen összerezzentem. Egy pillanatra ő is lehunyta a szemét, mélyen beszívta a levegőt, mint aki rá döbbent, messzire ment.

- Két hónapig normális életem volt! – könyörgés árnyalta a hangom.

- Ha nem segítesz nekünk, már csak két hónapig lesz az.

- Lehetne, hogy ne itt és most beszéljük ezt meg? – sóhajtottam idegesen a mellettünk elhaladókra pillantva.

-Miért, mikor? Ne aggódj, nem hall minket senki. – biccentett az emberek felé.

-Mi lesz, ha nem segítek? Eljön a világvége? – kérdeztem enyhén gúnyos hangnemben.

-Valahogy úgy. Furcsa véletleneknek köszönhetően úgy tűnik, te alkalmas vagy a feladatra, ezért is döntöttük el, hogy beveszünk a terveinkbe. – Ráncba szaladt a szemöldököm a ködösítéstől.

-Azért bontottam fel a szerződést, mert tönkretett amin keresztülmentem. Miért olyan nehéz megérteni, hogy távol akarok maradni mindentől?

-Pedig, ahogy elnéztem a törzsvendégeidet, nem fogod tudni elkerülni. Mit gondolsz hogyan találtunk meg? Azt hiszed, Pozsony óta követünk?  Hidd el, azt Viktor nem hagyta volna.

-De…

-Emlékszel? – kérdezte a jobb szememre mutatva - Abban volt valami, ami tönkretett valami olyat, amint nem kellett volna. Egy burkot, ami véd. És minthogy a szemedről van szó, így több minden jön be, mint kéne. Ez sokaknak felkeltette az érdeklődését, hiszen ilyesmire eddig nem volt példa.

-Az az érzésem támadt, ez nem is igazán kérés, inkább utasítás, hogy menjek veled.

-Sosem kényszerítenélek semmire, hiszen emberként szabad akarattal rendelkezel.  De hidd el, ha nem állítjuk meg Viktort, az nem csak a te, hanem a nyolc – milliárd ember életére is hatással lesz majd. Nyilván megérted, hogy melyik a fontosabb.

- Hogyan tudok veled majd kapcsolatba lépni? – kérdeztem, mert úgy éreztem sosem lesz vége a beszélgetésünknek.

- MegtalfdfdfffffMegtalállak, ha kellek, csak szólj!

- De hát a nevedet sem tudom!

-Nekem nincs nevem. Nem élek elég régóta, hogy az embereknek okuk lett volna elnevezni. De ne aggódj, tudni fogom, ha szükséged van rám!

-Rendben. – biccentetem, amit viszonzott majd egyszerűen hátat fordított, és elsétált.

A kávézóba visszaérve egy pillanatra megálltam, a különleges vendégeken merengve. Sokuk visszatérő volt az első itt töltött napjaimtól kezdve, de soha egyikük sem próbált kapcsolatot teremteni velem egy rendelésen kívül. Mintha figyeltek, vagy vártak volna valamire. Bármiről is volt szó, nem hittem, hogy én meg tudnám nekik adni.

Az idegen férfi felbukkanása tejesen felkavart. Hol rajta, hol az elhangzottakon járt az agyam.

Nem akartam mást, csak túl lenni a munkán, hogy aztán a lakásom csendjében elmerülhessek a gondolataimban, amik folyamatosan kavarogtak bennem.

Próbáltam elképzelni Viktort valamiféle gonosz szerepében, de nem igazán hittem el, hogy milliárdokat áldozna fel bármiért is, még akkor sem ha velem megtette a saját céljai érdekében.

Hazafelé a metrón egy tíz éves forma kissrác ült velem. Rég láttam gyereket ennyire látványosan unatkozni, mint őt. Az anyja teljesen belemerült a mobiljába, kizárva a fiút a saját világából. Szerintem azt sem vette volna észre, ha a gyerek leszáll az egyik valahol, ő maga pedig megy tovább.

A következő megállónál tömeg szállt fel, ez persze az utasok javából bosszús sóhajokat váltott ki, engem viszont hidegen hagyott, mert teljesen más kötötte le a figyelmem, tovább gördültünk. Hogy egész pontos legyek, más valaki. Még pontosabban Viktor. Ott ült a fiú másik oldalán. Kalapálni kezdett a szívem, bár hamar feltűnt, hogy velem ellentétben, ő minden figyelmét, egy öklömnyi nagyságú, tömör üveggolyónak szentelte. Egyik kezéből a másikba gurította, egyensúlyozta vagy éppen forgatta. Mintha ő maga alkotott volna egy kis szigetet az emberek tengerében. Én pedig bármeddig el tudtam volna nézni, rögtönzött előadását.

