Szaszkó Gabriella Maradj velem

SZASZKÓ GABRIELLA

MARADJ VELEM (PENNINGTON-TESTVÉREK 1.)

fülszöveg

David ​Pennington a saját szabályai szerint él: sikeres író és öntörvényű alak, aki mindenkit távol tart magától, a bátyját, Christ kivéve. David élete azonban teljesen felborul, amikor Chris, a sikeres manhattani ügyvéd öngyilkosságot követ el a saját lakásában. Látszólag semmi sem indokolja a szörnyű tragédiát, hiszen a testvére mindig rendezett életet élt, sikeres volt a munkában és a magánéletben egyaránt. 

David úgy dönt, megírja családjuk történetét, és megpróbál válaszokat találni Chris tettére. A nyugodt visszaemlékezést azonban bátyja volt menyasszonya, Amy megjelenése szakítja félbe. Ahogy David egyre mélyebbre merül a múlt sötét bugyraiban, és szembenéz a családjában történt szörnyűségekkel, Amy és ő egyre közelebb kerülnek egymáshoz… 

Túl lehet-e lépni a múlt sebein és fájdalmain egy új élet reményében? Fel lehet-e dolgozni egy szeretett testvér halálát? Lehet-e jövője egy olyan kapcsolatnak, mely egy ilyen tragédia árnyékában születik? 

Vajon David képes lesz lezárni a múltat, vagy örökre a szörnyűségek rabjává válik?

Legalább két éve el akartam olvasni ezt a trilógiát, és idén a Könyvfesztiválon be is szerettem mind a három kötetet egyben.
Neki is álltam, amint lehetett és kapásból meg is ijedtem ettől a könyvtől, ugyanis az első 90-100 oldal annyira lesokkolt, hogy egy nyomorult gondolatom sem volt (pedig nagyon is lekötött, be is feszültem tőle rendesen), bármennyire is szerettem volna papírra vetni valamit.
Egyszerűen úgy éreztem túl sok minden zúdult a nyakamba olvasóként. Chris váratlan halálhíre, majd  David visszaemlékezése, maga a felismerés, hogy milyen családban nőttek fel.

Ez nem könnyű történet. Sok olyan témát érint, amiről manapság nem beszélnek, vagy kényes kategóriába esik. Családon belüli erőszak (az alkoholista anya veri a gyerekeit), drogfüggőség és önbántalmazás.

Ebben a kötetben David áll a középpontban, mindent az ő szemén keresztül látunk
Először nem értettem miért kell minden kötetben más szereplőre helyezni a hangsúlyt, de mikor a végére értem, a gondolataim szinte sikítottak a kirakós többi darabjáért. Nem lehet ujjal mutogatni egy emberre, hogy ami történt kizárólag az ő hibája, még ha szívem szerint mindenért a fiúk anyját feszíteném keresztre, de erről majd később.

Két szálon fut a cselekmény.
Egy könyvbéli jelen, a Chris öngyilkosságát követő egy hét a temetéssel bezárólag. David ekkor kezd el írni, és feltett szándéka, a temetésig befejezni a memoárt.
A múlt pedig a „Kis Pennington” papírra vetett őszinte és fájdalmas visszaemlékezése.
A váltásokat ügyesen megoldotta a szerző. A múltban történek külön fejezetet kaptak, évszámmal ellátva. Mindezek ellenére, az egész történet egyben volt, egyszer sem éreztem hogy megtört volna a hangulat.

Ami a karaktereket illeti, sokáig Maggie Pennington volt minden rossz okozója. Úgy gondoltam, semmiféle indok vagy mentség nincs arra, amit tesz a gyerekeivel. Értem én, hogy nem éppen sétagalopp fiatalon néhány év különbséggel két gyereket is szülni, de ez nem mentség. Semmire.
Nem egyszer hangoztatta, hogy a szex csak tönkretesz egy nőt, s ezt megosztja a gyerekeivel is.
(Ha már itt tartunk, mik járhattak a nő fejében? Vajon igaza lesz Amy-nek és az anyjuk valami kicsavart beteg módon de mégis szerette a fiait?)

