2019. szeptember 12., csütörtök

Huszonnegyedik fejezet

Becsukódott mögöttem az ajtó.
Nem csak magamat gyűlöltem, hanem minden egyes szót, ami az elmúlt percekben elhagyta a számat. Visszatartott üvöltés feszítette a torkom.
Tudtam, hogy Geri nem csak a rendőrségre kísért, volna, ha megkérem, addig vigyázott volna rám, amíg rendbe nem jövök. Sőt, talán még tovább. Bármit elmondhattam neki, őszinte is voltam vele mindig, de ezúttal nem engedhettem meg magamnak ezt a luxust.  Pedig jobban vágytam rá, mint bármire addigi életem során, mégis rettegtem, ha elmondom az igazat, talán Viktor fülébe jut. Bele sem mertem gondolni, hová vezetne, ha rájönne, elárultam a titkát.
Képes lenne rá? Gyilkolna, a titkai megőrzéséért?
Rettegés lett úrrá rajtam, mégis talán a lelkem legmélyén nem hittem el, hogy engem megölne. Ha ezt akarná, már tegnap megtehette volna.
Úgy léteztem a lakásban, mintha a saját gondolataim foglya lettem volna.
Többször csörgött a telefonom is, de sosem vettem fel. Geri keresett, de nem éreztem magamban erőt a vele való beszélgetéshez. Egy idő után kikapcsoltam a készüléket, mert senkivel sem akartam beszélni, féltem amint kinyitom a számat olyan dolgok szaladnának ki rajta, aminknek nem lenne szabad.
Szívem szerint lenyúztam volna a saját bőrömet is, ha ezzel eltüntethetem magamból Viktor emlékét.
- Szeretném visszavenni, ami az enyém!
Megfordult velem a világ, majd víz ölelt körbe, a környezetem homályossá vált, mintha üvegen keresztül szemléltem volna. Láttam magam, ahogyan az asztalra hanyatlom, akár egy rongybaba, aztán mindent elborított a sötétség, de az kellemes, ismerős, biztonságérzetet adó.
Hirtelen csontig hatoló fájdalom hasított a feketeségbe.
A saját sikolyomra ébredtem.
Hideg veríték tapasztotta a hajam a tarkómhoz. Teljesen belegabalyodtam a paplanba, a lepedő félig a földön lógott.
Csak feküdtem, várva, hogy lecsillapodjon a szívverésem, és elmúljon az álom okozta feszültség. Ez nem mehet így tovább, össze kell szednem magam!
Három nap eltelt azóta, de még mindig rémálmokkal küzdöttem. Ugyan azt láttam éjszakánként újra és újra. Nem voltak ismeretlenek a visszatérő álmok, de ez most más volt. Szemlélő voltam csupán, semmire sem voltam hatással.
Gyűlöltem minden ilyen éjszakát, és nagyon reméltem, nem tartanak már soká.

Félálomban lecseréltem az ágyneműmet, az átizzadtat pedig beraktam egy mosásra az előző napival együtt. Nem tartoztam a nagyon finnyás emberek közé, de az álmokat is el akartam felejteni, a friss illatú ágynemű pedig mindig segített valamelyest ellazulni.
Azonban ez is kevés volt ahhoz, hogy újra álomba merüljek. Csak bóbiskoltam, mert onnantól, ahogy lehunytam a szemem a pozsonyi hírek peregtek előttem, és Viktor könyvtárban mondott szavai. „Egy személyes nézeteltérésbe kevertelek bele…. Az első hozzá hasonló lényt, Ördögnek neveztétek.”
A napok óta tartó kialvatlanság szép lassan megtette a hatását. Feledékeny lettem, sokszor papírra jegyeztem fel az apróbb feladataimat, vásárlók kérését. Előfordult, hogy nem találtam olyan könyveket, amelyeket néhány órával korábban én magam raktam ki a polcra.
Nehezítette a helyzetet, hogy egy női magazin kupon napi akciójába a mi boltunk is bekerült, ami nagyobb tömeget jelentett. A vásárlók többsége átgázolt másokon, hogy a kiszemelt polcig eljusson, akadályozva ezzel többek közt a mi munkánkat is. Türelmetlenül harsogták a kéréseiket, kérdéseiket, nem zavarta őket, hogy esetleg másnak segítek éppen.
Pillanatnyi szabadidőm sem maradt, a fejem fáradtságtól lüketett. Úgy éreztem, ha valaki csak hozzám ér ott helyben összeesem.
A heterokrómiáról szóló történetemet maradéktalanul elhitte mindenki, még sem nyugodtam meg teljesen. Elég lett volna, ha egy valaki tökéletesen tisztában van a genetikai mutációk eme fajtájával és máris lebuktam volna.

Múltak a napok, helyzetem pedig csak rosszabb lett. Türelmetlenebb lettem a vásárlókkal, rosszul adtam vissza a pénztárban, hibásan áraztam be a termékeket, ami persze újabb bonyodalmat generált.
Éppen a sikerlistás könyveket rendezgettem, mikor szédülés fogott el, aztán kibillent a világ a sarkaiból. Valaki kiáltott, de én csak Tibi aggódó arcát láttam magam előtt.
- Lívia! Mi történt? Jól vagy?
- Csak...megszédültem. - zúgott a fejem, ezért hagytam, hadd segítsen talpra. Néhány vásárló ledermedve állt, minket figyelt, mintha azt várnák történik még valami izgalmas.
- Gyere, menjünk az irodába! – Szorosan fogott, míg megtettük azt a néhány lépést, vevőket kerülgetve.
- Mi történt? – hallottam egy kolléga hangját, de az engem támogató férfi válaszát már nem. Megalázónak éreztem, hogy minden ami történt, kihatotta munkámra.
Sírás fojtogatott. Nem mertem megszólalni, hagytam, hogy leültessen a sárga kanapéra, majd a kezembe adjon egy palack ásványvizet.  Remegő kézzel lecsavartam a kupakot, nagyot kortyoltam a vízből, majd végül magyarázkodni kezdtem:
- Sajnálom! Hirtelen megszédültem, én...Istenem, ez annyira kínos! – az üveg műanyag kupakjának támasztottam a homlokom, mit sem törődve az utána maradó piros folttal.
- Hé, nyugalom! Borzalmasan festesz, csoda, hogy eddig kibírtad. Nem vagy beteg?
- Napok óta képtelen vagyok kipihenni magam, egyszerűen... nem megy! Felriadok az éjszaka közepén, aztán órákig forgolódok, szerencse, ha sikerül visszaaludni. – Sokkal inkább magyaráztam a kezemben szorongatott palacknak, mint a főnökömnek.
- Holnap mindenképp menj el orvoshoz! – felelte néhány hosszúra nyúlt pillanat után. Nekem viszont grimaszba torzult az arcom.
- Lívia, ez csak rosszabb lesz, ha nem kérsz segítséget!
- Tudom, de … – Mégis kihez fordulhatnék?
- Intézd el, és ha végeztél, mindenképp jelentkezz, aztán megbeszéljük a továbbiakat, rendben?
- Sajnálom, hogy most dőlök ki! – keserű mosollyal a számon pillantottam rá. Az aggodalom halványan derengett a tekintetében.
- A lényeg, hogy rendbe gyere, mielőtt komolyabb bajod lesz. A kialvatlanság nem játék, de az emberek sokszor nagyon alábecsülik.
- Tudom. - motyogtam a palackra szegezve a tekintetem.
- Akkor ezt megbeszéltük! Szedd össze magad, és menj haza! Elvigyelek, vagy tud jönni érted valaki?
- Meg tudom oldani, köszönöm! – Gerire gondoltam, de mióta összevesztünk – már ha lehet annak nevezni – nem beszéltem vele. Most sem mertem hívni. Féltem a kérdéseitől, és egy múltkorihoz hasonló helyzettől.

A bolton kívüli világ rontott az állapotomon. Irritált a járdán hömpölygő tömeg, a nyomorgó emberek a buszon, izzadtságtól bőrömhöz tapadó ruhám.
 Sírni lett volna kedvem, de nem engedhettem meg magamnak, hogy összeomoljak mindenki szeme láttára.
Útba ejtettem egy gyógyszertárat is bármiféle altató után érdeklődve. Lehetőségeim természetesen a vény nélkül kapható készítményekre korlátozódtak. Ezek többsége gyógynövény alapú volt, nem fűztem hozzájuk sok reményt, de azért elvittem egy dobozzal abból, amit a gyógyszerész ajánlott. Egy próbát mindenképp megért.

2019. szeptember 10., kedd

Neil Gaiman Amerikai istenek

NEIL GAIMAN
AMERIKAI ISTENEK
Fülszöveg

Szörnyű ​vihar közeledik…
Árnyék három évet töltött börtönben, közben mindvégig csak azt a pillanatot várta, amikor végre hazatérhet szeretett feleségéhez, hogy együtt új életet kezdjenek. De mielőtt találkozhatnának, szabadulása előtt néhány nappal a felesége autóbaleset áldozata lesz. Árnyék élete romokban hever, és ekkor a sors egy különös idegennel hozza össze, aki Szerda néven mutatkozik be, és furcsa módon sokkal többet tud róla, mint ő saját magáról.
Szerda munkát ajánl neki, és miközben az események egyre váratlanabb fordulatokat vesznek, Árnyék kénytelen lesz megtanulni, hogy a múlt sohasem hal meg igazából. Mindenkinek, még az ő szeretett Laurájának is voltak titkai, és az álmok, mesék, legendák sokkal valóságosabbak, mint azt korábban gondolta volna. Árnyék számára egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a mindennapi élet nyugodt felszíne alatt különös vihar tombol. Egy háború, amelynek tétje nem más, mint Amerika lelke. Egy háború, amelynek Árnyék hirtelen a kellős közepén találja magát.

Meglepő módon a sorozatot hamar ledaráltam, nem számítottam rá, hogy megfog egyetlen mozzanata is, de így történt.
Mikor megtudtam, hogy könyv is létezik belőle, felkerült a képzeletbeli "egyszer el szeretném olvasni" listámra, de ennyiben ki is merült a dolog. Később a Könyvfesztiválon már nem tudtam otthagyni, viszont csak jóval később kezdtem bele, és nem rég fejeztem be a könyvet.
Azóta a sorozat második évada is napvilágot látott, igaz még nem néztem meg, mert mindenképp szerettem volna befejezni a könyvet előtte.

Megfilmesített könyveknél örök kérdés a melyik borító tetszik jobban az eredeti vagy a filmes? Ebben az esetben határozottan kijelenthetem, hogy a filmes.

Rögtön az elején leszögezném, hogy ez a történet nem csak hogy hosszú (630, igaz olvastam már idén ennél hosszabbat is), de lassú, hiszen szereplőink borzalmasan sokat utaznak. Másrészt, egy összecsapás is hosszadalmas előkészületeket igényel. Ezt tudnám egyedül negatívumként említeni, talán nem mindenki szereti az olyan könyveket, aminek lassú a cselekménye.

Ettől eltekintve azt kell mondjam élvezetes olvasmány volt. Azzal talán nem spoilerezek, hiszen a címből ki lehet találni, hogy ez a könyv istenekről szól.  hogy milyenekről?l A világ összes valaha létezőjéről, amiket mi magunk tápláltunk és táplálunk a mai napig azzal, hogy hiszünk bennük.  Akiket elfelejtettek és akiket ma éltetnek.
Olvasás közben eszembe jutott, annyi mindent felejtünk el mi emberek. Szokások és ünnepek, ha meg is tartjuk őket máig, merőben átalakultak. A filmből emlékszem egy jelenetre. Árnyék és Szerda egy Easter nevú nő partiján voltak (illetve egy istenén aki akkor éppen Esternek nevezte magát). A nő hangoztatta, a körülményekhez képest jól meggy a sora, hiszen évről évre, ajándékokat és csokit és nyuszit adnak az emberek egymásnak a nevében. Szerda viszont felhívta rá a figyelmét, ez igaz, de a valódi lényét, azt amit valóban köszönhetnek neki elfelejtették. A tavaszt! Mi lenne velük, ha elvennék tőlük a tavaszt?
(Zárójelben megjegyzem nem csak a Húsvét jutott erre a sorsra, hanem a Karácsony is. Minden a tárgyak, ajándékok körül forog).