Nem csak engem ejtett rabul, a mellette ülő, tejföl szőke kisfiút is, aki hatalmas szemekkel figyelte minden mozdulatát, kezével néha önkéntelenül is utánozta a mozdulatait. Egy pillanatra melegség öntött el.

Amint beértünk a következő megállóba a tömegnek eszében sem volt megmozdulni, a le és felszállóknak egyaránt küzdeniük kellett.

Pillanatnyi fájdalom szakított ki a kábulatból, mikor az előttem álló nő a lábamra lépett. Zavartalanul telefonált tovább, így arra következtettem, fel sem tűnt neki a dolog.

Mire átláttam a szemben lévő ülésre, Viktor helyét éppen akkor foglalt egy kopasz férfi.

Keserű mosolyra húztam a számat, majd nehézkesen talpra küzdöttem magam, és elfurakodtam az ajtóig, hogy le tudjak szállni, ha kell. Szánalmasnak gondoltam, hogy még mindig képes volt hatni rám. Én ostoba, azt hittem, egy papír eltépésével túllépek rajta.

Mielőtt kiléptem volna a peronra önkéntelenül is visszanéztem. Megakadt a mellette ülő szőke kisfiún, aki egy öklömnyi nagyságú üveggömbbel játszott.

Harminchatodik fejezet

Egyszerre voltam rémült és izgatott. Az elmélettel nem akadt különösebb problémám, Geri minden egyes iskolában töltött estém után kifaggatott, mi újat tanultam és nem ritkán régebbi anyagokra is véletlenszerűen rákérdezett.

Hajtott, hogy valami olyasmi csinálhatok ezután, amit se nem dacból, se nem kényszerből választottam, hanem mert én szerettem volna.

A képzés elvégzéséhez szükséges szakmai gyakorlattal szerencsére nem kellett bajlódnom, mivel az iskola szerződésben állt egy kávéház lánccal, így én egy plázába kerültem a kötelezőn letöltendő negyven órámra. A csapat fiatalos volt, a főnököm bár nagyhangú, de mosolygós. Imádtam, hogy amit az iskolában hallok, szinte azonnal láttam a gyakorlatban is. Minden újdonságot el kellett mesélnem valakinek, és ha Gerit nem értem el a szüleimmel osztottam meg ezeket az érdekességeket, és ez nagyon sokat javított a viszonyunkon. Megszűntek a kínos csendek, az aggodalom amivel kezdetben végigmértek lassacskán elhalványult. a tekintetükben.

Hosszú idő óta először éreztem békességet magam körül, amit a lassan kialakuló kellemes rutinnak tudtam be. Talán éppen ennek hatására sokkal jobban kezdtek zavarni a látomások, de mivel nem tudtam mihez kezdjek velük, egyszerűen figyelmen kívül hagytam őket.

Egészen addig, míg egy kora tavaszi estén a zebránál álltam, s mikor váltott a lámpa le is léptem a járdáról. Abban a pillanatban duda harsant, majd vele egy időben erős rántást éreztem a bal karomon. Valaki visszarántott az úttestről.

-Nem látsz a szemedtől? – üvöltött ki a lehúzott ablakon a sofőr, mire a jelzőlámpára kaptam a tekintetem. Piros volt.

A szorítás engedett, én pedig hátat fordítva a - következő pillanatban zöldre váltott - lámpának, a tömegen átfurakodva beszaladtam egy mellékutcába. Ott aztán nekidőltem egy kerítésnek. Minden porcikám remegett.

Nem értettem mi történt, korábban sosem tapasztaltam hasonlót. Általában a pillanatnyi látomás a környezetem egészére vonatokozott, közlekedési eszközökre, járókelőkre, és többnyire a huszadik század eleji időkre, már amennyire meg tudtam határozni az időpontot.

Most viszont, minden maradt, kivéve a lámpát. Valami különös módon a jövőt láttam volna, még ha csak néhány pillanattal későbbit is?

Összeszorított szemekkel mélyeket lélegeztem. Rémisztő volt a tudat, hogy képtelen voltam kontrollálni a dolgokat. Úgy éreztem lassan kezd kicsúszni a kezemből az irányítás, amiről talán csak én hittem, de a valóságban sosem létezett.

Mélyen hallgattam erről a kis epizódról, de ezt követően sokkal óvatosabb lettem. Féltem, hogy újra megtörténik, és úgy éreztem nem bízhatok saját magamban sem.

Állandóvá vált a feszültség és a kétely, hogy vajon amit éppen látok, valóság e?

Mialatt az én világom ismét szétesni látszott, Geri mit sem sejtve erről elhatározta, hogy szélesíti a kávéházakról meglévő tudásomat, hetente máshová vitt el egy csésze feketére.

Pest legkülönbözőbb helyein kóstoltunk kávékat. Néhány hete nyílt újhullámostól kezdve, a csendes mellékutcában megbújókon át egészen a világ legszebb kávéházáig, és én minden pillanatát imádtam. Vele együtt, amiért ezt megtette értem.

Lenyűgözött a változatosság, a tudat pedig, hogy nemsokára én is részese lehetek ennek a világnak, teljesen lázba hozott.

Egyetlen pillanat volt csupán, mikor egy pillanatra megtorpantam és összeszűkült gyomorral néztem a fölém magasodó épületet. A New York palotát. Jól emlékeztem a kávéházra, és az ott történtekre.

-  Tudtam, hogy imádni fogod! Várj, csak míg meglátod belülről! – nem láttam, de hallottam a hangján, hogy mosolyog – Gyere!

Kézen fogott, mintha egy pár lennénk. Az a lelkesedés áradt belőle, amit nekem kellett volna éreznem, hiszen ott voltam a világ legszebb kávéházában! Csupa mosollyal, lelkesen csillogó szemekkel kellett volna követnem őt és a minket vezető pincért az asztalunkhoz. Helyette minden erőmet bevetettem, hogy az érzelmeim ne üljenek ki az arcomra.

- Gyönyörű! Ugye?
-De – hagytam rá, majd az étlapot kezdtem lapozgatni, remélve, ezzel elejét vehetem egy kínos beszélgetésnek. Míg a kínálatot böngésztem, végig magamon éreztem Geri tekintetét. Ha érezte is, hogy valami nincs rendben velem, egy szót sem szólt róla. Csendbe burkolózott ő is.
- Köszönöm, hogy elhoztál! – préseltem ki magamból néhány percnyi kínos csend után.
-Úgy gondoltam, ezt vétek lenne kihagyni a kis túránkból. – Az ajka mosolygott, szavai viszont fakón lebegtek kötünk.
-Sajnálom, amiért tönkretettem, a délutánt.

Nem tudott mit mondani, csak figyelt, talán válaszra várt. – Jártam már itt, és nem fűződnek hozzá túl jó emlékeim.

-Vele voltál itt?
- Igen. Mikor végleg lezártunk… mindent, itt találkoztunk.
-Akkor mégsem volt jó ötlet, idehoznom téged! – húzta el a száját.
- Fogalmad sem volt róla, mert nem meséltem. Mikor itt voltam csak a rám váró beszélgetésre fókuszáltam, és az épületből, szinte semmit sem láttam. Most, hogy elhoztál végre alkalmam nyílik bepótolni. Évek óta szerettem volna eljönni ide.
-Akkor rendeljünk végre, aztán nézzünk körbe!
- Rendben! – erőltetett mosoly kíséretében bólintottam, a hátralévő időben pedig igyekeztem nem Viktorra gondolni, hanem az elém táruló lélegzetelállító látványra, és a vendégek beszélgetésén átszűrődőd lágy zongoraszóra.

