Utána fordultam, de már nyoma sem volt. Fásultan sóhajtottam, majd én is visszafelé indultam. Gépiesen, egyik lábam a másik után téve, érzelmektől és információktól zsibbadtan. Körülölelt a könyvtárakra jellemző csend ült, a varázsnak nyoma sem volt. Nem éreztem késztetést, hogy bevegyem magam a titkokkal és tudással teli sorok közé.
Lehunyt szemmel élveztem hirtelen előbukkanó a nap kellemesen meleg sugarait a bőrömön, mikor percekkel később kiléptem az utcára. Igyekeztem magamba szívni a napfényt annak minden pozitív hatásával együtt, háttérbe szorítva az utca zaját, a saját dübörgő gondolataimat.
Az egyik felem szívesen időzött volna a váratlanul kellemes időben, a másik vissza akart jutni az albérletembe.
Telefonon taxit hívtam, majd az utcát fürkészve várakoztam. Felfoghatatlanok voltak számomra Viktor szavai. Mégis miféle nézeteltérésbe keveredhetett az Ördöggel? Jézusom! Hittanon tanultam vallási dolgokról utoljára. Igaz, gyerekkorom óta nem jártam templomban, és mélyen vallásosnak sem mondtam magam, mégis megdöbbentem azon, mennyire természetesen mondta ki a nevét. Mintha egyszerűen tudná, hogy létezik. Abba már végképp nem mertem belegondolni miféle lény lehet ő.
Amint a sárga taxi lefékezett az út mellett, a járműhöz siettem, s bevettem magam a hátsó ülésre.
-
Van rá lehetőség, hogy megvár a szálloda előtt, aztán kivisz az állomásra? Szeretném elérni a pesti vonatot. – kérdeztem miután megmondtam a pontos címet a sofőrnek.
-
Megoldható, persze. Nyaralni jött Pozsonyba? – kérdezte az visszapillantóba nézve, miközben visszasorolt a forgalomba.
-
Nem…csak munka ügyben… - összeszorult a torkom. Más helyzetben, talán boldogan beszélgettem volna vele, de akkor nem lettem volna képes kedélyes csevegésre. Istenem! Ha ezt tudtam volna, Viktorról már a bárban sikítva menekültem volna előle! Kezembe ejtettem az arcom, némán magamat átkozva. A rádióból éppen a délutáni kívánságműsor hangjai szóltak. Romantikus film betétdala töltötte be a teret. Keserű íz öntötte el a számat, a rám törő emléktől. Mennyire vágytam rá, hogy ott a parkban megcsókoljon. Máig emlékszem a csalódásra, amiért nem történt meg.
-
Megérkeztünk! – összerándultam a férfi enyhén sürgető hangjától. Ki tudja mióta állhattunk az épület előtt, míg én elvesztem a gondolataimban.
-
Azonnal jövök! - szálltam ki az autóból, majd egyenesen a főbejárathoz siettem, aztán a szobámba.
Kevéske holmimat, alig néhány perc alatt összeszedtem, tettem egy gyors kitérőt a fürdőszobába. Fekete ruhámat, cipővel együtt, amit minden bizonnyal tőle kaptam ott hagytam az ágyra kiterítve. A személyzet majd gondoskodik róla.
-
Segíthetek? – emelte rám tekintetét egy férfi a recepciós pult mögött, mikor leértem. Az előcsarnokban szerencsére alig lézengett néhány vendég, így hamar elintézhettem a dolgom.
-
Kijelentkeznék! – erőltetett mosoly feszült az arcomon. A férfi mozdulata, míg leütött néhány billentyűt végtelenül lassúnak tűnt.
-
A számlát, és minden egyebet rendeztek. Remélem, viszont látjuk még!
-
Hogyne!- udvariasan biccentettem, majd visszaadtam a kulcsot és kisétáltam az ajtón. Ott aztán egy pillanatra megálltam egy mély lélegzetre. Bármit megadtam volna azért, megszökhessek a saját életemből, amíg elrendezem magamban a történteket. Hirtelen túl sok lett minden. A fejemben egymást kergető gondolatok, a kimerültséggel keveredő kétségbeesés és bizonytalanság.
Egy hang azt súgta, hogy Viktor gondoskodott a szállásról. Hogyan lenne ez lehetséges? Hiszen, csak nem rég döntöttem el, hogy haza utazom. Mi van, ha most is figyel?
Az ajtón kilépve távoli, éles dudaszóra kaptam fel a fejem. Egy gyalogos sietett át a zebrán a piros jelzés ellenére.
-
Tényleg gyors volt! – jegyezte meg a sofőr, amint odaértem az autóhoz. Addig ő is a mobiljába temetkezett.
-
Nincs sok holmim. – pillantottam a lábamnál heverő táskára, majd őt megelőzve kinyitottam az ajtót és visszaültem a hátsó ülésre.
A pályaudvarig vezető utat, csendben tettük meg, háttérben a rádió zümmögésével.
-
Készüljön fel rá, hogy szigorúbb lesz az ellenőrzés - szólt hátra pillantva, egy pirosnál. - Hihetetlen… pont egy ilyen helyen, ahol mindenki látja! Hónapok óta spórolok, hogy oda vigyem a feleségem oda vacsorázni. Hétvégén lesz az évfordulónk.
-
Gratulálok! - préseltem ki magamból, egy vérszegény mosoly kíséretében. Bánkódott a helyzet miatt, én viszont nem tudtam együtt érezni vele. Örültem, mert így legalább életben maradtak mindketten.
Bármit megtettem volna azért, hogy eltűnjön belőlem ez a kínzó érzés, amit a szavai keltettek bennem, de nem tudtam mit tegyek. Egyre inkább erősödött bennem az érzés, hogy az én lelkemen szárad több száz ember halála.
Mikor megálltunk az állomás épületénél, erőt kellett gyűjtenem, hogy kiszálljak a kocsiból. Nehezemre esett a mozgás, mintha az egész testem ólomból lett volna.
Kifizettem a viteldíjat, majd megvártam, míg elhajt, csak aztán indultam el.
Azt hittem, az emberek arcán kétségbeesést látok majd, de nyoma sem volt ilyesminek, bár a rendőrök jelenléte feszültséggel töltött el. Tisztában voltam vele, hogy keresik a felelősöket, ugyanakkor, abban is biztos voltam, hogy nem találják meg őket. Egyedül én tudtam ki az, mégsem tettem semmit. Ha elmondanám ami történt, ki hinne nekem? Ráadásul, én sem tudom mi játszódott le az étteremben. Bizonyítani sem tudnék semmi, sőt, még magamat is bajba keverném.
Pénztár helyett automatából vásároltam jegyet, majd azonnal felszálltam a vonatra, ami már indulásra készen várakozott a vágányon. Ablak melletti ülésre ültem, a táskámat a lábamnak támasztva.
Szerettem volna azt hinni, hogy amint visszatérek Pestre magam mögött hagyom a történteket, de tisztában voltam vele, hogy nem így lesz.
Mi lett volna, ha nem megyek el az étterembe? Istenem mekkora bolond voltam! Izgatottan szaladtam Viktorhoz, mint valami ostoba kislány. Ki tudja, ha nem így történik, talán az a sok ember még élne.
Könnyek futották el a szemem, mikor a szerelvény végre kigördült az állomásról.
Sikertelenül próbáltam elrejteni az arcom. Bárcsak ne jöttem volna el! Bárcsak sosem ismertem volna meg őt!
Zsongott a fejem, a magamba fojtott érzésektől. Elvesztettem az időérzékem, a környezetemben történteket is csak tompán érzékeltem. Utasok jöttek, mentek, beszélgettek körülöttem. Valaki rálépett a lábamra, mikor leült a mellettem lévő ülésre. Talán legyintettem, nem törődöm módon, de többre nem méltattam. Lehunyt szemmel próbáltam a vonat ütemes kattogására koncentrálni, hátha megnyugszom tőle, de az átélt események képeit nem tudtam kiverni a fejemből. Átélt pillanatok váltották egymást lehunyt szemhéjamon.
Keletiben a vonatról leszállva elkapott a szédülés. Egy idegen mögöttem lépkedő utas nyúlt utánam, egy lépéssel félre vonva a leszálló tömeg útjából.
-
Jól van? – zavartan néztem a fekete hajú nő aggódó tekintetébe.
-
Persze! – ütöttem el mosollyal pillanatnyi ijedtségem. Tekintete azonban elárulta, nem hisz nekem. Nem is hibáztattam érte. Égtek a szemeim, és gyengének éreztem magam.
-
Biztos? – ahelyett, hogy elengedett volna, ujjait szorosabban a karomra fonta.
-
Hogyne! Csak kicsit hosszú volt az út. – mosolyogtam, közben finoman kihúztam a kezem a szorításából. Ő csak biccentve tudomásul vette, majd indult is a dolgára.
Semmi jelét nem láttam a Pozsonyban történteknek a pályaudvaron. Emlékeztem a néhány évvel korábban Párizsban történt merényletek híre futótűzként terjedt szét. A városban kelve több rendőrt, és más komolyabban felszerelt egységet is láttam. Nem értettem ezek hiányát, s azt is nehezen hittem el, hogy a hírek kevesebb, mint huszonnégy óra alatt ne jutottak volna el idáig.
Mintha egy átlagos tavaszi vasárnap lett volna. Hömpölygött a tömeg, egy turista csoport lelkesen fényképezte a pályaudvar szegleteit, amibe én igyekeztem nem belegyalogolni, miközben egy fiatal lány sietett el, hátán piros hátizsákkal, maga után húzva barna gurulós bőröndjét.
Bekúszott az orromba a gyros illata. Megkordult tőle a gyomrom. Tanácstalanul ácsorogtam a bódé előtt, vegyek, vagy ne? Arra sem emlékeztem, van-e otthon bármi ehető. Végül kértem egyet elvitelre, mellé egy erős kávét, és indultam a le a metróba.
Futólépésben ugyan, de elértem a járatot, helyet is foglaltam rögtön. Nagyot kortyoltam a kávéból, hogy legalább az ébren tartson. Az utasok körülöttem a telefonjukba, vagy netán egy könyvbe mélyedtek, esetleg kifejezéstelen arccal maguk elé.
Nem értettem mi történik. Kiáltani akartam. Van fogalmatok róla mi történt a világban?
Egyedül akkor könnyebbültem meg kissé, mikor végre beütöttem a kapukódot, és beléptem az udvara.
A másodikon valaki nyitott ablaknál zenét hallgatott, megint más valamit odaégetett a konyhában. Kesernyés égett szag érződött a levegőben.
Mintha hetekkel ezelőtt utaztam volna el. Viktor rajza még mindig a konyhaszekrényen hevert, de hamar a szemétben kötött ki.
Nem engedtem meg magamnak, hogy a gondolataim rabja legyek. Lecibáltam magamról a ruháimat, majd beálltam a zuhany alá. Nem segített. A lelkem mélyén tudtam hogy ez nem helyes és vissza kellene térnem a mindennapokhoz, de fogalmam sem volt miként tegyem. Törölközőt csavartam magam köré, kislattyogtam a konyhán át a hálóba. Bekapcsoltam a tévét, végig nyomkodva az összes csatornát, az ágyon kuporogva, hírek helyett mindenhol csak a szokásos vasárnap délutáni műsorokat találtam.
Kikapcsoltam a készüléket, akkor belém mart a csend, csupán a saját gondolataim üvöltöttek a fejemben.
Megpróbáltam aludni egy keveset, de csak álmatlanul hánykolódtam. Elővettem a telefonom, de tanácstalanul bámultam a készüléket. Mégis kit hívhatnék fel ezzel? A szüleim nem tudtak volna segíteni, sőt, abban sem voltam biztos, hogy hinnének nekem.
Hirtelen ötlettől vezérelve próbáltam valami kívülállók számára elfogadható magyarázatot találni a szemszínemben bekövetkezett változásra. Több mint két óra böngészés és agyalás után sikerült összetákolnom egy szerintem elfogadható okot.
Mely szerint, heterokrómia alakult ki nálam egy a jobb szemem ért sérülés következtében, még gyerekkoromban, de sokat csúfoltak miatta, így egészen mostanáig barna kontaklencsét viseltem. Hogy miért gondoltam meg magam? Csak. Gyerekként sokszor kaptam ezt a választ, most a környezetem is érje be ezzel. Mi volt az a baleset? Ezt már nem maradt energiám kitalálni, de gondoltam, majd improvizálok, ha eljön az ideje.
Hivatalos verzió szerint ez egyfajta genetikai mutáció, amit okozhat betegség, vagy idegen test jelenléte, esetleg lehet szemet ért sérülés következménye.
Bármi jobban hangzott az igazságnál.
Egyelten pillanat elég volt hozzá, hogy a történtek visszatóduljanak a gondolataimba. Mintha az, hogy mással foglalkoztam, gátat vetett volna mindennek, ami eddig fojtogatott.
Elegem lett. Felkaptam a kulcsom, és kisiettem a lakásból. El akartam tűnni a négy fal közül, ám amint kiléptem a folyosóra, Geribe botlottam.
