Tizenkettedik fejezet

- Hol találkoztál azzal a nővel, akit Japánba vittél? – ez jutott eszembe először, hát rákérdeztem. Inkább ostoba kérdés, mint kínos csend.
- Az onkológián.
- Miért mentél oda? – hátradőltem a székben, de az arca helyett a mécses imbolygó lángját figyeltem.
- Sok embernek van utolsó kívánsága, cserébe sokan hajlandóak szerződni velem.
- Azt hiszem most értettem meg, hogy nem éppen vidám a munkád. – eresztettem meg egy keserű mosolyt.
- Melyik része?
- Például az onkológiára járás és az utolsó kívánságok teljesítése. Bár, ez nekem olyan… - kínlódva kerestem a megfelelő szavakat, gondosan kerülve a tekintetét.
- Milyen?
- Mintha haldoklókból húznál hasznot, mert nekik már úgy is mindegy. – Amint kimondtam, rá emeltem vére a tekintetem, és le sem vettem. Úgy éreztem túlmentem egy bizonyos határon.
- Tegyük fel, hogy napok vannak hátra az életedből. A gondolatid csak azon dolgok körül forognak, amiket megbántál, nem rendeztél, vagy elmulasztottál. Ha megadatna a lehetőség, hogy nyugodt szívvel, méltósággal távozz erről a világról, élnél vele? Rendezhetnéd a kapcsolatod egy szeretteddel, megtehetnél olyat, amire mindig is vágytál, de sosem merted, eljuthatnál oda, ahová mindig is akartál.
- Végig néztem, ahogyan meghalt a hozzám legközelebb álló családtagom. Bármit megadtam volna azért, hogy enyhítsem a szenvedését, vagy legalább megkönnyítsem a végét.
Remegő kézzel nyúltam a vizespohárért. Lassú kortyokban ittam, várva, hogy lecsillapodjak.
- Bocsáss meg! Elhamarkodottan ítéltem. – szavaim hallatán megenyhültek feszessé vált arcvonásai.
- Nincs miért. Megesik az ilyesmi. 
Szemügyre véve utastársaimat, úgy láttam, én sokkal jobban élvezem ezt a kirándulást, mint a többség.
Nagy részük beszélgetésbe mélyedt, a korábban civakodó pár férfi tagja továbbra is egymagában ült asztalnál.
Meglepő módon kisgyerekes családokat is láttam. Zsongást és futkározó gyerekeket vártam, akik türelmetlenül várják az út végét, meglepetésemre viszont, úgy tűnt mindegyikük jól viseli az utat.
- Mi volt a legnehezebb feladat, amivel megbíztak? – kérdeztem majd, kortyoltam egyet a kávémból. Volt időm, nem szerettem volna sietni vele. Plusz egy lassú korty jó ürügynek tűnt, hogy kérdéseken gondolkozhassak, anélkül, hogy kínosan érezném magam a csend miatt. Bár többségük hirtelen jött. Mivel az hittem átverés az egész, nem készültem előre megírt kérdésekkel.
- Egy férfi azt kérte, szüntessem meg a rémálmait, amik akkor már hetek óta gyötörték.
- Ilyen lehetséges? – emeltem rá csodálkozva a tekintetem.
- Igen. – könnyed hangsúllyal válaszolt, én viszont nem tudtam mihez kezdeni vele. Elképzelhetetlen volt a szituáció.
- Miben rejlett a nehézsége?
- Az embereket egy burok veszi körül. Ez sok mindent kirekeszt a világotokból, a miénknek a létezéséről sem tudtok. Emellett szabályok is tiltják, hogy bármilyen, ezzel a világgal kapcsolatos tudás birtokába kerüljetek. Ettől vagytok különlegesek. Szó szerint egy burokban élitek le az életeteket, miközben fogalmatok sincs róla, milyen a valóság. A feladat nehézsége, hogy a kérdésedre válaszoljak, abban rejlett, hogy egy álom a burkon belüli dolog, minden ember sajátja. Belepiszkálni, nem épp veszélytelen.
- Megúsztad?
- Itt vagyok, nem igaz? Bár tegyük hozzá, nem sokon múlt.
- Miért vállaltad el, ha veszélyes volt?
- Főképp a kíváncsiságom tehetett róla. Tudni akartam, képes vagyok-e elvégezni, amivel megbíztak.
- Előfordult már, hogy visszautasítottál valakit? – időközben csendben elvitték a már üres kávéscsészéket, de minden figyelmem Viktorra fordítottam, féltem máskülönben lemaradok valami fontosról.
- Igen.
- Miért?
- Nem érte meg. – felelte könnyedén.  - Van ilyen. Általában azokat utasítom el, amik nem szívből jönnek. A kifizetésem olyankor problémás. Mint mondtam, az üzlet lényege, hogy szabad akaratodból hozd meg a döntést, csak akkor hasad le a lélekdarab.  Van, ami szabályokba ütközik, van, amit túl nehéz teljesíteni. Volt idő, mikor mindent elvállaltam, de az embertanul a hibáiból.
Beleborzongtam a gondolatba, hogy vajon miféle ügyletekbe bonyolódhatott bele az évek során, mire tanult azokból a bizonyos hibákból.
- Mondj egy konkrét kérést, amit visszautasítottál! – unszoltam tovább.
- Nem öltem meg az angol királynőt, hogy mondjak egy példát. – Annyira súlytalanul ejtette ki a szavakat, mintha jelentéktelenek lennének számára.
- Mégis ki kért meg ilyesmire? – nem csak a hangom, az egész testem remegett. Miféle emberrel ültem le egy asztalhoz?!
- Az nem lényeges! Különben is nem épp arról beszélgetünk, hogy mit utasítottam vissza? – felvont szemöldökkel figyelt, belőlem pedig kiszakadt az eddig bent tartott levegő, amit ő enyhe biccentéssel nyugtázott. Gyűrögettem a mellettem heverő szalvétát, csak hogy csináljak valamit.
- Diana hercegnő halálához is volt közöd? – A terítőre cseppent kávét figyeltem, korábban fel sem tűnt, hogy ügyetlenkedtem.
- Nem, az másnak a sara.
- Szóval tudod, ki tette? – pillantottam rá.
- Azt is tudom ki lőtte le Kennedy-t, és?
- De miért nem mondod el... – Túl nagy lendülettel emeltem fel a kezem, kis híján felborítva a vizes poharamat. Szerencsén múlott, hogy nem áztattam el a terítőt. Játszotta a titokzatos férfit, közben pedig talán a világ rejtélyeire is tudta a választ.
- Nem avatkozom az emberek életébe! –tagoltan beszélt, hogy szavai eljussanak a tudatomig. -  Sokan megteszik, de én nem.
Vajon mi mindent tudhatott még? A hallottak alapján el sem akartam képzelni miféle dolgokra kérhették meg őt egyesek. Mi mindennek lehetet szemtanúja élete során? Mi mindenre lehet képes?
- Fázol?  - tekintete megállapodott rajtam, majd hosszan tanulmányozott.
- Nem! – ráztam a fejem közben próbáltam figyelmen kívül hagyni a gerincem mentén cikázó bizsergést. Mintha az eddig őt körbelengő rózsaszín köd oszlani kezdett volna, lassan felfedve a férfi valóját. Kezdetben nem láttam tovább zöld szeménél, megnyerő külsejénél, mostanra viszont megijesztet a gondolata mindannak, amit a felszín alatt találnék.
- Biztos?
- Persze. Csak ijesztő hogy az emberek mennyire védtelenek és tudatlanok.
- Az emberek valójában pont ugyanakkora hatalommal rendelkeznek, mint én. Az ő titkuk az, hogy erről nem tudnak. A történelmetek viszont meglehetősen érdekes.
- Gondolom, te kicsit másként látod, mint én. - szórakozottan játszani kezdtem az ásványvizes palack kupakjával, leplezve egyre növekvő feszültségem.
- Hogy mi történt, az stimmel, általában résztvevők maradtak titokban az idők során.
- Olyanok, mint te?
- Például.
Ahogyan beszélt, amikről beszélt és a tudás, amit birtokolt mind arra utalt, sok mindenen keresztül mehetett már. Mégis annyira fiatalnak tűnt. Talán tőlem alig lehetett idősebb.

A Város Ikrei

Hogy miért írok pont ezekről az épületekről? Nos, mert fontos helyszíne lesz majd egyikük a Másvilág sorozatnak, az elsőben már néhány jelenet ott játszódik majd, de csak a folytatásban kap hangsúlyosabb szerepet.

Hivatalos nevükön Klotild paloták, de nevezik őket a Város Ikreinek, illetve Klotildnak (az északi palota) és Matildnak (déli palota). Utóbbira nem sikerült magyarázatot találnom, bár arra tippelek, hogy Klotildnak értelemszerűen a főhercegnéhez van köze, Matild viszont… talán mert a Habsburg családban három Matild nevű lány is előfordult. Persze ez csak tipp. Ti mit gondoltok?
Az Erzsébet híd tervezett építése miatt lebontott házak helyén üres telkek álltak, ezekre írtak ki József Károly főherceg felesége Klotild Mára javaslatára pályázatot.

Később a megbízást Korb Flóris és Giergl Kálmán kapta. A házak 1899-1902 között épültek. Különlegessé tette a palotákat, hogy Budapesten itt építettek be először liftet, a  kályhákat a Zsolnay Csempegyár szállította, az ablakok pedig Roth Miksa üvegfestő, mozaikművész műhelyében készültek. Másik érdekesség, hogy a házak tükörszimmetrikusan helyezkednek el az Erzsébet híd előtt.

Annakidején a földszinten kávéházak, üzletek, galériák, odafent pedig irodák és lakások kaptak helyet.
1901-től a déli palotában működött a Belvárosi Kávéház (melynek helyén a hatvanas évektől önkiszolgáló étterem üzemelt, ma kaszinó). Az északi palotában Báv régiségbolt, ma Buddha Bar Hotel.

Mint sok más épületet a fővárosban, a palotákat is meggyötörte a II. világháború, végül az ötvenes években állították helyre őket,  1977-től pedig műemlékként vannak nyilvántartva.

Jelenleg a Klotild palotában, mint fentebb is írtam luxus hotel üzemel. Matilddal kapcsolatban is hasonló elképzelések vannak. 2019-re ugyan is oda egy a törökök által üzemeltetett hotelt terveztek, amely Magyarország első  The Luxury Collection hotele  lesz.

Felmerült bennem a kérdés, vajon mi értelme ennek? Nem lehetett volna mást egy csilli-villi hotel helyett? Szerintetek?

J.A. Redmerski Megölni Sarait

J.A REDMERSKI

MEGÖLNI SARAIT (GYILKOSOK TÁRSASÁGÁBAN 1.)

fülszöveg

Sarai mindössze tizennégy éves volt, amikor édesanyja kiszakította az általa ismert világból, hogy attól kezdve egy kegyetlen drogbáró mellett éljen Mexikóban. Idővel a lány elfelejtette, milyen a normális élet, ám sosem adta fel a reményt, hogy egy napon elszökhet a telepről, ahol az elmúlt kilenc évben fogva tartották. 

Victor hidegvérű bérgyilkos, aki Saraihoz hasonlóan, kiskora óta mással sem találkozik, csak halállal és erőszakkal. Mikor a telepre érkezik, Sarai meglátja a férfiban a lehetőséget a szökésre. Ám a dolgok nem a terve szerint alakulnak, és a lány egyik veszélyes férfi karmai közül a másik szorításába kerül. 

Menekülés közben Victor egyre kevésbé hallgat az ösztöneire, és úgy dönt, segít Sarainak. Ahogy közelebb kerülnek egymáshoz, Victor azon kapja magát, hogy bármire képes azért, hogy megóvja a lány életét, akár még a testvérével, Niklasszal való kapcsolatát is feláldozná, aki mostanra – csak úgy, mint mindenki – holtan akarja látni Sarait. 

Ahogy Victor és Sarai lassan megtanulnak bízni egymásban, a köztük lévő különös vonzódás pedig erősödik. Ám lehet, hogy végül tapasztalata sem lesz elég, hogy megmentse a lányt, mivel az olyan hatással van a férfira, ami a saját halálához vezethet. 

Régebb óta szemeztem a könyvvel, de csak most szántam rámagam, hogy meg is vegyem. Visszatartott, az, hogy egy sorozat része (és mint később kiderült 7 kötetről van szó).
Ez az első könyvem a szerzőtől, a második a Rázós Könyvek kategóriából (az első Ashley Carrigan Árnyjátékos).

Viszont miden a sztorival kapcsolatos negatív gondolatom eltűnt, mikor olvasni kezdtem.
Egyből belecsapunk a közepébe, menet közben ismerjük meg Sarait, a környezetét és a múltját. Minden információt fokozatosan kapunk meg, aminek örültem, mert volt idő feldolgozni, összerakni a dolgokat, plusz sosem éreztem, hogy nem tudom ki kinek kicsodája vagy mi áll egy karakter cselekedete mögött.
Senkinél sem éreztem, hogy csak úgy ott van egy jelenetben, hogy kitöltse azt. Mindenki okkal volt ott ahol. A jelentéktelenebb momentumokon pedig csak át suhant a szerző, nem időzött feleslegesen sehol (legalább is nekem nem tűnt úgy). Ennek köszönhetően feszes történetet kaptunk, amiben végig meghúzódott a háttérben a feszültség, ez fent tartotta a figyelmet és a könyv rabjává tett. Kényszerítenem kellett magam, hogy lassan haladjak vele, mert tudtam, hogy utána csak rosszabb lesz (bár minden igyekezetem ellenére négy nap alatt végeztem vele).

Sarait már az első oldalakon megkedveltem, a bátosága és vakmerősége miatt. Gondolozott mielőtt  cselekedett, de sosem túl sokat. Nem emlékszem olyan mozzanatára, ami kiverte volna nálam a biztosítékot. Szabad azt mondani rá, hogy tökös csaj? Ha igen, akkor ezzel illetném. Persze ő sincs köböl, de sosem öntötte az aktuális nyűgjét Victor nyakába, aki nem is tolerálta volna, ebben biztsos vagyok).
 Victor. Húúú,bérgyilkos, szóval ehhez a "munkához" az ember alaptól társít egy viselkedést.  Nem is tévednétek nagyot. Hidegvérű, keveset beszél, öltönyben jár, jó a fizikuma.
Persze, ő sincs köböl, de ne nyálas romantikázást képzeljetek kettejük kapcsolatába! Ilyesmi ebben a könyvben-és a következőben-sem lesz!
 Nem csak attól volt feszült, a hangulat, hogy  üldözik a lányt, hanem a kettejük közti kapcsolattól is (vajon mikor pattan el a húr és esnek egymásnak?) Plusz ott a titokzatos Rend, aminek Victor szolgállatában áll, valamint a testvére Niklas, aki enyhén szólva nem nézi jó szemmel, hogy Sarai bekerült a képbec
Viktorra visszatérve! Nem az a fajta férfi karakter, aki egyszercsak hirtelen terveit és elveit sutva vágva veti magát Sarai karjaiba. Minden ami köztük zajlik le, lassan és ésszel történik.

Csak ismételni tudom magam. Tökéletes az egyensúly. Nincs felesleges káromkodás, csak mert menő. Minden okkal, a megfeleleő helyen és időben történik, vagy hangzik el.
A legjobb az volt, hogy minden amire számítotam nem történt meg, de minden amire nem számítottam, igen.

Okosan felépített könyv, mert bár sokszor nem értek egyet a karakterekkel, azt meg tudom érteni mi motiválta őket a cselekvésben. Igen, még Niklast is, pedig ő aztán művelt hajmeresztő dolgokat.

Mikor azt hittem, nem éreht több meglepetés jöttek az utolsó oldalak. Összefacsarodott a szívem, de tudtam, hogy ennek bizony így kellett lennie.

Ó, és még egy zenét is találtam a könyvben: Beethoven Moonlight Sonata

Kathryn Croft A ​lány akit elvesztettél

KATHRYN CROFT

A LÁNY AKIT ELVESZTETTÉL

fülszöveg

Tizennyolc éve elrabolták a hathónapos lányodat. Ma visszatért?

Simone és a férje, Matt némileg túltette magát a tragédián, ám fölbukkan egy fiatal nő, és közli Simone-nal, hogy hírei vannak az elrabolt gyermekről. De vajon ki ez a Grace? Meg lehet bízni benne?

Amikor Grace-nek is nyoma vész, Simone mindenre elszánt kutatásba kezd a lánya és egy titokzatos asszony után, akinek életbevágóan fontos bizonyítékai lehetnek a rejtély megoldására.

Miközben Simone egyre közelebb kerül az igazsághoz, baljóslatú és végtelenül veszedelmes terepre téved

A borító egyszerű, nagyjából semmi különleges.

A beígért feszültség nálam hiányzott, illetve még ha néha fel is bukant, nem maradt sokáig. Helyette akadt viszont kíváncsiság és a gondolataim közt megtapadás. Nem igazán tudtam szabadulni a könyvtől, ha le is raktam. Járt az agyam, ki mit miért tett, sőt gyártottam  saját kis teóriáimat. Ezek a legváratlanabb napszakban jutottak eszembe, függetlenül attól, mikor olvastam utoljára a könyvet. Ezt nagyon szerettem benne, hogy nem eresztett el könnyen. Nem csak addig figyeltem rá, míg a kezemben tartottam, hanem utána is. 

Simone-nal sokáig nem értettem egyet. Persze borzalmas dolog történt, aztán jött valaki és feltépte a sebeket. Nem maga a nyomzoása zavart, sokkal inkább, hogy a férjét mindenből kihagyta, csupán a végén zúdított mindent a nyakába. Helyette egy kollégjáját rángatta magával, aki később hozza magávala bonyodalmat.

Simone szemszögéből látjuk a történetet, illetve, még valakiéből, aki a végéig titokban marad. Megvoltak  a saját elképzelésim kihez kapcsolahtók ezek a fejezetek (amik a múltban játszódnak, és amúgy levelek).

Lekötött, rávett, hogy gyártsam a kis gondolataimat, elképzeléseimet. Hogy aztán elhitesse velem, hogy vége, nyugi van és mindenki boldog.

Hát NEM! Az utolsó néhny oldal fogta és feltörölte velem a padlót, rámutatva, hogy bármit is gondoltam,csúnyán benéztem!

Egyetlen fénykép mindent felborított.

Ütött a befejezés, imádtam, még ha egyszer olvasós kategórába is esett nálam.
Zene a könyvben Oasis - Wonderwall

Tizenegyedik fejezet

- Mi olyat szoktál tenni, amivel szabályt szegsz? – Nem úgy tűnt, mintha megzavarta volna a kérdésem.
- Szerződést kötök fiatal lányokkal. – állát a tenyerébe támasztva fürkészte az arcom, mintha csak a reakciómra várna. Zavarba jöttem a tekintetétől. Halványan elmosolyodott, mintha pontosan tudná, mi játszódik le bennem.
- Szóval akkor tilosban járunk? – mosolyogtam a kérdést abszurditásán. Hiszen világéletemben jó kislány voltam, most pedig első osztályú körülmények között utaztam egy idegen férfival.
- Mondhatjuk.
- És, mi számít tiltott dolognak? – ráncoltam a homlokom.
- Csak a kompenzáció, amit nem mindenki hajlandó megfizetni. – a mosolya elhalványult, kezét az ölébe ejtette.
- Az emberi lélek egy darabja? – homályosan emlékeztem vissza egy korábbi beszélgetésünkre.
- Pontosan. Látom emlékszel rá! – úgy mondta, mint mikor tanár dicsér diákot jó válaszért.
Grimaszoltam. Kimondva szürreálisnak tűnt.
- Mások is tisztában vannak vele, miről mondanak le?
- Sosem titkoltam. Nem szokásom kényszeríteni az embereket.
- Nekem miért nem mondtad el?
- Annyit mondtam, számodra értéktelen dologról van szó.
- Tudnom kellett, volna, ez mit akar jelenteni? – felháborodottság árnyalta a hangom.
- Ne feszegessük az emberi lélek mivoltát. Emberként nem sokat tudtok róla.
Dühös sóhaj közepette dőltem hátra a széken. Mintha az én hibám lett volna, hogy nem tudtam a sorok közt olvasni.
- Abba akarod hagyni? – tekintetét az enyémbe fúrta, a hangja továbbra nyugodtan csengett. – Mert, ha igen, a következő kikötőnél leszállhatsz, és soha többé nem látjuk egymást.
Képes lennék rá? Itt hagyni, aztán élni tovább az életem? Megmarkoltam az asztal szélét, mintha fel akarnék állni az asztaltól. A szék megnyikordult alattam, egy röpke pillanatig farkasszemet néztünk. Kíváncsian méregetett, mintha tudni akarná, ott merem-e hagyni őt.
Dehogy mertem. Visszadőltem a székbe, ő csak a fejét rázta.
- Biztos, hogy ebből nem lesz semmi bajom?
- Teljesen. Hidd el, az egész folyamat veszélytelen. Minden felelősség az enyém.
- Ha szabályt szegsz ezzel az üzlettel, miért engedik, hogy csináld?
- Minden szabálynak van kiskapuja.
- Gondolom akkor ennek is. – grimaszoltam, és biztosra vettem, nem akarok tudni róla.
- Érezted bármikor úgy, hogy kényszerítelek valamire?
- Nem.
- Biztos? – Elnevettem magam.
- Igen. Minden szabad akaratomból tettem. Esküszöm!
- Ez a kiskapu. – biccentett.
- A szerződés kulcsa, hogy önként adjam a.. fizetséget?- képtelen lettem volna másként nevezni. - Mi lett volna, ha meggondolom magam, és nem írom alá a papírt?
- Kellemesen éreztük volna magunkat, de semmi több. – felelte könnyedén, mintha számára teljesen lényegetlen lett volna az este kimenetele. Már éppen összeszedtem volna a bátorságom, hogy megkérdezzem mit ért kellemes este alatt, de félbeszakítottak.
- Elnézést! – a hozzánk lépő pincérre emeltem a tekintetem. Próbáltam nem kimutatni mennyire zavaró a jelenléte. Ha észre is vette a dühös arckifejezésem, teljesen hidegen hagyta. Csupán visszafogott mosollyal vetett lopott pillantást a velem szemben ülőre. Elvette az üres csészéinket. - Parancsolnak esetleg még valamit?
Vizet kértünk.
A lány, az illendőnél tovább felejtette tekintetét a partneremen, mintha várt volna valamire. Talán, hogy felfigyeljen rá.
Elnézést kértem, és a mosdóba indultam. Szükségem volt arra a néhány percre, hogy a hallottakon töprengjek.
Ismeretlen volt, új, hihetetlen, de ami a legfontosabb, tökéletes a szerződésben foglalt történet alapjaként. Többet akartam tudni róla. Másfelől, a tudat, hogy eladtam a lelkem s mindezt egy regényért, megrémített. Mégis meddig lennék képes elmenni ezért? Ennyire megszállottan akarom?
