Ötvenegyedik fejezet

Viki 

Az Óév utolsó napját az utcán töltöttem a barátaimmal. Iszonyatos mennyiségű pezsgő fogyott, mindenki kitombolta magát. 

Lillánál ébredtem, bár fogalmam sem volt arról, hogyan kerültem oda. Amint kinyitottam a szemem, azonnal belém nyilallt az érzés, hogy itt valami nem stimmel. Amilyen gyorsan tudtam leszáguldottam lépcsőn, majd iszonyatos erővel csaptam ki a fürdő ajtaját, lendületből vágódva a vécé elé. Hálát adtam magamnak, amiért a hajam még mindig kontyba volt tűzve. Legalább azzal nem kellett bajlódnom hányás közben. Mikor már végképp nem tudtam mit kiadni leöblítettem, aztán leroskadtam a fal mellé arcomat a kezembe temetve. Tudtam, hogy valami nincs rendben velem.

- Jól vagy? – dugta be a fejét Lilla az ajtón, rajta is nyomot hagyott az előző éjszaka. – Te nem szoktál piától hányni. – állapította meg. Gúnyosan elvigyorodtam, és nehézkesen talpra álltam. Megszédültem, a kezem szinte reflexből a hasamra simult. Visszaültem a kád szélére, várva, hogy a szédülés abbamaradjon. Hagytam, hogy a gondolataim szabadon cikázzanak, remélve így könnyebben rátalálok a válaszra. Aztán villámcsapásszerűen megjelent előttem egy zsúfolt klub képe, és egy férfi arca. Tuti leborultam volna, ha a barátnőm nem kap el, és támogat ki a konyhába. Kérdés nélkül a kezembe nyomott egy nagy pohár vizet. Lassan kortyolgattam, közben gyors fejszámolást végeztem. 

- Ez nem a piától van. – kezdtem nehézkesen, majd könyörögve így folytattam: - Szerezz nekem egy terhességi tesztet!

Félórával később meredten bámultam a két apró csíkot. Terhes vagyok. Anya leszek. 

- Gratulálok! – ölelt át Lilla, én viszont nem tudtam helyretenni az érzelmeimet. Boldognak kellett volna lennem, hiszen mindig is szerettem volna gyereket. Akadt egy kis bökkenő, nem tudtam biztosan ki az apja. 

- Ha szerzek időpontot orvoshoz, eljössz velem? – pillantottam rá kétségbeesve.

- Persze! Apádéknak elmondod?

- Még nem. Először nekem kellene feldolgozni.

Mit ne mondjak érdekesen indult az évem. Megpróbáltam normálisan viselkedni otthon, remélve, hogy apámnak nem esik le a tantusz. Szerencsémre két héttel későbbre kaptam időpontot ahhoz az orvoshoz, akinél már korábban is jártam. A doki csak megerősítette, amit a teszt már kimutatott. Háromhetes terhes vagyok.

- De miért nem látszik meg az alakomon?

- Némelyeknek egészen a baba születéséig fogalmuk sincs arról, hogy várandósok, mert valamilyen okból, egyik jelét sem mutatják.

- Lehet, hogy furán fog hangzani, de ennek most örülök.

- Édesapja dühös lenne, ha tudná?

- Nem erről van szó. A pici apja… hát szégyen, de az egész egy szórakozóhelyen...  – könnyek szöktek a szemembe. El akartam süllyedni szégyenemben. – Berágtam a barátomra, és az egész csak megtörtént. Most elítélsz, ugye? – néztem a nőre.

- Nem ezen múlik, hogy milyen anya lesz az ember. Nincs miért elítélnem. Legalább tudja ki a gyereked apja. Én nem voltam ilyen szerencsés. Fiatalabb voltam, mint Ön, mikor Pétert szültem. Elég volt hozzá egy alkoholos éjszaka. Ha sikerül, béküljön ki a barátjával, és ne hazudjon neki a gyerekről sem. Ha szerencséje van, elfogadja vele együtt. Gondolja át, mit szeretnél, de mindenképp jó lenne, ha a kötelező vizsgálatokon megjelenne.

- Mik a lehetőségeim?

- Ha úgy dönt, megszüli, örökbe adhatja a picit. Ha magánemberkén elfogad egy tanácsot, az abortuszt eleve számításba sem veszi. Egy leendő anyának ez a poklok poklát jelenti.

Nem hittem volna, hogy az utolsó évben ezt mondom, de hiányzott az iskola. Az egész olyan volt, mintha visszakaptam volna a Tomi előtti életem. Tanulás, különórák, munka a könyvesboltban. Múltak a hetek, és minden visszazökkent a régi kerékvágásba. Túlestünk egy tablófotózáson, plusz egy teljes napot az Oktatási Szakkiállításnak szenteltünk a lányokkal. Ha eddig tanácstalannak éreztem magam továbbtanulás terén, most végképp elvesztem. Szórólapokkal megpakolva értem haza, hogy vacsora után végül átnézzük őket apuékkal. Meglepett, hogy hagytak szabadon dönteni. Óvatosan terelgettek, de mindkettőjükön éreztem, azt akarják, hogy végül én döntsem el, mely szakokat írom be a jelentkezési lapra. Még volt időm a leadásig, de szerettem volna minél előbb túlesni rajta. Nem gondolkozhattam úgy, mint egy diák, anyaként kellett cselekednem, szilárdan elhatároztam ugyanis, hogy megtartom a babát, így a szóba jövő intézmények mindegyikében utána érdeklődtem, lenne-e esélyem kismamaként is ott tanulni.