Imádtam, hogy minden modern dolog külön istent kapott, az autók, a média, csak hogy néhányat említsek, (de vajon meddig éltetik őket az emberek, és mikor kerülnek az ő helyükre is mások?)

Ami a karaktereket illeti, érdekes mód, szinte mindenkinek volt olyan pillanata mikor szimpatikusnak találtam, vagy együtt éreztem vele. Mindenki, még a mellékszereplők is, kerek egészek. Igazából, nem is vagyok biztos benne, létezhet-e ebben a könyven az a kifejezés, hogy "mellékszereplő" hiszem mindenki akivel Árnyék kontaktusba kerül apró darabkája egy hatalmas kirakósnak, úgy, hogy elsőre nem is gondolná az ember. Más szóval, meglepetésekben nem volt hiány.

Ó, és még egy dolog a filmmel kapcsolatban. Igen, ami a képernyőn furcsán néz ki, leírva is az, ott a leginkább. És igen, más most tudnék olyasmiket mondani, amiben a könyv és a sorozat eltér egymástól, de nem teszem. Csak abban reménykedem, nem változtatják meg teljes mértékben az utóbbi végét.

Összességében tetszet, érdekes volt, talán mert nem igazán olvastam eddig hasonlót. Viszont tényleg csak azoknak ajánlom, akik szeretik a lassú történetvezetést.

2019. augusztus 28., szerda

Kávékalandok - MonChéri


Helyszín Mon Chéri Coffee Shop (Károly Krt. 12)

Online https://www.moncheri.al/en/

Ital Hosszúkávé, tiramisu torta

Ára 1170 Ft.




Egy   pesti barangolásom alkalmával találtam rá a helyre, szóval egyáltalán nem volt betervezve. És mennyire jól tettem, hogy bementem.

Kezdjük a kiszolgálással, amivel teljesen elégedett voltam. Sorban végig kérdezték, mit szeretnék, valamint, hogy erősebb vagy gyengébb kávéból szeretném-e az italt. (a tejet például kis papírpohárban kaptam a kávé mellé, hogy tetszés szerint adagolhassam).

Maga a hely, azonnal levett a lábamról.

Sötét árnyalatú színek domináltak (fekete, barna, zöld). Imádtam! Plusz megkaparintottam magamnak egy igazi kényelmes süppedős fotelt, ami olvasáshoz tökéletesnek bizonyult (ha nem egy kávézóban lettem volna, teljesen belehajtogatom magam, de persze nem tettem).

A hátsó rész a legtökéletesebb munkára, tanulásra, vagy akár írásra. Talán furcsán hangzik, de ahogy körbe néztem az jutott eszembe, ezen a helyen tényleg tudnék írni.

De a kávéról még egy szót sem szóltam, annyira lekötött a hely. Erős volt, keserűség és utóíz nélkül. A sütemény krémes, tökéletesen illett hozzá (bár én hiányoltam belőle a kávé ízét, de ennek az otthoni recept az oka). Szuperül kiegészítették egymást.

A kínálat bőséges, hosszú percekig is vívódhat az ember, mire kitalálja mit szeretne (kávék mellett tea, shake és smoothie is kapható, hogy csak néhányat említsek, és akkor a süteményekről még nem is beszéltem). Az italok némelyike választható 300 vagy 400 ml-es kiszerelésben (természetesen elvitelre is).

Összességében ez a hely alkalmas könnyed beszélgetésre és munkára egyaránt. Szóval bátran ajánlom bárkinek, próbáljatok ki mindent, amihez csak kedvetek van.

2019. augusztus 9., péntek

Szaszkó Gabriella Beszélj hozzám!

SZASZKÓ GABRIELLA 
BESZLÉJ HOZZÁM (PENNINGTON - TESTVÉREK 2.)
fülszöveg
Amy ​Forester élete nem könnyű; úgy tűnik, senki sem érti meg tetteinek mozgatórugóit. Amy a híres íróval, David Penningtonnal él párkapcsolatban. A férfi nem olyan régen publikálta gyerekkori memoárját, amiből ország-világ számára kiderül, hogy Amy korábban az író bátyjával, Chrisszel járt jegyben. David testvére öngyilkosságát követően határozza el, hogy megosztja mindenkivel gyermekkora borzalmait, alkoholista édesanyjuk bántalmazásait és zűrös kapcsolatát Amyvel. 
Amy a rágalmazások után dönt úgy, hogy megírja a saját történetét, és elmélyed a múlt eseményeiben. Emlékeit a Pennington fiúkról egészen a megismerkedésüktől kezdi, majd elmeséli Chrisszel való kapcsolatát, és azt, hogy milyen is volt egy súlyosan önbántalmazó fiú és drogfüggő testvére mellett élni. Bár az írás ad némi megkönnyebbülést neki, de a visszaemlékezés és Chris halálának közelgő évfordulója feltépi a fájó sebeket. Vajon sikerül majd Amynek a felszín felett tartania Davidet? Túlélheti szerelmük a próbatételt? Egyáltalán lehetséges egy elvesztett személy árnyékában felépíteni egy párkapcsolatot?

Az első rész alatt tapasztalt feszültségnek ezúttal nyoma sem volt, helyette, nem is tudnám szavakkal leírni az érzést. Ez a kötet egy végtelenül tragikus szerelem története volt, legalább is én így tekintek rá, ugyanakkor teljes mértékben a kirakós egyik darabja.

Maga a borító sokban hasonlít a Maradj Velem! – hez. Eltekintve az óriáskeréktől, és attól, hogy a kék szín dominál, és persze nem utolsó sorban Amy ül a padon (akiről megjegyezném, hogy a könyvben szőke, a képen barna, ezért az én szemeim előtt is többnyire barnahajúként jelentik meg).

Ez a könyv is, az előzőhöz hasonlóan, két szálon fut.
A jelen szála hat hónappal az első könyv után folytatódik. Megjelent a Maradj velem, Chris és Amy egy párt alkotnak, ám egyikük sem készült fel arra, ami a könyv megjelenésével jár.
Előbbi kétségbeesett leveleket kap ismeretlen fiataloktól, akik hozzá hasonló családi körülmények között élnek, David azonban nem tud mihez kezdeni velük, hiszen saját elmondása szerint hogyan is tudna, mikor neki sem sikerült megoldania a problémáit.  Jó kérdés, hogy vajon David valóban felelősséggel tartozott ezekért az olvasókért? (Ebben az esetben szerintem a másik fél reakciója is teljesen érthető,hiszen attól remélnek segítséget, aki hozzájuk hasonló dolgokon ment keresztül).
Másfelől adott a kérdés. Íróként milyen mértékben tartozol felelősséggel az olvasóidért?
Amy a gyűlölködő levelek áradatára szánja válaszként a saját történetét. Mi az olvasók pedig a kirakós újabb darabját kaptuk meg.

A múlt Amy és Chris közös története.
A fiúk elkerültek Glens Falls-ból, Chirs New Yorkban egyetemista, Amy szintén, és csupán a véletlennek köszönhető, hogy újra találkoznak.  Lassan ismét felébred bennük a szerelem és a remény egy normális kapcsolatra. 
Ezt az idilli elképzelést azonban kimondatlanul is de David is megnehezíti. Hiszen évek teltek el a legutóbbi találkozásuk óta, a srác szinte kész férfi, nem taknyos gyerek. Ezáltal a kettejük közti kontraszt még inkább szembetűnő, nem csak Amy, az olvasók számára is.
Chris úgy tűnik a démonai rabja, bármennyire is igyekszik, képtelen szabadulni. Vele ellentétben David magabiztos, szenvedélyes, élvezi az életet!

Itt már nem a múltbéli tragédia feldolgozásán van a hangsúly, Amy egyszerűen elmeséli életének Chris-szel közös szakaszát.
 Bár cseppet sem féltem, de itt azért leírom, egyáltalán nem vont le az élvezhetőségből a tudat, hogy a történet egy részét már ismertem. Sokat adott hozzá, hogy más szemszögből láttam a történteket. Szóval ez egyáltalán nem az előző rész újra elmesélve! 

Nem tudok negatív karakterként tekinteni a lányra, sokan már sokkal hamarabb feladták volna azt a kapcsolatot, aminek ő tíz évig a részese volt. Mindent megtett azért, hogy Chirsnek segítsen, saját magát telesen háttérbe szorította. Bevallom, sokszor haragudtam ezért a férfira. Úgy éreztem csak azért mond dolgokat, hogy Amy békén hagyja őt.

Soha egyetlen percig sem vontam kétségbe, hogy Amy szerette a fiúkat, és segíteni akart rajtuk. A baj csupán annyi, hogy talán sosem fogja ismerni a teljes igazságot a Pennington családról.  Egyikük sem beszél róla, ha mégis elmeséltek egy-egy történetet, biztosra vettem, millió más maradt még kimondatlan. Hozzájuk képest Amy buborékban nőtt fel (amiért félreértés ne essék nem hibáztatom. Sőt, ő élt normális életet).

A harmadik résszel vártam egy darabig. Tudtam, hogy a neheze még csak most jön. Igazam lett. Hamarosan jövök a Vigyázz rám véleménnyel!

2019. augusztus 8., csütörtök

Huszonharmadik fejezet

- Szia! – úgy nézett rám, mintha attól tartana, bármelyik pillanatban összeeshetek. - Mi van veled? Elég rosszul nézel ki. Hosszú volt az éjszaka? – erőtlen vicc volt, nem is mosolyogtam rajta. A kezemben szorongatott kulcsot bámultam.
- Csak … - nem tudtam hogyan mondjam el. Lehet ezt egyáltalán valahogy?
- Gond van? Ez nem másnaposságnak tűnik. Felismerem azt is.
- Tudom. – nem mertem a szemébe nézni, de éreztem, hogy ő minden rezdülésemre figyel.
- Nem akarsz bejönni, beszélni egy kicsit? – óvatosan közelebb lépett. Kezébe vette a kulcsot szorongató kezem. Melegek voltak az ujjai, az enyémek hidegek akár a jég.
- Ráérsz? – rápillantottam, s a tekintetéből áradó aggodalom mellbevágott.
- Neked mindig. – eresztett meg egy gyenge mosolyt. Viszonoztam. Belesajdult a szívem.
Beléptem, s a tekintetem automatikusan azonnal a tévére tapadt. Halkan szólt a zenecsatorna heti top listája.
Éreztem, hogy Geri figyel. Becsukta utánunk az ajtót és várt, miként cselekszem. Énem egy része el akart rejtőzni a tekintete elől, a másik viszont ki akarta önteni a lelkét. De vajon elfogadná? Megértené? Hogyan nézne rám ezek után?
- Gyere, igyunk valamit! – Keze finoman a karomra fonódott, hagytam, hadd vezessen a kanapéhoz. Erőtlenül rogytam le a párnák közé. Idegennek tűntek a mozdulataim, amíg a térdeimet magam alá húztam.
- Valami erőset, ha lehet! – szóltam neki, miközben a kézfejemmel dörzsöltem a szemeimet, próbálva felitatni a könnyeimet. Nem akartam, hogy lássa őket.
Hallottam, hogy poharak csörögnek, majd a hűtőajtó csukódik. Szipogva figyeltem a tévében villódzó képeket. Éreztem, hogy besüpped mellettem a kanapé, majd figyeltem, ahogyan tölt mindkettőnknek. Láttam a pillanatot, mikor megállt a keze a poharam felett. Letett az üveget az asztalra. Akkor tudtam, észrevette, hogy valami nincs rendben.
- Heterokrómiám van. – előztem meg a kérdést.
- De…ez mégis…
- Régóta, gyerekkorom óta. Nem is emlékszem mi történt pontosan, talán valami idióta játék közben valaki véletlenül szemen ütött.
- Miért nem mondtad? Basszus évek óta ismerlek. – neheztelést hallottam a hangjában, amitől csak rosszabb lett az egész.
- Gyerekként szégyelltem, sosem tudta senki, állandóan barna kontaklencsét hordtam mindenhol. Aztán berögzült ez a szokás.
- A szemüvegednek is ehhez van köze?
- Kontaklencsét csináltattam, ezért hagytam el azt a színes borzadványt. Sokszor zavart a szemüveg, hát gondoltam belevágok, meglátjuk hogy tudok bánni a lencsékkel. – a lelkem szinte belehasadt a könnyed hangnembe.
- Ostobaság volt elrejtened. Gyönyörű! – Zavartan elkaptam a tekintetem, pedig annyira könnyű lett volna beletemetkezni a pillanatnyi szívet melengető érzésbe, még ha hamis is volt. – De nem ettől viselkedsz így, ugye?
Minden előzmény nélkül közelebb csúsztam hozzá és a vállára hajtottam a fejem. -  Mi történt?
 Mélyeket lélegeztem az ismerős illatából. Lehunytam égő szemeimet. Az arcom a válla és a nyaka közti hajlatba rejtettem. Tudtam, hogy vár, és nem engedne el, válasz nélkül.
- Lívia… - annyira szelíden mondta ki a nevem. Megszakadt a szívem.
- Emlékszel a múltkori félresikerült egyéjszakás kalandomra? – vágtam bele néhány percnyi hallgatás után, még mindig kerülve a tekintetét.
- Igen? – hangsúlya elárulta, semmi jóra nem számít. Meglepett, hogy emlékezett a hetekkel korábbi beszélgetésünkre.
- Hát előkerült. – sóhajtottam, a sötétzöld üvegen legördülő páracseppeket figyelve.
- Mi köze ehhez az egészhez? – értetlenkedett. Éreztem, ahogyan megfeszül a teste.
- Azt kérte találkozzunk, aztán Pozsonyba vitt. – fészkelődtem, hogy kicsit távolabb kerüljek tőle. A testem reagált a belőle áradó feszültségre. Kérdés nélkül töltöttem még egy italt mindkettőnknek.
- És te csak úgy szó nélkül mentél vele? – nem sokkal ezelőtt tanúsított együttérzése, pillanatok alatt elpárolgott. Felháborodás árnyalta szavait.
- Megörültem annak, hogy egyáltalán hallok felőle. – szégyenkezve lehajtottam a fejem, és tördelni kezdtem az ujjaimat.
- És mi történt?
Válasz helyett ledöntöttem az italom. Grimaszba torzult tőle az arcom, majd töltöttem is a következőt.
-   Ó… értem.
- Nem feküdtem le vele, ha erre gondolsz! – vágtam rá hevesen. A tekintete elárulta, pontosan erre gondolt.
- Miért, mire gondoljak? – kérdezett vissza higgadtan, közben pedig a tekintete végig fogva tartotta az enyémet.
- Hagyjál már a marhaságaiddal! – förmedtem rá. – Nem azért jöttem!
Lecsaptam a poharat az asztalra, és töltöttem magamnak még egyet. Ő a sajátjához hozzá sem nyúlt még.
- Akkor miért jöttél? Bármiben segítek, de ahhoz el kell mondanod!
- Miért akarsz mindenről tudni? – támadtam le.
- Te jöttél át. – mutatott rá. -  Gondolom azért, mert el szeretnél mondani valamit. Nem a semmitől lesz ilyen zaklatott az ember. Valami történt veled Pozsonyban, de nem vagy hajlandó elárulni. Miért nem? Mitől félsz Lívia? Attól, hogy nem segítenék neked?
- Attól nem. – leheltem könnyes szemmel.
- Akkor? Tőle?
- Nem…nem tudom. – Elfojtott morgást hallatott, ujjait ökölbe feszítette, majd kinyújtotta. A türelme végén járt, akkor csinálta ezt.
- Akkor...nem értem…. – értetlenül csóválta a fejét, miközben megitta a feles pohárba töltött italt.
Tudtam mi játszódik le benne, hiszen nem csak ő ismert engem. Higgadtnak mutatta magát, de valójában majd megőrült a tudatlanságtól. Mit tehettem volna? Elmondani mindent, az ostobaság lenne. Mellesleg veszélyes is. Ki tudja, hogyan reagálna rá. Szabad-e egyáltalán beszélnem? Tartozok neki ennyivel! De mi lesz, ha csak bajba sodrom…
- Családi hátteredről beszéltél neki? – törte meg a kínos csendet.
- Nem. Csak a könyvről.
- Szóval mentor féle. – kelletlen sóhaja elárulta, egyáltalán nincs megelégedve a fél igazsággal. Valósággal égetett a tekintete.
- Ne haragudj, de erről nem tudok beszélni…nem lehet.. – italba fojtottam a mondat végét. Nem mertem a szemébe nézni.
- Mindent el lehet mondani. Ezzel nem etetsz meg! – csóválta a fejét. Úgy járt rajtam a tekintete, mintha árulkodó nyomot keresne, amiből bármiféle választ kicsikarhatna.
- Nem etetlek….– motyogtam. Úgy éreztem szét szakadok. A saját tétlenségem könnyeket csalt a szemembe.
- Úgy tűnök, mint aki nem érti meg, amit mondasz neki? Ha így lenne, át sem járnál hozzám! Egyáltalán mit tett veled ez az ember, amiért ennyire kiakadtál? Bántott? Ezt nem akarod elmondani?
- Nem bántott. – ráztam a fejem, pedig nem volt igaz. Úgy bántott, mint senki ezelőtt.
- Akkor mi az a szörnyű dolog, amit nem tudsz nekem elmondani?
Felálltam, hogy kisétáljak, de az ajtóig már nem jutottam el. Elkapta a karom, és visszanyomott a kanapéra.
- Engedj el!- hiába fészkelődtem, esélyem sem volt. Felült velem szembe a dohányzóasztalra, keze a tenyerembe simult.
- Mondd el, mi a probléma! Tudom, hogy valami történt. Kényszerített…bármire? Erőszakoskodott veled? Ne menjünk el a rendőrségre? Elkísérlek, ha szeretnéd!
- Azt ne! – A tenyere alatt megfeszültek az ujjaim. Onnan nem szabadulnék, addig, míg válaszokat nem adnék, a kérdéseikre.
- Csak… hülyeségeket mondott, amitől kiakadtam. Nem felejthetjük el ezt az egészet? – könyörögtem. Éreztem, hogy végigfolyik a könny az arcomon. – Túl leszek rajta, csak kérlek, ne forszírozd a témát!
- Ha te eltudod…. – a lemondó sóhaj jobban fájt, mint addig bármi. Mindig ott volt nekem, bármit elmondhattam neki... de ezt nem.
- Hagyj elmenni és kész!
- És mit fogsz csinálni? Mert jelenleg úgy látnom, nem logikus lépésre készülsz.
- Attól félsz, hogy begyógyszerezem magam? – kérdeztem felháborodva. Kihúztam a tenyerem az övből.
- Például. – biccentett. Szőkésbarna tincsei a homlokába hullottak.
- Hát ez jó…. – gúnyos horkantást hallattam.
- Leültél, aztán döntötted magadba a piát, sosem láttalak még ilyennek.  Menjünk el a rendőrségre!
- Dehogy megyek én a rendőrségre! – elfordítottam a tekintetem néhány pillanatig a tévé felé, ahol éppen Miley Cyrus himbálózott egy hatalmas golyón.
- Miért nem? Mitől félsz?
- Semmitől. – vetettem oda felháborodva, elszakítva tekintetem a villódzó képernyőről. Mióta ismertem Gergőt, sosem láttam ilyennek. Düh és csalódottság keveredett a vonásaiban.
- Akkor miért nem akarsz elmenni? – erőlködött, én pedig a csendben rájöttem mennyire belefáradtam vele való hadakozásba. Mindketten a saját magunk igazát fújtuk, újra meg újra. Sosem lesz vége.
- Miért nem akarsz elengedni?
- Mert a barátod vagyok. A barát akkor is segít, ha a másiknak nem jó, azért van.
- Akkor csak azt engedd meg, hogy… - szipogva félre kaptam róla a tekintetem, mert énem egy része bármit megadott volna azért, ha elmondhatja mindazt a borzalmat, a mi a lelkem nyomta.
 Mellém ült, és átölelt. Biztonságérzetet adott, mintha a körém fonódó karjai megvédhettek volna minden rossztól.
- Innen te döntöd el, merre akarsz menni. Én, itt vagyok, ha szükséged van rám.
- Ezt sosem fogom neked elfelejteni. – fáradtan rá mosolyogtam, majd lassan felálltam. Ahogy becsuktam magam után az ajtót, még láttam, ahogy újabb italt dönt magába.

2019. augusztus 1., csütörtök

Anime -Yuri on ice

Bevallom halogattam az anime megnézését. Nem az tartott vissza, hogy yaoi-ról van szó (férfi homoszexualitást tartalmazó mű) egyszerűen nem érdekelt. Aztán rászántam magam, és azonnal beleszerettem.
Fikarcnyit sem értek a korcsolyához, de imádom nézni, bár egy jó ideje nem hódolok eme szokásomnak. Egyszer viszont,  még általános iskolásként volt lehetőségem elmenni a 2004-es Eb-t amit nálunk rendeztek, és pont a férfiak rövidprogramját néztük meg. A megnyitóból semmire sem emlékszem (tömeg lévén nem láttam sokat) csak annyi maradt meg bennem, hogy a magyar versenyző a James Bond zenéjére mutatott be koreográfiát). 



De vissza az animéhez!

A történet röviden Katsuki Yuri japán műkorcsolyázó, elbukja a Grand Prixet ennek következtében pedig úgy dönt visszavonul, hazautazik Japánba. Úgy érzi mindennek vége, így előtte a feladat, ki kell találnia, hogyan tovább. 
Otthon aztán egy gyerekkori barátjának elkorcsolyázza példaképe Victor Nikiforov egyik koreográfiáját, amit három kislány levideóz és feltölt a netre! Ez persze Victorhoz is eljut, elutazik Yurihoz, majd felajánlja neki, hogy az edzője lesz a srác utolsó szezonjában.

Kezdésnek, sem mehetek el szó nélkül a zene – pontosabban – az opening mellett (KATT IDE). Hát az valami fenomenális! 

Érdekes, hogy a versenyre való felkészülés helyett jobban kidomborodik Yuri karakterfejlődése.
Kezdetben önbizalom hiányos, néha kövérkésnek ábrázolt srác aki végül megtalálja a saját hangját, erejét, persze idáig rögös út vezet, amit szintén nem spórolnak ki a történetből. Nem csak a verseny előtti összeomlásának leszünk szemtanúi, hanem magának a fizikai felkészülésnek is. Kicsit alkalmunk nyílik belelátni, hogy egy verseny nem csupán fizikai erőnlétet, de lelki egyensúlyt is igényel. 

Yuri mellé megkapjuk Yuriot (akit amúgy szintén Yurinak hívnak, de hát valahogy különbséget kell tenni kettejük között, ezért ez a nevet aggatják rá). Ő az a korcsolyázó, aki még csak 15 éves, de már Victor utódjaként utalnak rá. Eleinte úgy gondoltam, belőle lesz majd a nagy rivális, aki pikkelni fog Yurira, vagy csak simán gyötri, mert gyengének tartja. Ehelyett, végül Yuri lesz az aki miatt Yurio még keményebben kezd el edzeni. Persze a motiváció Katsuki részéről nem tudatos, ő a saját démonaival küzd.

Nem csak az ő, minden a versenyek során megismert korcsolyázó gondolataiba bepillantást nyerünk, aktuális darabjuk kapcsán, így az előadás mögött meghúzódó érzelmekkel is tisztában leszünk, ami szerintem kifejezetten jó húzás volt. Élőbbnek éreztem tőle a többi versenyzőt.

Victor Nikiforov kezdettől fogva nagy hatással volt rám. Ő tekinthető az anime tökéletes pasijának, hiszen vonzó, sikeres és olyan mindenkivel könnyen összebarátkozó személyiség. 
Az első részben ő az érinthetetlen, sztár, Yuri rajongásának tárgya! Később a sorozat többi részében ez szép lassan eltűnik. Tetszett, hogy az alkotók senkit sem akartak tökéletesnek ábrázolni, illetve – ahogy már korábban is említettem – nem álltunk meg a korcsolyázóknál, egy picit beléjük láttunk.

Ha nem értesz a korcsolyához, az sem baj, Yuri sokszor „kiszól” nekünk nézőknek, és elmagyarázza az ugrásokat, lépéssorokat, vagy éppenséggel a Grand Prix pontozásának mikéntjét.

Végül szót kell ejtenünk a yaoi-ról is! Tény, hogy a definíción nincs mit magyarázni, arra azonban felhívnám a figyelmet, hogy ebben az animében semmiféle (!!) szexuális megnyilvánulás nincs, még akkor sem ha néha kinéz mondjuk egy csók. Az egész műben egy gramm testiség nincs, sokkal inkább az érzelmek dominálnak.
(Persze mindenki azt magyaráz bele mindenbe, amit szeretne).

Azt hiszem kezdő animéseknek is bátran ajánlom, azoknak pedig kifejezetten, akik magát a korcsolyázást kedvelik.

2019. július 29., hétfő

Saly Noémi Törzskávéházamból zenés kávéházba

SALY NOÉMI
TÖRZSKÁVÉHÁZAMBÓL ZENÉS KÁVÉHÁZBA
SÉTA A BUDAPESTI KÖRUTAKON


A Népszabadság megboldogult Budapest mellékletében 2002 tavaszán cikksorozat indult a Nagykörút régi kávéházairól. Alig vágtam át a Ferenc körútról a József körútra, már rugdalózott bennem a vágy: körbejárni az egészet! Budát is, a Kiskörutat is! De nem elsiratni, hanem igaz valójában megmutatni és föléleszteni nagyapáink és nagyanyáink, polgárok, iparosok, arisztokraták és bohémek jól bevált „napközi otthonát”… Így és ezért kerekedett ki ez a kávéillatú városmesekönyv. Szeretettel teszem kávésok, pincérek, hajdani, mai és leendő vendégek elé, újra létező márványasztalokra, gőzölgő csészék mellé. (Saly Noémi)

 Sajnos azt kell mondjam, az én sétám  több mint egy hónapig tartott. Ennek ellenére, minden pillanatát élveztem.
Olvasás közben sokszor eszembe jutott, bárcsak iskolás éveim alatt akadtam volna rá erre a könyvre. Sokkal színesebbé tette volna az irodalom órákat. Akkor minden író, költő csupán papírra nyomtatott kötelezően megtanulandó szöveg volt számomra. Mostanra viszont, a „sétának” hála, létező személyekké lettek. Másképp tekintek rájuk, mint akkor.

Minden történelem, Budapest és kávé szerető embernek el kellene olvasnia ezt a könyvet. Még akkor is, ha nem szeretik a kávét. No nem azért, hogy ezután varázsütésre vágynak rá, hanem mert, betekintést nyerhetnek egy teljesen más világba. Nem csak abban az értelemben, hogy másik korba, maguknak a kávéházaknak is megvolt a külön kis világuk.
Társaságok csoportosultak kávézókba, asztalok köré. Ha azok a falak beszélni tudnának, annyi mindnet mesélhetnének nekünk! Sírnánk, nevetnénk, szerelmekről, vitákról és barátságokról hallanánk.

Nektek mit jelent a kávé?
Krudy Kávé szócikkéről az Álmoskönyben (ő a társaság szót írta mellé.)

 El tudjátok képzelni, ahogyan Móricz Zsigmond a Valéria teraszán eszi a görögdinnyét kenyérrel?
Tudtátok, hogy 1945-ben is rendeztek a fővárosban pincér-futóversenyt?
Hogy 1895-ben egy mérnök,  Hatsek Béla rendelt magának egy kis egyhengeres Benz autót, elhozva ezzel az első ilyen járművet Budapestre?
Aki olvasta Böszörményi Gyula Ambrózy báró eseteti sorozatát, annak ismerős lehet, Tarján Vilmos neve. Az itteni felbukkanása okozta számomra a legnagyobb meglepetést, de korántsem az utolsót.

 A kávézókba ember is kellett. Lehetett tanulni, méghozzá A Budapesti Kávésok Ipartestületének Szakirányú Tanonciskolájában. Hit és erkölcstan, magyar nyelv és üzleti levelezés, német, francia, földrajz, sütés, borászat, kávéismeret, ipari könyvvitel és költségvetéstan, hogy csak néhányat említsek. Aztán vizsgát tettek, aminek eredményeként kávéssegédi oklevelet kaptak.
(Kérdem én, ma mi kell ahhoz, hogy valaki egy kávézóban dolgozzon?)

Minden amit itt leírtam, egy nagyon kicsi szelete annak, amit ettől a könyvtől kaptam.  Úgy érzem gazdagabbá váltam általa.

Maga az olvasás nagyon megnyugtató volt. Beszippantott, egy olyan burkot vont körém, ami kirekesztett minden mást.
A szerzőnek hála egy olyan utazáson vettem részt, amit újra és újra át akarok élni.

2019. július 16., kedd

Huszonkettedik fejezet

Utána fordultam, de már nyoma sem volt. Fásultan sóhajtottam, majd én is visszafelé indultam. Gépiesen, egyik lábam a másik után téve, érzelmektől és információktól zsibbadtan. Körülölelt a könyvtárakra jellemző csend ült, a varázsnak nyoma sem volt. Nem éreztem késztetést, hogy bevegyem magam a titkokkal és tudással teli sorok közé.

Lehunyt szemmel élveztem hirtelen előbukkanó a nap kellemesen meleg sugarait a bőrömön, mikor percekkel később kiléptem az utcára. Igyekeztem magamba szívni a napfényt annak minden pozitív hatásával együtt, háttérbe szorítva az utca zaját, a saját dübörgő gondolataimat.
Az egyik felem szívesen időzött volna a váratlanul kellemes időben, a másik vissza akart jutni az albérletembe.
Telefonon taxit hívtam, majd az utcát fürkészve várakoztam. Felfoghatatlanok voltak számomra Viktor szavai. Mégis miféle nézeteltérésbe keveredhetett az Ördöggel? Jézusom! Hittanon tanultam vallási dolgokról utoljára. Igaz, gyerekkorom óta nem jártam templomban, és mélyen vallásosnak sem mondtam magam, mégis megdöbbentem azon, mennyire természetesen mondta ki a nevét. Mintha egyszerűen tudná, hogy létezik. Abba már végképp nem mertem belegondolni miféle lény lehet ő.
Amint a sárga taxi lefékezett az út mellett, a járműhöz siettem, s bevettem magam a hátsó ülésre.
- Van rá lehetőség, hogy megvár a szálloda előtt, aztán kivisz az állomásra? Szeretném elérni a pesti vonatot. – kérdeztem miután megmondtam a pontos címet a sofőrnek.
- Megoldható, persze. Nyaralni jött Pozsonyba? – kérdezte az visszapillantóba nézve, miközben visszasorolt a forgalomba.
- Nem…csak munka ügyben… - összeszorult a torkom. Más helyzetben, talán boldogan beszélgettem volna vele, de akkor nem lettem volna képes kedélyes csevegésre. Istenem! Ha ezt tudtam volna, Viktorról már a bárban sikítva menekültem volna előle!  Kezembe ejtettem az arcom, némán magamat átkozva. A rádióból éppen a délutáni kívánságműsor hangjai szóltak. Romantikus film betétdala töltötte be a teret. Keserű íz öntötte el a számat, a rám törő emléktől. Mennyire vágytam rá, hogy ott a parkban megcsókoljon. Máig emlékszem a csalódásra, amiért nem történt meg.
- Megérkeztünk! – összerándultam a férfi enyhén sürgető hangjától. Ki tudja mióta állhattunk az épület előtt, míg én elvesztem a gondolataimban.
- Azonnal jövök! - szálltam ki az autóból, majd egyenesen a főbejárathoz siettem, aztán a szobámba.
Kevéske holmimat, alig néhány perc alatt összeszedtem, tettem egy gyors kitérőt a fürdőszobába. Fekete ruhámat, cipővel együtt, amit minden bizonnyal tőle kaptam ott hagytam az ágyra kiterítve. A személyzet majd gondoskodik róla.
- Segíthetek? – emelte rám tekintetét egy férfi a recepciós pult mögött, mikor leértem. Az előcsarnokban szerencsére alig lézengett néhány vendég, így hamar elintézhettem a dolgom.
- Kijelentkeznék! – erőltetett mosoly feszült az arcomon. A férfi mozdulata, míg leütött néhány billentyűt végtelenül lassúnak tűnt.
- A számlát, és minden egyebet rendeztek. Remélem, viszont látjuk még!
- Hogyne!- udvariasan biccentettem, majd visszaadtam a kulcsot és kisétáltam az ajtón. Ott aztán egy pillanatra megálltam egy mély lélegzetre. Bármit megadtam volna azért, megszökhessek a saját életemből, amíg elrendezem magamban a történteket. Hirtelen túl sok lett minden. A fejemben egymást kergető gondolatok, a kimerültséggel keveredő kétségbeesés és bizonytalanság.
Egy hang azt súgta, hogy Viktor gondoskodott a szállásról. Hogyan lenne ez lehetséges? Hiszen, csak nem rég döntöttem el, hogy haza utazom. Mi van, ha most is figyel?
Az ajtón kilépve távoli, éles dudaszóra kaptam fel a fejem. Egy gyalogos sietett át a zebrán a piros jelzés ellenére.
- Tényleg gyors volt! – jegyezte meg a sofőr, amint odaértem az autóhoz. Addig ő is a mobiljába temetkezett.
- Nincs sok holmim. – pillantottam a lábamnál heverő táskára, majd őt megelőzve kinyitottam az ajtót és visszaültem a hátsó ülésre.

A pályaudvarig vezető utat, csendben tettük meg, háttérben a rádió zümmögésével.
- Készüljön fel rá, hogy szigorúbb lesz az ellenőrzés - szólt hátra pillantva, egy pirosnál. - Hihetetlen… pont egy ilyen helyen, ahol mindenki látja! Hónapok óta spórolok, hogy oda vigyem a feleségem oda vacsorázni. Hétvégén lesz az évfordulónk.
- Gratulálok! - préseltem ki magamból, egy vérszegény mosoly kíséretében. Bánkódott a helyzet miatt, én viszont nem tudtam együtt érezni vele. Örültem, mert így legalább életben maradtak mindketten.
   Bármit megtettem volna azért, hogy eltűnjön belőlem ez a kínzó érzés, amit a szavai keltettek bennem, de nem tudtam mit tegyek. Egyre inkább erősödött bennem az érzés, hogy az én lelkemen szárad több száz ember halála.

Mikor megálltunk az állomás épületénél, erőt kellett gyűjtenem, hogy kiszálljak a kocsiból. Nehezemre esett a mozgás, mintha az egész testem ólomból lett volna.
Kifizettem a viteldíjat, majd megvártam, míg elhajt, csak aztán indultam el.
Azt hittem, az emberek arcán kétségbeesést látok majd, de nyoma sem volt ilyesminek, bár a rendőrök jelenléte feszültséggel töltött el. Tisztában voltam vele, hogy keresik a felelősöket, ugyanakkor, abban is biztos voltam, hogy nem találják meg őket. Egyedül én tudtam ki az, mégsem tettem semmit. Ha elmondanám ami történt, ki hinne nekem? Ráadásul, én sem tudom mi játszódott le az étteremben. Bizonyítani sem tudnék semmi, sőt, még magamat is bajba keverném.
Pénztár helyett automatából vásároltam jegyet, majd azonnal felszálltam a vonatra, ami már indulásra készen várakozott a vágányon. Ablak melletti ülésre ültem, a táskámat a lábamnak támasztva.
Szerettem volna azt hinni, hogy amint visszatérek Pestre magam mögött hagyom a történteket, de tisztában voltam vele, hogy nem így lesz.
 Mi lett volna, ha nem megyek el az étterembe? Istenem mekkora bolond voltam! Izgatottan szaladtam Viktorhoz, mint valami ostoba kislány. Ki tudja, ha nem így történik, talán az a sok ember még élne.
Könnyek futották el a szemem, mikor a szerelvény végre kigördült az állomásról.
 Sikertelenül próbáltam elrejteni az arcom. Bárcsak ne jöttem volna el! Bárcsak sosem ismertem volna meg őt!
Zsongott a fejem, a magamba fojtott érzésektől. Elvesztettem az időérzékem, a környezetemben történteket is csak tompán érzékeltem. Utasok jöttek, mentek, beszélgettek körülöttem. Valaki rálépett a lábamra, mikor leült a mellettem lévő ülésre. Talán legyintettem, nem törődöm módon, de többre nem méltattam. Lehunyt szemmel próbáltam a vonat ütemes kattogására koncentrálni, hátha megnyugszom tőle, de az átélt események képeit nem tudtam kiverni a fejemből. Átélt pillanatok váltották egymást lehunyt szemhéjamon.

Keletiben a vonatról leszállva elkapott a szédülés. Egy idegen mögöttem lépkedő utas nyúlt utánam, egy lépéssel félre vonva a leszálló tömeg útjából.
- Jól van? – zavartan néztem a fekete hajú nő aggódó tekintetébe.
- Persze! – ütöttem el mosollyal pillanatnyi ijedtségem. Tekintete azonban elárulta, nem hisz nekem. Nem is hibáztattam érte. Égtek a szemeim, és gyengének éreztem magam.
- Biztos? – ahelyett, hogy elengedett volna, ujjait szorosabban a karomra fonta.
- Hogyne! Csak kicsit hosszú volt az út. – mosolyogtam, közben finoman kihúztam a kezem a szorításából. Ő csak biccentve tudomásul vette, majd indult is a dolgára.
Semmi jelét nem láttam a Pozsonyban történteknek a pályaudvaron. Emlékeztem a néhány évvel korábban Párizsban történt merényletek híre futótűzként terjedt szét. A városban kelve több rendőrt, és más komolyabban felszerelt egységet is láttam. Nem értettem ezek hiányát, s azt is nehezen hittem el, hogy a hírek kevesebb, mint huszonnégy óra alatt ne jutottak volna el idáig.
Mintha egy átlagos tavaszi vasárnap lett volna. Hömpölygött a tömeg, egy turista csoport lelkesen fényképezte a pályaudvar szegleteit, amibe én igyekeztem nem belegyalogolni, miközben egy fiatal lány sietett el, hátán piros hátizsákkal, maga után húzva barna gurulós bőröndjét.
Bekúszott az orromba a gyros illata. Megkordult tőle a gyomrom. Tanácstalanul ácsorogtam a bódé előtt, vegyek, vagy ne? Arra sem emlékeztem, van-e otthon bármi ehető. Végül kértem egyet elvitelre, mellé egy erős kávét, és indultam a le a metróba.
Futólépésben ugyan, de elértem a járatot, helyet is foglaltam rögtön. Nagyot kortyoltam a kávéból, hogy legalább az ébren tartson. Az utasok körülöttem a telefonjukba, vagy netán egy könyvbe mélyedtek, esetleg kifejezéstelen arccal maguk elé.
Nem értettem mi történik. Kiáltani akartam. Van fogalmatok róla mi történt a világban?

Egyedül akkor könnyebbültem meg kissé, mikor végre beütöttem a kapukódot, és beléptem az udvara.
A másodikon valaki nyitott ablaknál zenét hallgatott, megint más valamit odaégetett a konyhában. Kesernyés égett szag érződött a levegőben.
Mintha hetekkel ezelőtt utaztam volna el. Viktor rajza még mindig a konyhaszekrényen hevert, de hamar a szemétben kötött ki.
Nem engedtem meg magamnak, hogy a gondolataim rabja legyek. Lecibáltam magamról a ruháimat, majd beálltam a zuhany alá. Nem segített. A lelkem mélyén tudtam  hogy ez nem helyes és vissza kellene térnem a mindennapokhoz, de fogalmam sem volt miként tegyem. Törölközőt csavartam magam köré, kislattyogtam a konyhán át a hálóba. Bekapcsoltam a tévét, végig nyomkodva az összes csatornát, az ágyon kuporogva, hírek helyett mindenhol csak a szokásos vasárnap délutáni műsorokat találtam.
Kikapcsoltam a készüléket, akkor belém mart a csend, csupán a saját gondolataim üvöltöttek a fejemben.
Megpróbáltam aludni egy keveset, de csak álmatlanul hánykolódtam. Elővettem a telefonom, de tanácstalanul bámultam a készüléket. Mégis kit hívhatnék fel ezzel? A szüleim nem tudtak volna segíteni, sőt, abban sem voltam biztos, hogy hinnének nekem.
Hirtelen ötlettől vezérelve próbáltam valami kívülállók számára elfogadható magyarázatot találni a szemszínemben bekövetkezett változásra. Több mint két óra böngészés és agyalás után sikerült összetákolnom egy szerintem elfogadható okot.
Mely szerint, heterokrómia alakult ki nálam egy a jobb szemem ért sérülés következtében, még gyerekkoromban, de sokat csúfoltak miatta, így egészen mostanáig barna kontaklencsét viseltem. Hogy miért gondoltam meg magam? Csak. Gyerekként sokszor kaptam ezt a választ, most a környezetem is érje be ezzel. Mi volt az a baleset? Ezt már nem maradt energiám kitalálni, de gondoltam, majd improvizálok, ha eljön az ideje.
Hivatalos verzió szerint ez egyfajta genetikai mutáció, amit okozhat betegség, vagy idegen test jelenléte, esetleg lehet szemet ért sérülés következménye.
Bármi jobban hangzott az igazságnál.
Egyelten pillanat elég volt hozzá, hogy a történtek visszatóduljanak a gondolataimba. Mintha az, hogy mással foglalkoztam, gátat vetett volna mindennek, ami eddig fojtogatott.
Elegem lett. Felkaptam a kulcsom, és kisiettem a lakásból. El akartam tűnni a négy fal közül, ám amint kiléptem a folyosóra, Geribe botlottam.

2019. június 29., szombat

Szaszkó Gabriella Maradj velem

SZASZKÓ GABRIELLA
MARADJ VELEM (PENNINGTON-TESTVÉREK 1.)
fülszöveg
David ​Pennington a saját szabályai szerint él: sikeres író és öntörvényű alak, aki mindenkit távol tart magától, a bátyját, Christ kivéve. David élete azonban teljesen felborul, amikor Chris, a sikeres manhattani ügyvéd öngyilkosságot követ el a saját lakásában. Látszólag semmi sem indokolja a szörnyű tragédiát, hiszen a testvére mindig rendezett életet élt, sikeres volt a munkában és a magánéletben egyaránt. 
David úgy dönt, megírja családjuk történetét, és megpróbál válaszokat találni Chris tettére. A nyugodt visszaemlékezést azonban bátyja volt menyasszonya, Amy megjelenése szakítja félbe. Ahogy David egyre mélyebbre merül a múlt sötét bugyraiban, és szembenéz a családjában történt szörnyűségekkel, Amy és ő egyre közelebb kerülnek egymáshoz… 
Túl lehet-e lépni a múlt sebein és fájdalmain egy új élet reményében? Fel lehet-e dolgozni egy szeretett testvér halálát? Lehet-e jövője egy olyan kapcsolatnak, mely egy ilyen tragédia árnyékában születik? 
Vajon David képes lesz lezárni a múltat, vagy örökre a szörnyűségek rabjává válik?


Legalább két éve el akartam olvasni ezt a trilógiát, és idén a Könyvfesztiválon be is szerettem mind a három kötetet egyben.
Neki is álltam, amint lehetett és kapásból meg is ijedtem ettől a könyvtől, ugyanis az első 90-100 oldal annyira lesokkolt, hogy egy nyomorult gondolatom sem volt (pedig nagyon is lekötött, be is feszültem tőle rendesen), bármennyire is szerettem volna papírra vetni valamit.
Egyszerűen úgy éreztem túl sok minden zúdult a nyakamba olvasóként. Chris váratlan halálhíre, majd  David visszaemlékezése, maga a felismerés, hogy milyen családban nőttek fel.

Ez nem könnyű történet. Sok olyan témát érint, amiről manapság nem beszélnek, vagy kényes kategóriába esik. Családon belüli erőszak (az alkoholista anya veri a gyerekeit), drogfüggőség és önbántalmazás.

Ebben a kötetben David áll a középpontban, mindent az ő szemén keresztül látunk
Először nem értettem miért kell minden kötetben más szereplőre helyezni a hangsúlyt, de mikor a végére értem, a gondolataim szinte sikítottak a kirakós többi darabjáért. Nem lehet ujjal mutogatni egy emberre, hogy ami történt kizárólag az ő hibája, még ha szívem szerint mindenért a fiúk anyját feszíteném keresztre, de erről majd később.

Két szálon fut a cselekmény.
Egy könyvbéli jelen, a Chris öngyilkosságát követő egy hét a temetéssel bezárólag. David ekkor kezd el írni, és feltett szándéka, a temetésig befejezni a memoárt.
A múlt pedig a „Kis Pennington” papírra vetett őszinte és fájdalmas visszaemlékezése.
A váltásokat ügyesen megoldotta a szerző. A múltban történek külön fejezetet kaptak, évszámmal ellátva. Mindezek ellenére, az egész történet egyben volt, egyszer sem éreztem hogy megtört volna a hangulat.

Ami a karaktereket illeti, sokáig Maggie Pennington volt minden rossz okozója. Úgy gondoltam, semmiféle indok vagy mentség nincs arra, amit tesz a gyerekeivel. Értem én, hogy nem éppen sétagalopp fiatalon néhány év különbséggel két gyereket is szülni, de ez nem mentség. Semmire.
Nem egyszer hangoztatta, hogy a szex csak tönkretesz egy nőt, s ezt megosztja a gyerekeivel is.
(Ha már itt tartunk, mik járhattak a nő fejében? Vajon igaza lesz Amy-nek és az anyjuk valami kicsavart beteg módon de mégis szerette a fiait?)

Az apa is sok kérdést vetett fel bennem. Nem értettem, miért nem hagyja ott a feleségét, mindenkinek csak jobb lett volna. Elég sok időnek kell eltelnie, mire elhatározza magát a válás mellett. Nagyszerű apának tartottam, aki imádta a fiait. Ugyanakkor nála azt éreztem, kicsit háttérbe szorult. David általában az anyjáról próbál mesélni a könyvben. Hangsúlyt kap mennyire fiatal volt, talán ezzel próbál indokot találni a nő bizonyos cselekedetére.
Bár ha jobban belegondolok, ha elvállnak, valószínűleg, Maggie-t ismerve biztosan nála kötöttek volna ki a gyerekek, azt pedig egyikük sem élte volna túl. Szóval, hiába hangzik borzalmasan, ez a felállás a kisebbik rosszat jelentette.

Megismerhettük Amy-t Chirs volt menyasszonyát, aki (sajnos) nem sok érzelmet váltott ki belőlem. Elkönyveltem az elhunyt régi és egyetlen igaz szerelmének. Ez a semlegesség az egész könyv során megmaradt. Nem ismertem eléggé ahhoz, hogy véleményt formájak róla.

Egyetlen pozitívumot tudok kiemelni, a fiúk közti mély kapcsolatot. Bármibe is keveredett David Chris mindig befogadta, törődött vele és vigyázott rá. Mindig. Gyerekként, képes volt a verést bevállalni az öccse helyett.
Az anyjuknak, ha mást nem legalább az erős testvéri köteléket köszönhetik.

Emellett hihetetlenül különböznek.
David lobbanékony, vad természetű élénk fantáziával megáldott karakter. A későbbi könyvekből kiderül, minden tettének célja az anyja bosszantása volt.
Chris vele ellentétben csendes, megfontolt, oltalmazó nagy testvér. Feszült, szinte lazítani képtelen, sőt talán az anyjától sem tud igazán elszakadni (de ez igazán a következő kötethez tartozik).
David gyerekkorától az írásban, később a drogokban próbál menedéket keresni a múlt elől.
Chris borotvapengéktől remél megkönnyebbülést.

Ez a könyv egyszerre volt borzalmas, lebilincselő és elgondolkodtató.
Aki bírja a komoly témájú regényeket, mindenképp tegyen vele egy próbát.

2019. június 17., hétfő

Könyvmoly nosztalgia - Kötelező olvasmányok

Gyerekként utáltam olvasni, egészen a Harry Potterig. Pontosabban míg általánosban az 5.oszály előtti nyáron a tanárom ajánlott olvasmányként nem említette a Bölcsek Kövét. Otthon pont kölcsönkaptuk a könyvet, hát gondoltam, nekiállok, ha már van.
Egy hét alatt ledaráltam a könyvet, és teljesen beszippantott, nyakig benne voltam. Anyutól megkérdeztem, elkezdhetem-e újra, de nemet mondott. Máig emlékszem mennyire rosszulesett akkor (bocsi anyu!). Igen, arra az egy hétre anno piszkosul büszke voltam, de az utolsó kötethez, már csak 4 nap kellett :)

Általánosban és szakközépben mindent elolvastam, akkor is ha nyöszörögve, de átrágtam magam, amin kellett. Kíváncsi lennék miket olvasnak a mai fiatalok, változott-e a lista, s ha igen, mennyiben?

Íme néhány olyan könyv, ami a mai napig megmaradt az emlékezetemben. Így vagy úgy.

Amire a mai napig emlékszem, hogy iszonyúan utáltam az Móra Ferenctől a Rab ember fiai.
Nem tudom miért szenvedtem vele ennyit, így fülszöveg alapján nem tűnik rossznak, plusz, ha jól emlékszem, egy rövid műről is van szó. Kíváncsiságból újra elolvasnám, csak hogy tudjam, mit utáltam gyerekként. Lehet egyszerűen lassú volt, nem kötött le eléggé (ez mai napig elég ok rá, hogy félretegyek egy könyvet).
Abban biztos vagyok, hogy nagyon sokáig tartott elolvasni, és nem csak nekem.


Egyik amit szerettem az Gárdonyi Géza Egri csillagok.
Bár a könyvet csak egyszer olvastam amikor kellett ( és a végén annyira szorított a határidő, hogy anyukám is olvasott fel belőle, hogy haladjak) szerettem a történetet, később pedig a filmet is többször láttam, sőt, mai napig ha tévében belefutok, kicsit mindig belenézek. Az örökös könyv vs. film témára kitérve, azt hiszem itt mindkettő egyformán jó volt. Persze eltérések itt is akadtak. Például ha jól emlékszem, a könyvben Gergő lovát Szürkének hívták, a filmben viszont Csillagnak (ne kérdezzétek miért emlékszem erre). Nem értem miért pont egy ló nevét kellett megváltoztatni, teljesen lényegtelen, csak arra volt jó, hogy legyen egy dolog, amit nem értek.

Szintén szeretem kategóriába tartozott Jókai Mór Kőszívű ember fiai
Ezt ha szabad mondanom, még az Egri csillagoknál is rosszabbul járt, mert itt csak egy bizonyos részt kellett elolvasnunk, és bár nem volt szerencsém a műhöz elejétől a végéig az a kevés is megfogott, a film pedig végképp. Erre emlékszem, hogy még általánosban kértem kölcsön nem is egyszer az osztályfőnökömtől videón (!) szerintem minimum négyszer láttam! Viszont ennek ellenére, csak mostanában került fel a "felnőtt fejjel újra szeretném olvasni" könyves listámra. Ami valahol nem is baj. 


Későbbi tanulmányaimból Edward Albee Nem félünk a farkastól című műve lett maradandó számomra.
Létezik filmen is, amit bevallom őszintén, csak a napokban láttam. Hogy miért lett maradandó, fogalmam sincs, talán mert nekem kellett kiselőadást tartanom róla irodalom órán, amire sokat készültem, és szerencsére mindenki elégedett volt vele. Plusz a végén a tanárommal együtt kellett néhány sort "előadni" belőle. Furcsa élmény volt.

Szintén általános iskolai élményem Antoine de Saint-Exupéry  A kisherceg
 Nem értettem, a rajzokat furcsának gondoltam. Jobban belegondolva az egészet nem értettem. Plusz az osztályfőnököm folyton ugyan azt az idézetet írta mindenki emlékkönyvébe (igen a mi időnkben még emlékkönyvet adogattunk egymásnak és a tanárainknak is akik örömmel írtak vagy rajzoltak bele). Viszont ez is rákerült a felnőtt fejjel újra szereném olvasni listára.

Szerintem nem én vagyok az egyelten, aki gyerekként nem értette,(vagy most nem érti) miért kell bizonyos könyvet elolvasnia. Nekünk ezeket sosem magyarázták el, csak év elején leadtak egy listát a várható kötelezőkről.
Félreértés ne essék eszem ágában sincs kétségbe vonni ezeknek a műveknek az értékét, mondanivalóját. Talán ki tudja én voltam annyira fura gyerek, hogy  nem sikerült a tanáraimnak olyan könyvet a kezembe adniuk, hogy a magaménak érezzem.

Ennyi lett volna ez a rövid bejegyzés. Köszönöm, hogy elolvastátok!

Várom a ti kötelező olvasmányos élményeiteket kommentbe a bejezés alá!
 Írjátok le mit szerettetek, vagy nem, volt-e olyan amit később is elolvastatok esetleg felnőtt fejjel.

2019. június 2., vasárnap

M. Robinson El Diablo

M. ROBINSON
EL DIABLO
fülszöveg
Könyörtelen voltam. 
Féltek tőlem. 
Feláldoztam magamat. Őt. Mindent…

Én magam döntöttem úgy, hogy olyan világban akarok élni, ahol többet érek holtan, mint élve. Rossz ember voltam – sosem állítottam mást magamról. Rengeteg dolgot tettem, amire nem vagyok büszke. Láttam sok mindent, ami belém égett. Fájdalmat okoztam sok embernek, s ezt nem lehet visszacsinálni.

Minden rajtam állt. 
Minden döntés. 
Minden parancs. 
Sosem számított, hogy mi helyes, és mi becstelen. 
Amíg nem találkoztam Vele. 
Addig védelmeztem, amíg a megszállottja lettem. 
De ki fogja őt megmenteni tőlem? 
Magától az ördögtől. 
A sors hozott össze bennünket. A végzetünk közénk állt.
Sötét és kegyetlen, domináns maffiózó érzékeny szerelme egy balerina iránt.

Facebookon egy csoportban láttam néhány idézetet a könyvből, akkor eldöntöttem, nekem ez kell. Eddig minden Rázós Könyv élményem felejthetetlen volt, izgalmas, intenzív. Úgy éreztem tökéletes arányban oszlanak el bennük bizonyos hangulati elemek, momentumok. Pont jó volt minden.
Az El Diablóval mindez megtört.

Kezdjük viszont azzal, hogy a borító szexi! Pedig emberünknek csak az arcát látjuk, és nem utolsó sorban, ruhában van (ami manapság ritka). Fontos szerepet kap viszont a nyakában lógó kereszt, valamint a csuklóján lévő karkötő.

Elsőnek a negatívumot emelném ki, pontosabban a szóhasználatot. Nem mindig éreztem indokoltnak az anyázásokat és egyéb obszcén szavakat. Nem arról van szó, hogy harmatlelkű lennék, egyszerűen csak nekem ez már súrolt egy bizonyos határt.

Ami magát a történetet illeti, éveket ölel fel, ami azt jelenti, hogy egy-egy fejezet között hónapok akár évek telnek el. Néha zavaró volt ez az ugrálás, de ügyesen megoldotta a szerző néhány mondattal, hogy úgy érezzem akkor is zajlott a szereplők élete, csak éppen semmi említésre méltó nem történt.

Fogalmam sem volt, mire számítsak. Volt benne egy adag félelem, hogy sablonos lesz a sztori, eleve adott volt hozzá minden. A veszélyes és szexi férfi és az ártatlan megtört lány (aki korántsem olyan gyenge, mint hittem, hogy lesz), nem először olvastam volna ilyet. Plusz egy adag „szabad-e nekem egyáltalán szeretnem őt?” is hozzájárult a kétségeimhez.
Ha egy mondattal akarnám jellemezni, azt mondanám, mesterien papírra vetett szappanopera (ha gyerekkoromban láttam volna hasonlót rákattantam volna).

Másfelől a fent említet érzelmi vívódás ezúttal Mr. Martinez karakteréhez volt köthető, ami meglepett, viszont érthető is volt, tekintve, milyen életet élt. Egy kegyetlen vadállat, de hát milyen legyen egy maffiafőnök?
Tetszett, hogy fiatalon találkoztunk a karakterrel. Azt első nagyából 150 oldalon megismerjük azokat a kritikus pontokat, ahol Alejandro elvesztett egy darabot a lelkéből, az emberségéből, és vált lassan El Diablová. (Mert miként az Ördög is angyal volt egyszer Martinez is volt szerető férfi.)

Lexi meglepően talpraesett, korántsem gyenge karakter. Azt kell mondjam, valamilyen értelemben erősebb mint a középpontban álló Martinez. A férfi a démonaival és az érzelmeivel küzdött végig, a lány ezzel szemben határozott személyiség volt, tudta mit akar, és ezért mindent meg is tett.
Akár csak Martineznél, nála is megtudjuk, milyen események, élmények hatására lett az aki. Ő is megjárta a maga poklát, ahol az egyetlen boldogságot a tánc jelentette számára.

Kettejük kapcsolata heves és szenvedélyes volt, egy hullámvasút (ami jobban mondva az egész könyvre igaz).
Viszont néha úgy éreztem lapossá vált a történet. A korábban említett szappanoperás érzést pedig a szeret, nem szeret, elhagylak, én meg elengedlek (de belepusztulok), mégis visszamegyek hozzád pillanatok adták.

Szóval jó volt, le is kötött, de valahogy mégsem volt a helyén. Nem értettem, hogyan lesz értelme vagy egyáltalán vége ennek a történetnek. Hiába az apróbb meglepetések, valami hiányzott.

Aztán eljött az utolsó néhány oldal, ahol akkora csavarral találtam szeme magam, amitől még most is eldobom az agyam, ha csak rá gondolok.
Egyetlen mondattól tökéletesen kerekké vált a történet számomra, plusz Alejandroról is bebizonyosodott, hogy ha valakit tényleg szeret évek múltán is gondoskodik róla a maga módján, nem számít mi történt.

Szép lezárást kapott, az utolsó néhány oldalt átható béke furcsának hatott a több száz oldalnyi feszültség és erőszak után.

Minden hibájával együtt szerettem, aki pedig szereti a hasonló erotikus, romantikus néhol akcióval átszőtt történeteket, mindenképp tegyen vele egy próbát!

A kötetben szereplő zenéket pedig IDE kattintva érhetitek el.

2019. május 29., szerda

El Diablo zenék

Ha valamit kihagytam, kérlek titeket komment formájában jelezzétek! 
Köszönöm!


Istók Anna Interjú

Az Éhes felhő a napot egyike volt azoknak a köynveknek, amivel sokáig csak szemezetem, hiába szerettem bele a borítóba, úgy gondoltam, majd egyszer megveszem. Végül ejött az a bizonyos egyszer, nekem pedig sorban gyűltek a kérdéseim, melyeket, Istók Anna volt olyan kedves és meg is válaszolt.
Íme az eredmény!

Mikor fogant meg benned a gondolat, hogy íni szeretnél? Emlékszel mi volt az első mű, amit papírra vetettél?
Első novellámat tíz évesen írtam A Szent Fiat címmel, és szert tettem vele 15 nyugatnémet márkára, no meg némi kényszeredett mosolyra a család részéről. Apám, aki a megrendelést leadta nekem az NSZK-ból, nem gondolta még akkor, hogy néhány hónap múlva írói karrierem következő állomása a Pajzán Toldi lesz, egy ötödikes gyerek klasszikusokat is megszégyenítő szókincsével. Az eset következménye egy osztályfőnöki intő lett attól az embertől, akivel húsz évvel később közösen kezdtünk neki írói pályafutásunknak a gödöllői Irkában.

Számtalan vers van mögötted. Mennyiben volt más megírni most ezt a regényt?
Hát a versírás lényegesen rövidebb idő alatt megvan, bár ez nem jelenti azt, hogy néha nem kotlok
2-3 évet is egy-egy versötleten. De nagyjából ugyanúgy ötvenezerszer át kell írni ezt is, azt is, mielőtt megjelenne.

Mi volt az alapötlet?
A regény alapja egy olvasónapló volt, mivel többnyire úgy olvasok, hogy ami megfog egy könyvben, azt kijegyzetelem. Így indult el az Éhes felhő is, amibe szervesen beleépültek a kedvenc könyveimből vett részletek, rezonálnak rá a szereplők életeseményei.

A cím mellett sem mehetek el szó nélkül. Különleges. Mennyire volt könnyű megtalálni a megfelelőt?
Kurva nehéz volt :). Azt szerettem volna, ha valahogy jelzi a gasztrotémát, ugyanakkor különleges jelentése is van, amit csak az ért meg, aki végigolvasta a regényt. Általában szeretek úgy adni címet a műveimnek, hogy az inkább hozzáadjon valamit a tartalomhoz, mint csak egy azonosító legyen, hogy na ez az a bizonyos történet.

Imádom a borítót! Lehet tudni milyen fűszerek vannak rajta? (Miért pont azok kerültek rá?)
Erről Ambrus Renit kellene megkérdezni, aki a borítótervező pályázat nyertese lett. Ránézésre curry és kurkuma lehet, talán egy kis chili. (Mindhárom fűszert nagyon kedvelem amúgy). Tökéletesen passzol a benne megbújó történethez, leginkább azt szeretem benne, hogy egyáltalán nem giccses, pedig egy bazi nagy szív van rajta.

Nóra főzés iránti szenvedélye sütött a lapokról, élvezet volt olvasni. Te szeretsz főzni?
Nem. Persze tudok, sőt, viszonylag jól tudok, de túl sok időt vesz el, amit sajnálok, mert ahelyett inkább írok, vagy olvasok. Azért néha muszáj villantanom valamit, leginkább a sütemények és édességek világába merülök el ilyenkor. Régebben rengeteg időt töltöttem tejmentes ételek megálmodásával, mert a gyerekem tejérzékeny volt. Rengeteg tejmentes fagyi, torta és süteményreceptem összegyűlt, talán egyszer ki lehetne ezt is adni.

Mi alapján választottad ki a fejezetekben szereplő ételeket, italokat? Egyáltalán mennyire volt könnyű megtalálni a megfelelőt?
Alapvetően néhány kedvenc receptem került bele, de volt olyan étel, melyet a történethez kellett kitalálnom, és őszintén bevallom, még sosem főztem meg egyiket-másikat.

Olvasás után úgy éreztem ez a történet még megy tovább. Mi történik Nóráékkal a későbbiekben?
Szeretném hinni, hogy örökre ott maradnak az örök reménységben a poros földúton, és nem fogják elbénázni az életüket. Valaki egyszer megkérdezte, hogy megírom-e a folytatását a könyvnek, de nem tervezem. Legyenek csak boldogok, szerelmesek, azon meg nincs mit tárgyalni.

Mikor számíthatunk tőled újabb regényre?
Igazából a kiadómnál, a Könyvmolyképzőnél le van adva egy kéziratom, de nem tudom még a sorsát. Elég fura történet, sokat vesződtem vele, fogalmam sincs, hogy sikerült-e úgy megírnom, hogy megjelenhessen, egy érdekes elbeszélői stílussal nehezítem az olvasó dolgát, meglátjuk. Közben nekikezdtem a harmadik történetemnek, ami egyébként az első regényem, részletek jelentek meg belőle még egy korábbi Aranymosás pályázaton. Azt nagyon meg szeretném írni, kemény témája van, a metoo történetek sorába tartozik. És van még egy kötetre való novellám és versem is, amit szintén jó lenne egyszer nyomtatásban látni.

Köszönöm a beszélgetést!

2019. április 28., vasárnap

J.A.Redmerski The Swan and the Jackal

J. A. REDMERSKI
THE SWAN AND THE JACKAL (IN THE COMPANY OF KILLERS 3.)
fülszöveg
This ​is not a romance in any sense of the word. If that's what you're looking for, don't read it.

Fredrik Gustavsson never considered the possibility of love, or that anyone could ever understand or accept his dark and bloody lifestyle—until he met Seraphina, a woman as vicious and blood-thirsty as Fredrik himself. They spent two short but unforgettable years together, full of lust and killing and the darkest kind of love that two people can share.

And then Seraphina was gone.

It’s been six years since Fredrik’s lover and sadistic partner in crime turned his world upside-down. Seraphina went into hiding and has eluded him ever since. Now, he’s getting closer to finding her, and an innocent woman named Cassia is the key to drawing Seraphina from the shadows. But Cassia—after sustaining injuries from a fire that Seraphina ignited—suffers from amnesia and can’t give Fredrik the information he desperately seeks. Having no other choice, Fredrik has been keeping Cassia locked in his basement as he not only tries to get her to recall her past—because she and Seraphina share it—but also to protect her from Seraphina, who clearly wants her dead.

But Cassia is a light in the darkness that Fredrik never believed existed. After a year subjected to her kindness and compassion, he finds himself struggling with his love for Seraphina, and his growing feelings for Cassia—because he knows that to love one, the other must die.

Will light win out over darkness, or will something more powerful than either further destroy an already tortured soul?

Mikor megláttam a borítót két gondolat fogalmazódott meg bennem. Tetszik, talán mert végre férfi van rajta, akit ráadásul semmi erotikus nem leng körbe. A másik, hogy véresebb mint a korábbiak, így sejtettem a történet is az lesz, igazam lett.

Fredriket már a korábbi kötetekben megismertük, már akkor sok volt körülötte a kérdőjel, így mikor megtudtam, hogy önálló részt kap nagyon megörültem. Nem sok olyannal találkoztam még, hogy egy sorozat részeként főszerepbe kerüljön egy mellék karakter.
Még különlegesebbé teszi a könyvet, a szerző előszava, mivel a történet kapcsán számos félreértés adódott, például hogy sokan romantikusként tekintettek rá, pedig ez egy krimi, vagy thriller kategóriába tartozó mű, amelyben időnként előfordulnak romantikus, vagy erotikus pillanatok.

Ezúttal mondhatni két szálon fut a cselekmény. 
 Egyrészt a Fredrik-Cassia-Seraphina felállás. 
A férfi életébe, és időnként múltjába bepillantani úgy éreztem különleges volt, hiszen róla a könyvbéli szereplők is nagyon keveset tudnak (egyedül Viktor ismeri igazán). Bár nem mondhatnám, hogy teljes képet kaptunk arról hogyan is lett ő az aki. Múltjának bizonyos szakaszára (a Seraphinával kapcsolatosra) például sokkal részletesebben szeretnék tudni)
Seraphina neve korábban is felmerült, most viszont csupán egy kísértetként tekintettem rá,  akit Fredrik üldöz. Szívesen belesnék az ő gondolataiba is.
Cassia a fény, a törékeny fehér hattyú ebben a könyvben, róla csak annyit hogy meglepett, de minden értelemben. Nem éreztem valami nyávogós szöszinek sem. Bár ahhoz képest keveset szerepelt, inkább Fredrik szemszögéből láttuk az eseményeket. Mondjuk ez nem von le a jelentőségéből.

 Másrészt az előző kötetekben megismert Viktor Faust és az általa alapított szervezet aktuális megbízása van terítéken, ami Fredrik dolgát igen csak megnehezíti, mivel vívódásai közepette itt is helyt kell állnia. Emellett meg kell küzdenie a mellé beosztott új taggal Doriannal, akinek sosem áll be a szája, és forrófejű. Fredriknek sokszor át is fut a fején, hogy le kéne lőni. 

Ezt a második szálat nem éreztem száz százalékig odavalónak. Szerintem annyi haszna volt, hogy a szerző megmutassa milyen hatással van Cassia jelenlétének Fredrik munkájára. Utólag mégis inkább azt mondom, így volt kerek egész, nem mellesleg a régi karaktereket is jó volt viszontlátni, az újak sorsának alakulását pedig kíváncsian várom.

Tisztában vagyok vele, hogy ez nem romantikus könyv, mégis féltem mi lesz a Cassia Fredrik páros sorsa. Egyszerűen nem tudtam elképzelni , ahogy ők ketten „boldogan élnek”, valahogy úgy mint Viktor és Izabel. Cassia túl törékenynek tűnt a gyilkosok társaságához, Fredriktől pedig idegen lett volna, egy teljes pálfordulás. Hátrahagyni az eddigi sötétséget egyetlen nőért.

