Four Seasons Hotel Gresham Palota

Egy pesti barangolásom alkalmával döntöttem el, hogy írok erről a helyről, pedig csak elsétáltam előtte, belülről persze csak képeken láttam, de még így is lenyűgözött!

Talán sokan, ahogyan én is Four Seasons Hotleként ismerem az épületet, pedig a teljes neve, ahogyan az a bejegyzés címéből is látszik, kicsivel hosszabb.

A Gresham palota helyén korábban a Nákó ház állt, amit egy a Mária Terézia uralkodásának idején hazánkba érkező gazdag görög kereskedőcsalád építtetett 1827-ben. Ez volt a főváros legnagyobb magánrezidenciája.

1903-ban ezt a házat lebontották,  helyére pedig a The Gresham biztosítótársaság budapesti székhelyének épülete került, melyet a Vágó testvérekkel közösen Quittner Zsigmond tervezett. Azt átadásra egyes források szerint 1906-ban, mások szerinte egy évvel később 1907-ben került sor.

A ház falai között nem a részvényekkel és befektetéssel foglalkoztak a biztosító munkatársai, hanem itt éltek, amit az összesen 12 000 négyzetméteres alapterület lehetővé is tett.

A hatalmas lakosztályok mellett a földszinten helyet kapott egy bár, valamint a legendás Gresham Kávéház. az alagsorban pedig 1921 őszén a Pódium kabaré, melynek vezetője Nagy Endre nagyváradi író volt, a kabarét azonban 1923-ban betiltották.
  1936 őszén Mikszáth Kálmán keresztfia Békeffy László és Komjáti Károly közös kabaréja hozott nevetést a falak közé Pódium rók Kabaréja néven mely 1942-ig működött.

Bár a gazdasági világválság következtében a biztosítótársaság kivonult Magyarországról az épület pusztulását nem ez jelentette, hanem a második világháború, illetve az azt követő időszak. 1948-ban ahogyan sok más épületet akkoriban ezt is államosították, a hatalmas lakosztályokból pedig kisebb lakásokat alakítottak ki, bár maga az épület folyamatosan pusztult.
Érdekesség, hogy a rendszerváltás követően 30 lakó többszöri felszólításra  sem volt hajlandó kiköltözni a lakásából, közülük a legmakacsabb talán Turay Ida volt, akit végül egy neves ügyvédnek sikerült többszöri próbálkozás  és különböző trükkök alkalmazása után rávennie, hogy hagyja el a romos palotát.

Végül az 1990-es évek második felében dőlt el, hogy Four Seasons Hotel lesz a palotából.
Teljes felújítást terveztek, hogy visszaállítsák az épület régi fényét, így a munkálatok, ahogyan az már lenni szokott, a tervezettnél tovább tartottak, de, mint mindig, ezúttal is megérte.

2004-ben Four Seasons Gresham Palace Hotel néven nyílt meg.
A luxusszállodában 179 szobát alakítottak ki. A két elnöki lakosztályon túl, a 2. emeleten egy 136 négyzetméteres királyi lakosztályt is berendeztek.

A hotelnek saját fürdője van, a földszinten található a Gresham étterem, valamint a Páva Udvarban kapott helyet a bár, ahová szívesen várják az utcáról betérő vendégeket egy italra.

A képek forrása szeretlekmagyrorszag.hu. A képeket Mervai Márk készítette

Sigríður Hagalín Björnsdóttir A sziget

SIGRÍÐUR HAGALÍN BJÖRNSDÓTTIR

A SZIGET

fülszöveg

Emlékszel, hol voltál, amikor megtudtad?

Az elmúlt évek egyik legérdekesebb izlandi regénye izgalmas, valószerű és borzongató történet az elképzelt jövőnkről.

Az általunk ismert világ megszűnik létezni. Izland, az egyik legszervezettebb ország egyik napról a másikra elveszíti a kapcsolatot a külvilággal, és káosz lesz úrrá benne. Senki nem tudja, mi okozza a fennakadást, az állam, a jog és a társadalom építményei pedig repedezni kezdenek.

A sziget a thriller, a politikai fikció és a disztópia remek kombinációja, ugyanakkor pontos kórkép is a modern világról. A szerző művével megdöbbentette Izlandot, és élénk vitát váltott ki az állam és a társadalom alapjainak fenntarthatóságáról.

Sigrídur Hagalín Björnsdóttir újságíró, az Izlandi Televízió munkatársa. E könyvét az Izlandi Női Irodalmi Díjra is jelölték.

Ez a könyv annak ellenére, hogy fülszöveg alapján nem az én stílusom, azt kell mondjam lenyűgözött. 

Mondom ezt, tekintve, hogy eddig szinte semmi közöm nem volt skandináv könyvekhez, és filmekből is keveset láttam, éppen ezért lepett meg, hogy egyáltalán kézbevettem ez a regényt.

A borítóról annyit, hogy tetszik, illetve nem csak a borító, hanem kívülről az egész könyv. Maga a kép, a színe, súlyra és méretre is. Rég találkoztam olyan kiadvánnyal amit már imádtam csak kézbe venni is.

A cselekmény lassú, bár ez nem is csoda, tekintve milyen szituációt vázolt a szerző. Ennek ellenére egyetlen pillanatig sem volt unalmas, kíváncsian olvastam a különböző karakterek reakcióit erre a feje tetejére fordult világra. 

Ahogyan át szerveződik egy társadalom, hirtelen értéktelen lesz a zenész, a tanár végül pedig az orvos is, mert gyógyszer híján tehetetlenül nézi, hogy meghalnak körülötte mások.

Hirtelen más értelmet nyer, az izlandi jelző, aki máshol született, de több mint tíz éve ott él, az már munkát sem kaphat mert ezzel elveszi a munkát egy IGAZI  izlanditól.

Bepillantást nyertünk a felső szint tevékenységébe, koránt sem annyira, hogy zavaró vagy esetleg érthetetlen legyen. Ők pezsgőznek, és húsos pitét sütnek maguknak mindezt tetővel a fejük fölött.

Látjuk hogyan küzd egy gyermekét egyedül nevelő évek óta izlandi állampolgárságú mexikói nő, hogy életben maradjanak. Átmeneti békére találnak egy kis önellátó közösségben, amíg parancsra szét nem zúzzák azt.

Egy alig tizenhárom éves lány szemén át pedig ennek az új társadalomnak a legalját is bejárhatjuk. Gyerekbűnözők, egy pláza romjai között mocsokban, farkastörvényekkel.

Maradandó könyv lett, azt hiszem sokaknak megérné  elolvasni. 

Borító : 5/5

Történet 5/4 Egyetlen negatívumként a neveket tudnám említeni. Kimondani meg sem próbáltam őket. Sokszor azt is nehezen tudtam eldöntetni férfiről vagy nőről van szó.

Harmincharmadik fejezet

Komolyan gondoltam, hogy véget akarok vetni az egésznek, mégis mikor a telefonom emlékeztetője találkozót jelzett Viktorral megijedtem. Hirtelen nem voltam biztos benne, hogy jönni fognak a megfelelő szavak, ha szükségem lesz rájuk. Ennek ellenére elmentem a megbeszélt helyre. A sors kifacsart játéka volt, hogy egy olyan helyen találkoztunk, ahová mindig is el szerettem volna jutni, de sosem adódott lehetőségem rá. A New York Kávéházat 2011-ben a világ legszebb kávéházának választották, ami nem is volt csoda. Gyönyörű volt, impozáns és végtelenül elegáns. Úgy éreztem kilógok a sorból, farmerban és pólóban, munka után kimerülve és megizzadva.

Beletelt néhány percbe, de megtaláltam őt, egy kétszemélyes asztalnál ülve. Belefeledkezett az újságjába. Lazának tűnt, én vele ellentétben szabályosan rosszul voltam a felgyülemlett érzelmektől. Ahogy távolról figyeltem, eszembe juttatta azt a férfit, akinek először láttam, akinek még akár egyetlen együtt töltött éjszakáért is hálás lettem volna.

-            Szia! – gombóc feszítette a torkomat, attól féltem, hirtelen nem kapok majd levegőt. Komótos mozdulattal összehajtogatta lepedő méretű újságját, közben intett a mellettünk elhaladó pincérnek.

-            Két kávét legyen szíves!

-            Azonnal!

Hamar megkaptuk az italt, s már éppen rávettem magam, hogy megtörjem a kettőnk közt ülő csöndet, mikor hangosan beleszürcsölt a kávéba. Beleborzongtam a hangba.

-            Ne szürcsölj! – ripakodtam rá.

-            Parancsolsz? – zavartan pillantott rám, mintha csak abban a pillanatban tűnt volna fel neki, hogy én is ott vagyok.

-            Idegesítő vagy! – vetettem oda – Inkább azt mondd el, miért hívtál ide!

Kirohanásomra újabb szürcsöléssel felet, amitől elpattant bennem valami.

-            Mi az, hogy két hetet töltöttem kórházban? Hogy lehetséges ez?

-            Ide sem jöttél el – vágott közbe irigylésre méltó higgadtsággal.

-            Tessék? – megütközve néztem rá.

-            Mielőtt visszautaztál Pestre, megbeszéltünk ide egy találkozót, de nem jöttél el.

-            Istenem! Mégis mit csináltál velem? – Megrohantak az emlékek. Szinte újra éreztem az alkohol maró ízét a torkomon, a szíjak szorítását a csuklómon.

-            Semmit. Azóta én semmit – nyomatékosította szavait, majd ismét kortyolt a kávéjából, ezúttal szürcsölés nélkül.

-            Minden, ami Pozsonyban történt, tönkretett!

-            Minden? – kérdezett vissza felvont szemöldökkel – Meggyógyultál. Mellesleg jól áll a kék szín!

-            Máig rémálmok gyötörnek! Azért ittam le magam, mert azt reméltem, akkor végre elmúlnak és pihenhetek. El tudod képzelni, milyen érzés volt egy ágyhoz kötözve felébredni, egy vadidegen helyen? Aztán később, hirtelen a detoxban találni magam, ahol nem voltam több, csak egy újabb hülye, aki teljesen kiütötte magát? Folyton ugyanazt álmodom, újra meg újra, de néha változik, pár pillanattal több az előzőnél, aztán..

-            Aztán?

A vártnál higgadtabban szólt közbe, mégis elszégyelltem magam a kirohanásomtól. Vettem egy mély lélegzetet és valamivel nyugodtabban folytattam:

-            Kívülről látom a testem.

-            Kifejtenéd bővebben? – Egy pillanatra úgy tűnt kíváncsiság csillant a szemében.

-            Az étteremben ülünk egymással szemben, mire én egyszer csak az asztalra borulok, olyan vagyok, akár egy rongybaba. Víz vesz körbe, és mindent homályosan látok.

-            Pechedre a szemed miután egy pohár vízben landolt, végignézett mindent, ami veled történt. S mivel én később visszaadtam neked, az emlékeit is megkaptad.

-            Tessék? – azt hittem rosszul hallok.

-            Ezért vannak a rémálmaid – bólintott – Át akar adni mindent amit látott, de te nem akarod elfogadni, ezért ismétlődnek.

-            Ezt azt jelenti, hogy addig folytatódik ez az egész, amíg...

-            Minél tovább húzod, annál rosszabb lesz. Ha végre elfogadod, az álmok megszűnnek, és újra zavartalanul élheted az életed.

Csak hallgattam a higgadtan csengő hangját, figyeltem, ahogyan egész lénye eleganciát és megfontoltságot árasztott  magából. Nem értettem hogyan képes így viselkedni, hiszen még emlékeztem milyen nyomorúságosan festett a történtek után a könyvtárban ő is. Hogyan tette túl magát rajta? Ennyit jelentett volna neki az a sok emberélet?

-            Elárulod hogyan kerültem zártosztályról a detoxba ?

-            Varázslattal.

Egyáltalán nem értékeltem a humorát.

-            Hogy miért kerültél oda? Gondolom azért, amit csináltál. Kétségbeejtő, hogy a mai fiatalok ilyen gyorsan megtörnek – csóválta a fejét - habár, ez nekem csak jó.

-            Könnyebb hasznot húzni, ugye? – engedtem, hogy megvetés szivárogjon a kérdésbe, ő nem úgy tűnt, mint akit ez izgat.

-            Nem tagadom – biccentett, majd ismét kortyolt a kávéjából.

-            Sokszor azt kívánom, bár szóba sem álltam volna veled – csóváltam a fejem értetlenkedve.

-            Nettán elállnál a szerződéstől? –  vonta fel érdeklődve vonta fel a tekintetét, előre dőlve a széken. Kíváncsiságtól csillogó szemmel figyelt, mint aki hosszú idő óta most hall számára érdekeset.

-            Ha nem találkozom veled, még mindig normális életem lenne. Tönkre tettél – folytattam tovább.

-            Hm, attól függ honnan nézzük. Megszabadultál valami olyasmitől, ami egész eddigi életedben csak bosszúságot okozott.

-            De ilyen áron? Visszaadnám, ha cserébe normális életem leheten.

-            Másfelől, nem volt kis dolog, hiszen nem minden ember birtokol hasonlót.

Feldühített, hogy úgy beszélt mintha valami elcseszett különleges dologról lett volna szó. Persze az volt, nagyon is, csak erről nekem akkoriban halvány fogalmam sem volt. Sőt! Valamilyen kifacsart módon, egész életemben különleges voltam, csak nem tudtam róla.

-            Remélem, ez volt az utolsó, hogy ilyesminek tettél ki! – dühös voltam, de róla ez látványosan lepergett.

-            Nyugodj meg! Nekem rád már egyáltalán nincs szükségem, szóval ha úgy érzed... – félbe hagyta a mondatot, amitől csak még nagyobb lett a torkomban szorító gombóc.

-            Azt akarod, hogy én mondjam ki? – remegett a kezem, ezért szorosan összekulcsoltam az ujjaimat.

-            Én nem mondhatom – válaszolt felemelt kézzel.

-            Akkor te rosszul jársz. Ha a szerződés nem tejesül, nem kapod meg lelkem darabját.

-            Ez igaz, de neked köszönhetően sarokba szorítottam az ellenségem, és nekem ennyi elég.

-            Emlékezni fogok a történtekre?

-            Szeretnél?

-            Azt hiszem, igen.

-            Hát nem most mondtad, hogy csak tönkretettelek? – nézett rám zavartan.

-            Voltak számomra jó pillanatok is. Pozsony is az volt, egy bizonyos pontig.

-            Nekem teljesen mindegy. Ha beszélnél is valakinek a történekről bolondnak hinne, engem pedig sosem találna meg.

-            Talán ki tudja, ez is elég lesz egy regényhez egyszer.

-            Te tudod.

Hanyag vállrándítás kíséretében a zakója belső zsebéből egy papírt húzott elő, majd elém rakta. A szerződés volt, amit hónapokkal korábban aláírtam.

-            Itt van, tépd szét nyugodtan.

Azt hittem egyszerű lesz. Teátrális mozdulatokkal széttépem, aztán a darabjait hozzávágom, majd elsétálok, abban a tudatban, hogy soha többé nem látom. Ezt akartam tenni, mégsem ment ilyen könnyen.

-            Ha összetépem, eltűnsz? – keserű mosoly futott át az arcomon.

-            Nem. A megbeszélt ideig maradok.

-            Kíváncsi vagyok, mi lett volna, ha másként alakul – méláztam a lap sarkát piszkálva.

-            Csetlő botló dolgokról szólt volna, vagy annál sokkal mocskosabbakról, ki tudja. Most már minden hiába.

Tudtam, hogy nincs időm, nem húzhatom az örökkévalóságig. Felvettem és hosszában kettétéptem a papírt. Azt hittem lángok tüntetik el a darabjait, mint mikor aláírtam, helyette a kezemben maradt. Még most is emlékszem mennyire átjárt a keserűség, mintha valami fontosat vesztettem volna el.

-            És mos mi lesz? Itt ülünk csendben, annak ellenére, hogy már semmi sem köt hozzád? – Remegett a hangom, de úgy éreztem, ha nem beszélek, elsírom magam.

-            Most végre mindened megvan ahhoz, hogy normális életed legyen. Csak meg kell próbálnod.

-            Vajon képes leszek rá, mind ezek után? Már tudom, hogy a világ messze nem olyan, mint képzeltem. Olyasmit láttam, amit az emberek többsége talán sosem fog.

-            Tudom a hétvégi lottószámokat, mégsem játszom – kontrázott.

-            Nem is hiszem, hogy szükséged lenne rá – eresztettem meg egy fanyar mosolyt.

-            Könnyebb lesz, ha elfogadod a történteket és túllépsz rajtuk.

A kettőnk közti csendben, amíg a kávéház vendégeit figyeltem, rájöttem hogy tényleg vége. Ennyi volt.

-            Azt hiszem ideje mennem – szomorkás mosoly futott át az arcomon. Néhány pillanatig csendben néztem őt, de nem tudtam mit mondhatnék neki. Mindazok ellenére, amin keresztül mentem összefacsarodott a szívem. – Ég veled!

Könnyek kezdték szúrni a szemem, ezért sietős léptekkel a kijárat felé indultam. Annyira igyekeztem, hogy útközben neki is ütköztem egy férfinak. Gyorsan történt, futólag láttam az arcát, mikor elnézést kértem tőle. Ő semmit sem reagált, haladt a célja felé, én pedig valamilyen furcsa okból kifolyólag, követtem őt a pillantásommal. Fekete haja teljesen a fejéhez tapadt, és kifogástalan fekete öltönyt viselt.

Abban a pillanatban rohantam ki a kávéházból, mikor az ismeretlen Viktorral szemben foglalt helyet.

Harminckettedik fejezet

-            Oké, akkor megint ezt játsszuk? – kérdeztem reggel a legkevésbé sem kipihent tükörképemtől. – Ugyanaz az álom újra és újra, csak most egy néhány perccel hosszabb verzió. - Unottan fogkrémet nyomtam a fogkefémre, miközben saját magamnak magyaráztam.

Próbáltam figyelmen kívül hagyni a torkomban feszülő érzést, ami készülődés közben megkörnyékezett. Egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy a munkahelyemen szívéjes fogadtatásban részesülök majd. Mielőtt kiléptem volna az ajtón, leellenőriztem az orvosi papírjaimat. Mind megvolt és eredetinek látszott.

Próbáltam magam lelkiekben felkészíteni a munkanapra. Féltem a kollégáim reakciójától, a tudat pedig, hogy minden léptem figyelni fogják – vevők, kollégák és a biztonsági kamerák – csak tovább fokozta a feszültségem.

Dübörgő szívvel csengettem a bolt hátsóbejáratánál, hamar Tibivel találtam szembe magam.

-                 Jobban vagy? – hangja minden kedvességet nélkülözött. Arra tudtam gondolni, vagy már tönkretették a napját, vagy ennyire kiakasztotta a viselkedésem.

-                 Máskülönben nem lennék itt – Beinvitált, én csendben elléptem mellette, de mielőtt az öltöző felé indultam volna megállított.

-                 Erről beszélnünk kell, azt ugye tudod?

-                 Tudom – kis híján védekezni kezdtem, hogy tényleg beteg voltam.

-          Miért nem szóltál hamarabb, hogy nem vagy jól?

-          Nem voltam munkaképtelen.

-          Nem erről van szó! Fogalmad sincs mennyire szarul néztél ki, mikor hazaengedtelek. Aztán egyszerűen felszívódtál, és a szüleidtől kellett megtudnom, hogy kórházban vagy.

Miközben beszélt, benyúltam a táskámba a borítékért. – Orvosi papírok. – tettem hozzá magyarázatként, mikor felé nyújtottam.

-            Tudnom kell róla, mi történik veled. A főnököd vagyok. Ez nem az kiscseszett iskola, ahol anyádnak kell betelefonálni.

-            Ő volt? – összeugrott a  gyomrom a gondolattól.

-            Nem. Apád. Nézd! Ne érts félre...

-            Tudom, hogy kellett az ember, és azzal is tisztában vagyok, hogy elszúrtam, mert bejártam, ahelyett, hogy orvoshoz mentem volna.

-            Nem szeretném, ha ilyen még egyszer előfordulna. Nem hiszem, hogy kőszívű főnök lennék, ezért arra kérnélek, a legközelett időben szólj, rendben?

-            Rendben, és köszönöm!

-            Menj öltözni!

Nehezen rázódtam vissza a bolti környezetbe. Mivel éppen véget ért a Könyvfesztivál és számos újdonságunk érkezett, volt mit bepótolnom. Amikor időm engedte vagy egy könyvet vagy az internetet bújtam, hogy tájékozódjak.

Első ebédszünetről visszaérve azonnal magára vonta a figyelmem egy nő, akit lágyan hullámzó almazöld aura vett körül. Rövidre nyírt vörös hajával amúgy is feltűnő jelenségnek számított, amilyennek én láttam, csak tovább fokozta a különlegességét. Éppen rászántam magam, hogy odalépjek hozzá, mikor hátulról átölelte őt egy szintén zöld aurás fiatal férfi. A nőével ellentétben fűzöld színben pompázott, mintát azonban nem tudtam kivenni belőle.

Sosem láttam még két hasonlót egymás mellett. Ezek szerint van bennük közös, valami módon mégis mások. Talán a minta lehet a magyarázat, esetleg a szín árnyalata.

-            Lívia!

Összerezzentem a kollégám hangjára.

-            Segítesz? – intett tanácstalanul a mellette álló férfi felé – Nem tudok franciául.

-            Én se! – nevettem el magam.

-            De angolul igen. – kacsintott, majd el is sétált.

Szidtam magam az elszalasztott lehetőségért, de nem tudtam mit tenni. Valami különben is azt súgta, látok még hozzájuk hasonlót bőven.

Már hazafele menet elkezdtem az aurák után keresgélni, otthon aztán teljesen beszippantott a téma. Azt reméltem találok valami olyat, ami közelebb visz a válaszaimhoz.

Az éjszakába nyúló, több weboldalt átölelő kutatás végül semmi használhatóval nem jutalmazott. Mindenhol ugyanazt találtam. Csakrákat, és a lelki valamint fizikai állapottal való összefüggést.

-            Szeretném visszavenni, ami az enyém!

Megfordult velem a világ, majd víz ölelt körbe, a környezetem homályossá vált, mintha üvegen keresztül szemléltem volna. Láttam magam, ahogyan az asztalra hanyatlom, akár egy rongybaba, aztán mindent elborított a sötétség, de az kellemes, ismerős, biztonságérzetet adó.

Hirtelen csontig hatoló fájdalom hasított a feketeségbe. Szúró, égető kín, aztán a feketeség lassan távolodni kezdett, a kín vele együtt elmúlt, helyét veszteség érzése vette át.

  Nyitott szemmel feküdtem az ágyon, figyelve a fények változását a plafonon, míg vártam, hogy megszólaljon az ébresztőm. Kezdett frusztrálni az álom. Ismét visszatérni látszott az érzés, hogy eladtam. Szinte mindennel. Láttam az aurákat, különböző színek változatos árnyalatait, de nem tudtam mit jelentenek.

Láttam ismét lovak vontatta közlekedési eszközöket, kalapkészítőt egy szolárium helyén, ami mint később kiderítettem, valóban létezett, csak hogy 1910-ben.

Minden kommunikációt minimalizáltam. Igyekeztem nem ismét szétcsúszni, legalább is nem látványosan. Szerettem volna elhitetni a környezetemmel, hogy minden rendben velem.

Azt reméltem, ettől megoldódik minden.