Hetvenegyedik fejezet

 Angéla

Döbbenten figyeltem a laptop képernyőjén megjelenő képeket. A férjem véletlenül benne felejthette a memóriakártyát az olvasóban, én pedig megszokásból nyitottam meg a mappát. Régebben mindig együtt néztük végig az aktuális munkáját. Össze kellett szorítanom a számat, hogy ne zokogjak fel. A lányom előtt nem eshettem szét. 

Viki… Tisztában voltam azzal, a képek nem jelentenek jót, és ha kérdezősködni próbálok, nagyon megbánom. Beszéltem az ügyvéddel, beadtam a válópert, már csak idő kérdése volt, hogy a férjem is tudomást szerezzen róla.

- Anya… - reflexből lecsuktam a laptopot, még csak azt kéne, hogy a lányom belekeveredjen.

- Mi az prücsök? – a mosolyt kényszeredettnek éreztem, de reméltem Reni nem veszi észre. Hagytam, hadd másszon az ölembe. Az érzés, hogy a karomban tartom a lányom eszembe juttatta, számomra ő a legfontosabb a világon. Ahogy apró kezével átkarolta a nyakamat elárasztott a nyugalom. Dúdolgatni kezdtem egy régi altatódalt, amit még anyámtól hallottam kiskoromban.

Tisztában voltam azzal, amire rábukkantam, nem maradhat titkokban. El kellett juttatnom a rendőrséghez. Féltem, hogy Vikit talán veszély fenyegeti. Bár tudtam, hogy Gábor közel áll a lányhoz, mégsem volt beszédtéma közöttünk, ha találkoztunk. Eszembe jutott annak a fiatal rendőrnek a neve, aki annakidején felvette a vallomásom. Szerencsére elmentettem a számát, amint lefektettem a békésen szuszogó kicsit a kanapéra megnyomtam a hívógombot. 

- Neményi! – szólalt meg az első csengés után egy ingerült hang a másik oldalon.

- Jó napot! Nem tudom emlékszik-e rám. Kovács Angéla vagyok, még a Belnay ügy kapcsán tettem vallomást.

- Ó, Gábor barátnője! – élénkült fel a hangja én pedig belepirultam a hallottakba. Fura volt tudni, hogy így jegyzett meg magának. – Miben segíthetek?

- Igen, nos, a férjem fotós, és találtam néhány képet…

- Milyen képet? – a hangja azonnal gyanakodóvá vált.

- Nem tudom, - folytattam zavartan. – Viki van rajtuk, de az egész olyan, mint… mintha titokban készültek volna. Gondoltam jobb, ha önnek szólok, valamiért rossz érzésem támadt.

- Beszélt másnak is a képekről?

- Nem. Baj van, ugye?

- Igen. – ismerte be, majd hallgatott. Gondolom azt latolgatta, mennyit mondhat el. – El tudná hozzám juttatni a képeket, ha lehet személyesen, és ha megoldható minél előbb? – Kapkodva az órámra pillantottam. Délután úgyis vinnem kellett Renit zongoraórára, talán utána…

- Ma három után megfelel? Beviszem őket a kapitányságra, ha óhajtja.

- Nem szükséges! Ma nem vagyok bent. Jöjjön el a lakásomra, itt is megnézhetjük. Viki, és Gábor amúgy is itt lesz, aztán kitaláljuk, mi legyen ezután. Lediktálom a címet.

- Rendben, és köszönöm!

Az idő sosem telt még ennyire lassan. A férjem egész nap egy jótékonysági célra tervezett naptár fotózásán volt. Állítólag. A képeket gyorsan kiírtam egy lemezre, aztán mondvacsinált dolgokkal próbáltam lefoglalni magam, de semmi nem segített. Az agyam folyamatosan rémesebbnél rémesebb válaszokat gyártott arra, vajon miért vetemedett a férjem ilyesmire. Mindezek mellett tisztában voltam azzal, ha kiderül mit tettem, a férjem nem fogja ezt annyiban hagyni.

Délután fél négykor értem a megadott címre. Mikor Gábor nyitott ajtót, önkéntelenül is hátráltam egy lépést. A férfi arckifejezése elárulta, nem szóltak neki, hogy én is jövök. Mit sem törődve zavarodottságával beléptem mellette. Tekintetemmel azonnal megtaláltam Zsoltot, aki éppen a keresztlányát „röptette”, miközben Viki magába roskadva ült az asztalnál. Annyira fiatalnak tűnt. Megdöbbentem a kitartásán, hiszen még húszéves sem volt, mégis túlvan egy szülésen, vezet egy boltot, ráadásul még feleségként is igyekszik helytállni.

- Ezek szerint idetalált. – lépett hozzám a fiatal rendőr karjában az izgő-mozgó picivel.

- Könnyen ment. – hozzá beszéltem, de a tekintetem végig a kicsin tartottam. – A képeket kiírtam lemezre. – húztam elő a táskámból egy borítékot.

- Üljön csak le! – biccentett az asztal felé – Én addig lefektetem a kicsit.

- Hol van Kriszti? – kérdezte Gábor, mikor a férfi visszatért, kezében a laptopjával.

- Ultrahang vizsgálaton. – erre mind vádlón rámeredtünk. – Ha tudni akarjátok, szívesebben lennék ott, mint veletek, de addig erőszakoskodott, míg meg nem ígértem, hogy maradok.

- Angi! – Viki ebben a pillanatban kapta fel a fejét. Úgy tűnt, eddig nem igazán tudta, mi zajlik körülötte. Karikás, és kivörösödött szeme elárulta, nem pihent túl sokat mostanában. Hirtelen feltámadt bennem az anyai ösztön. Igazságtalan az élet, hogy ennyi terhet ró egy fiatal lányra. – Te hogy kerülsz ide?

Kérdőn néztem Zsoltra, mire ő azonnal magyarázatba fogott, miközben helyet foglalt az asztalnál. 

- Okunk van feltételezni, hogy Angéla férjétől származnak a rólad készült képek. – miközben beszélt, a lemezt a gépbe tette, majd felénk fordította, hogy mindannyian jól lássuk.

- Édes istenem!

Lopva pillantottam a körülöttem ülők arcára. Azt kívántam, bárcsak megnyílna alattam a föld, és eltűnnék. A lelkiismeret furdalás apró hernyója pillanatok alatt rágni kezdett belül.

- Erről nem te tehetsz. – keserű mosolyra húzódott a szám. Viki, mintha kitalálta volna a gondolataimat.

- Igaza van. – helyeselt Zsolt, és lassan végignézte a képeket. – Hosszú ideje nincs köze a férje munkáihoz. - meg sem lepett, hogy utánam nézett a nyilvántartásban.

- Régebben még szívesen mutatta min dolgozik. Mostanában csak néha nagykegyesen elárulja az aktuális projektet, de a végeredményt sosem látom. Ezt is csak véletlenül találtam meg. – Szerettem volna tudni, miért fontosak annyira ezek a képek, de nem vitt rá a lélek, hogy kérdezősködni kezdjek.

- Viki az utóbbi időben, ezeket a képeket kapta meg postán egy titokzatos idegentől. Erről a valakiről időközben kiderült, hogy Deák Miklós, Tomi testvére.

- És a lányom apja. – Viki szavain megrökönyödtem, de igyekeztem nem kimutatni.

- Rájuk vadászik. – így kimondva, ha lehet még nagyobb kegyetlenségnek tűnt. – Sajnos Mikiről nem tudok semmit. Mikor én Vincével álltam kapcsolatban, ő még képbe sem került. Hogyan tudnék, hát segíteni?

- Nem fogod veszélybe sodorni magad! – Gábor kitörése egyszerre volt meglepő és szívmelengető.

- Már így is benne vagyok. – ellenkeztem, mire enyhe szorítást éreztem a combomon. Így akart rábírni, maradjak ki, de nem tehettem. – Talán ki tudnék szedni belőle valami információt a megrendelővel kapcsolatban.

- Nem lesz gyanús, ha kérdezősködik?- hiába óvatoskodott, láttam a fiatal rendőr szemében felcsillanó tüzet. Még ha nem is mondta ki hangosan, minden információra szüksége volt, függetlenül attól, mekkora veszéllyel járt a megszerzése.

- A férjemnek fogalma sincs a Gáborral való kapcsolatomról, sem arról, hogy ebből a társaságból bárkihez is közöm van. Vikit talán említettem, de ebből ez még jóval ez előtt volt. Amúgy meg, beadtam a válókeresetet, szóval már nem sokáig lesz közünk egymáshoz.

- Azért csak legyen óvatos. Ne hősködjön, ha lehet, abból nem származik semmi jó.

- Remélem, hogy ki tudok csikarni valami használható információt. – simítottam végig a mellettem ülő lány vállán, mire hálásan rám mosolygott.

- Már ez is nagy segítség. Hetek óta próbáltunk rájönni, ki készítette a képeket.

- Bocsássatok meg, de mennem kell! – álltam fel hirtelen. – A lányomat el kell hoznom a zongoraórájáról.

- Nagyon köszönünk mindent. Ha bármiben segíthetek, kérem, azonnal szóljon.

- Rendben.