Utólag tudom, indokolatlanul féltem egy sablonos drámai szerelmes befejezéstől.
Helyette percekig kezembe temetett arccal ültem, és hajtogattam, hogy „ezt nem hiszem el. Ez mi?” Olyan csavart kaptam, ami eszembe sem jutott soha!
Nem hittem volna, hogy ezt írom, de nem sok kellett hozzá, hogy legördüljön néhány könnycsepp. Amit ettől a könyvtől végképp nem vártam.

Sötétét és feszült hangulatú történet volt. Egy pillanatig sem éreztem, a színvonal esését, akár magában a cselekményben, akár az előző kötetekhez képest. Hozta a megszokott vért és erotikát, ha a pillanat megkívánta, ezt még mindig imádom benne, hogy egyik sincs (de főleg utóbbi) indokolatlanul túltolva.
Remélem ez a sorozat itthon is kiadásra kerül (még csak a Megölni Sarait jelent meg a Könyvmolyképző gondozásában) és megtalálja az olvasóit.

Az előző két kötetről ITT és ITT olvashatsz.

2019. április 23., kedd

Papp Dóra interjú

Papp Dóra írónőt a Bolyongó című könyve kapcsán faggattam egy kicsit. Fogadjátok szeretettel!

Mi adta az ötletet a történethez?
Az, ami az elmúlt években érlelődött bennem és érdekelt: vallásfilozófia, a világunk megértése, működése. Aztán a Vikingek című sorozat feltette az i-re a pontot, és akkor már tudtam, hogy muszáj lesz írnom egy történetet a vallásról és arról, hogyan állnak hozzá a mai magyar fiatalok.

A zenéket mennyire volt könnyű vagy éppen nehéz összeszedni a könyvbe?
Változó. Van, ami egyértelmű, és van, amit sokáig kellett keresnem.

Miért pont skandináv mitológiát választottad? Sok kutatómunkát igényelt az írás?
A görög-római már lerágott csont, az északi mondakörről pedig nem tudtam eleget, de mindig is kíváncsi voltam rá, így beleástam magam.

Mennyi idő alatt készült el a kézirat? Előfordult, hogy valamelyik szereplőd magához ragadta az irányítást és a saját feje után ment (gondolok itt elsősorban Norbira)?
A  kutatómunkával együtt majdnem egy évet vett igénybe. Norbi végig a feje után ment, miután alaposan sikerült kidolgoznom a személyiségét.

Szándékos volt egyfajta vallási ellentét Norbi és az osztály többi tagja között? Érdekes, hogy előbbi verte ki a biztosítékot, és nem a tetoválásai (Lehet velem van a baj, én az utóbbin jobban kiakadtam volna).
Persze, hogy szándékos volt. A gyanú érzete volt szándékos, amit a pogány szó hallatán érez egy olyan ember, aki keresztény kultúrkörben nevelkedett vagy sokat hallott róla élete során. Főleg, ha otthon elmeséli a szüleinek, milyen az új osztálytársa. Mindenkinél más az ingerküszöb, mindenki máson akad ki.

Szeretted a történelmet? Mi a helyzet a kártyával ?
Mindkettőt szeretem.

A könyv végi történelemórán számos aktuális dolog szóba kerül. Ezt egyfajta figyelemfelhívásnak szántad a fiatalok számára, vagy esetleg a saját gondolataidat szeretted volna leírni?
Az egész történetbe próbáltam aktuális motívumokat és eseményeket belecsempészni. Aki ezt észrevette, aki erre fogékony, az értékeli, hogy merek ilyenekről írni, akinek ez már sok, az valamiféle rózsaszín ködben él, de az nem az én műfajom. Arról a világról írok a fiataloknak, amiben élünk. Nem vagyok hajlandó hülyének nézni az olvasóimat, inkább fel szeretném készíteni őket arra, amiről ők igenis tudnak, hisz mindennap benne élnek vagy az interneten keresztül eljut hozzájuk az információ. Akik ismerik az írási stílusomat, örülnek neki, hogy ilyen dolgokról írok, ezt szokták meg tőlem.

Van elképzelésed arról, mi történt Norbiékkal, mikor a könyv lapjai már elfogytak?
Persze, hogy van, de az már nem a könyv része. A Bolyongó így kerek, mert Norbi életének egy fontos, sorsfordító szakaszát meséli el. Sokan nem értik, miért itt hagytam abba, ahogy a Tükörlelkek végét is kérdőjelesnek ítélik, de én mindig arról akarok írni, amikor a változás végbemegy, az a legizgalmasabb folyamat, a legfontosabb szakasz. Az eredményt már bárki el tudja képzelni magának is.

Köszönöm a válaszokat!

2019. április 12., péntek

Istók Anna Éhes felhő a napot

ISTÓK ANNA
ÉHES FELHŐ A NAPOT
fülszöveg
Nóra életében hatalmas törés volt; otthagyta az egyetemet, és két évig Londonban dolgozott pincérnőként. Ám most az apja infarktusa miatt haza kell térnie, szembenézni a múlttal, és egy fájó szerelem emlékével. 
De mi történt pontosan a testvére, Zsóka halála körül? 
Miért bukkan fel újra és újra Csongor, a vonzó sógor? 
Ha mélyek a sebek, akkor is van bűnbocsánat? 
Míg Nóra lépésről lépésre halad a múlt megismerésében, lassan kialakul benne az elképzelés a saját jövőjét illetően is: szenvedélyévé válik a főzés. 
A zamatos, pikáns ételek megálmodása közepette Nóra érzelmei egyre magasabb lángon forrnak. 
Vajon sikerül-e élete főművét kifőznie: a saját boldogságát? 
Lélektani kaland és ínycsiklandozó gasztroregény a nehéz szerelem ösvényein járóknak.

Ezt a könyvet még Eszes Rita Rókatündérjével együtt vásároltam, úgy, hogy a borító már korábban megfogott. Részletesebben annyit mondanék róla, hogy imádom, ráadásul jobban vonzott, mint maga a történet (megjegyzem ritkán veszek meg egy könyvet azért mert tetszett a borítója, pláne hirtelen felindulásból).
Fogalmam sem volt mire számítsak. Fülszöveg alapján azt hittem a Csongor szál erősebb lesz, jobban mondva, Nóra valahogy sziruposabb stílusban epekedik majd a férfi iránt. Nagyjából az egész könyvet csöpögősebbnek hittem, mint ami valójában.

Romantika helyett rengeteg gondolkodnivalót kaptam, és nem utolsó sorban recepteket!
Nóra gasztronómia iránti szenvedélye sugárzott a lapokról!
Minden fejezet egy étel vagy ital címét viseli, amik persze el is készülnek a könyvben, ez adott neki egy kis gasztroregény beütést.

 Közben pedig ott van lány saját  démonaival való küzdelme. 
A legmaradandóbb rész az volt, mikor arról beszélt, évekbe vagy évtizedekbe telik legyőzni a rossz beidegződéseinket, persze mindent tudatosan kell csinálni, ami csak még nehezebbé teszi. Sokan érzik át mennyire igazak ezek a szavak.
Lassan, lépésről lépésre megtalálja a saját útját, szenvedélyét, a helyet, ahol végre jólérzi magát és kiteljesedhet.
Mindezek mellett, Zsóka gondolatait is megismerjük, ami sokat hozzáad a történethez, hogy kerekebb legyen, és bizony sokszor megmentett attól, hogy felilndultásgból vonjak le téves következtetéseket. Azok a részek, néha csak csavartak egyet a sízvemen.
Bár be kelll vallanom, azért rá is haragudtam, nem volt tisztességes Csongorral és szerintem egy ponton már magával sem. Mindkettejüket tönkretette, azért, hogy megfeleljen a szülei elvárásainak, és mert félt a konfliktusoktól. Hogy retteghet valaki ennyire a konfliktusoktól? Bizonyos értelemben nagyon is megértem őt, másfelől dühít a viselkedése. Önzőnek tűnik.

Negatív karakterkénkt az anyát tudnám említetni, persze biztos szerette a gyerekeit, egyszerűen csak, mintha a saját gondolkodását, értékrendjét próbálta volna rajuk erőltetni.
Szívesen beleláttam volna a gondolataiba, sőt azt kívánom, bárcsak Csongorból is többet kaptam volna.


Szóval ahogy láthattátok, a történet a lassú, lelki folyamatokra koncentrál, aki szereti az ilyet annak bártran ajánlom (a végén meg hátha kedvet kap a főzéshez is).
Ha össze kellene foglalnom az egész egy gondolkodós, "magamratalálós" keserédes olvasmány volt, ami úgy érzem pont jókor talált rám.
Minden sorát imádtam! Köszönöm!

2019. április 7., vasárnap

Az Andrássy út története


Az Andrássy út a VI. kerületet (Terézvárost) szeli át, a belvárost köti össze a Városligettel.
Légifotó
Kép forrása Wikipedia
Hossza 2310 méter.
Felosztását tekintve három részből áll:
I. Deák Ferenc tértől az Oktogonig (Hossza: 844 méter)
II. Oktogontól a Kodály Köröndig (Hossza: 563 méter)
III. Kodály Köröndtől a Hősök teréig (Hossza: 656 méter)


Érdekesség, hogy az Andrássy út 132 számból áll a 132-es az Albán nagykövetség), ebből azonban, csupán 5 modern épület. Ez a világon egyedülálló, és bármennyire is úgy tűnhet, nem előre megtervezett koncepció, egyszerűen így hozta az élet (a világháborúk okozta szegénység és pusztulás -és azok helyreállítása- később az államosítás, ma már pedig az UNESCO védelmi miatt tilos bontani).

Az évek során számos nevet viselt már: Sugárút (1883), Andrássy út (1885), Sztálin út (1950), Magyar Ifjúság útja (1956), Népköztársaság útja (1957), végül pedig 1990 – ben kapta meg újra az Andrássy nevet.

Terézváros ütőere az 1800-as években a Király utca volt, ám ahogy telt az idő, a 19. század közepére már túl zsúfolttá vált. A fennálló problémára, végül az idősebb Andrássy Gyula javasolt egy megoldást, egy új sugárút megépítését.

Az Andrássy út Belváros felöli kezdete 1875 körül.
Kép forrása Wikipedia
Ezt a javaslatot, a Képviselőház 1870-ben el is fogadta, egy évre rá 1871-ben meg is kezdték az építkezést, amit az 1873-as gazdasági válság lassított, 1876-rapedig tejesen leállított.
Így a korábban a befektetők által megvásárolt telkek visszakerültek a Fővároshoz, ám később az újabb építkezési hullámnak köszönhetően a vállalkozók helyét ezúttal felső-középoszálybeliek illetve főurak vették át. Az első telektulajdonosok közt volt Erdődy István, Dessewfy Aurél és gróf Zichy Jánosné.
Az utat ünnepélyes keretek között 1876. augusztus 20-án adták át, az utolsó üresen álló telket pedig 1885-ben építették be. Hogy csökkentse a zajt és védje a lovak patáit, fakockaborítást kapott.

1988 és 1996 között számos felújításon esett át. Nagy gondolt fordítottak a fasor tejes felújítására, mely 1989-től egészen 1990-ig tartott. A Földalatti felújításának idejére szintén lezárták a teljes Andrássy utat (Ez idő alatt, kicserélték a teljes pályaszerkezetet, az Oktogonnál lévő közműalagútban a több mint 100 éves vízvezetéket és 11 állomás felújítására is sor került) maga a felújítás pedig 1996-ban ért véget.

Az Andrássy út vége, háttérben a Hősök terével.
Kép forrása Wikipedia
2002 óta pedig a Világörökség része (a Földalattival és a Hősök terével együtt).
Karácsonyi fények
Kép forrása Wikipedia