Ötvenedik fejezet

 Tomi

Az egész helyzet olyan szürreálisnak tűnt, hiszen tegnap este úgy indultam el, hogy valószínűleg nem élem meg a reggelt. Mégis megadatott a folytatás, hála Carlosnak. Ha nem jut eszébe, a golyóálló mellény, most tuti egy boncasztalon feküdnék kiterítve.

Az étteremben munka közben, hallottam, hogy néhány vendég a történtekről beszélget. Ezek szerint valaki már kitálalt a sajtónak az eseményekről. Azok alapján, amit sikerült elcsípnem, Vikit és engem kihagytak a történtekből. 

Egy részem boldog voltam, hogy visszakaptam a szabadságomat, mégsem tudtam mit kezdeni vele a barátnőm nélkül. Csak remélni tudtam, hogy nem tereget ki az apjának, bár ha így tett volna, elképzelhető, hogy a dühtől tajtékzó férfival találtam volna szembe magam mikor reggel kiléptem a lakásból. 

Most aztán élhettem az agglegények mindennapjait, és ezt is tettem. Lassan kialakítottam egyfajta rutint. Munka után néha eljártam a fiúkkal, reggelente futással kezdtem, a maradék fennálló szabadidőmet pedig próbáltam értelmesen eltölteni. És a lehető legkevesebbet gondolni egy valakire. Az ünnepek egyre gyorsabban közeledtek, és ugyanott tartottam, mint évekkel ezelőtt. Facéran, Teri néninek segítettem feldíszíteni a lakást, aztán hármasban – Gáborral kiegészülve- elfogyasztottuk az ünnepi ebédet, megajándékoztuk egymást valami aprósággal.

Viki

Másnap reggel apu jött értem, hogy hazavigyen.

- Sajnálom, ahogy viselkedtem! – mondta, amíg az orvosra vártunk. – Egyszerűen, csak féltelek.

- Tudom. – sóhajtottam.

- Tisztában vagyok vele, hogy nagyon szeretted a fiút. Nem lehetett könnyű meghozni ezt a döntést.

- Jobb lesz így! – mélyeket lélegeztem, mert, úgy éreztem, közel állok a síráshoz. Szerencsére, mielőtt a kéretlen könnycseppek utat törtek volna maguknak, megjelent a doki. Miután letudtuk a papírmunkát elindultunk haza.

Otthon Zsuzsi szorosan megölelt, látszott rajta, hogy őt is megviselték a történtek. Megnyugtattam afelől, hogy jól vagyok, majd felmentem átöltözni (az a ruha volt rajtam, amiben bulizni indultam a barátnőmmel) amit levettem betettem a szennyes tartóba. 

Egy gyors ebéd után átmentem Lillához, hogy elmondhassam az igazat.

Bármilyen hatással is voltak rá a hallottak, nem mutatta. Rezzenéstelen arccal hallgatta végig, még akkor is mikor én a könnyeimmel küszködtem. Úgy éreztem, mintha mázsás súlytól szabadultam volna meg. Mikor a végére értem, hosszú percekig nem szólalt meg. Az idegeim pattanásig feszültek.

- Miért nem mondtad el korábban?

- Féltem, hogy bajotok esne. Már attól is veszélyben voltatok, hogy egyáltalán ismertek. Egyes egyedül az én hibám, hogy a húgod korházba került.

- Ez nem igaz! – emelte fel a hangját hirtelen. – Nem te húztad meg a ravaszt, nem te vagy a gyilkos. Ne okold magad olyasmiért, amiről nem tehetsz!

- Akkor nem gyűlölsz? – kérdeztem könnyezve.

- Dehogyis! – megölelt, és abban a pillanatban elhittem, hogy minden újra a régi lehet. Mint egy végszóra berontott a nappaliba Virág, aki olyan hévvel rontott nekem, hogy elterültünk az ágyon. Már a kicsi közelsége is gyógyírként hatott rám.

Magamat ismerve, azt hittem otthon fogok gubbasztani, választ keresve egy rakás Mi lett volna, ha… kérdésre. Helyette minden szabad percemet házon kívül töltöttem. Egy barátnőmnél, a könyvesboltban, Kriszti üzletében, vagy Zsuzsival. 

