Papp Dóra Bolyongó

PAPP DÓRA

BOLYONGÓ

fülszöveg

Szepes Norbert szeptemberben új esélyt kap a helyi hatosztályos gimnázium egyik végzős osztályában. De nem egyszerű a beilleszkedés. Tetoválásai láttán többen összesúgnak a háta mögött, mások őrültnek tartják különös szokásai miatt. És persze fontos kérdés, hogy mit szól hozzá az osztály legmenőbb rockere, nem beszélve az éles szemű Farkas Míráról, aki olyan gyanakvón néz rá, mintha küldetésének tekintené, hogy minél többet megtudjon titokzatos új osztálytársáról. 

Norbit azonban évek óta nem érdekli a cikizés. Ami igazán számít neki, az az anyjának tett ígérete, az Őry család baráti oltalma, Mikko, a finn tökfej, a városszéli tölgyerdő, az akácméz, és egy félkarú isten. Csakhogy hamarosan felbukkan egy árny a múltból, aki mintha Norbi saját árnyéka lenne – és a fiú kénytelen számot vetni mindazzal, ami miatt ott kellett hagynia régi iskoláját, és meg kell hoznia egy olyan döntést, amelyben nem biztos, hogy a sors istennői a segítségére lesznek…

Régóta szerettem volna elolvasni, noha az írónő korábbi műveit nem ismerem. Erről sem tudtam semmit, csak abban voltam biztos, hogy imádom a borítóját. A tartalma alapján kicsit sablonszerűnek gondoltam, de mire a végére értem,  rájöttem, attól mert ifjúsági más, mint amit eddig olvastam. Nem csak azért mert, itt most Norbi szemszögéből láttam mindent, Mírának csupán néhány rövidke Twitter üzenet jut a közös jeleneteken kívül (ami nekem pont elég volt ahhoz, hogy tudjam mire gondol, hogyan érez), vagy mert magyar történetről van szó. Igazából nem tudnám pontosan szavakba önteni miben más (de azt nagyon) a szó legjobb értelmében.

A borító egyszerűnek tűnik, de miután alaposabban megnéztem, találtam rajta egy csomó részletet (amiket bevallom elsőre nem vettem észre), a színeit illetően szintén szintén telitalálat volt! A könyvjelzőről már nem is beszélve, nem is tudom találtam-e már ilyesmit egy könyvben is (így legalább nem az otthoni jött-ment útközben kezembe kerülő cuccokat kell a lapok közé tennem).

Tetszett, hogy bár Norbi balhés srácnak van beállítva, igaz valóban az, de nem éreztem, hogy ezt túltolta volna a szerző. Az osztálya semmit sem tud a balhéjáról, jobban kiakadnak attól, hogy pogány a srác, mint a tetoválásaitól.

Érdekes, hogy ez került a középpontba, igazából ez okozza Norbi és az osztály közti egyetlen ellentétet. A reakciók közt volt minden. Felháborodás, ijedtség, és persze jöttek a sztereotípiák barbárságról meg áldozásról. Tényleg ekkora baj, ha valaki nem keresztény, hanem más vallást követ? Belőlem ez inkább kíváncsiságot váltana ki(turi, hogy minden eszembejutó sztereotíp baromságra rákérdeznék).

Balhés a srác, viszont nem hülye! Ami számára érdekes, azzal sokat foglalkozik. Talpraesett, okos. A saját értékrendjének akar megfelelni, nem másoknak, ez a vonás nagyon tetszett benne. Főleg, hogy a karakter felnőtt volt annyira, hogy vállalta a következményeit a döntéseinek, tetteinek, nem is engedte, hogy más akár csak kicsit is beleavatkozzon a dolgaiba.

A Mírával való beszélgetések is nagyon tetszettek. A lány mindennek a tudományos oldalát fogta meg, mintha egy mini tudomány vs. vallás vitát olvastam volna. Nem volt kettejük kapcsolata felcicomázva, ok nélkül tele túlzó szavakkal. Nekem valahogy pont jól volt megfogalmazva (főleg, ha az együttlétekről volt szó).

Sokáig nem volt kerek, mi történt a srác múltjában, ami kísérti nem csak álmában, hanem egy régi ismerős formájában is. Akkor állt össze mikor egy templomban elmondta Mírának is. Édes istenem, ennyi titokkal, elfojtott érzéssel leélni több mint, tíz évet! Kemény dolog az ilyen, és tényleg csak akkor érzi meg az ember igazán a súlyát, mikor megszabadul tőle, hogy mennyivel könnyebb lett.

Érdekes volt, hogy miután lassan elfogadta az osztály, (amihez persze kemény munka kellett, és egyáltalán nem volt garantált a siker), kimondta mindazt, amit évek alatt magában tartott (vannak olyan emberek, akiknek ez a világ legnehezebb dolga) és egy pillanatig úgy tűnt rendben az élete, akkor jött rá hogy a hely ahol van nem neki való.

Örök vita a könyvben Norbi és a szülei között a tanulás. Érettségi a minimum, meg hát utána egyetem! Főszereplőnk már a utóbbi megszerzésével is küszködik, de nem ez a lényeg. Persze az anyjával is egyetértek, de Norbi megtette azt amiről sokan szerintem csak álmodnak. Biztosan vannak olyanok, akik egyszerűen érzik, nincsenek jó helyen. Nos, a srácnak szerencséjére, ott voltak Őryék, és a sörfőzde, tudta, hogy nekik van rá szükségük.

Oké, most a tanulást félretéve, szerintem Norbi olyan karakter lett, akire titkon sokan felnéznek, amiért a saját útját kezdte járni (mert nem kell iskolába járnod ahhoz, hogy gyötörjön az érzés, hogy nem ott vagy ahol lenned kell).

Ilyen szempontból mondhatnám, kissé befejezetlen a könyv, de inkább azt mondom, Norbi életének egy fontos szakaszát olvastuk, tudjuk, hogy van tovább. Hogy bizonyos értelemben új életet kezd a könyv lapjain túl.

Szerettem és bármikor újra tudnám olvasni!

PLUSZ!! A szerző Youtube csatornáján meghallgathatjátok a könyvben említett dalokat.

Hannu Rajaniemi Kvantumtolvaj

HANNU RAJANIEMI

KVANTUMTOLVAJ (JEAN LE FLAMBEUR 1.)

fülszöveg

Jean le Flambeur kifinomult úriember és fondorlatos mestertolvaj, aki gondolatokat, ékszereket és titkokat lovasít meg a jövőbeli Naprendszer egzotikusan különc társadalmaiban. Élő legenda, aki egyszer mégis rajtaveszt, és utána hosszú időn át egy virtuális börtönben kénytelen saját másolataival halálos párbajokat vívni. 

Egészen addig, amíg egy titokzatos lány és még rejtélyesebb megbízója ki nem szabadítja… azonban a jótettnek ára is van, és ezzel kezdetét veszi Jean le Flambeur eddig legnagyobbnak ígérkező kalandja. Irány a Mars, ahol egy vándorló városban egyszerre kell felkutatnia régi önmagát és kicseleznie egy zseniális ifjú mesterdetektívet, a tét pedig sokkal nagyobb, mint elsőre azt bárki gondolná.

 „…egyszer eljön a pillanat, amikor a számtalanul sok átalakulás rétege alatt már nem találod magadat többé, és ez mindig nagyon szomorú. Úgy érzem most magamat, mint az ember, aki elveszítette az árnyékát.”   (Maurice Leblanc: Arséne Lupin szabadulása)

Másodszorra fogtam neki ennek a könyvnek, évekkel az első próbálkozás után (akkor talán az első fejezeten is alig jutottam túl). Akkor nem értettem, nem kötött le, szóval feladtam, egyszerűen nem volt kedvem szenvedni vele.

Most sem állítom, hogy értettem, de a férjem unszolására (aki olvasta és szerette a Kvantum tolvajt) újra nekiálltam, de csak azért, mert hónapokig nyüstölt vele (plusz időközben belefutottam az Altered Carbon című sorozatba, amire hamar ráfüggtem, a férjem pedig azt hasonló a könyvhöz.)

Szóval belevágtam.

Igen akadtak bőven olyan szavak, amiket nem értettem. Némelyiket a Wikipedián megtaláltam (azok voltak a könnyebb esetek), akadtak olyanok, amiket a szerző talált ki, ezeket a férjem próbálta felvázolni nekem (vagy együtt próbáltuk meg kitalálni őket). Egy idő után azonban elértem arra a pontra, hogy nem akartam görcsösen érteni minden számomra ismeretlen szót, egy részüket elengedtem, próbáltam a történetre figyelni.

Nagyon szerettem a borítót, és ezúttal egyáltalán nem zavart, hogy a főszereplő van rajta. Sosem tudtam teljesen eldönteni pimasz vagy kihívó a tekintete, de megnyerően néz ki, az biztos. Jean pontosan az a fajta karakter, akit képtelen vagyok nem kedvelni, és most nem a tinilányos rajongást értem ezalatt. Egy igazi úriemberként viselkedő tolvaj.

A történetről annyit röviden, hogy JÉZUSÚRISTEN! A scifi teszi különlegessé, de nélküle is egy teljesen élvezhető regény lenne. Viszont sokszor úgy éreztem, a képzeletem határait feszegeti, nehezen tudtam elképzelni bizonyos jeleneteket (ennek egyedül én vagyok az oka, szinte alig olvastam még ebben a műfajban).

Beszélgetéseink során a férjem elárult néhány spoileres infót a cselekményről, de egyik sem szegte kedvem, vagy tette kevésbé élvezhetővé az olvasást.

Ahogy haladt előre a történet nagyon sok apróság tartott éberen. Miért van Jean börtönben és hogyan került oda? Ki az a titokzatos Úriember? (erre a választ konkrétan munkahelyemen ebédszünetben tudtam meg és máig emlékszem mennyire kiakadtam. Még SMS-t is írtam a férjemnek, hogy én ezt most nem hiszem el!) A legfontosabb kérdés persze, hogy vajon összeszedegeti-e Jean az emlékeit?

Durván belecsapunk a cselekmény közepébe. Jean éppen börtönben, ahová fogalmunk sincs miért került, egy lány Mieli kiszabadítja onnan,mint később kiderül azért, megy titokzatos megbízójának célja van vele. 

Mindezek előtt azonban össze kell szedegetnie régi önmaga darabkáit, miközben Izidore a tehetséges ifjú detektív is a nyomába ered.

Jean és Milie történetnén  kívül figyelemmel kísérjük Isidore -t, aki az egyik kedvenc karakterem lett, sokáig ő tűnt a „legtisztábbnak” nem ült nyakig a mindenféle játszmában, végül aztán ő is részese lesz  a Tolvaj tervének, ám addig neki is meg kell vívnia a maga harcait. 

Továbbá a cselekményt, bizonyos időközönként Közjátékok törik meg, amik eleinte zavartak, mert nem értettem mire jók, mi az író célja velük, valahogy nem illettek sehová. Aztán egyszer, kattant valami és helyükre kerültek (azt már nem tudom, beszélgetés vagy olvasás közben). Mert volt értelmük, annak ellenére, hogy végig úgy éreztem a történeten kívül játszódnak, mintha mellékszálak lennének. Rövid fejezetek, amik talán még egymáshoz sem kapcsolónak (pedig de, csak lazán, és szerintem még időrendben is vannak).

Kinyomozni ki is voltál, mielőtt börtönbe nagyon nem egyszerű és időigényes. Nagyjából a könyv háromnegyedéig úgy éreztem, csak csordogál a cselekmény, pedig történtek dolgok, számomra egy unalmas perce sem volt. Folyton bennem volt a kérdés, vajon most milyen darabkáját találja meg a kirakósnak? Iszonyú kíváncsiság vitt előre, amibe néha (a vége felé elég gyakran) keveredett egy kis mind f*ck.

Helyszínünk többek között a Marson egy mozgó város, amit keresztül kasul bejárunk a könyv során. Látunk gazdag partikat, és lemerészkedünk a város legalsó szintjére, ahol eltorzult Hallgatagokként léteznek azok, akiknek lejárt az idejük.

(A Justin Timberlake filmhez hasonlóan az Idő itt is fizetőeszközként funkcionál.)

A sci-fi és a nyomozás, tolvajlás mellé időnként és egészen finioman becsúszik a romantika, szinte csak pillanatokra. Éppen eléggé ahhoz, hogy érzékeltesse két ember viszonyát, szóval nem csöpögős és drámai bekezdéseket kell elképzelni.

Nem könnyű olvasmány, sokszor utána kell nézni kifejezéseknek, ésnem utolsó sorban szerintem nyitottság is kell hozzá. Nagyjából egy hónapja olvastam, és most, hogy írom ezt a bejegyzést felrémlenek bennem az érzelmek, amiket kiváltott a történet. Nehezen indult, de minden egyes perc megérte. Más szempontból úgy érzem, felszínét kapargattam csupán egy olyan műnek, ami jóval több annál, mint aminek szavaim alapján tűnik.

Élmény volt!

Anime - Barakamon

Ritkán nézek animét, ennél fogva nem is sokat láttam eddig (bár nézőpont kérdése mi számít soknak, ehhez a bejegyzéshez összeírtam amiket eddig láttam, nem is gondoltam volna, hogy ennyi lesz az annyi. Egyébként 24).
A bejegyzés ötlete, hirtelen pattant ki a fejemből, talán mert rövidke listámon akadtak olyanok amikről szívesen mesélnék nektek is. Később viszont rájöttem, ez nem túl szerencsés ötlet, így kiválasztottam egyet a listából.

BARAKAMON

Történet:
Főszereplőnk Seishu Handa egy ismert fiatal kalligráfus, akiről már rögtön az első részben kiderül, nem szívleli, ha kritizálják a munkáját. Egy kiállításon azt vágják a fejéhez, a kalligráfiája unalmas, hogy pontos legyek a munkafüzet stílus elnevezést használja az illető, aki pont az esemény igazgatója. Handa nemes egyszerűséggel megüti (konkrétan pofánvágja).

Ezért apja jóvoltából hamar büntetésben találja magát, a Tokyo nyüzsgéstől messze, egy pici szigeten, ahol se net, autó, vezetékes telefon csak a helyi kis boltban. Szóval minden olyat elveszít, amihez a városi kényelemben hozzászokott. Helyette kap csendet, tiszta levegőt, a természet szépségeit, mint például csillagos égbolt és persze a sziget állatvilágát, amivel szereplőnk az utolsó pillanatig hadilábon áll. S persze meg ne feledkezzünk a helyiekről, kiváltképp egy csapat gyerekről (a hat éves Naru különösen közel kerül Handa szívéhez).

A szigeten eltöltött egy hónap eseményeit követhetjük nyomon 12 részen át (egy rész nagyjából 23 perc).

Ezért tetszett:
Ami szinte azonnal beugrott (hangozzék ez most bármilyen nagyképűen) a kritikával illetett művész. Félre ne értsétek, soha eszembe sem jutott fényezni semmit, ami kikerült a kezeim közül. Hobbi írónál és bloggernél többnek nem mondanám magam, mégis átéreztem Handa felháborodottságát (bár ki kell hangsúlyoznom, sosem ütöttem meg senkit, aki kritizálta amit írtam, de még a hangomat sem emeltem fel). Egyszerűen ismerős volt az érzés, még ha csak minimális szinten is.

A szigeten sokáig egyetlen ecsetvonás sem születik, a Sensei (ahogy a gyerekek hívják) alkotói válságba kerül, ami szintén nagyon sok embernek ismerős szituáció. Ez persze a várostól távol töltött idő alatt lassan megszűnik. Annyi minden másban lesz része! Naru állandóan a nyakára jár, (horgásznak, naplementét néznek, hogy csak néhány egyszerű, de Handa számára nagyszerű dolgot említsek).  Látványos volt ahogyan részről-részre felenged a férfi.

Ami a poénok jelentős részét szolgáltatja (szerintem) az a városi ember vidéken. Korábban is említettem, mennyire rácsodálkozik a szigetre, a természetre, a helyiek tájszólására, de ezek csak a hirtelen eszembe jutó apróságok!
Meg kell jegyeznem, hogy a mulatságos momentumok mellet, megfogant bennem a gondolat, hogy bizony én is elvonulnék egy hasonló helyre laptopostul, férjestül, jegyzetekkel. Bár gyanítom, sokan vagyunk ezzel így.

Ki kell emelnem még az anime openingjét (angolul a szöveget ITT találjátok, akit esetleg érdekel) és endingjét (akit érdekel, szöveg ITT). Szerintem mindkettő zseniális dal, azonnal a kedvenceim lettek.

Összességében kellemes megmosolyogtató, időnként elgondolkodtató történet volt, ami nálam abszolút bekerült a többször nézős kategóriába. Teljesen szörny és vér mentes, így kezdő animéseknek is bátran ajánlom!

Akinek felkeltette az érdeklődését, IDE kattintva megnézheti. Jó szórakozást!

Ha esetleg láttátok már az animét mondjátok el a véleményeteket róla hozzászólás formájában!