A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Két Világ. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Két Világ. Összes bejegyzés megjelenítése

2020. május 11., hétfő

Harminchetedik fejezet


A sors nem engedte, hogy a ki nem mondott gondolatokon rágódjak. Szerencsésnek mondhattam magam, mivel a gyakorlati helyemen felajánlották, ha elégedett vagyok velük,felvennének kezdetben rész, majd a papír megszerzésével teljes munkaidőre.
Gondolkodás nélkül ott helyben igent mondtam.
A vizsgákat könnyen teljesítettem, olyan szakmát szerezve ezzel, amit szerettem, a munkahelyen pedig már ismerősként üdvözöltek.
Emlékszem büszkeséggel töltött át, mikor a tanuló feliratú kötényt lecserélhettem, és végre baristaként állhattam a pult mögött. Onnantól úgy éreztem nincs megállás, végre minden a helyére került.

A szemem sarkából láttam, hogy vendég lépett a pulthoz, így abba hagytam a poharak öblögetését, és pénztárhoz mentem.
-Hello! – mosolygott rám, mielőtt még üdvözölhettem volna – Nézzenek oda, alig ismertelek meg!
Elismeréssel nézett végig rajtam, nekem viszont felszaladt a szemöldököm. Hiába néztem rövid világos barna haját, mélyen ülő barna szemét és arcvonásait, a férfi nem tűnt ismerősnek.
-Nem ismersz meg, ugye? Én mentem ki a kollégámmal nagyjából másfél hónapja, mikor rosszul lettél otthon.
Felrémlett előttem a pillanat, ahogyan a káosz közepén átölelt, de nem akartam rá emlékezni.
- Minden rendben? Picit sápadt vagy – a kolléganőm Brigi hangjára összerezzentem.
- Csak fáradt vagyok, semmi több – legyintettem, leplezve összekuszálódott érzelmeimet.
-  Ha már így összefutottunk, - szólalt meg csevegő hangon a férfi – nem beszélhetnénk néhány percre?
Kérdőn néztem a kollégámra.
-Menj csak nyugodtan! Nincsenek sokan, elleszünk nélküled.
 -Rájöttem, hogy még meg sem köszöntem, hogy akkor segítettél – törtem meg a csendet amint kiléptünk a pláza nyüzsgő folyosójára.
-Csak tettem a dolgom – szabadkozott.
-Minden esetre, köszönöm! Miről szeretnél beszélgetni? – kérdeztem könnyedén.
-Viktorról, és arról, ami Pozsonyban történt.
Megtorpantam, és azt kívántam, bár máshol lennék! Már attól, hogy kimondta a nevét, rettegni kezdtem, hogy a nyugodt életem ismét felborul.
Megállt ő is, majd szembe fordult velem.
-Túlélted azt a katasztrófát, de nem úsztad meg változások nélkül. Ezekről szeretnék veled részletesebben beszélni. – Tárgyilagosan, higgadtan szólt, szinte már érzelemmentesen.
-Magadtól jöttél, vagy ő küldött? – megfeszült a testem, miközben próbáltam uralkodni az érzelmeimen.
-Tudom, elsőre úgy tűnhet igen, de nem így van. Elhiheted, ha azt mondom, kifejezetten ellenétes oldalon állunk.
-Mit értesz az alatt, hogy ellentétes oldalon álltok? - nem mertem levenni róla a szemem, minden rezdülését figyeltem, mégsem voltam felkészülve arra, ami előttem bontakozott ki. Aranyszín derengés, hullámzott körülötte, ami vonzotta a tekintetem. Máskor is láttam már aurát, de azok fakónak, haloványnak tűntek az övéhez képest. Bár akkor még semmit sem tudtam erről a furcsa világról, abban szinte teljesen biztos voltam, hogy ő különleges helyet foglal el benne.
-Fogalmazzunk úgy, hogy az elmúlt időszakban, ellentétessé váltak az érdekeink.
-És hogy jövök én a képbe? – kérdeztem félve.
-Te vagy az egyetlen akiről tudjuk, hogy megúszta élve– megütötte a fülem a többes szám, de annyiban hagytam.
- Ez így kevés. Mit vártok tőlem, kerítsem elő nektek? – elnevettem magam a helyzet abszurditásán.
- Valahogy úgy. – biccentett határozottan.
- Ha akarnám, sem tudnám megtalálni – csóváltam a fejem, jelezve, nem is áll szándékomban ilyesmibe kezdeni.
-Arra ne legyen gondod, mi megtaláljuk – legyintett, mintha semmiség volna.
- Akkor mi az én szerepem? Legyek megint csali? – háborogtam.
-  Tudod te egyáltalán mi itt a tét?  - emelt hangjától hirtelen összerezzentem. Egy pillanatra ő is lehunyta a szemét, mélyen beszívta a levegőt, mint aki rá döbbent, messzire ment.
- Két hónapig normális életem volt! – könyörgés árnyalta a hangom.
- Ha nem segítesz nekünk, már csak két hónapig lesz az.
- Lehetne, hogy ne itt és most beszéljük ezt meg? – sóhajtottam idegesen a mellettünk elhaladókra pillantva.
-Miért, mikor? Ne aggódj, nem hall minket senki. – biccentett az emberek felé.
-Mi lesz, ha nem segítek? Eljön a világvége? – kérdeztem enyhén gúnyos hangnemben.
-Valahogy úgy. Furcsa véletleneknek köszönhetően úgy tűnik, te alkalmas vagy a feladatra, ezért is döntöttük el, hogy beveszünk a terveinkbe. – Ráncba szaladt a szemöldököm a ködösítéstől.
-Azért bontottam fel a szerződést, mert tönkretett amin keresztülmentem. Miért olyan nehéz megérteni, hogy távol akarok maradni mindentől?
-Pedig, ahogy elnéztem a törzsvendégeidet, nem fogod tudni elkerülni. Mit gondolsz hogyan találtunk meg? Azt hiszed, Pozsony óta követünk?  Hidd el, azt Viktor nem hagyta volna.
-De…
-Emlékszel? – kérdezte a jobb szememre mutatva - Abban volt valami, ami tönkretett valami olyat, amint nem kellett volna. Egy burkot, ami véd. És minthogy a szemedről van szó, így több minden jön be, mint kéne. Ez sokaknak felkeltette az érdeklődését, hiszen ilyesmire eddig nem volt példa.
-Az az érzésem támadt, ez nem is igazán kérés, inkább utasítás, hogy menjek veled.
-Sosem kényszerítenélek semmire, hiszen emberként szabad akarattal rendelkezel.  De hidd el, ha nem állítjuk meg Viktort, az nem csak a te, hanem a nyolc – milliárd ember életére is hatással lesz majd. Nyilván megérted, hogy melyik a fontosabb.
- Hogyan tudok veled majd kapcsolatba lépni? – kérdeztem, mert úgy éreztem sosem lesz vége a beszélgetésünknek.
- MegtalfdfdfffffMegtalállak, ha kellek, csak szólj!
- De hát a nevedet sem tudom!
-Nekem nincs nevem. Nem élek elég régóta, hogy az embereknek okuk lett volna elnevezni. De ne aggódj, tudni fogom, ha szükséged van rám!
-Rendben. – biccentetem, amit viszonzott majd egyszerűen hátat fordított, és elsétált.
A kávézóba visszaérve egy pillanatra megálltam, a különleges vendégeken merengve. Sokuk visszatérő volt az első itt töltött napjaimtól kezdve, de soha egyikük sem próbált kapcsolatot teremteni velem egy rendelésen kívül. Mintha figyeltek, vagy vártak volna valamire. Bármiről is volt szó, nem hittem, hogy én meg tudnám nekik adni.
Az idegen férfi felbukkanása tejesen felkavart. Hol rajta, hol az elhangzottakon járt az agyam.
Nem akartam mást, csak túl lenni a munkán, hogy aztán a lakásom csendjében elmerülhessek a gondolataimban, amik folyamatosan kavarogtak bennem.
Próbáltam elképzelni Viktort valamiféle gonosz szerepében, de nem igazán hittem el, hogy milliárdokat áldozna fel bármiért is, még akkor sem ha velem megtette a saját céljai érdekében.

