Viki
Végül Gábort kísért el a korházba. A baleset óta most találkoztam vele először. Ha lehet, őt jobban megviselte, ami történt. Mintha éveket öregedett volna.
- Miért nem ébred fel? – ha hangom elárulta a bennem rejlő tehetetlen dühöt.
- Az orvosok nem tudják pontosan mi idézte elő a kómát.
- Mi az, hogy nem tudják? – ismételtem ingerülten. – Nem az lenne a dolguk, hogy meggyógyítsák?
- Talán az ütéstől van, ami a fejét érte. – a mellettem álló férfira néztem. Látszott rajta, ő sem hiszi, amit mond.
- Miattam van! – tört ki belőlem keserűen. – Előttem mondtam el neki, hogy a baba nem tőle van. Feldúlt volt, mikor elrohant. Ha tartottam volna a szám, akkor…
- Akkor a tettes talált volna rá más alkalmat, hogy megszabaduljon tőle. – vágott közbe Gábor tőle szokatlanul kemény hangon. Akaratlanul is közelebb húzódtam a férjemhez.
- Sajnálom Viki, de ez az igazság.
- Tudom, csak valahogy nehezemre esik elfogadni. Könnyebb, ha okolhatok valakit a történtekért.
- Fogadj meg egy tanácsot, és próbálj most a jó dolgokra figyelni. Nehéz, ezzel tisztában vagyok, de talán a tettes meg akar törni, azt remélve, így könnyebb lesz a közeledbe férkőznie.
- Gondolod, hogy ez a célja?
- Elképzelhető. – vont vállat, majd folytatta. – Ha csupán arról lett volna szó, hogy Tomin akar bosszút állni, milliónyi alkalma lett volna rá. De az a mocsok pont úgy intézte, hogy te is lásd. Talán az illető azonos azokkal, aki a képeket küldte.
Nem lepett meg, hogy az ügyvéd tudott a képekről. Zsolti mindent elmondott neki. Nehezemre esett beismerni, de ha jót akartam magamnak, és a picinek meg kellett fogadnom a tanácsát. Hiszen, mikor hagyom, hogy elvonja a figyelmem egy számomra kedves tevékenység, úgy érzem, mintha mázsás súlytól szabadulnék meg. Gábor szavain felbuzdulva, úgy döntöttem, nem megyek vissza Krisztiékhez, inkább otthon meglátogatom Lillát. Persze, mikor telefonon előadtam Zsoltinak, nem díjazta az ötletet.
- Arról szó sem volt, hogy fogolyként kell gubbasztanom a négy fal között. Majd apu hazavisz, vagy az is lehet, hogy náluk töltöm az éjszakát. – módosítottam az elképzelésemen.
- Eszemben sem volt, fogolyként bánni veled. – fújtatott. A hangja elárulta, nincs éppen jó kedvében. Egy kicsit piszkált a tudat, hogy bármi baj is van, még én is ráteszek egy lapáttal.
- Jó, akkor csak apuékhoz megyek, és majd megkérem valamelyikőjüket, hogy vigyen vissza. Jó lesz így?
- Csodás. – mormolta, majd letette.
Vele ellentétben Gábor minden ellenkezés nélkül elautókázott velem a szüleimhez.
- Viki! – apu boldogan ölelt át, mikor betoppantam a műhelybe, s ez eszembe juttatta, mennyre is hiányzott az otthoni légkör. – Jól vagy?
- Megvagyok. – vontam vállat grimaszolva. – Zsuzsi merre van?
- Főz. – mondta, s én már indultam is, de a vállamat érintő keze megállított. – Mondani szeretnék neked valami.
- Baj van? – egy láthatatlan kéz pillanatok alatt összeszorította a torkom.
- Dehogy, – mosolygott. – ellenkezőleg. Arra gondoltam, hogy ha nincs ellene kifogásod, szeretném megkérni Zsuzsi kezét
- Nahát! – szélesen mosolyogva csimpaszkodtam apuba. – Ennél jobbat nem is mondhattál volna. Mikorra tervezed a lánykérést?
- Este, ha még itt leszel.
Nehezemre esett visszafogni magam a nő előtt, hiszen nem sejthetett meg semmit. Furán vette volna ki magát, ha a helyzetem ellenére fülig érő szájjal állok előtte.
- Annyira hiányoztatok! – öleltem át.
- Tomi hogy van? - arckifejezése elárulta, a kérdés akaratlanul csúszott ki a száján. Éreztem, hogy a szám sarkában megrándul egy izom.
- Változatlan az állapota. Nóri viszont teljesen el van kényeztetve. A keresztanyja a tenyerén hordozza.
- Legalább biztosak lehetünk benne, hogy Krisztiből jó anya lesz. Döntöttek már a pici nevéről? – kérdezte és visszafordult a tűzhely felé, ahol az illatokból ítélve gulyás rotyogott.
- Dehogy. – sóhajtva leültem az egyik székre. – De tudom, ha eljön az idő, jól döntenek. Fura szülőként gondolni rájuk. – megmosolyogtatott a gondolat, ahogy elképzeltem Zsoltit, ahogy a fia után rohangál.
- Lillával beszéltél?
- Pár napja telefonon.
- Nem bántad meg, hogy kihagytad az egyetemet?
- Néha eszembe jut, milyen is lenne, ha tanulnék, de aztán ránézek a lányomra, és tudom, hogy semmi pénzért nem cserélném el a mostani életemet. Apuval jól megvagytok?
- Igen, leszámítva, mikor széthagyja a koszos ruháit. – felnevettem.
- Anyut is mindig ezzel idegesítette, néha az volt az érzésem, hogy csak azért is csinálja.
- Vannak, akik nem változnak. – apu hangjára felkaptam a fejem, észre se vettem, hogy bejött.
A családommal töltött idő jó hatással volt rám. Örömmel figyeltem, kettejük csipkelődő szócsatáit. Tudtam, hogy házastársként is tökéletesek lesznek együtt.
Éppen vacsora előtt jártunk. Láttam apu kezében megvillanni az apró ékszerdobozt. Most jön a nagy pillanat.
- Zsuzsi.
- Igen? – fordult felé kíváncsian a nő.
- Én…
Ebben a pillanatban megszólalta a mobilom. legszívesebben a föld alá süllyedtem volna, amiért tönkretettem apu nagy pillanatát.
- Mi van? – vakkantottam. Cseppet sem érdekelt, ki lehet a vonal másik végén.
- Tomi magához tért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése