Huszonhetedik fejezet

Viki

 - Szia! – köszönt rám mosolyogva a barátom, mikor ajtót nyitott.

- Szia! – elsétáltam mellette, és bár nem akartam, mégis sikerült arcon csókolnia.

- Kérsz kávét? 

Úgy tűnt, kényelmetlenül érzi magát, de úgy voltam vele, megérdemli. Érezze csak a törődést! Leültem az egyik székre, és csendben vártam, amíg az itallal szöszölt.

- Tudom, hogy dühös vagy rám – kezdte, ahogy letette elém a gőzölgő bögrét – és igazad van. Az igazság az, hogy a kocsmában megjelent Vince egyik embere, és azt mondta, a férfinak tervei vannak velem. Azt akarja, hogy segítsek lebonyolítani egy üzletet. Visszautasítottam, erre elkezdett célozgatni az illető, hogy vele ellentétben nekem igenis van vesztenivalóm.

- Úristen!

- Féltem, hogy esetleg lehallgatják a telefonomat, vagy követnek. Nem akartam, hogy bántósásod essen. Gábor megnyugtatott, hogy minden rendben, ezért mertelek felhívni reggel.

Nehezen találtam meg a hangomat. Kicsit elszégyelletem magam. Na jó, nem is kicsit.

- Eszembe se jutott, hogy védeni akarsz a viselkedéseddel.

- Most, hogy visszagondolok, hibáztam, mikor nem mondtam el rögtön, hogy mi történt. Azok után, amiken mellettem átmentél, jogod van tudni minden ilyesmiről.

Minden haragom elpárolgott. Mögé léptem, és átöleltem.

- Fogalmad sincs, mennyire szeretlek! – súgtam a fülébe, mire reszelősen felnevetett. Ahogy mélyen belélegeztem az ismerős illatát, tudtam, hogy amíg velem van, semmi baj nem érhet.

A hét további része eseménydúsan telt. Angéla vallomást tett Vince ügyével kapcsolatban, ráadásul Gábornak sikerült beszélnie egy rendőrtiszttel is, aki szintén érintett volt az ügyben. Az örömöm, a hét végére elpárolgott a pénteki matekdolgozatnak köszönhetően, a fizika felelés már csak hab volt a tortán.

Iskola után fáradtan nyúltam el a könyvesboltban az emeleten. Nem volt vevő az üzletben, így gondoltam miért is ne nyúlhatnék el a kényelmes kanapén. Gondoltam egyet, és tárcsáztam Kriszti számát:

- Szia!

Amint megszólalt, gyanakvás csendült a hangjában, ami kissé rosszulesett.

- Mi újság, hogy megy az üzlet?- próbáltam csevegő hangot megütni, de csak ingerült sóhajt kaptam válaszul.

- Mi van, nem kérdezhetek rá, csak úgy, minden ok nélkül? – kértem ki magamnak.

- Dehogynem. Csak az előbb látogatóm volt, és kell pár perc, hogy lenyugodjak.

Nem kellett kifejtenie, hogy kire gondol.

- Amúgy nem panaszkodom. Némelyik vásárló elég sok borravalót képes itt hagyni.

- De jó neked! Nekem még csak egy vevőm akadt, de az is a kötekedő fajtából. Nincs kedved eljönni a szalagavatómra? Az egyik lánytól kaptam egy plusz meghívót.

- Csak úgy?

- Igazából az illető összeveszett a barátjával.

- Nem lehet, sajnos már elígérkeztem!

Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy nem mond igazat, csak ki akarja húzni magát a találkozó alól.

- Hát jó!  Azért, ha beszélgetni támad kedved, nyugodtan hívj! - reméltem nem veszi észre a burkolt célzást.

- Úgy lesz! – válaszolta fanyarul. El tudtam képzelni, mennyire villanyozta fel a javaslatom.

Éppen kicsúszott volna a számon egy cifra káromkodás, de az ajtócsengő belém fojtotta a szót.

Elindultam lefelé, de alig hogy rátettem a lábam az első lépcsőfokra, legszívesebben visszafordultam volna, de olyan volt, mintha gyökeret eresztettem volna. Lemerevedtem mozdulat közben.