Hazafelé a metrón egy tíz éves forma kissrác ült velem. Rég láttam gyereket ennyire látványosan unatkozni, mint őt. Az anyja teljesen belemerült a mobiljába, kizárva a fiút a saját világából. Szerintem azt sem vette volna észre, ha a gyerek leszáll az egyik valahol, ő maga pedig megy tovább.
A következő megállónál tömeg szállt fel, ez persze az utasok javából bosszús sóhajokat váltott ki, engem viszont hidegen hagyott, mert teljesen más kötötte le a figyelmem, tovább gördültünk. Hogy egész pontos legyek, más valaki. Még pontosabban Viktor. Ott ült a fiú másik oldalán. Kalapálni kezdett a szívem, bár hamar feltűnt, hogy velem ellentétben, ő minden figyelmét, egy öklömnyi nagyságú, tömör üveggolyónak szentelte. Egyik kezéből a másikba gurította, egyensúlyozta vagy éppen forgatta. Mintha ő maga alkotott volna egy kis szigetet az emberek tengerében. Én pedig bármeddig el tudtam volna nézni, rögtönzött előadását.
Nem csak engem ejtett rabul, a mellette ülő, tejföl szőke kisfiút is, aki hatalmas szemekkel figyelte minden mozdulatát, kezével néha önkéntelenül is utánozta a mozdulatait. Egy pillanatra melegség öntött el.
Amint beértünk a következő megállóba a tömegnek eszében sem volt megmozdulni, a le és felszállóknak egyaránt küzdeniük kellett.
Pillanatnyi fájdalom szakított ki a kábulatból, mikor az előttem álló nő a lábamra lépett. Zavartalanul telefonált tovább, így arra következtettem, fel sem tűnt neki a dolog.
Mire átláttam a szemben lévő ülésre, Viktor helyét éppen akkor foglalt egy kopasz férfi.
Keserű mosolyra húztam a számat, majd nehézkesen talpra küzdöttem magam, és elfurakodtam az ajtóig, hogy le tudjak szállni, ha kell. Szánalmasnak gondoltam, hogy még mindig képes volt hatni rám. Én ostoba, azt hittem, egy papír eltépésével túllépek rajta.
Mielőtt kiléptem volna a peronra önkéntelenül is visszanéztem. Megakadt a mellette ülő szőke kisfiún, aki egy öklömnyi nagyságú üveggömbbel játszott.

2020. május 4., hétfő

Harminchatodik fejezet


Egyszerre voltam rémült és izgatott. Az elmélettel nem akadt különösebb problémám, Geri minden egyes iskolában töltött estém után kifaggatott, mi újat tanultam és nem ritkán régebbi anyagokra is véletlenszerűen rákérdezett.

Hajtott, hogy valami olyasmi csinálhatok ezután, amit se nem dacból, se nem kényszerből választottam, hanem mert én szerettem volna.

A képzés elvégzéséhez szükséges szakmai gyakorlattal szerencsére nem kellett bajlódnom, mivel az iskola szerződésben állt egy kávéház lánccal, így én egy plázába kerültem a kötelezőn letöltendő negyven órámra. A csapat fiatalos volt, a főnököm bár nagyhangú, de mosolygós. Imádtam, hogy amit az iskolában hallok, szinte azonnal láttam a gyakorlatban is. Minden újdonságot el kellett mesélnem valakinek, és ha Gerit nem értem el a szüleimmel osztottam meg ezeket az érdekességeket, és ez nagyon sokat javított a viszonyunkon. Megszűntek a kínos csendek, az aggodalom amivel kezdetben végigmértek lassacskán elhalványult. a tekintetükben.