Az apa is sok kérdést vetett fel bennem. Nem értettem, miért nem hagyja ott a feleségét, mindenkinek csak jobb lett volna. Elég sok időnek kell eltelnie, mire elhatározza magát a válás mellett. Nagyszerű apának tartottam, aki imádta a fiait. Ugyanakkor nála azt éreztem, kicsit háttérbe szorult. David általában az anyjáról próbál mesélni a könyvben. Hangsúlyt kap mennyire fiatal volt, talán ezzel próbál indokot találni a nő bizonyos cselekedetére.
Bár ha jobban belegondolok, ha elvállnak, valószínűleg, Maggie-t ismerve biztosan nála kötöttek volna ki a gyerekek, azt pedig egyikük sem élte volna túl. Szóval, hiába hangzik borzalmasan, ez a felállás a kisebbik rosszat jelentette.

Megismerhettük Amy-t Chirs volt menyasszonyát, aki (sajnos) nem sok érzelmet váltott ki belőlem. Elkönyveltem az elhunyt régi és egyetlen igaz szerelmének. Ez a semlegesség az egész könyv során megmaradt. Nem ismertem eléggé ahhoz, hogy véleményt formájak róla.

Egyetlen pozitívumot tudok kiemelni, a fiúk közti mély kapcsolatot. Bármibe is keveredett David Chris mindig befogadta, törődött vele és vigyázott rá. Mindig. Gyerekként, képes volt a verést bevállalni az öccse helyett.
Az anyjuknak, ha mást nem legalább az erős testvéri köteléket köszönhetik.

Emellett hihetetlenül különböznek.
David lobbanékony, vad természetű élénk fantáziával megáldott karakter. A későbbi könyvekből kiderül, minden tettének célja az anyja bosszantása volt.
Chris vele ellentétben csendes, megfontolt, oltalmazó nagy testvér. Feszült, szinte lazítani képtelen, sőt talán az anyjától sem tud igazán elszakadni (de ez igazán a következő kötethez tartozik).
David gyerekkorától az írásban, később a drogokban próbál menedéket keresni a múlt elől.
Chris borotvapengéktől remél megkönnyebbülést.

Ez a könyv egyszerre volt borzalmas, lebilincselő és elgondolkodtató.
Aki bírja a komoly témájú regényeket, mindenképp tegyen vele egy próbát.

Könyvmoly nosztalgia - Kötelező olvasmányok

Gyerekként utáltam olvasni, egészen a Harry Potterig. Pontosabban míg általánosban az 5.oszály előtti nyáron a tanárom ajánlott olvasmányként nem említette a Bölcsek Kövét. Otthon pont kölcsönkaptuk a könyvet, hát gondoltam, nekiállok, ha már van.
Egy hét alatt ledaráltam a könyvet, és teljesen beszippantott, nyakig benne voltam. Anyutól megkérdeztem, elkezdhetem-e újra, de nemet mondott. Máig emlékszem mennyire rosszulesett akkor (bocsi anyu!). Igen, arra az egy hétre anno piszkosul büszke voltam, de az utolsó kötethez, már csak 4 nap kellett :)

Általánosban és szakközépben mindent elolvastam, akkor is ha nyöszörögve, de átrágtam magam, amin kellett. Kíváncsi lennék miket olvasnak a mai fiatalok, változott-e a lista, s ha igen, mennyiben?

Íme néhány olyan könyv, ami a mai napig megmaradt az emlékezetemben. Így vagy úgy.

Amire a mai napig emlékszem, hogy iszonyúan utáltam az Móra Ferenctől a Rab ember fiai.

Nem tudom miért szenvedtem vele ennyit, így fülszöveg alapján nem tűnik rossznak, plusz, ha jól emlékszem, egy rövid műről is van szó. Kíváncsiságból újra elolvasnám, csak hogy tudjam, mit utáltam gyerekként. Lehet egyszerűen lassú volt, nem kötött le eléggé (ez mai napig elég ok rá, hogy félretegyek egy könyvet).
Abban biztos vagyok, hogy nagyon sokáig tartott elolvasni, és nem csak nekem.


Egyik amit szerettem az Gárdonyi Géza Egri csillagok.

Bár a könyvet csak egyszer olvastam amikor kellett ( és a végén annyira szorított a határidő, hogy anyukám is olvasott fel belőle, hogy haladjak) szerettem a történetet, később pedig a filmet is többször láttam, sőt, mai napig ha tévében belefutok, kicsit mindig belenézek. Az örökös könyv vs. film témára kitérve, azt hiszem itt mindkettő egyformán jó volt. Persze eltérések itt is akadtak. Például ha jól emlékszem, a könyvben Gergő lovát Szürkének hívták, a filmben viszont Csillagnak (ne kérdezzétek miért emlékszem erre). Nem értem miért pont egy ló nevét kellett megváltoztatni, teljesen lényegtelen, csak arra volt jó, hogy legyen egy dolog, amit nem értek.

Szintén szeretem kategóriába tartozott Jókai Mór Kőszívű ember fiai

Ezt ha szabad mondanom, még az Egri csillagoknál is rosszabbul járt, mert itt csak egy bizonyos részt kellett elolvasnunk, és bár nem volt szerencsém a műhöz elejétől a végéig az a kevés is megfogott, a film pedig végképp. Erre emlékszem, hogy még általánosban kértem kölcsön nem is egyszer az osztályfőnökömtől videón (!) szerintem minimum négyszer láttam! Viszont ennek ellenére, csak mostanában került fel a "felnőtt fejjel újra szeretném olvasni" könyves listámra. Ami valahol nem is baj. 

Későbbi tanulmányaimból Edward Albee Nem félünk a farkastól című műve lett maradandó számomra.

Létezik filmen is, amit bevallom őszintén, csak a napokban láttam. Hogy miért lett maradandó, fogalmam sincs, talán mert nekem kellett kiselőadást tartanom róla irodalom órán, amire sokat készültem, és szerencsére mindenki elégedett volt vele. Plusz a végén a tanárommal együtt kellett néhány sort "előadni" belőle. Furcsa élmény volt.

Szintén általános iskolai élményem Antoine de Saint-Exupéry  A kisherceg. 

 Nem értettem, a rajzokat furcsának gondoltam. Jobban belegondolva az egészet nem értettem. Plusz az osztályfőnököm folyton ugyan azt az idézetet írta mindenki emlékkönyvébe (igen a mi időnkben még emlékkönyvet adogattunk egymásnak és a tanárainknak is akik örömmel írtak vagy rajzoltak bele). Viszont ez is rákerült a felnőtt fejjel újra szereném olvasni listára.

Szerintem nem én vagyok az egyelten, aki gyerekként nem értette,(vagy most nem érti) miért kell bizonyos könyvet elolvasnia. Nekünk ezeket sosem magyarázták el, csak év elején leadtak egy listát a várható kötelezőkről.
Félreértés ne essék eszem ágában sincs kétségbe vonni ezeknek a műveknek az értékét, mondanivalóját. Talán ki tudja én voltam annyira fura gyerek, hogy  nem sikerült a tanáraimnak olyan könyvet a kezembe adniuk, hogy a magaménak érezzem.

Ennyi lett volna ez a rövid bejegyzés. Köszönöm, hogy elolvastátok!

Várom a ti kötelező olvasmányos élményeiteket kommentbe a bejezés alá!
 Írjátok le mit szerettetek, vagy nem, volt-e olyan amit később is elolvastatok esetleg felnőtt fejjel.

M. Robinson El Diablo

M. ROBINSON

EL DIABLO

fülszöveg

Könyörtelen voltam. 

Féltek tőlem. 

Feláldoztam magamat. Őt. Mindent…

Én magam döntöttem úgy, hogy olyan világban akarok élni, ahol többet érek holtan, mint élve. Rossz ember voltam – sosem állítottam mást magamról. Rengeteg dolgot tettem, amire nem vagyok büszke. Láttam sok mindent, ami belém égett. Fájdalmat okoztam sok embernek, s ezt nem lehet visszacsinálni.

Minden rajtam állt. 

Minden döntés. 

Minden parancs. 

Sosem számított, hogy mi helyes, és mi becstelen. 

Amíg nem találkoztam Vele. 

Addig védelmeztem, amíg a megszállottja lettem. 

De ki fogja őt megmenteni tőlem? 

Magától az ördögtől. 

A sors hozott össze bennünket. A végzetünk közénk állt.

Sötét és kegyetlen, domináns maffiózó érzékeny szerelme egy balerina iránt.

Facebookon egy csoportban láttam néhány idézetet a könyvből, akkor eldöntöttem, nekem ez kell. Eddig minden Rázós Könyv élményem felejthetetlen volt, izgalmas, intenzív. Úgy éreztem tökéletes arányban oszlanak el bennük bizonyos hangulati elemek, momentumok. Pont jó volt minden.
Az El Diablóval mindez megtört.

Kezdjük viszont azzal, hogy a borító szexi! Pedig emberünknek csak az arcát látjuk, és nem utolsó sorban, ruhában van (ami manapság ritka). Fontos szerepet kap viszont a nyakában lógó kereszt, valamint a csuklóján lévő karkötő.

Elsőnek a negatívumot emelném ki, pontosabban a szóhasználatot. Nem mindig éreztem indokoltnak az anyázásokat és egyéb obszcén szavakat. Nem arról van szó, hogy harmatlelkű lennék, egyszerűen csak nekem ez már súrolt egy bizonyos határt.

Ami magát a történetet illeti, éveket ölel fel, ami azt jelenti, hogy egy-egy fejezet között hónapok akár évek telnek el. Néha zavaró volt ez az ugrálás, de ügyesen megoldotta a szerző néhány mondattal, hogy úgy érezzem akkor is zajlott a szereplők élete, csak éppen semmi említésre méltó nem történt.

Fogalmam sem volt, mire számítsak. Volt benne egy adag félelem, hogy sablonos lesz a sztori, eleve adott volt hozzá minden. A veszélyes és szexi férfi és az ártatlan megtört lány (aki korántsem olyan gyenge, mint hittem, hogy lesz), nem először olvastam volna ilyet. Plusz egy adag „szabad-e nekem egyáltalán szeretnem őt?” is hozzájárult a kétségeimhez.
Ha egy mondattal akarnám jellemezni, azt mondanám, mesterien papírra vetett szappanopera (ha gyerekkoromban láttam volna hasonlót rákattantam volna).

Másfelől a fent említet érzelmi vívódás ezúttal Mr. Martinez karakteréhez volt köthető, ami meglepett, viszont érthető is volt, tekintve, milyen életet élt. Egy kegyetlen vadállat, de hát milyen legyen egy maffiafőnök?
Tetszett, hogy fiatalon találkoztunk a karakterrel. Azt első nagyából 150 oldalon megismerjük azokat a kritikus pontokat, ahol Alejandro elvesztett egy darabot a lelkéből, az emberségéből, és vált lassan El Diablová. (Mert miként az Ördög is angyal volt egyszer Martinez is volt szerető férfi.)

Lexi meglepően talpraesett, korántsem gyenge karakter. Azt kell mondjam, valamilyen értelemben erősebb mint a középpontban álló Martinez. A férfi a démonaival és az érzelmeivel küzdött végig, a lány ezzel szemben határozott személyiség volt, tudta mit akar, és ezért mindent meg is tett.
Akár csak Martineznél, nála is megtudjuk, milyen események, élmények hatására lett az aki. Ő is megjárta a maga poklát, ahol az egyetlen boldogságot a tánc jelentette számára.

Kettejük kapcsolata heves és szenvedélyes volt, egy hullámvasút (ami jobban mondva az egész könyvre igaz).
Viszont néha úgy éreztem lapossá vált a történet. A korábban említett szappanoperás érzést pedig a szeret, nem szeret, elhagylak, én meg elengedlek (de belepusztulok), mégis visszamegyek hozzád pillanatok adták.

Szóval jó volt, le is kötött, de valahogy mégsem volt a helyén. Nem értettem, hogyan lesz értelme vagy egyáltalán vége ennek a történetnek. Hiába az apróbb meglepetések, valami hiányzott.

Aztán eljött az utolsó néhány oldal, ahol akkora csavarral találtam szeme magam, amitől még most is eldobom az agyam, ha csak rá gondolok.
Egyetlen mondattól tökéletesen kerekké vált a történet számomra, plusz Alejandroról is bebizonyosodott, hogy ha valakit tényleg szeret évek múltán is gondoskodik róla a maga módján, nem számít mi történt.

Szép lezárást kapott, az utolsó néhány oldalt átható béke furcsának hatott a több száz oldalnyi feszültség és erőszak után.

Minden hibájával együtt szerettem, aki pedig szereti a hasonló erotikus, romantikus néhol akcióval átszőtt történeteket, mindenképp tegyen vele egy próbát!

A kötetben szereplő zenéket pedig IDE kattintva érhetitek el.