Tomi
A randi sokkal jobban sikerült, mint terveztem. Bár ami a színház után történt meglepett, de isten a tanúm, sosem töltöttem még lánnyal ilyen csodás éjszakát. Nem azért szeretkeztem Vikivel, mert egy trófeát akartam szerezni, hanem mert akkor este iszonyúan megkívántam őt. Azt hittem a túlzott hév megijeszti, de szerencsére nem így lett.
A konyhában ültem egy tál müzli fölött, és úgy vigyorogtam, mint aki megnyerte a főnyereményt.
- Jó reggelt! – esélyem se volt megmozdulni, Viki átölelt, és belecsókolt a nyakamba. Legszívesebben az ölemben tartottam volna, hogy soha többé ne menjen el. Leült velem szemben, aztán maga elé húzta a müzlis tálam.
- Hé, az az enyém!
- Amint látom, neked nem kell. Túlságosan lefoglal a vigyorgás. – komoly arccal nézett rám, de hirtelen kirobbant belőle a nevetés.
- Mit is mondtál az előbb? – néztem rá karba font kézzel.
- Hagyjuk! – legyintett féloldalasan mosolyogva. – Megyek, felöltözöm. – otthagytam mindent, és utána eredtem. A háló ajtajának dőlve néztem végig, ahogy felveszi a ruháit.
- Hol a cipőm? – feltűnt, hogy miközben felvette a lábbelit, kerülte a tekintetemet.
- Min agyalsz?
- A tegnap estén.
- Megbántad? – Elém sétált, lefejtette a karom a mellkasomról, aztán átölelt.
- Soha! – súgta határozottan a vállamba.
A meghitt pillanatnak telefoncsörgés vetett véget.
- Nem veszed fel?
- Nem. – Viki továbbra is szorosan ölelt, úgyhogy nem erőltetem a dolgot. – El kellene indulnom… de nem tudok. – mormogta a vállamba, én viszont jót mosolyogtam a kínlódásán.
- Menned kell! – lefejtettem a karjait, mire furcsán nézett rám. – Azt akarom, hogy apád jó véleménnyel legyen rólam. Mit szól majd, ha kiderül, hogy nálam töltötted az éjszakát?
- Valószínűleg boldog lesz, amiért a lánya újra… lányos dolgokat csinál.
- Lányos dolgok?- körömlakk, műköröm, és olyan dolgok képei jelentek meg előttem, amik kimerítették ezt a fogalmat, legalábbis az én olvasatomban. – Kifejtenéd bővebben?
- Majd egyszer. – végigsimított az ajkamon, majd átsétált a konyhába. Egy pillanata elkapott a hév és erős kísértést éreztem arra, hogy ott folytassuk, ahol este abbahagytuk.
- Hívj, ha hazaértél! – kértem, mielőtt elindult volna.
- Jó. Utállak! – lökött meg hirtelen játékosan.
- Miért? – kérdeztem karba font kézzel, pimaszul vigyorogva. Volt egy sejtésem a választ illetően, de mindenképpen tőle akartam hallani.
- Mert teljen megőrjítesz, hiszen nézd csak, hol kötöttünk ki az első randin. – magamhoz húztam, belélegezve az illatát. Édes volt, mint a vattacukor. Mikor elengedtem kissé ködös volt a tekintete, amit a csóknak tudtam be.
- Szia, Tomi! - Megvártam, míg lement a lépcsőn, csak aztán mentem vissza a lakásba.
Viki
Te jó ég! Mit tettem! Tátott szájal gondoltam vissza az előző éjszakára. Egyrészt iszonyú boldog voltam, másrészt csodáltam a bátorságom – vagy az esztelenségem, attól függ, honnan nézzük.
Ahogy leszálltam a buszról az utcánk végén, újból megszólalt a telefonom.
- Mondd! – szóltam bele anélkül, hogy tudtam volna, ki az.
- Te aztán szépen elfeledkeztél rólam.
- Szilvi! Basszus, ne haragudj – halványan derengett, hogy valamikor még az év elején megígértem, hogy átmegyek hozzá.
- Elég nyomós érvet kell mondanod ahhoz, hogy a mérgem elpárologjon.
- Bepasiztam. Ez elég jó neked?
- Igen. - Hangzott a tömör felelet, aztán csend lett. – Komolyan beszélsz?
- Ilyen nehéz ezt elhinni?
- Téged ismerve igen.
- Köszi. – morogtam, mire rögtön magyarázkodásba kezdett.
- Pszichológus vagyok Viki, a hazudozás genetikailag hiányzik belőlem.
- Tudom, és igazad van, tényleg furcsa. Most viszont le kell tegyelek, mert még be kell adnom a dolgot apunak.
- Mit tippelsz, hogy fogadja?
- Felhívlak, ha rájöttem. – köszönés nélkül bontottam a vonalat.
Reméltem, nem futok össze rögtön apuval, de persze pont így történt. Éppen a garázsban pakolt össze.