Hosszú idő óta először éreztem békességet magam körül, amit a lassan kialakuló kellemes rutinnak tudtam be. Talán éppen ennek hatására sokkal jobban kezdtek zavarni a látomások, de mivel nem tudtam mihez kezdjek velük, egyszerűen figyelmen kívül hagytam őket.

Egészen addig, míg egy kora tavaszi estén a zebránál álltam, s mikor váltott a lámpa le is léptem a járdáról. Abban a pillanatban duda harsant, majd vele egy időben erős rántást éreztem a bal karomon. Valaki visszarántott az úttestről.

-Nem látsz a szemedtől? – üvöltött ki a lehúzott ablakon a sofőr, mire a jelzőlámpára kaptam a tekintetem. Piros volt.

A szorítás engedett, én pedig hátat fordítva a - következő pillanatban zöldre váltott - lámpának, a tömegen átfurakodva beszaladtam egy mellékutcába. Ott aztán nekidőltem egy kerítésnek. Minden porcikám remegett.

Nem értettem mi történt, korábban sosem tapasztaltam hasonlót. Általában a pillanatnyi látomás a környezetem egészére vonatokozott, közlekedési eszközökre, járókelőkre, és többnyire a huszadik század eleji időkre, már amennyire meg tudtam határozni az időpontot.

Most viszont, minden maradt, kivéve a lámpát. Valami különös módon a jövőt láttam volna, még ha csak néhány pillanattal későbbit is?

Összeszorított szemekkel mélyeket lélegeztem. Rémisztő volt a tudat, hogy képtelen voltam kontrollálni a dolgokat. Úgy éreztem lassan kezd kicsúszni a kezemből az irányítás, amiről talán csak én hittem, de a valóságban sosem létezett.



Mélyen hallgattam erről a kis epizódról, de ezt követően sokkal óvatosabb lettem. Féltem, hogy újra megtörténik, és úgy éreztem nem bízhatok saját magamban sem.

Állandóvá vált a feszültség és a kétely, hogy vajon amit éppen látok, valóság e?

Mialatt az én világom ismét szétesni látszott, Geri mit sem sejtve erről elhatározta, hogy szélesíti a kávéházakról meglévő tudásomat, hetente máshová vitt el egy csésze feketére.

Pest legkülönbözőbb helyein kóstoltunk kávékat. Néhány hete nyílt újhullámostól kezdve, a csendes mellékutcában megbújókon át egészen a világ legszebb kávéházáig, és én minden pillanatát imádtam. Vele együtt, amiért ezt megtette értem.

Lenyűgözött a változatosság, a tudat pedig, hogy nemsokára én is részese lehetek ennek a világnak, teljesen lázba hozott.

Egyetlen pillanat volt csupán, mikor egy pillanatra megtorpantam és összeszűkült gyomorral néztem a fölém magasodó épületet. A New York palotát. Jól emlékeztem a kávéházra, és az ott történtekre.
-  Tudtam, hogy imádni fogod! Várj, csak míg meglátod belülről! – nem láttam, de hallottam a hangján, hogy mosolyog – Gyere!

Kézen fogott, mintha egy pár lennénk. Az a lelkesedés áradt belőle, amit nekem kellett volna éreznem, hiszen ott voltam a világ legszebb kávéházában! Csupa mosollyal, lelkesen csillogó szemekkel kellett volna követnem őt és a minket vezető pincért az asztalunkhoz. Helyette minden erőmet bevetettem, hogy az érzelmeim ne üljenek ki az arcomra.
- Gyönyörű! Ugye?
-De – hagytam rá, majd az étlapot kezdtem lapozgatni, remélve, ezzel elejét vehetem egy kínos beszélgetésnek. Míg a kínálatot böngésztem, végig magamon éreztem Geri tekintetét. Ha érezte is, hogy valami nincs rendben velem, egy szót sem szólt róla. Csendbe burkolózott ő is.
- Köszönöm, hogy elhoztál! – préseltem ki magamból néhány percnyi kínos csend után.
-Úgy gondoltam, ezt vétek lenne kihagyni a kis túránkból. – Az ajka mosolygott, szavai viszont fakón lebegtek kötünk.
-Sajnálom, amiért tönkretettem, a délutánt.

Nem tudott mit mondani, csak figyelt, talán válaszra várt. – Jártam már itt, és nem fűződnek hozzá túl jó emlékeim.
-Vele voltál itt?
- Igen. Mikor végleg lezártunk… mindent, itt találkoztunk.
-Akkor mégsem volt jó ötlet, idehoznom téged! – húzta el a száját.
- Fogalmad sem volt róla, mert nem meséltem. Mikor itt voltam csak a rám váró beszélgetésre fókuszáltam, és az épületből, szinte semmit sem láttam. Most, hogy elhoztál végre alkalmam nyílik bepótolni. Évek óta szerettem volna eljönni ide.
-Akkor rendeljünk végre, aztán nézzünk körbe!
- Rendben! – erőltetett mosoly kíséretében bólintottam, a hátralévő időben pedig igyekeztem nem Viktorra gondolni, hanem az elém táruló lélegzetelállító látványra, és a vendégek beszélgetésén átszűrődőd lágy zongoraszóra.

2020. április 27., hétfő

Harmincötödik fejezet


Az álmok már nem jelentkeztek minden alkalommal mikor aludni próbáltam, de a látomások megmaradtak. Fogalmam sem volt mi hívja elő őket és egyáltalán mihez kezdjek velük. Mintha csak arra lettek volna jók, hogy emlékeztessenek olyasvalamire, amit legszívesebben kitöröltem volna az életemből.

Ennek leginkább a munkám látta kárát, hiszen az ottani teljesítményemnek messze nem voltam a csúcsán, és hiába tértem vissza közéjük és igyekeztem jó munkaerő lenni, így is sokszor keveredtem kínos szituációkba a vízióim miatt.

Fogtam már a kezembe kézzel írt kódexé vált toplistás fantasyt, láttam már a semmiből előkerülő víztócsát, de láttam már az üzlet helyén régi körfolyosós bérházat is. Talán jólesett volna nézelődni egy másik században, ha nem éppen késésben lettem volna, és a többieknek nem azt kellett volna bentről nézni, hogy dühösen topogva ácsorgok a járdán.

Ezek a kis epizódok persze a legváratlanabb és kellemetlenebb pillanatokban törtek rám, én pedig egyre kevésbé voltam képes kimagyarázni őket.
- Szeretném visszavenni, ami az enyém!

Megfordult velem a világ, majd víz ölelt körbe, a környezetem homályossá vált, mintha üvegen keresztül szemléltem volna. Láttam magam, ahogyan az asztalra hanyatlom, akár egy rongybaba, aztán mindent elborított a sötétség, de az kellemes, ismerős, biztonságérzetet adó.

Hirtelen csontig hatoló fájdalom hasított a feketeségbe. Szúró, égető kín, aztán a feketeség lassan távolodni kezdett, a kín vele együtt elmúlt, helyét veszteség érzése vette át. Az érzés lassan tompult, s vele egy időben a látásom is visszanyertem, igaz még mindig homályos volt. Ezúttal azonban nem Viktor ült velem szemben, hanem egy idegen.  Fekete haja tejesen a fejéhez tapadt, sűrű szakálla markáns keretet adott az arcának. Öltözéke kifogástalanul elegáns volt.
-Sejtettem, hogy te állsz mögötte! – hangja nélkülözött minden meglepettséget. Nem hozzám beszélt. Szeme, mely fekete volt, akár a csillagtalan égbolt, nem rám fókuszált. Fejét kissé hátra fordította, szavait a mögötte állóhoz intézte.

A tekintetét követve pillantottam meg Viktort, aki csupán néhány lépéssel távolabb állt. Szokatlan módon, egész teste feszültséget sugárzott. Tekintetét szinte a velem szemben ülő tarkójába fúrta.

Aztán valami történt. Mintha valaki egy függönyt rántott volna félre, hogy egy teljesen más valóságot engedjen láttatni. Száraz forró légáramlat söpört végig a termen, megváltoztatva mindent. A helyiség, ami néhány pillanattal azelőttig impozáns és elegáns volt, hirtelen lepusztult, mintha egy minden elemésztő tűzvész tombolt volna.

Majd hirtelen vége lett, vége is lett, a forróság megszűnt. Ezzel egy időben a világom kibillent a sarkaiból, én pedig zuhantam.

 - Gabriel! – Ez volt az első mondat ami elhagyta a számat, amint kinyitottam a szemem. Zihálva szedtem a levegőt, vártam, hogy csillapodjon a zuhanás érzete.

Őt láttam a kávéházból kifele menet! Beugrott egy pillanat a pozsonyi könyvtárból. Viktor előttem állt, kezében egy kis fiolával, amiben valami fekete anyag lebegett. Azt mondta, bennem volt az a valami, Gabriel pedig szerette volna visszaszerezni....

Felnyögtem a tarkómba nyílaló fájdalomtól, ami megakasztotta a gondolatmenetem, egyúttal az ágyból is kiűzött. A konyhában lassan elkortyolgattam egy pohár hidegvizet, remélve, hogy enyhít a migrénemen.

Kezdeti fejfájásomtól eltekintve is furcsán gondtalannak éreztem magam. Ez persze messze nem jelentette azt, hogy fütyörészve sétálgattam az utcán, de úgy éreztem mintha súlytól szabadultam volna meg.  

Hiába éreztem könnyebbnek magam, a munkahelyi hangulatomon ez nem javított

Napról napra bejártam, mosolyogtam, udvarias voltam a vásárlókkal, de mikor senki nem látott elvesztem a gondolataimban, a mosoly pedig teljesen eltűnt az arcomról. Néha már víziók nélkül is csak néztem magam elé üres tekintettel. Valahogy már nem csábított a könyvek tengere úgy, mint régen.

Egy esti borozgatás alkalmával ki is öntöttem a lelkem Gergőnek.
-  Akkor tervezz újra!
- Nem mondod zsenikém? Hogy erre én ne mis gondoltam!
- Nem ragadhatsz egy boltban örökre.
-  Tudom – motyogtam.
-   Akkor?
-    Úgy érzem, most kezdem visszakapni a régi életem.
- Pont jót  is tenne a változás. Tönkreteszed magad, ha olyasmivel foglalkozol, amit nem szeretsz.
- Szeretem, csak nem olyan, mint régen, valahol időközben elhagyott a lelkesedés. Már nem érdekel, és tudom, hogy ezt a többiek is látják rajtam.
-  Ez teljesen normális, ha az ember másképp áll a munkájához. Ne legyen lelkifurdalásod, amiért mást szeretnél csinálni.
- De fogalmam sincs mi lenne az.
-   Nem is kel most tudnod. Adj időt magadnak, hogy kitaláld. Csak annyit ígérj meg, hogy tényleg gondolkozol rajta!

Gondolkoztam, méghozzá hetekig. Tipródtam és listákat írtam szakmákról, képzésekről, előnyökről és hátrányokról. Közben pedig állásokat böngésztem és próbáltam kitalálni, hol érezném jól magam. Órákat voltam képes a laptop előtt gubbasztani, vagy éppen tanácstalanul tengődni a lakásban, az utcákon, álláshirdetések után kutatva.

Néha abban sem voltam biztos, elakarok-e egyáltalán menni. Nem tudtam maradt-e erőm újrakezdeni. Ennek ellenére, beadtam a jelentkezésem néhány helyre, de vagy nem vettek fel, vagy utólag beláttam, hogy mégsem lennék alkalmas az adott munkakör betöltésére.

A szomszédom is folyamatosan álláshirdetésekkel bombázott, és az önéletrajzom tökéletesítésén fáradozott. Értékeltem a lelkesedését, de néha úgy éreztem, mintha ő törne előre, engem pedig csak maga után vonszolna. Sokszor vitáztunk emiatt, én pedig lassan egyfajta sémát láttam kialakulni. A fejemhez vágta, hogy semmit sem teszek azért, hogy egyről a kettőre jussak, mire én azzal védekeztem, kimerültem és pihenni szeretnék.
-    Azt hiszed, engem nem viselt meg, ami veled történt? Hogy én nem vennék ki pihenőt a saját életemből is, ha lehetne?
- De. Tudom, hogy ez mindenkinek szar volt – motyogtam az előttem heverő üres kávésdoboznak, aminek épp a megtöltésén fáradoztam.
-  A szüleim halála után kevés tartott vissza, hogy ne csináljak égbekiáltó baromsáokat. Dühös voltam, céltalan és elkeseredett.

- Könnyen beszélsz Mr.Multi!  - vágtam a fejéhez, célozgatva rá, hogy egy nemzetközi cégnél dolgozott.
-Pontosan tudod, hogy nem itt kezdtem, de ezt akartam csinálni, mert érdekelt. - A doboz  egtelt kávéval, és csak hogy meneküljek a kínos hallgatás elől elkezdtem feltenni egy adagot, bár nem éreztem szükségét. – Gyerünk Livi! Erőltesd, meg magad!
- Istenem, Gergő! – mordultam rá, immár határozottabban.
- Gyerünk! Mit csinálsz, ha nem olvasol, vagy körmölsz?
- Kávézom. – vetettem oda ingerülten.
-  Nagyszerű! Gondolkozz el egy barista tanfolyamon, például. Türelmed van az emberekhez, ráadásul pénzben is jobban járnál, és karrier szempontjából is jobb egy boltnál.
Csípőből mogorván válaszoltam volna neki, de nem tűnt butaságtan a javaslata. 
Ezzel a beszélgetéssel bogarat ültetett a fülembe. Napok alatt megbarátkoztam az ötlettel, bár korántsem voltam biztos benne, hogy menni fog, de eldöntöttem, hogy belevágok.
-Én ezt nem tudom kifizetni, szóval vagy a bankhoz fordulok kölcsönért, vagy a szüleimhez. Bár az utóbbi egyáltalán nem villanyoz fel, ha őszinte akarok lenni. – fordítottam felé a laptopomat reményvesztetten.
-  Mi lenne, ha azt mondanám, hogy én állom.
-Azt, hogy nem vagy normális! – háborogtam – Geri, komolyan, eszedbe se jusson!
-Egy okot mondj! – emelte fel a mutatóujját.
-Csak ne! Így is sok van már a rovásomon, ehhez végképp nincs bőr az arcomon.
- Ha nem tudnád, kávé nélkül élni sem tudok! Szóval, ha te megtanulsz kávét főzni, és én pont megkívánnék egy jó erős feketét, elég lenne csak hozzád becsöngetnem.
-Hah! Ahogy Móricka elképzeli!
-Lívia! – cseppnyi neheztelést éreztem a hangjában. Akartam a változást, és kénytelen kelletlen be kellett látnom, hogy ő volt hozzá a kulcs.
- Rendben! De amint összeszedtem magam, apránként visszafizetem az utolsó forintig!
Ezt kijelenteni butaság volt, hiába gondoltam komolyan. Valójában a pénznél jóval többel tartoztam neki, már akkor. Máig bánt, hogy nem tudtam visszaadni.

2020. április 25., szombat

Harmincnegyedik fejezet

-Szeretném visszavenni, ami az enyém!Megfordult velem a világ, majd víz ölelt körbe, a környezetem homályossá vált, mintha üvegen keresztül szemléltem volna. Láttam magam, ahogyan az asztalra hanyatlom, akár egy rongybaba, aztán mindent elborított a sötétség, de az kellemes, ismerős, biztonságérzetet adó. Hirtelen csontig hatoló fájdalom hasított a feketeségbe. Szúró, égető kín, aztán a feketeség lassan távolodni kezdett, a kín vele együtt elmúlt, helyét veszteség érzése vette át. Kalapáló szívvel feküdtem a hátamon. Újabb álom ébresztett fel, és az akkor érzett veszteség még inkább eluralkodott rajtam.

Noha tudtam, hogy végre lehetőségem lesz mindent helyrehozni, mégis nehezen engedtem el Viktort. Minden borzalom ellenére, sokat köszönhettem neki. A férfi, akivel a kávéházban láttam, beférkőzött a gondolataimba, akár egy dal, amit ismernem kellett volna, de hiába erőltettem meg magam, nem jutott eszembe mégis honnan.
- Vége! Nincs tovább. Túl kell léptem rajta!

Persze kimondani könnyebb volt, mint megtenni, hiszen a szemem örökké emlékeztetni fog a történekre. Mégis, rá kellett hangolódtam a hétköznapi életre, ami után annyit sóvárogtam az elmúlt hetekben, hiszen annyi mindent kellett rendbe hoznom.

Miközben küzdöttem az álmokkal és az ébrenléttel Gergőre is egyre többet gondoltam. Kétségem sem volt, hogy meghallgatna, afelől annál inkább, hogy képes lennék elfogadható magyarázatot adni neki, annak ellenére, hogy mindenkinél jobban megérdemelte volna.

