Harminchetedik fejezet

 Viki

Vivinek Hétfőn színét se láttuk, ám ez egyáltalán nem segített abban, hogy megnyugodjak. Az iskola még mindig a történtek hatása alatt állt. A kihallgatások is zajlottak még, és ha ez nem lett volna elég, néhány érzéketlen állat leplezetlenül bámult rám a folyosón. Mintha azt várták volna, hogy egyszer csak zokogva kezdem el ecsetelni a történteket.

Éppen földrajz óra végén jártunk, mikor bekopogott az ofő. Tehetetlenül állt az ajtóban, mi pedig némán és türelmetlenül vártuk, hogy megszólaljon.

- A rendőrségről telefonáltak… az egyik osztálytársuk… Vivi meghalt.

- Micsoda?

- Úristen!

Próbáltam felfogni a hallottakat, aztán villámként hasított belém a gondolat, Tomi!

Tudtam, hogy szinte semmilyen kapcsolat nem fűzte őket egymáshoz, de biztosra vettem, hogy szíven ütötte a hír, ha egyáltalán már hallotta.

 Később próbáltam elérni, de folyton a hangposta jelentkezett. 

Az iskolát még valahogy túléltem, de otthon már nem tudtam fenntartani a látszatot. Évek óta először kisírtam magam apu vállán. 

Estére sikerült annyira megnyugodnom, hogy megint felhívtam a barátomat, aki ezúttal fel is vette. Bár ne tette volna!

Részeg volt, nem is kicsit. Gorombán beszélt, és elutasítóan viselkedett. Tisztában voltam azzal, hogy nincs tudatában a szavainak, mégis megbántott.

Álmomban Virágot láttam holtan, aztán a kislány arca átalakult. Anyu hevert előttem, majd Tomi és apu. Zihálva riadtam fel. Nem tudtam volna elviselni, ha még valakit elvesztek.

Tomi

Nagyon reméltem, hogy Viki az éjszakai beszélgetés után még hajlandó lesz szóba állni velem. Nem volt elég neki a saját baja, most én is ledobtam a bombámat. De úgy érezem, a történtek fényében ennyi jár neki.

Az emberek folyton a gyilkosságról sutyorogtak, - úgy terjedt az egész, akár a pestis – szerencse viszont, hogy legalább a nevek nem kerültek napvilágra. 

Nyomasztó hangulatom ellenére kajánul elvigyorodtam, akárhányszor eszembe jutott a pillanat, ahogy a barátnőm a combjával öleli a csípőmet.

- Na, mi van? Látom jó volt az esti szex!

Tömve voltunk vendégekkel, és Dani éppen ekkor osztotta meg velem – és mindenki mással - az észrevételét. Válaszul felmutattam neki a középső ujjamat. Persze Ervin is ezt a pillanatot választotta, hogy kilépjen a raktárból.

- Tomi! – hördült fel és hitetlenkedve meredt rám. 

Magyarázkodni nem volt értelme, inkább magamban megfogadtam, hogy a kollegám ezért még megkapja a magáét. 

- Ne izgulj, majd csak akad valaki a guminőd helyett. – válaszoltam oda se pillantva a lehető legkomolyabban.

- Milyen guminő?! – kérte ki magának felháborodva.  – Megoldom magamnak.

Hú, ezt nem kellett volna! Mindenki gátlástalanul felröhögött. Dani hebegett valami magyarázat félét, de rá se bagóztunk. Ezt már úgyse mossa le magáról.

Ebédidőben a raktárban ültem a napi újsággal, és csak remélni mertem, hogy rosszul látok.

Egy fiatal lányt lelőttek saját lakásában, alig néhány órával a Gödöllőn történt tragédia után. A holttestet az egyik szomszéd találta meg két nappal később…

Vivi… meghalt… a húgom…Éreztem, ahogy a telefonom rezeg a zsebemben.

- Halló! – szóltam bele automatikusan.

- Zsolti vagyok! Beszélhetünk?

- Ha a testvéremről van szó, ne fáradj! Most láttam az újságban.

- Te vagy az egyetlen hozzátartozója. Be kell jönnöd, azonosítani.

- Felejtsd el! – mordultam rá, majd lecsaptam a telefont. Tehetetlen düh kerített hatalmába. Hogy levezessem hozzávágtam a készülékemet a falhoz. Strapabíró lehetett, mert simán visszapattant, és csak beszerzett pár karcolást. Esélyem sem volt arra, hogy folytassam a munkát. Előkerítettem a főnökömet, előadtam neki egy rövidített verziót, majd hazamentem.

- Tomikám, hogy hogy ilyen korán? – csodálkozott Teri néni. Az idős hölgy éppen a bevásárlós kocsiját próbálta felvinni a lépcsőn. Elvettem tőle, és elindultam felfelé. Csak akkor álltam meg, mikor letettem a nehéz csomagot a konyhában.

- El kellett jönnöm, - mondtam mikor ő is beért – mert – mély levegő! – meghalt a húgom.

- Jaj, szegénykém! – a hölgy abban a pillanatban körém fonta vékony karjait. Bár gyenge volt, mégis éreztem az öleléséből áradó szeretetet, és vigasztalást. – Tudok valamiben segíteni? – láttam rajta, hogy bármit kérnék, azonnal megtenné.

- Köszönöm, de nem! Csak ígérje meg, hogy vigyáz magára!

- Ugyan, ne félts te engem! – mosolygott rám, s én viszonoztam a gesztust. 

Egy kósza pillanatra beugrott, hogy talán fel kellene hívni a barátnőmet, de aztán elvetettem az ötletet, mert nem volt idegzetem végighallgatni a siránkozását. Helyette inkább bezárkóztam a lakásba, és egy Jim nevű barátomtól kértem segítséget. Mit ne mondjak, nem okozott csalódást.

Éppen kitámolyogtam a fürdőből, mikor megszólalt a telefonom. A konyha csendjében rohadtul hangosnak tűnt, és ez nem javított túlzottan a hangulatomon.

- ’Gen? – szóltam bele nehezen forgó nyelvvel, mire egy megkönnyebbült sóhaj jött válaszul.

- Egy csomószor hívtalak, miért nem vetted fel? – szemrehányás csendült a barátnőm hangjában.

- Mert részeg voltam. – elkapott a szédülés, de mielőtt lett volna egy fájdalmas találkozásom a padlóval elkaptam a konyhapult szélét. – Vagyis még mindig az vagyok. – pontosítottam.

- Gábort hívtad már?

- Nem. – feleltem tömören, és miután meggyőződtem arról, hogy képes vagyok megállni a két lábamon elindultam háló felé. Csak szép lassan! Bal, jobb! – És nem is fogom. Valahogy nincs szükségem mások sajnálatára. Francba! – sikerült felrúgnom az ágy mellett álló üres üveget.

- Pedig csak segíteni szeretnénk.

- Én viszont nem akarom! – mordultam fel. Tele volt a hócipőm az egész beszélgetéssel, így nemes egyszerűséggel letettem. Arra még emlékszem, hogy a kezem elindul az éjjeliszekrény felé, aztán teljes képzavar.

Az ágyban tértem magamhoz. A szoba piszkosul forgott körülöttem mikor kinyitottam a szemem. Pár percig megpróbáltam nem mozogni, remélve, hogy minden vissza áll az eredeti helyére. Miután ez megvolt elbotorkáltam a fürdőszobáig, és beálltam a forró zuhany alá. A víz kis híján leégette a bőröm, de legalább kitisztította a fejem. Miután ezzel végeztem, megborotválkoztam, és szabadidőt húztam. 

Felfrissültebb állapotomban bevillant az előző esti beszélgetés Vikivel. Borzalmasan viselkedtem vele és ezt a lehető leghamarabb helyre szerettem volna hozni. Délutánra kellett volna mennem, dolgozni, de semmi kedvem nem volt a munkához, így felhívtam a főnökömet, aki cseppet sem ellenkezett.

Szabadságomat kihasználva helyrepofoztam kicsit a lakást. Meglepődtem mikor két üres üveget is találtam az ágy alá gurulva. Legalább kiderült, milyen jól bírom az alkoholt.

Mikor megszólalt a csengő, azt hittem Viki lesz, de helyette Gábor ácsorgott kissé zavartan a küszöbön.

- Bejössz, vagy szobrozol még egy darabig? – vontam fel a szemöldököm.

- Megkérdezném, hogy vagy, de felesleges. – mondta becsukva maga mögött az ajtót.

- Ezek szerint te is tudod.

- Benne volt a hírekben, és megírta az újság. Te honnan tudod?

 - Újságból. – válaszoltam keserű szájízzel. Képtelen voltam leülni vele, és a húgom haláláról beszélgetni. Szükségem volt egy erős kávéra, ezért azzal szöszöltem.

- Vikivel beszéltél?

- Tegnap felhívott, de elég rondán viselkedtem vele, ugyanis hulla részeg voltam. – ismertem be.

- Jézusom! Remélem, ezt helyre fogod hozni!

- Még szép! – kértem ki magamnak sértetten. – Nem akarom elveszteni csak azért, mert részegen egy állat vagyok. Szerencsére, a kislány túléli. – váltottam témát, remélve, hogy ezzel megúszhatok egy a viselkedésemre vonatkozó megjegyzést. Bekapcsoltam a kávéfőzőt, majd leültem Gáborral szemben.

-  Vikinek szüksége van rád, ahogy neked is rá. Képesek vagytok erőt meríteni egymásból.

- Tudom.

Formálódni kezdett bennem egy gondolat, ami talán véget vethetne az egész rémálomnak. Miután egyedül maradtam megpróbáltam felhívni Vikit, de nem sikerült. Tudtam, hogy dühös rám.

Miután úgy, ahogy rendet raktam tébláboltam egy sort a lakásban, végül a tévé előtt kötöttem ki. Addig ugráltam a csatornák között, míg nem találtam egy vígjátékot. Austin Powers Aranyszerszám. Elég nagy marhaság ahhoz, hogy elterelje a figyelmemet.

Miután vége lett a filmnek, kölcsönkértem, az egyik szomszéd kocsiját, és elmentem Viki elé a suliba. 

Mikor odaértem, a buszmegállóban ácsorgott a barátnőivel. Éppen dudálni akartam, mikor észre vett, és felém indult.

- Szia! – némán ült be mellém, nem tudtam mivel tölthetném ki a ránk nehezedő csendet. -  Tudom, hogy ocsmányul viselkedtem, erre nincs semmilyen mentség. – rá pillantottam, de semmi jelét nem adta annak, hogy figyelt volna rám. Nem faggattam tovább. Gondoltam csak van valami mondanivalója, ha hagyta magát fuvarozni.

- Nem haragszom rád. – mondta.  A kanapén ültünk, s ő némán meredt maga elé. – Ha Vince megölte a testvéredet, veled is megteheti.

- Fogalmam sincs, mint csináljak. – sóhajtottam, közben magamhoz húztam. – Évek óta nem láttam, semmit sem tudtam róla, aztán hirtelen felbukkant. Azt hittem, ha Vivi meghal, szomorúságot érzek, de helyette megkönnyebbültem. Néha viszont késztetést érzek rá, hogy bosszút álljak Vincén. 

Éreztem, ahogy az ujjaival a tarkómat simogatja. A tudat, hogy ott van mellettem megnyugtatott. Olyan volt nekem, mint egy biztos pont a háborgó tengeren.