- Jó reggelt Viki! – fordult felém, amint észre vett. Harag nyomait kerestem az arcán.
- Szia, apa!
- Milyen volt a színház? – kérdezte mikor át akartam ölelni, de mielőtt megtehettem volna, kezét feltartva elhúzódott. – Tiszta kosz vagyok. – Tényleg az volt, de attól még szorosan megöleltem.
- Szuperül sikerült minden. – válaszoltam a kelleténél lelkesebben, mint ahogy egy színdarabról mesél az ember. Apuból hirtelen kitört a nevetés. Ettől a hangtól összeszorult a torkom. Anyu halála óta nem hallottam ilyen felszabadultan nevetni.
- Szóval, nem haragszol, amiért nem jöttem korábban? – bután hangzott, de csak úgy kibukott belőlem.
- Akkor haragudnék rád, ha elengednéd ezt a fiút. – igaz, hogy még nem ismerte Tomit, de nem akartam elsietni a dolgot, ezért inkább így feleltem:
- Ne izgulj, erre nem kerül sor.
Gyorsan átöltöztem, aztán segítettem a pakolásban. Munka közben gyorsan telt az idő, mire végeztünk kellőképpen piszkosak lettünk. Aztán hirtelen beléhasított a gondolat, hogy másnap Halottak napja. Apura sandítottam, és azon töprengtem vajon idén kijön-e velem a temetőbe. Anyu temetése óta nem járt kint. Csak egyszer beszélgettünk erről, mert megvádoltam azzal, hogy már nem szereti anyut.
- Ez nem igaz! – arcizmai megfeszültek, és elfojtott érzelmeiről árulkodtak. – Még most is szeretem édesanyádat. Egyszerűen csak.. nehéz. – elcsuklott a hangja. – Ha ott vagyok, újra lepereg előttem minden. Nincs elég erőm hozzá. – elfordult tőlem arcát a kezébe temetve. A válla rázkódott a sírástól, s ettől nekem is eleredtek a könnyeim. Leültem mellé az ágyra, szorosan hozzábújtam, aztán úgy maradtunk, amíg a könnyünk el nem apadt.
- Hé, szerelmes lányka! – apu vidám hangja visszahúzott a valóságba. – Gyere be, hideg van.
- Engem fűt a szerelem. – mosolyogva utána indultam. Tényleg nem tűnt fel, hogy hideg van, amíg be nem értem. –Igyunk forralt bort. – indítványoztam, mialatt kihámoztam magam a kabátomból, aztán kezet mostam.
- Vajon a fiúd tudja, hogy alkoholista vagy? – morfondírozott elég hangosan ahhoz, hogy haljam, mire nyelvet öltöttem rá.
- Nem vagyok alkesz. – húztam fel az orrom, és átsétáltam a konyhába, hogy elővegyek egy kis fazekat a bornak.
- Bocsánat!- mondta túlzott udvariassággal – Csak alkalmakkor iszol, de akkor alaposan betintázol.
Fintorogva válaszoltam: - Ez úgy hangzott, mintha egy barátnőm mondta volna.
- Jó tudni, hogy ebben egyetértünk.
Figyelmen kívül hagytam a megjegyzését, és elővettem egy üveg vörösbort, majd beleöntöttem egy részét a fazékba. Alágyújtottam, aztán valahogy elkalandoztak a gondolataim egy lehetséges jövő felé. Diplomát szerzek, feleségül megyek Tomihoz, aztán gyereket szülök neki…
- Éppen álmodozik, de adom. – Zavartan fordultam apu felé. Pár pillanat múlva leesett, hogy a telefont nyújtja felém.
- Igen?
- Köszi, hogy felhívtál! – a gúnyos hangtól cseppnyi szégyenérzetem támadt.
- Elfejeltettem. – válaszoltam automatikusan, s közben a borral foglalatoskodtam.
- Aggódtam. – mondta kissé mérgesen, de én csak a szememet forgattam és sóhajtoztam. Az volt az érzésem, túldramatizálja a dolgot.
- Nem raboltak el az ufók. – hallottam, ahogy apu a hátam mögött köhögésnek próbálja álcázni a nevetést. – Csak hogy tudd Tomi, gond nélkül hazaértem. – folytattam szárazon.
- Ennek örülök. Apád hogy viselte?
- Nagyon régóta nem nevetett ennyit. – Szándékosan nem úgy kezdtem, hogy anyu halála óta.
- Kedvel. – ezt a kijelentést túl magabiztosnak találtam, és főleg túl korainak.
- Kíváncsi vagyok, akkor is ez lesz-e a véleményed, ha találkoztatok. – gúnyos mosolyra húztam a számat.
- Biztosíthatlak, hogy így lesz.
- Le kell tennem, különben nagyon csúnya vége lesz a fazékban lévő bornak.
- Forralt bor?
- Igen.