Kézmosás közben a tükörbe pillantottam.
- Mit remélsz? Egy jó dugást a könyv mellé grátiszba? – förmedtem a tükörképemre.
Tény, évek óta senkim sem volt, még futó kalandom sem. Erre az élet elém sodorta őt. Végül is, nem én lettem volna az első nő, aki egy éjszakás kalandba bonyolódik egy jóképű férfival.
- Figyeld, itt jön! – Visszafelé két pincérnő mellett haladtam el, mikor meghallottam a beszélgetésük foszlányát. A vállam felett rájuk néztem, úgy tűnt, cseppet sem zavarja őket, hogy éppen arra járok. Egyikük, grimaszolva mért végig, mintha éppen nem túl kedvező véleményt alkotna rólam.
- Fogalmam sincs, mit akarhat tőle. Talán szánalomból megdönti, de semmi több. – mondta ezt a kollégája, egyenesen a szemembe nézve. Könny szökött a szemembe, amit azonnal le is töröltem.
Az elképzelés, hogy együtt töltsek egy éjszakát ezzel a férfival hirtelen elérhetetlennek tűnt. Persze nem vártam szerelmi vallomást, vagy hazug ígéretet, csak egyetlen kellemes estét. Olyat, aminek másnapján sem bánom meg, hogy ennyi volt, és később is jó emlékeket idéz fel bennem. Úgy tűnt, túl sokat kérek.
Mikor visszamentem, a tekintetem megakadt az asztalunk mellet álldogáló pincérnőn, aki minden figyelmét a partneremre fordította. Nem hallottam mit beszéltek, s amit a közelükbe értem, a lány azonnal távozott.
Miközben helyet foglaltam, szándékosan kerültem Viktor tekintetét. Csak remélni mertem nem ültek ki az arcomra az érzelmeim.
- Jaj, szívem meddig tart még az út? Halálra unom magam! – Az elégetlen kérdés két asztallal messzebb hangzott el, de hozzánk is elért. A nő, akitől származott megállás nélkül a mobilját nyomkodta, annyira sem méltatta a kísérőjét, hogy a szemébe nézzen. Szemlátomást szörnyen unta magát.
- Még több mint két óra! – A férfi hangja elárulta, ő sem repes a ténytől.
- De addig én megőrülök! - Szőkeség elnyújtott kínlódással nézte a párját. – Ha tudtam volna, hogy ilyen dögunalom lesz ez a nyamvadt út, mentem volna inkább a lányokkal bulizni.
- Akkor menj! A következő megállónál kiszállsz, vonatra ülsz és már mehetsz is vissza Pestre. – Becsületére legyen mondva, a férfi türelmesen kezelte a kifakadást. Egyetlen arcizma sem rándult, a hangját árnyalatnyi indulat sem színezte.
- Ezt nem mondod komolyan? – a lány most már sipított, szinte mindenki őket nézte.
- Ki vagyok én, hogy téged korlátozzalak? – nevetett keserűen a férfi. – Én azért utazom, mert pihenni szeretnék. Ha ez nem egyezik a te elképzeléseiddel, sajnálom szívem!  Tégy belátásod szerint! – A nőnek sem kellett több, csikorogva hátra lökte a székét, majd öles léptekkel kivonult a helyiségből.
Amint hallótávolságon kívül volt, ismét mindenki ott folytatta a beszélgetést, ahol abbahagyta.

Batthyány-örökmécses

A Két Világ Prológusában, még ha futólag is, de említve van egy bizonyos örökmécses. Utánanéztem mi is ez.
Egész pontosan a Batthyány-örökmécsesről van szó, amit a regénnyel ellentétben nem a Parlamentnél lehet megtekinteni (ezzel jóval az adott rész megírása után szembesültem, és igen átírhattam volna, még sem tettem)., hanem a Báthory és a Hold utca kereszteződésénél.

Az emlékmű helyén egykor az Újépület állt, melyet 1876-ban kezdtek építeni és börtönként funkcionált, majd 1897-ben lebontották.

Itt végezték ki Batthyányit is, ezért is esett erre a helyere a választás.

1905-ben kezdték építeni Pogány Móricz tervei alapján, ám a háború közbeszólt, így végül 1926 október 6-án avatták fel.

Örökmécses vagy öröklálmpás: Jézus Krisztus jelenlétének jelképe a római kataolikus templomokban.