Harminchetedik fejezet

A sors nem engedte, hogy a ki nem mondott gondolatokon rágódjak. Szerencsésnek mondhattam magam, mivel a gyakorlati helyemen felajánlották, ha elégedett vagyok velük,felvennének kezdetben rész, majd a papír megszerzésével teljes munkaidőre.

Gondolkodás nélkül ott helyben igent mondtam.

A vizsgákat könnyen teljesítettem, olyan szakmát szerezve ezzel, amit szerettem, a munkahelyen pedig már ismerősként üdvözöltek.

Emlékszem büszkeséggel töltött át, mikor a tanuló feliratú kötényt lecserélhettem, és végre baristaként állhattam a pult mögött. Onnantól úgy éreztem nincs megállás, végre minden a helyére került.

A szemem sarkából láttam, hogy vendég lépett a pulthoz, így abba hagytam a poharak öblögetését, és pénztárhoz mentem.

-Hello! – mosolygott rám, mielőtt még üdvözölhettem volna – Nézzenek oda, alig ismertelek meg!

Elismeréssel nézett végig rajtam, nekem viszont felszaladt a szemöldököm. Hiába néztem rövid világos barna haját, mélyen ülő barna szemét és arcvonásait, a férfi nem tűnt ismerősnek.

-Nem ismersz meg, ugye? Én mentem ki a kollégámmal nagyjából másfél hónapja, mikor rosszul lettél otthon.

Felrémlett előttem a pillanat, ahogyan a káosz közepén átölelt, de nem akartam rá emlékezni.

- Minden rendben? Picit sápadt vagy – a kolléganőm Brigi hangjára összerezzentem.

- Csak fáradt vagyok, semmi több – legyintettem, leplezve összekuszálódott érzelmeimet.

-  Ha már így összefutottunk, - szólalt meg csevegő hangon a férfi – nem beszélhetnénk néhány percre?

Kérdőn néztem a kollégámra.

-Menj csak nyugodtan! Nincsenek sokan, elleszünk nélküled.

 -Rájöttem, hogy még meg sem köszöntem, hogy akkor segítettél – törtem meg a csendet amint kiléptünk a pláza nyüzsgő folyosójára.

-Csak tettem a dolgom – szabadkozott.

-Minden esetre, köszönöm! Miről szeretnél beszélgetni? – kérdeztem könnyedén.

-Viktorról, és arról, ami Pozsonyban történt.

Megtorpantam, és azt kívántam, bár máshol lennék! Már attól, hogy kimondta a nevét, rettegni kezdtem, hogy a nyugodt életem ismét felborul.

Megállt ő is, majd szembe fordult velem.

-Túlélted azt a katasztrófát, de nem úsztad meg változások nélkül. Ezekről szeretnék veled részletesebben beszélni. – Tárgyilagosan, higgadtan szólt, szinte már érzelemmentesen.

-Magadtól jöttél, vagy ő küldött? – megfeszült a testem, miközben próbáltam uralkodni az érzelmeimen.

-Tudom, elsőre úgy tűnhet igen, de nem így van. Elhiheted, ha azt mondom, kifejezetten ellenétes oldalon állunk.

-Mit értesz az alatt, hogy ellentétes oldalon álltok? - nem mertem levenni róla a szemem, minden rezdülését figyeltem, mégsem voltam felkészülve arra, ami előttem bontakozott ki. Aranyszín derengés, hullámzott körülötte, ami vonzotta a tekintetem. Máskor is láttam már aurát, de azok fakónak, haloványnak tűntek az övéhez képest. Bár akkor még semmit sem tudtam erről a furcsa világról, abban szinte teljesen biztos voltam, hogy ő különleges helyet foglal el benne.

-Fogalmazzunk úgy, hogy az elmúlt időszakban, ellentétessé váltak az érdekeink.

-És hogy jövök én a képbe? – kérdeztem félve.

-Te vagy az egyetlen akiről tudjuk, hogy megúszta élve– megütötte a fülem a többes szám, de annyiban hagytam.

- Ez így kevés. Mit vártok tőlem, kerítsem elő nektek? – elnevettem magam a helyzet abszurditásán.

- Valahogy úgy. – biccentett határozottan.

- Ha akarnám, sem tudnám megtalálni – csóváltam a fejem, jelezve, nem is áll szándékomban ilyesmibe kezdeni.

-Arra ne legyen gondod, mi megtaláljuk – legyintett, mintha semmiség volna.

- Akkor mi az én szerepem? Legyek megint csali? – háborogtam.

-  Tudod te egyáltalán mi itt a tét?  - emelt hangjától hirtelen összerezzentem. Egy pillanatra ő is lehunyta a szemét, mélyen beszívta a levegőt, mint aki rá döbbent, messzire ment.

- Két hónapig normális életem volt! – könyörgés árnyalta a hangom.

- Ha nem segítesz nekünk, már csak két hónapig lesz az.

- Lehetne, hogy ne itt és most beszéljük ezt meg? – sóhajtottam idegesen a mellettünk elhaladókra pillantva.

-Miért, mikor? Ne aggódj, nem hall minket senki. – biccentett az emberek felé.

-Mi lesz, ha nem segítek? Eljön a világvége? – kérdeztem enyhén gúnyos hangnemben.

-Valahogy úgy. Furcsa véletleneknek köszönhetően úgy tűnik, te alkalmas vagy a feladatra, ezért is döntöttük el, hogy beveszünk a terveinkbe. – Ráncba szaladt a szemöldököm a ködösítéstől.

-Azért bontottam fel a szerződést, mert tönkretett amin keresztülmentem. Miért olyan nehéz megérteni, hogy távol akarok maradni mindentől?

-Pedig, ahogy elnéztem a törzsvendégeidet, nem fogod tudni elkerülni. Mit gondolsz hogyan találtunk meg? Azt hiszed, Pozsony óta követünk?  Hidd el, azt Viktor nem hagyta volna.

-De…

-Emlékszel? – kérdezte a jobb szememre mutatva - Abban volt valami, ami tönkretett valami olyat, amint nem kellett volna. Egy burkot, ami véd. És minthogy a szemedről van szó, így több minden jön be, mint kéne. Ez sokaknak felkeltette az érdeklődését, hiszen ilyesmire eddig nem volt példa.

-Az az érzésem támadt, ez nem is igazán kérés, inkább utasítás, hogy menjek veled.

-Sosem kényszerítenélek semmire, hiszen emberként szabad akarattal rendelkezel.  De hidd el, ha nem állítjuk meg Viktort, az nem csak a te, hanem a nyolc – milliárd ember életére is hatással lesz majd. Nyilván megérted, hogy melyik a fontosabb.

- Hogyan tudok veled majd kapcsolatba lépni? – kérdeztem, mert úgy éreztem sosem lesz vége a beszélgetésünknek.

- MegtalfdfdfffffMegtalállak, ha kellek, csak szólj!

- De hát a nevedet sem tudom!

-Nekem nincs nevem. Nem élek elég régóta, hogy az embereknek okuk lett volna elnevezni. De ne aggódj, tudni fogom, ha szükséged van rám!

-Rendben. – biccentetem, amit viszonzott majd egyszerűen hátat fordított, és elsétált.

A kávézóba visszaérve egy pillanatra megálltam, a különleges vendégeken merengve. Sokuk visszatérő volt az első itt töltött napjaimtól kezdve, de soha egyikük sem próbált kapcsolatot teremteni velem egy rendelésen kívül. Mintha figyeltek, vagy vártak volna valamire. Bármiről is volt szó, nem hittem, hogy én meg tudnám nekik adni.

Az idegen férfi felbukkanása tejesen felkavart. Hol rajta, hol az elhangzottakon járt az agyam.

Nem akartam mást, csak túl lenni a munkán, hogy aztán a lakásom csendjében elmerülhessek a gondolataimban, amik folyamatosan kavarogtak bennem.

Próbáltam elképzelni Viktort valamiféle gonosz szerepében, de nem igazán hittem el, hogy milliárdokat áldozna fel bármiért is, még akkor sem ha velem megtette a saját céljai érdekében.

Hazafelé a metrón egy tíz éves forma kissrác ült velem. Rég láttam gyereket ennyire látványosan unatkozni, mint őt. Az anyja teljesen belemerült a mobiljába, kizárva a fiút a saját világából. Szerintem azt sem vette volna észre, ha a gyerek leszáll az egyik valahol, ő maga pedig megy tovább.

A következő megállónál tömeg szállt fel, ez persze az utasok javából bosszús sóhajokat váltott ki, engem viszont hidegen hagyott, mert teljesen más kötötte le a figyelmem, tovább gördültünk. Hogy egész pontos legyek, más valaki. Még pontosabban Viktor. Ott ült a fiú másik oldalán. Kalapálni kezdett a szívem, bár hamar feltűnt, hogy velem ellentétben, ő minden figyelmét, egy öklömnyi nagyságú, tömör üveggolyónak szentelte. Egyik kezéből a másikba gurította, egyensúlyozta vagy éppen forgatta. Mintha ő maga alkotott volna egy kis szigetet az emberek tengerében. Én pedig bármeddig el tudtam volna nézni, rögtönzött előadását.

Nem csak engem ejtett rabul, a mellette ülő, tejföl szőke kisfiút is, aki hatalmas szemekkel figyelte minden mozdulatát, kezével néha önkéntelenül is utánozta a mozdulatait. Egy pillanatra melegség öntött el.

Amint beértünk a következő megállóba a tömegnek eszében sem volt megmozdulni, a le és felszállóknak egyaránt küzdeniük kellett.

Pillanatnyi fájdalom szakított ki a kábulatból, mikor az előttem álló nő a lábamra lépett. Zavartalanul telefonált tovább, így arra következtettem, fel sem tűnt neki a dolog.

Mire átláttam a szemben lévő ülésre, Viktor helyét éppen akkor foglalt egy kopasz férfi.

Keserű mosolyra húztam a számat, majd nehézkesen talpra küzdöttem magam, és elfurakodtam az ajtóig, hogy le tudjak szállni, ha kell. Szánalmasnak gondoltam, hogy még mindig képes volt hatni rám. Én ostoba, azt hittem, egy papír eltépésével túllépek rajta.

Mielőtt kiléptem volna a peronra önkéntelenül is visszanéztem. Megakadt a mellette ülő szőke kisfiún, aki egy öklömnyi nagyságú üveggömbbel játszott.