Gondolatelterelés és puhítás gyanánt tiramisu készítésbe kezdtem. Tudtam, hogy szereti, így reméltem, oldhatom kissé a feszültséget kettőnk között, plusz indokként sem tűnt utolsónak, hogy átmehessek hozzá.

A bevásárlásból hazaérve, éppen a hozzávalókat pakoltam ki a pultra, mikor kopogtak az ajtón. A kezemben lévő babapiskótát letettem a szekrényre, majd az ajtóhoz sétáltam. Mikor kinyitottam, a szomszédommal találtam szembe magam, aki vérző ujját felfelé tartva állt előttem, bosszús kifejezéssel az arcán.
- Van ragtapaszod?
-Persze. Mit csináltál? – kérdeztem lenyelve a mosolyom, mialatt a fürdőből előszedtem a kötszeres dobozomat.
-Eltörtem egy poharat és belenyúltam a szilánkba – hallottam egy ajtócsukódás kíséretében.

Mire visszaértem, már a konyhaszekrény mellett állt. Mellé tettem a dobozt, kikerestem belőle a ragtapaszt és a fertőtlenítőt. Csendben engedte, míg betadine-t cseppentettem a sebre, majd letörölgettem a felesleget.
- Azt hiszem életem végéig sajnálni fogom – súgtam a ragtapasz felhelyezése közben.
-Micsodát?
-  Mindent amit az lemúlt hetekben tettem, hogy engedtem mindezt megtörténni – könnyek gyűltek a szemembe, de gyorsan kipislogtam őket.
-Nem kellett volna így történnie, ezeket a döntéseket te hoztad meg.
- Tudom, és hidd el, helyre fogom hozni – egy pillanatra a szemébe néztem remélve, hogy megértést látok, de csak kétség csillogott benne.
- Ha mondod, az nem elég. Szép hosszú magyarázattal tartozol.
-Amit meg is kapsz, csak nem biztos, hogy most – hebegtem zavartan.
- Hm. Sejtetem - az ajkán átfutó gúnyos mosoly szíven ütött - köszönöm a segítséget!

Amint magamra hagyott, csendben folytattam, amit elkezdtem. Miközben dolgoztam végig így is maradtam. Egyedül a saját gondolataimmal.
- Ne már! – Ez volt az első szava, mikor kezemben a tál süteménnyel átmentem hozzá néhány órával később.
-Béke tiramisu? – mosolyogtam rá amennyire hihetően csak tudtam, pedig valójában egész testemben remegtem.
-Nem tudok rád haragudni,. – csóválta a fejét. Látszott rajta, nem igazán tud mihez kezdeni a helyzettel – Gyere be! – lépett félre az ajtóból, én pedig eloldalazva mellette a konyhába siettem.

A szokásos látvány fogadott. Halkan duruzsoló zenecsatorna, villogó laptop képernyő, papírkupac a telefon mellett.
-Sok a munka?
-Inkább problémásak. Nem értem az embereket, komolyan! Volt ahol olyat pakoltak a kamionra, amit nem kellett volna, most meg a papírokkal van gond. Komolyan nem hiszem el!
-Ha most nem alkalmas, visszajövök később – torpantam meg egy pillanatra. A gyávábbik felem örült volna, ha elküld, de azzal is tisztában voltam, legközelebb nem lesz bátorságom ehhez a beszélgetéshez.
-És hagyjam ki a sütidet? Nincs az a pénz! Amúgy is jól jön a pihenés.
Szó nélkül tálkákat szedtem elő, és jól megpakoltam őket tiramisuval.
Akkor azt hittem életem legnehezebb beszélgetésére készülök, most már tudom, hogy a neheze még néhány hónapot váratott magára.

Geri mindeközben a kanapéra telepedett és türelmesen várt, míg én is mellé ültem. Az asztalra tettem mindkettőnk tálkáját, majd azonnal ömleni kezdett belőlem a szó.
-Pár napja találkoztunk, és megbeszéltük a dolgokat. Megmondtam, hogy kiszállok, és nem vagyok hajlandó ezt tovább csinálni.
- Tulajdonképpen mi volt ez az egész?
- Őszintén? Már magam sem tudom. Ő füttyentett, én ugrottam, ennyi – kimondva szörnyen hangzott, de igaz volt.
-És neked ebben az egészben mi volt a jó? – tette fel a kérdést, ezúttal tiszta kíváncsiság csengett a hangjában.
-Nem is tudom. Minden olyan szokatlan volt és izgalmas – próbáltam szavakba önteni, de csak gúnyos horkantást értem el vele.
-Igen, az elmúlt heteid szörnyen izgalmasra sikerültek. Kint járt a rendőrség és ennek tetejében a mentők vittek el. Engem pedig ezek után anyád elküldött a francba, mikor a hogyléted felől érdeklődtem nála. Szóval, kedves szomszéd, az izgalmas életed rám is kihatott.

Addig bele sem gondoltam igazán, hogy ami velem történt, másokra milyen hatással volt. Azon kívül, hogy én, hogy éreztem magam, eszembe sem jutott, hogy akár csak egyetlen pillanatig is másra gondoljak. Rá vagy a szüleimre.
-Most jön az a rész, hogy tönkreteszlek – szúrtam közbe, csak hogy leplezni próbáljam kibuggyanni készülő könnyeimet.
-Engem? Nem is értem mire gondolsz! – tréfálkozott, nekem pedig mégis eleredtek a könnyeim.
-Annyira sajnálom! Ne-he haragudj rám!
- Gyere ide! – Magához húzott, én pedig a vállára hajtottam a fejem, és végre tisztességesen kisírtam magam, ő végig a karjaiban tartott egyetlen szó nélkül.
-          Nem érdemlem meg, hogy törődj velem! Lehunyt szemmel beszéltem, a hangom kásás volt, a szemeim égtek.