A Krisztinél töltött időm abból állt, hogy a ruhákat próbálgattam, mindenféle kiegészítőkkel. Egy ilyen nap besétált a boltba egy fazon, mondván az egyik esküvői magazinnak dolgozik, és szívesen bemutatná az üzlet kínálatát a következő havi számban, feltéve, ha a tulaj hajlandó rá, és egy modellt is talál a célra. Így lett belőlem alkalmi modell. Imádtam az egészet, a sminket, a frizurákat! A fotós meg is jegyezte, egyáltalán nem úgy nézek ki, mint ha most csinálnám először.

Amíg én a kamera előtt pózoltam, Zsolti megkereste Krisztit. A lány boldogan mesélte nekem, hogy egyik este vacsorázni mennek.

- Félek! – ismerte be szemlesütve. Jól tudtam, mi jár a fejében. 

- Azt hiszed, elítél majd apád miatt?

Bólintott.

- Eszébe sem jutott, hogy Vince lányaként tekintsen rád. Igazából kezdettől fogva érdekelted, de amíg a nyomozás tartott, nem mert lépni. 

- Ezt ő monda? – csodálkozott.

- Igen, szóval nincs mitől tartanod. Tudom, hogy köztetek minden rendben lesz. Ki tudja, talán már az ünnepeket is együtt töltitek majd. – mosolyogtam.

Hosszú évek óta először fordult elő, hogy hármasban töltöttük a karácsonyt. Zsuzsi akarva, akaratlanul átvette anyu szerepét, az előkészületekben. Olyan érzés volt, mintha mindig velünk lett volna.

- Zavarna, ha hozzánk költözne? – törte meg apu a csendet. A garázsban próbáltuk beleerőltetni a fenyőfát a tartóba.

- Egyáltalán nem. – feleltem őszintén. – Jót tenne mindkettőnknek, és amúgy is minden szabadidőtöket együtt töltitek. Nem gondolkoztál azon, hogy megkéred a kezét?

- Na de Viki! – méltatlankodott. – Ennyire azért még ne szaladj előre. Szerinted hozzám jönne? – pillantott rám az ágak közül.

Elmosolyodtam. Ezek szerint már megfordult a fejében a gondolat.

- Szerintem igen. De a helyedben nem húznám sokáig.

- Nem vagyok ehhez már túl öreg?

Bosszúsan meredtem rá, és szándékosan úgy mozdultam, hogy a fenyő kibillenjen a tartóból, amibe nagy nehezen belepréseltük.

- Oké, vettem! – nevetett.

Miután ezzel végeztünk, felcipeltük a fát az emeletre, majd apu előbányászta a díszeket a padlásról.

Egész nap karácsonyi üzeneteket kaptam és küldtem az ismerőseimnek. Gábortól is jött egy vers, amitől egy hang azt súgta a fejemben, hogy ez a karácsony mégsem egészen teljes, valaki hiányzik. Percekig oda-vissza nézegettem a telefonszámokat, próbáltam eldönteni írjak-e Tominak. Végül nem tettem meg, csak rosszabb lenne tőle.

- Na hát, Attila! Ez gyönyörű! – Zsuzsi csillogó szemekkel figyelte a kezében lévő két apró ezüst fülbevalót. Sok időmbe telt, mire meggyőztem aput, hogy egyáltalán nem tolakodó, ha ékszert vesz egy nőnek karácsonyra.

- Ugyan, semmiség! – legyintett zavartan, majd hálásan nézett rám. A mellette ülő nő felé biccentettem, remélve, hogy érti a célzást. – Viki, légy szíves, teríts meg a vacsorához!

- Miér’? – szaladt ki a számon méltatlankodva.

- Majd én segítek! – állt fel Zsuzsi.

- Ne, maradj csak! Ha jól sejtem, apu úgyis kérdezni szeretne valamit. 

Mosolyogva levonultam a földszintre, és elővetem a tányérokat, és minden egyebet. Egyszer csak boldog sikkantást hallottam odafentről. Ezek szerint hármasban éljük tovább az életünket!

A napok ezek után kellemes semmittevésben teltek. Zsuzsi szép lassan áthozta az összes holmiját, apám meg olyan volt, mint aki éveket fiatalodott volna.