Hercz Júlia Arany és Ónix

HERCZ JÚLIA

ARANY ÉS ÓNIX

fülszöveg

Mi ​vár az út végén? Szerelem vagy halál?
Különleges, veszélyes lények járják a 19. századi Angliát, akik a világokat elválasztó Fátyol résein szöknek át.
Asarella tizenöt éves volt, a külvilágiak a szeme láttára meggyilkolták a szüleit. Ő lett Anglia egyetlen életben maradt őrzője, a Fátyol őre, ám ezt mélységesen titkolja.
Hat évvel később Asarella úgy él, mint minden úri kisasszony, amikor különös levelet kap: halottnak hitt unokahúga életben maradt, és csak ő segíthet rajta.
De hogy induljon el egyedülálló nőként egy ilyen illetlen kalandra?
Szüksége van egy kísérőre.
Dhelward, a híres earl, immáron tíz éve él emberek között, de a világ nem tudja róla, hogy holdvérű, egy félelmetes külvilági. Kínszenvedés számára minden nap az emberek között. Ráadásul ahhoz, hogy megőrizze képességeit, egy undorító bort kell innia… vagy varázserejű emberek vérét.
Vajon miért lép kényszerházasságra a lánnyal? És ki küldte a titokzatos levelet?
Útjuk számtalan veszélyes kalandon át vezet, de ki tudja, talán a legtöbbet akkor veszthetik, ha túl közel kerülnek egymáshoz…
A lebilincselő és sodró lendületű regény a 19. századi Angliában játszódik, ahol az udvariasság és az életveszély kéz a kézben jár. Miközben a szereplők útra kelnek megmenteni valakit, szinte tapintható az érzéki feszültség, és számos izgalmas helyzetet szül.
A történet a 8. Aranymosás Irodalmi Válogató nyertes regénye.

Hagyd, hogy megbabonázzon!

Annak ellenére, hogy ez a könyv Zafír kategóriába tartozik, nagyon sokáig Vörös Pöttyösként gondoltam rá, talán mert fülszöveg alapján nem éreztem annyira hangsúlyosnak a fantasy vonalat.

Maga a borító egyszerű és tökéletesen illik a történethez, szerintem jobb nem is lehetett volna.
 Gyönyörű!

Asarellával kapásból nem értettem egyet, éppen hogy az átélt múltbéli trauma hatására vállaltam volna el a Fátyol védelmét, hogy másokkal még hasonló se történhessen meg. Nekem ő nagyon úri lány volt, akinek fogalma sincs a világról és az abban rejlő rosszról. Ennek fényében szimplán esztelenségnek tartottam, hogy nekivágott kiszabadítani az unokahúgát. Nem is értem mit gondolt! Őszintén szólva, nem sok érzelmet váltott ki belőlem, hiába női főszereplő.

 Legalább is eleinte így gondoltam, aztán amit kezdetben ostobaságnak véltem, a végére bátorsággá alakult. Számtalanszor keveredett olyan helyzetekbe, mikor feladhatta volna. 
A sors folyton akadályokat gördített elé, amiket egymás után le kellett győznie. Sokkal bátrabb a lány, mint elsőre gondoltam. Egy vadidegen férfival indult a rokona után kutatni aki talán életben van. Ez azért meredek. A történet végére hatalmas változáson ment keresztül. 
Büszke vagyok rá!
Persze mindéhez szüksége volt Dhelwardra is. A lánnyal közös nyomozás nem több számára, mint egy alku része. Nem akart mást csak haza jutni, végig ez motiválta. Ami engem illet, éppen attól féltem, hogy egy ponton az érzelmeire hallgatva a lányt választja az otthona helyett. Örülök, hogy ez nem így történt. Hű maradt önmagához és az elveihez. Bennem pedig keserűséget hagyott maga után mikor távozott.

Kettejük szóváltásait élvezettel olvastam, jól működtek együtt, picit sajnáltam, hogy a jól működő párosukat nem láttam igazán „együtt dolgozni”.

 Sokszor idegesítették egymást halálra, de mentették is meg a másik életét. Minden amin keresztülmentek lassacskán összecsiszolta őket. Anélkül ébredtek bennük érzelmek egymás iránt, hogy egyáltalán tudatában lettek volna. Én pedig kezdettől élvezettel figyelem a folyamatot.

Imádtam a szóhasználatot, a leírásokat. 
Igazából mindent.

A mellékszereplők is jól ki lettek dolgozva, fel is keltették a kíváncsiságomat, különösen a Kalapos.

 Amennyire nehezen kezdtem bele,  végül megszerettem a történetet. Szerintem fantasy nélkül is működött volna, igaz attól lett igazán különleges.

Szórakoztató és jól megírt nyomozós, romantikus 19. századi történet, váratlan fordulatokkal. Észrevétlenül megkedveltette magát velem, sőt még arról is szívesen olvasnék bővebben, mégis mi történt az utolsó fejezet és az epilógus között abban a bizonyos fél évben Dhelwarddal.

Vagy akár milyen kalandokat élt át, mielőtt Asarellával találkozott.

Borító 5/5

Történet 5/4