- Hát, erről eszembe jut néhány dolog… - kezdte sejtelmesen.
- Nekem is. – vallottam be piruló arccal. Tudtam, hogy a tegnap estére gondolt. – Tényleg le kell tennem.
- Zavarban vagy. – nyugtázta.
- Nem igaz! – vágtam rá túl hamar.
- De. Szégyelled, amiért olyan tüzes voltál éjjel… - legszívesebben vesén rúgtam volna, de helyett sikerült lefejelnem az elszívó sarkát. Hallottam apu nevetését a háttérből. Ez már tényleg sok volt.
- Szia, Tomi! – esélye sem volt köszönni, azonnal letettem a telefont. – Csodás. – morogtam apura sandítva.
- Ha legközelebb beszéltek, mondd meg neki, hogy köszönöm. – Megállt a kezemben a kanál. Apám felé fordultam értetetlen arckifejezéssel.
- Mit köszönsz?
- Hogy visszaadta a lányomat. – Elzártam a gázt, aztán kivettem két bögrét a szekrényből. Szándékosan szöszöltem, mert könnyek gyűltek a szemembe, és nem akartam, hogy meglássa őket.
- Még nem is ismered. – mutattam rá.
- Ez már jó pontnak számít.
Egyikünk sem erőltette tovább a témát, inkább felmentünk az emeletre, és a kanapén elnyúlva boroztunk, és régi filmeket néztünk. Éppen kezdtem volna elbóbiskolni, de a telefonom pont abban a pillanatban szólalt meg.
- ’gen?
- Na, mi volt?
- Lilla! – nyögtem álmosan.
- Aludtál? Nem baj.
- Hát, neked biztos, hogy nem. – morogtam.
- Mesélj! – követelte, mire panaszosan felsóhajtottam.
- Legalább a lényeget mondd el! – fűzött tovább.
- Szeretkeztünk. – vázoltam tömören a lényeget, aztán letettem a telefont. Erőt vettem magamon és lementem apuhoz. – Hát te mit csinálsz? - néztem rá meglepetten, mikor észrevettem az előtte heverő tököt.
- Gondoltam faraghatnánk egyet, és kitehetnénk az ajtó elé.
- Évek óta nem csináltuk. – jegyeztem meg, miközben segítettem neki. Lassan dolgoztunk, s közben nevetve régi emlékeket idéztünk fel. Majdnem háromórányi munka után lett egy vicsorgó rosszarcú valamink.
- Azt hiszem, - monda apu a művünket tanulmányozva – kellőképpen ronda lett.
- Mit ne mondjak, csúf egy jószág. – nevettem jókedvűen. Később lejátszottunk néhány parti Solo-t, aztán lefeküdtünk. Addig játszottam vissza a tegnap este történteket, amíg el nem aludtam.
Másnap valahogy üresnek éreztem magam. Anyu születésnapja mindig így telt. Némán bámultam a tányéromon illatozó rántottát, amit aztán kidobtam a szemétbe.
- Veled mehetek? – apu reszelős hangjára megfordultam. Meglepődtem, de csak némán bólintottam. Némán sétáltunk fel a temetőbe, majd az árustól vetünk néhány szál virágot – vagyis csak én, mert ha lehet apu még nálam is nyomorultabbul festett. Mikor odaértünk a sírhoz letette a virágot a fejfa elé, amin az idő már olvashatatlanná tette a nevet, majd apuhoz fordultam. Kifejezéstelen arccal nézte a sírt, arcán könnyek csorogtak. Tettem felé egy tétova lépést, de jobbnak láttam, ha magára hagyom. A temető lassan megtelt mécsesekkel, és gyászolókkal. Lassan ballagtam a feliratokat olvasgatva. Éreztem, ahogy gombóc nő a torkomban. Hiányzott az anyukám! Annyi minden állt előttem, fájt, hogy nem lehet velem. Nem tudom, meddig sétálgattam, de mire visszaértem, apu könnyei felszáradtak. Amint észrevett, szomorú mosolyt küldött felém.
- Gondoltam, jobb, ha egyedül maradsz.
- Köszönöm, hogy elhoztál! – látszott, hogy nehezére esett a beszéd.
- Te döntöttél így. Anyu örülne, ha tudná.
- Úgy éreztem, mintha megint mellettem lenne.
- Én is így érzek, mikor kijövök ide. Úgy beszélek, mintha mellettem állna.
- Lefogadom, hogy hall minket.
- És biztosan velem együtt morog, mikor a koszos ruháidra vadászom. – próbáltam elviccelni a dolgot, s az arcán megjelenő halvány mosolyból tudtam, hogy sikerrel jártam. Otthon megpróbáltam a tanulásra koncentrálni, de a gondolataim szüntelenül anyu körül forogtak. Korábbi vidámságomból semmi sem maradt. Nem is tudom, hogy telt a nap. Este miután apu lefeküdt, visszamentem a temetőbe, és órákig a sír előtt ültem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése