Harmincötödik fejezet

Az álmok már nem jelentkeztek minden alkalommal mikor aludni próbáltam, de a látomások megmaradtak. Fogalmam sem volt mi hívja elő őket és egyáltalán mihez kezdjek velük. Mintha csak arra lettek volna jók, hogy emlékeztessenek olyasvalamire, amit legszívesebben kitöröltem volna az életemből.

Ennek leginkább a munkám látta kárát, hiszen az ottani teljesítményemnek messze nem voltam a csúcsán, és hiába tértem vissza közéjük és igyekeztem jó munkaerő lenni, így is sokszor keveredtem kínos szituációkba a vízióim miatt.

Fogtam már a kezembe kézzel írt kódexé vált toplistás fantasyt, láttam már a semmiből előkerülő víztócsát, de láttam már az üzlet helyén régi körfolyosós bérházat is. Talán jólesett volna nézelődni egy másik században, ha nem éppen késésben lettem volna, és a többieknek nem azt kellett volna bentről nézni, hogy dühösen topogva ácsorgok a járdán.

Ezek a kis epizódok persze a legváratlanabb és kellemetlenebb pillanatokban törtek rám, én pedig egyre kevésbé voltam képes kimagyarázni őket.

- Szeretném visszavenni, ami az enyém!

Megfordult velem a világ, majd víz ölelt körbe, a környezetem homályossá vált, mintha üvegen keresztül szemléltem volna. Láttam magam, ahogyan az asztalra hanyatlom, akár egy rongybaba, aztán mindent elborított a sötétség, de az kellemes, ismerős, biztonságérzetet adó.

Hirtelen csontig hatoló fájdalom hasított a feketeségbe. Szúró, égető kín, aztán a feketeség lassan távolodni kezdett, a kín vele együtt elmúlt, helyét veszteség érzése vette át. Az érzés lassan tompult, s vele egy időben a látásom is visszanyertem, igaz még mindig homályos volt. Ezúttal azonban nem Viktor ült velem szemben, hanem egy idegen.  Fekete haja tejesen a fejéhez tapadt, sűrű szakálla markáns keretet adott az arcának. Öltözéke kifogástalanul elegáns volt.

-Sejtettem, hogy te állsz mögötte! – hangja nélkülözött minden meglepettséget. Nem hozzám beszélt. Szeme, mely fekete volt, akár a csillagtalan égbolt, nem rám fókuszált. Fejét kissé hátra fordította, szavait a mögötte állóhoz intézte.

A tekintetét követve pillantottam meg Viktort, aki csupán néhány lépéssel távolabb állt. Szokatlan módon, egész teste feszültséget sugárzott. Tekintetét szinte a velem szemben ülő tarkójába fúrta.

Aztán valami történt. Mintha valaki egy függönyt rántott volna félre, hogy egy teljesen más valóságot engedjen láttatni. Száraz forró légáramlat söpört végig a termen, megváltoztatva mindent. A helyiség, ami néhány pillanattal azelőttig impozáns és elegáns volt, hirtelen lepusztult, mintha egy minden elemésztő tűzvész tombolt volna.

Majd hirtelen vége lett, vége is lett, a forróság megszűnt. Ezzel egy időben a világom kibillent a sarkaiból, én pedig zuhantam.

 - Gabriel! – Ez volt az első mondat ami elhagyta a számat, amint kinyitottam a szemem. Zihálva szedtem a levegőt, vártam, hogy csillapodjon a zuhanás érzete.

Őt láttam a kávéházból kifele menet! Beugrott egy pillanat a pozsonyi könyvtárból. Viktor előttem állt, kezében egy kis fiolával, amiben valami fekete anyag lebegett. Azt mondta, bennem volt az a valami, Gabriel pedig szerette volna visszaszerezni....

Felnyögtem a tarkómba nyílaló fájdalomtól, ami megakasztotta a gondolatmenetem, egyúttal az ágyból is kiűzött. A konyhában lassan elkortyolgattam egy pohár hidegvizet, remélve, hogy enyhít a migrénemen.

Kezdeti fejfájásomtól eltekintve is furcsán gondtalannak éreztem magam. Ez persze messze nem jelentette azt, hogy fütyörészve sétálgattam az utcán, de úgy éreztem mintha súlytól szabadultam volna meg.  

Hiába éreztem könnyebbnek magam, a munkahelyi hangulatomon ez nem javított

Napról napra bejártam, mosolyogtam, udvarias voltam a vásárlókkal, de mikor senki nem látott elvesztem a gondolataimban, a mosoly pedig teljesen eltűnt az arcomról. Néha már víziók nélkül is csak néztem magam elé üres tekintettel. Valahogy már nem csábított a könyvek tengere úgy, mint régen.

Egy esti borozgatás alkalmával ki is öntöttem a lelkem Gergőnek.

-  Akkor tervezz újra!
- Nem mondod zsenikém? Hogy erre én ne mis gondoltam!
- Nem ragadhatsz egy boltban örökre.
-  Tudom – motyogtam.
-   Akkor?
-    Úgy érzem, most kezdem visszakapni a régi életem.
- Pont jót  is tenne a változás. Tönkreteszed magad, ha olyasmivel foglalkozol, amit nem szeretsz.
- Szeretem, csak nem olyan, mint régen, valahol időközben elhagyott a lelkesedés. Már nem érdekel, és tudom, hogy ezt a többiek is látják rajtam.
-  Ez teljesen normális, ha az ember másképp áll a munkájához. Ne legyen lelkifurdalásod, amiért mást szeretnél csinálni.
- De fogalmam sincs mi lenne az.
-   Nem is kel most tudnod. Adj időt magadnak, hogy kitaláld. Csak annyit ígérj meg, hogy tényleg gondolkozol rajta!

Gondolkoztam, méghozzá hetekig. Tipródtam és listákat írtam szakmákról, képzésekről, előnyökről és hátrányokról. Közben pedig állásokat böngésztem és próbáltam kitalálni, hol érezném jól magam. Órákat voltam képes a laptop előtt gubbasztani, vagy éppen tanácstalanul tengődni a lakásban, az utcákon, álláshirdetések után kutatva.

Néha abban sem voltam biztos, elakarok-e egyáltalán menni. Nem tudtam maradt-e erőm újrakezdeni. Ennek ellenére, beadtam a jelentkezésem néhány helyre, de vagy nem vettek fel, vagy utólag beláttam, hogy mégsem lennék alkalmas az adott munkakör betöltésére.

A szomszédom is folyamatosan álláshirdetésekkel bombázott, és az önéletrajzom tökéletesítésén fáradozott. Értékeltem a lelkesedését, de néha úgy éreztem, mintha ő törne előre, engem pedig csak maga után vonszolna. Sokszor vitáztunk emiatt, én pedig lassan egyfajta sémát láttam kialakulni. A fejemhez vágta, hogy semmit sem teszek azért, hogy egyről a kettőre jussak, mire én azzal védekeztem, kimerültem és pihenni szeretnék.

-    Azt hiszed, engem nem viselt meg, ami veled történt? Hogy én nem vennék ki pihenőt a saját életemből is, ha lehetne?
- De. Tudom, hogy ez mindenkinek szar volt – motyogtam az előttem heverő üres kávésdoboznak, aminek épp a megtöltésén fáradoztam.
-  A szüleim halála után kevés tartott vissza, hogy ne csináljak égbekiáltó baromsáokat. Dühös voltam, céltalan és elkeseredett.

- Könnyen beszélsz Mr.Multi!  - vágtam a fejéhez, célozgatva rá, hogy egy nemzetközi cégnél dolgozott.

-Pontosan tudod, hogy nem itt kezdtem, de ezt akartam csinálni, mert érdekelt. - A doboz  egtelt kávéval, és csak hogy meneküljek a kínos hallgatás elől elkezdtem feltenni egy adagot, bár nem éreztem szükségét. – Gyerünk Livi! Erőltesd, meg magad!
- Istenem, Gergő! – mordultam rá, immár határozottabban.
- Gyerünk! Mit csinálsz, ha nem olvasol, vagy körmölsz?
- Kávézom. – vetettem oda ingerülten.
-  Nagyszerű! Gondolkozz el egy barista tanfolyamon, például. Türelmed van az emberekhez, ráadásul pénzben is jobban járnál, és karrier szempontjából is jobb egy boltnál.

Csípőből mogorván válaszoltam volna neki, de nem tűnt butaságtan a javaslata. 

Ezzel a beszélgetéssel bogarat ültetett a fülembe. Napok alatt megbarátkoztam az ötlettel, bár korántsem voltam biztos benne, hogy menni fog, de eldöntöttem, hogy belevágok.

-Én ezt nem tudom kifizetni, szóval vagy a bankhoz fordulok kölcsönért, vagy a szüleimhez. Bár az utóbbi egyáltalán nem villanyoz fel, ha őszinte akarok lenni. – fordítottam felé a laptopomat reményvesztetten.
-  Mi lenne, ha azt mondanám, hogy én állom.
-Azt, hogy nem vagy normális! – háborogtam – Geri, komolyan, eszedbe se jusson!
-Egy okot mondj! – emelte fel a mutatóujját.
-Csak ne! Így is sok van már a rovásomon, ehhez végképp nincs bőr az arcomon.
- Ha nem tudnád, kávé nélkül élni sem tudok! Szóval, ha te megtanulsz kávét főzni, és én pont megkívánnék egy jó erős feketét, elég lenne csak hozzád becsöngetnem.
-Hah! Ahogy Móricka elképzeli!
-Lívia! – cseppnyi neheztelést éreztem a hangjában. Akartam a változást, és kénytelen kelletlen be kellett látnom, hogy ő volt hozzá a kulcs.
- Rendben! De amint összeszedtem magam, apránként visszafizetem az utolsó forintig!

Ezt kijelenteni butaság volt, hiába gondoltam komolyan. Valójában a pénznél jóval többel tartoztam neki, már akkor. Máig bánt, hogy nem tudtam visszaadni.

Harmincnegyedik fejezet

-Szeretném visszavenni, ami az enyém!Megfordult velem a világ, majd víz ölelt körbe, a környezetem homályossá vált, mintha üvegen keresztül szemléltem volna. Láttam magam, ahogyan az asztalra hanyatlom, akár egy rongybaba, aztán mindent elborított a sötétség, de az kellemes, ismerős, biztonságérzetet adó. Hirtelen csontig hatoló fájdalom hasított a feketeségbe. Szúró, égető kín, aztán a feketeség lassan távolodni kezdett, a kín vele együtt elmúlt, helyét veszteség érzése vette át. Kalapáló szívvel feküdtem a hátamon. Újabb álom ébresztett fel, és az akkor érzett veszteség még inkább eluralkodott rajtam.

Noha tudtam, hogy végre lehetőségem lesz mindent helyrehozni, mégis nehezen engedtem el Viktort. Minden borzalom ellenére, sokat köszönhettem neki. A férfi, akivel a kávéházban láttam, beférkőzött a gondolataimba, akár egy dal, amit ismernem kellett volna, de hiába erőltettem meg magam, nem jutott eszembe mégis honnan.
- Vége! Nincs tovább. Túl kell léptem rajta!

Persze kimondani könnyebb volt, mint megtenni, hiszen a szemem örökké emlékeztetni fog a történekre. Mégis, rá kellett hangolódtam a hétköznapi életre, ami után annyit sóvárogtam az elmúlt hetekben, hiszen annyi mindent kellett rendbe hoznom.

Miközben küzdöttem az álmokkal és az ébrenléttel Gergőre is egyre többet gondoltam. Kétségem sem volt, hogy meghallgatna, afelől annál inkább, hogy képes lennék elfogadható magyarázatot adni neki, annak ellenére, hogy mindenkinél jobban megérdemelte volna.

Gondolatelterelés és puhítás gyanánt tiramisu készítésbe kezdtem. Tudtam, hogy szereti, így reméltem, oldhatom kissé a feszültséget kettőnk között, plusz indokként sem tűnt utolsónak, hogy átmehessek hozzá.

A bevásárlásból hazaérve, éppen a hozzávalókat pakoltam ki a pultra, mikor kopogtak az ajtón. A kezemben lévő babapiskótát letettem a szekrényre, majd az ajtóhoz sétáltam. Mikor kinyitottam, a szomszédommal találtam szembe magam, aki vérző ujját felfelé tartva állt előttem, bosszús kifejezéssel az arcán.

- Van ragtapaszod?

-Persze. Mit csináltál? – kérdeztem lenyelve a mosolyom, mialatt a fürdőből előszedtem a kötszeres dobozomat.
-Eltörtem egy poharat és belenyúltam a szilánkba – hallottam egy ajtócsukódás kíséretében.

Mire visszaértem, már a konyhaszekrény mellett állt. Mellé tettem a dobozt, kikerestem belőle a ragtapaszt és a fertőtlenítőt. Csendben engedte, míg betadine-t cseppentettem a sebre, majd letörölgettem a felesleget.

- Azt hiszem életem végéig sajnálni fogom – súgtam a ragtapasz felhelyezése közben.
-Micsodát?
-  Mindent amit az lemúlt hetekben tettem, hogy engedtem mindezt megtörténni – könnyek gyűltek a szemembe, de gyorsan kipislogtam őket.
-Nem kellett volna így történnie, ezeket a döntéseket te hoztad meg.
- Tudom, és hidd el, helyre fogom hozni – egy pillanatra a szemébe néztem remélve, hogy megértést látok, de csak kétség csillogott benne.
- Ha mondod, az nem elég. Szép hosszú magyarázattal tartozol.
-Amit meg is kapsz, csak nem biztos, hogy most – hebegtem zavartan.
- Hm. Sejtetem - az ajkán átfutó gúnyos mosoly szíven ütött - köszönöm a segítséget!

Amint magamra hagyott, csendben folytattam, amit elkezdtem. Miközben dolgoztam végig így is maradtam. Egyedül a saját gondolataimmal.

- Ne már! – Ez volt az első szava, mikor kezemben a tál süteménnyel átmentem hozzá néhány órával később.
-Béke tiramisu? – mosolyogtam rá amennyire hihetően csak tudtam, pedig valójában egész testemben remegtem.
-Nem tudok rád haragudni,. – csóválta a fejét. Látszott rajta, nem igazán tud mihez kezdeni a helyzettel – Gyere be! – lépett félre az ajtóból, én pedig eloldalazva mellette a konyhába siettem.

A szokásos látvány fogadott. Halkan duruzsoló zenecsatorna, villogó laptop képernyő, papírkupac a telefon mellett.

-Sok a munka?

-Inkább problémásak. Nem értem az embereket, komolyan! Volt ahol olyat pakoltak a kamionra, amit nem kellett volna, most meg a papírokkal van gond. Komolyan nem hiszem el!

-Ha most nem alkalmas, visszajövök később – torpantam meg egy pillanatra. A gyávábbik felem örült volna, ha elküld, de azzal is tisztában voltam, legközelebb nem lesz bátorságom ehhez a beszélgetéshez.
-És hagyjam ki a sütidet? Nincs az a pénz! Amúgy is jól jön a pihenés.
Szó nélkül tálkákat szedtem elő, és jól megpakoltam őket tiramisuval.
Akkor azt hittem életem legnehezebb beszélgetésére készülök, most már tudom, hogy a neheze még néhány hónapot váratott magára.

Geri mindeközben a kanapéra telepedett és türelmesen várt, míg én is mellé ültem. Az asztalra tettem mindkettőnk tálkáját, majd azonnal ömleni kezdett belőlem a szó.

-Pár napja találkoztunk, és megbeszéltük a dolgokat. Megmondtam, hogy kiszállok, és nem vagyok hajlandó ezt tovább csinálni.
- Tulajdonképpen mi volt ez az egész?
- Őszintén? Már magam sem tudom. Ő füttyentett, én ugrottam, ennyi – kimondva szörnyen hangzott, de igaz volt.
-És neked ebben az egészben mi volt a jó? – tette fel a kérdést, ezúttal tiszta kíváncsiság csengett a hangjában.
-Nem is tudom. Minden olyan szokatlan volt és izgalmas – próbáltam szavakba önteni, de csak gúnyos horkantást értem el vele.
-Igen, az elmúlt heteid szörnyen izgalmasra sikerültek. Kint járt a rendőrség és ennek tetejében a mentők vittek el. Engem pedig ezek után anyád elküldött a francba, mikor a hogyléted felől érdeklődtem nála. Szóval, kedves szomszéd, az izgalmas életed rám is kihatott.

Addig bele sem gondoltam igazán, hogy ami velem történt, másokra milyen hatással volt. Azon kívül, hogy én, hogy éreztem magam, eszembe sem jutott, hogy akár csak egyetlen pillanatig is másra gondoljak. Rá vagy a szüleimre.

-Most jön az a rész, hogy tönkreteszlek – szúrtam közbe, csak hogy leplezni próbáljam kibuggyanni készülő könnyeimet.
-Engem? Nem is értem mire gondolsz! – tréfálkozott, nekem pedig mégis eleredtek a könnyeim.

-Annyira sajnálom! Ne-he haragudj rám!

- Gyere ide! – Magához húzott, én pedig a vállára hajtottam a fejem, és végre tisztességesen kisírtam magam, ő végig a karjaiban tartott egyetlen szó nélkül.
-          Nem érdemlem meg, hogy törődj velem! Lehunyt szemmel beszéltem, a hangom kásás volt, a szemeim égtek.

-Majd én eldöntöm, mit érdemlek, rendben – finoman eltolt magától, egyenesen a szemembe nézett.

-Komolyan megéri? – kérdeztem óvatosan.

-Fogalmad sincs mennyire! – sóhajtotta, zsebkendőt nyújtva felém.

-Féltem, hogy soha többé nem beszélsz velem – feleltem a szemeimet törölgetve.

-Hülyéskedsz? Egy ilyen tiramisut vétek lenne veszni hagyni – viccelődött.
-Hé! Ugye nem azt akarod mondani, hogy csak emiatt álltál velem szóba? – háborogtam, persze komolytalanul.
-Fogalmazzunk úgy, ezzel jelentősen növelted az esélyeidet!
Olyan mosollyal jutalmazott, amilyennel már hónapok óta nem láttam az arcán, én pedig úgy éreztem visszakaptam a legfontosabb embert az életemben.

Egy délután a szüleimet is meglátogattam, hiszen bármennyire is rögös volt a kapcsolatunk, nekik is tartoztam némi magyarázattal.  Nem tudtam mire és hogyan emlékeznek a történtekből, ezért nekik is azt mondtam, amit Gerinek, és bár anyámon láttam, hogy szíve szerint kérdésekkel bombázna, visszafogta magát, amit nagyra értékeltem.

Rajtuk is nyomot hagytak a történtek, mintha éveket öregedtek volna mindketten. Iszonyúan szégyelltem magam. Újra megígértem, hogy többé nem fordul elő még csak hasonló sem az életemben. Komolyan gondoltam, de azt már nem sejtettem, hogy hamarosan megszegem ezt a fogadalmat.

Ruta Sepetys Tengerbe veszett könnyek

RUTA SEPETYS

TENGERBE VESZETT KÖNNYEK

A ​háború a végéhez közeledik Kelet-Poroszországban. Több ezer kétségbeesett menekült igyekszik a szabadság felé. Viszik magukkal a szenvedés és megpróbáltatás terhét, remélve, hogy egy jobb élet vár rájuk. De vannak páran, akik rejtegetnek valamit…

Három élet, három sors keresztezi egymást: Joanáé, a szép és segítőkész litván nővéré, aki súlyos bűntudattal küzd; Floriané, a titokzatos fiatalemberé, aki mindenáron szeretné eltitkolni valódi kilétét, és Emiliáé, a várandós lengyel lányé. Egyetlen közös van bennük: menekülniük kell. Joana, Florian és Emilia úti célja a kikötő, ahol a Wilhelm Gustloff hajóra akarnak feljutni, amely civileket és sebesült katonákat menekít a front elől. A biztonság felé megtett minden lépéssel egyre erősebbek, bátrabbak és egyre jobban bíznak egymásban. A szerelem, az összetartozás és az emberség érzéseibe kapaszkodnak. De ezzel együtt egyre sebezhetőbbé is válnak.

Már úgy tűnik, hogy közel járnak a szabadsághoz, amikor megtörténik a tragédia. Nem számít sem nemzetiségi hovatartozás, sem kultúra, sem rang; a fedélzeten lévő mind a tízezer embernek – felnőtteknek, gyerekeknek – ugyanazért kell harcolni: a túlélésért.

Hirtelen ötlettől vezérelve vettem meg, ezután pedig hetekig állt a polcomon, mert tudtam ennek a könyvnek már a borítójának minden szeglete egy komor és realista történetet ígér. Nem csak a cím, a borítókép de még a színhasználat is.
Mondhatni, ez a könyv semmilyen formában nem árul zsákbamacskát. Aki elkezdi, pontosan tudja mire vállalkozik.

Aki szereti, a történelmet kifejezetten ajánlom. Mert hogy ez egy történelmi regény amibe az író rengeteg kutatómunkát ölt. Viszont, egyes embereket talán visszatarthat, hogy a középpontban különböző sorsú és etnikumú karakterek állnak.
Itt leszögezném, hogy bár a szereplők fiatalok, ez soha egyetlen pillanatig sem tartotta vissza a szerzőt attól, hogy keményen bánjon a szavakkal. Nincs tekintettel gyerekekre, idősekre, férfiakra és nőkre. 

Ha azt mondanám, csak egy regény, brilliánsan megírtnak mondanám. Mert borzalmas, minden leírt szava olyan hangulatot teremt, ami egyszerre borzasztott el és bilincselt a lapok elé. Láttam magam előtt a rongyos lesoványodott embereket, lerombolt városokat, kétségbeesett tömeget.
Aztán rájöttem, hogy valóság keveredett a fikcióval, és ettől csak rosszabb lett az egész. Valóságosabb és fájóbb. Nyers és kegyetlen. Mégis, egyszerre borzasztó és csodálatos.
Miért mondtam ez? Mert a rémálmok közepette is voltak boldog pillanatok. Florian és Joana kapcsolata lélekmelengető volt. Nem éreztem kötelezően jelenlévő elemnek, éppen csak elszórt morzsák voltak, de mégis szükségem volt rá!

Nem fogok kedvenc karaktert, jelenetet kiemelni, mert ez nem egy olyan könyv. Sőt, be sem tudnám skatulyázni, de nem is akarom.

Egy történelem óra keretein belül szívesen látnám ajánlott olvasmányként. Mert én például egyetlen szót sem hallottam a Wilhelm Gustloffról mikor iskolába jártam.

Aki szereti a történelmet, vagy a  komoly témájú könyveket, azoknak bátran ajánlom.

Történet: 5/5
Borító: 5/5

Ashley Carrigan Az oroszlán árnyékában

ASHLEY CARRIGAN

AZ OROSZLÁN ÁRNYÉKÁBAN (NEGIN1.)

fülszöveg

Ami ​neked horror, az neki egy szokásos hétköznap este.

Negin Belford egy titkos csapat tagja.Nyughatatlan szellemeket segíti át a másik oldalra, de közben fogalma sincs, honnan ered a képessége.
Kicsoda ő? Mi ez a bámulatos hatalom, ami a vérében lobog, és egyre csak növekszik?
Ezek a kérdések hevesen érdeklik a csapatot irányító szervezetet is, és minden eszközt bevetnek, hogy a végére járjanak.
Egyik társuk halála után új tag kerül a csapatba, akinek fő feladata, hogy megvédje Negint a rosszindulatú szellemektől. A lány egyetlen porcikája sem kívánja George társaságát, bármilyen szuper katona is, és bármilyen igéző a szeme, lehengerlő a mosolya.
De ahogy egyre több időt kell együtt tölteniük, már egyikük sem tagadhatja a köztük pattogó szikrákat.
Vajon ki tette a csapatba a férfit, és milyen titkokat rejteget?
Ahogy Negin képességei változni kezdenek, a helyzet bonyolódik, és a lány elveszít minden biztos fogódzót. Választania kell, hogy elfogadja a sors által kijelölt utat, vagy harcol ellene.

Borzongás, szenvedély és egzotikus sumér mitológia egy lebilincselő történetben.
Engedd át magad a sötétség ölelésének!

A szerző az Árnyjátékossal belopta magát a szívembe, mégis a Negin első résztét jóval megjelenés után vettem meg. Bevallom picit féltem attól, hogy egy több kötetes történetről van szó, de most hogy elolvastam kíváncsian várom hogyan alakul a szereplők sorsa.

De kezdjük az elejéről!

Maga a borító furcsának tűnhet, amíg az ember bele nem kezd a könyvbe, mikor végre összerakja a képet, akkor jön az „Ó értem!” ami nagyon jó érzés tud lenni. Időbe telt, míg megbarátkoztam vele, és el tudtam engedni azt a gondolatot, hogy egy Árnyjátékoshoz hasonló borítót szívesebben láttam volna. Igazából minden tekintetben el kellett engednem azt a könyvet, mert sokáig ahhoz próbáltam hasonlítani. Emlékeztetnem kellett magam, hogy ez egy más stílusú könyv, értelemszerűen belőlem is mást fog kiváltani. Szóval ilyen szempontból kihívás volt ezt a kötetet olvasni.

Néhány fordulatot sejteni lehetett, ez viszont egyáltalán nem rontott az élményen. Illetve azért jó párszor meglepődtem, csak nem volt meg a nagybetűs WOW! Ezt valahol nem is hiányoltam. Ez még csak az első rész, ennek fényében még bármi lehet.

Kaptunk egy világot, megismertük a főbb karaktereket, akik a későbbiekben is velünk lesznek.  Ezt hibátlanul csinálta a szerző. Számomra tökéletes első rész lett.

Tetszett, hogy belevágtunk a dolgok közepébe, menet közben derülnek ki információk a szereplőkről. Mindenkiről annyit amennyi épp szükséges, és pont jókor. Senkit jelenlétét nem éreztem indokolatlannak, túl soknak vagy kevésnek.

Egyetlen pillanatra sem éreztem, hogy akár csak belassult volna a cselekmény, feszes volt, valami mindig fenntartotta az érdeklődésem.

Arról már nem is beszélve, hogy a szellemek és egyéb lények mellett a szerző a sumer mitológiával is játszik, bár gyanítom, hogy ez csak a későbbiekben kerül bővebben kifejtésre (vagyis, remélem) ettől sokkal színesebb az egész.

Imádtam Negint! Mert erős női karakter, egy pillanatra sem állt meg és sajnálta össze magát, bármit is történt. Érzelmek széles skáláját járta be a regényben, de egyike sem ragadt bele oldalakon át, belesulykolva az olvasóba, hogyan érzi magát éppen.  Nem viselkedett ostobán, végig hű maradt önmagához, bár ez a többi karakterről ugyanígy elmondható. Ez persze nem jelenti azt, hogy bárki is kiszámítható lett volna. Mindenkinek megvoltak a maga titkai, csak el kellett jönnie a megfelelő pillanatnak, hogy mi megtudjuk.

A Lemerrel való kapcsolata nem volt eltúlozva, erőltetve. Férfi és nő szenvedélyes pillanatai is tökéletesen a helyükön voltak minden értelemben. Azt azért megsúgom, kettejük közös jeleneteiből el tudtam volna viselni többet. Bár értelemszerűen nem az állt a középpontban. Remélem a későbbiekben lesz alkalmuk kibontakozni.

Argadu levett a lábamról ( ha kedvenc férfi karaktert kellene választanom akkor őt mondanám Lemerrel szemben). Vele is az a bajom, hogy keveset szerepelt, túlságosan is, így az ő esetében is csak az mondhatom mint Lemerében. Várom vissza legközelebb.
Nergálról már nem is beszélve! Ki ez a fazon? Na ő aztán kíváncsivá tett. Nem tudok csak negatív figuraként gondolni rá. (Ez már nem igaz drága hitvesére Ereskigalra, na benne igyekezetem meglátni a jót, de nem sikerült).

Nincsenek jók és rosszak. Ha az ember nem csak átrohan az oldalakon, hanem néha megáll el lehet gondolkozni, vajon ő hogyan cselekedne, ha az adott karakter helyében lenne. Döntéseket hoznak, sokszor a pillanat hevében, aminek aztán lesz valamiféle következménye.

Izgatottan várom a folytatást! Valami azt súgja még ennél is jobb lesz :)

Borító: 5/4

Történet: 5/4 (Csak azért nem 5 pontos mert első rész)