-Majd én eldöntöm, mit érdemlek, rendben – finoman eltolt magától, egyenesen a szemembe nézett.
-Komolyan megéri? – kérdeztem óvatosan.
-Fogalmad sincs mennyire! – sóhajtotta, zsebkendőt nyújtva felém.
-Féltem, hogy soha többé nem beszélsz velem – feleltem a szemeimet törölgetve.
-Hülyéskedsz? Egy ilyen tiramisut vétek lenne veszni hagyni – viccelődött.
-Hé! Ugye nem azt akarod mondani, hogy csak emiatt álltál velem szóba? – háborogtam, persze komolytalanul.
-Fogalmazzunk úgy, ezzel jelentősen növelted az esélyeidet!
Olyan mosollyal jutalmazott, amilyennel már hónapok óta nem láttam az arcán, én pedig úgy éreztem visszakaptam a legfontosabb embert az életemben.

Egy délután a szüleimet is meglátogattam, hiszen bármennyire is rögös volt a kapcsolatunk, nekik is tartoztam némi magyarázattal.  Nem tudtam mire és hogyan emlékeznek a történtekből, ezért nekik is azt mondtam, amit Gerinek, és bár anyámon láttam, hogy szíve szerint kérdésekkel bombázna, visszafogta magát, amit nagyra értékeltem.
Rajtuk is nyomot hagytak a történtek, mintha éveket öregedtek volna mindketten. Iszonyúan szégyelltem magam. Újra megígértem, hogy többé nem fordul elő még csak hasonló sem az életemben. Komolyan gondoltam, de azt már nem sejtettem, hogy hamarosan megszegem ezt a fogadalmat.

2020. március 10., kedd

Harmincharmadik fejezet


Komolyan gondoltam, hogy véget akarok vetni az egésznek, mégis mikor a telefonom emlékeztetője találkozót jelzett Viktorral megijedtem. Hirtelen nem voltam biztos benne, hogy jönni fognak a megfelelő szavak, ha szükségem lesz rájuk. Ennek ellenére elmentem a megbeszélt helyre. A sors kifacsart játéka volt, hogy egy olyan helyen találkoztunk, ahová mindig is el szerettem volna jutni, de sosem adódott lehetőségem rá. A New York Kávéházat 2011-ben a világ legszebb kávéházának választották, ami nem is volt csoda. Gyönyörű volt, impozáns és végtelenül elegáns. Úgy éreztem kilógok a sorból, farmerban és pólóban, munka után kimerülve és megizzadva.
Beletelt néhány percbe, de megtaláltam őt, egy kétszemélyes asztalnál ülve. Belefeledkezett az újságjába. Lazának tűnt, én vele ellentétben szabályosan rosszul voltam a felgyülemlett érzelmektől. Ahogy távolról figyeltem, eszembe juttatta azt a férfit, akinek először láttam, akinek még akár egyetlen együtt töltött éjszakáért is hálás lettem volna.
-            Szia! – gombóc feszítette a torkomat, attól féltem, hirtelen nem kapok majd levegőt. Komótos mozdulattal összehajtogatta lepedő méretű újságját, közben intett a mellettünk elhaladó pincérnek.
-            Két kávét legyen szíves!
-            Azonnal!
Hamar megkaptuk az italt, s már éppen rávettem magam, hogy megtörjem a kettőnk közt ülő csöndet, mikor hangosan beleszürcsölt a kávéba. Beleborzongtam a hangba.
-            Ne szürcsölj! – ripakodtam rá.
-            Parancsolsz? – zavartan pillantott rám, mintha csak abban a pillanatban tűnt volna fel neki, hogy én is ott vagyok.
-            Idegesítő vagy! – vetettem oda – Inkább azt mondd el, miért hívtál ide!
Kirohanásomra újabb szürcsöléssel felet, amitől elpattant bennem valami.
-            Mi az, hogy két hetet töltöttem kórházban? Hogy lehetséges ez?
-            Ide sem jöttél el – vágott közbe irigylésre méltó higgadtsággal.
-            Tessék? – megütközve néztem rá.
-            Mielőtt visszautaztál Pestre, megbeszéltünk ide egy találkozót, de nem jöttél el.
-            Istenem! Mégis mit csináltál velem? – Megrohantak az emlékek. Szinte újra éreztem az alkohol maró ízét a torkomon, a szíjak szorítását a csuklómon.
-            Semmit. Azóta én semmit – nyomatékosította szavait, majd ismét kortyolt a kávéjából, ezúttal szürcsölés nélkül.
-            Minden, ami Pozsonyban történt, tönkretett!
-            Minden? – kérdezett vissza felvont szemöldökkel – Meggyógyultál. Mellesleg jól áll a kék szín!
-            Máig rémálmok gyötörnek! Azért ittam le magam, mert azt reméltem, akkor végre elmúlnak és pihenhetek. El tudod képzelni, milyen érzés volt egy ágyhoz kötözve felébredni, egy vadidegen helyen? Aztán később, hirtelen a detoxban találni magam, ahol nem voltam több, csak egy újabb hülye, aki teljesen kiütötte magát? Folyton ugyanazt álmodom, újra meg újra, de néha változik, pár pillanattal több az előzőnél, aztán..
-            Aztán?
A vártnál higgadtabban szólt közbe, mégis elszégyelltem magam a kirohanásomtól. Vettem egy mély lélegzetet és valamivel nyugodtabban folytattam:
-            Kívülről látom a testem.
-            Kifejtenéd bővebben? – Egy pillanatra úgy tűnt kíváncsiság csillant a szemében.
-            Az étteremben ülünk egymással szemben, mire én egyszer csak az asztalra borulok, olyan vagyok, akár egy rongybaba. Víz vesz körbe, és mindent homályosan látok.
-            Pechedre a szemed miután egy pohár vízben landolt, végignézett mindent, ami veled történt. S mivel én később visszaadtam neked, az emlékeit is megkaptad.
-            Tessék? – azt hittem rosszul hallok.
-            Ezért vannak a rémálmaid – bólintott – Át akar adni mindent amit látott, de te nem akarod elfogadni, ezért ismétlődnek.
-            Ezt azt jelenti, hogy addig folytatódik ez az egész, amíg...
-            Minél tovább húzod, annál rosszabb lesz. Ha végre elfogadod, az álmok megszűnnek, és újra zavartalanul élheted az életed.
Csak hallgattam a higgadtan csengő hangját, figyeltem, ahogyan egész lénye eleganciát és megfontoltságot árasztott  magából. Nem értettem hogyan képes így viselkedni, hiszen még emlékeztem milyen nyomorúságosan festett a történtek után a könyvtárban ő is. Hogyan tette túl magát rajta? Ennyit jelentett volna neki az a sok emberélet?
-            Elárulod hogyan kerültem zártosztályról a detoxba ?
-            Varázslattal.
Egyáltalán nem értékeltem a humorát.
-            Hogy miért kerültél oda? Gondolom azért, amit csináltál. Kétségbeejtő, hogy a mai fiatalok ilyen gyorsan megtörnek – csóválta a fejét - habár, ez nekem csak jó.
-            Könnyebb hasznot húzni, ugye? – engedtem, hogy megvetés szivárogjon a kérdésbe, ő nem úgy tűnt, mint akit ez izgat.
-            Nem tagadom – biccentett, majd ismét kortyolt a kávéjából.
-            Sokszor azt kívánom, bár szóba sem álltam volna veled – csóváltam a fejem értetlenkedve.
-            Nettán elállnál a szerződéstől? –  vonta fel érdeklődve vonta fel a tekintetét, előre dőlve a széken. Kíváncsiságtól csillogó szemmel figyelt, mint aki hosszú idő óta most hall számára érdekeset.
-            Ha nem találkozom veled, még mindig normális életem lenne. Tönkre tettél – folytattam tovább.
-            Hm, attól függ honnan nézzük. Megszabadultál valami olyasmitől, ami egész eddigi életedben csak bosszúságot okozott.
-            De ilyen áron? Visszaadnám, ha cserébe normális életem leheten.
-            Másfelől, nem volt kis dolog, hiszen nem minden ember birtokol hasonlót.
Feldühített, hogy úgy beszélt mintha valami elcseszett különleges dologról lett volna szó. Persze az volt, nagyon is, csak erről nekem akkoriban halvány fogalmam sem volt. Sőt! Valamilyen kifacsart módon, egész életemben különleges voltam, csak nem tudtam róla.
-            Remélem, ez volt az utolsó, hogy ilyesminek tettél ki! – dühös voltam, de róla ez látványosan lepergett.
-            Nyugodj meg! Nekem rád már egyáltalán nincs szükségem, szóval ha úgy érzed... – félbe hagyta a mondatot, amitől csak még nagyobb lett a torkomban szorító gombóc.
-            Azt akarod, hogy én mondjam ki? – remegett a kezem, ezért szorosan összekulcsoltam az ujjaimat.
-            Én nem mondhatom – válaszolt felemelt kézzel.
-            Akkor te rosszul jársz. Ha a szerződés nem tejesül, nem kapod meg lelkem darabját.
-            Ez igaz, de neked köszönhetően sarokba szorítottam az ellenségem, és nekem ennyi elég.
-            Emlékezni fogok a történtekre?
-            Szeretnél?
-            Azt hiszem, igen.
-            Hát nem most mondtad, hogy csak tönkretettelek? – nézett rám zavartan.
-            Voltak számomra jó pillanatok is. Pozsony is az volt, egy bizonyos pontig.
-            Nekem teljesen mindegy. Ha beszélnél is valakinek a történekről bolondnak hinne, engem pedig sosem találna meg.
-            Talán ki tudja, ez is elég lesz egy regényhez egyszer.
-            Te tudod.
Hanyag vállrándítás kíséretében a zakója belső zsebéből egy papírt húzott elő, majd elém rakta. A szerződés volt, amit hónapokkal korábban aláírtam.
-            Itt van, tépd szét nyugodtan.
Azt hittem egyszerű lesz. Teátrális mozdulatokkal széttépem, aztán a darabjait hozzávágom, majd elsétálok, abban a tudatban, hogy soha többé nem látom. Ezt akartam tenni, mégsem ment ilyen könnyen.
-            Ha összetépem, eltűnsz? – keserű mosoly futott át az arcomon.
-            Nem. A megbeszélt ideig maradok.
-            Kíváncsi vagyok, mi lett volna, ha másként alakul – méláztam a lap sarkát piszkálva.
-            Csetlő botló dolgokról szólt volna, vagy annál sokkal mocskosabbakról, ki tudja. Most már minden hiába.
Tudtam, hogy nincs időm, nem húzhatom az örökkévalóságig. Felvettem és hosszában kettétéptem a papírt. Azt hittem lángok tüntetik el a darabjait, mint mikor aláírtam, helyette a kezemben maradt. Még most is emlékszem mennyire átjárt a keserűség, mintha valami fontosat vesztettem volna el.
-            És mos mi lesz? Itt ülünk csendben, annak ellenére, hogy már semmi sem köt hozzád? – Remegett a hangom, de úgy éreztem, ha nem beszélek, elsírom magam.
-            Most végre mindened megvan ahhoz, hogy normális életed legyen. Csak meg kell próbálnod.
-            Vajon képes leszek rá, mind ezek után? Már tudom, hogy a világ messze nem olyan, mint képzeltem. Olyasmit láttam, amit az emberek többsége talán sosem fog.
-            Tudom a hétvégi lottószámokat, mégsem játszom – kontrázott.
-            Nem is hiszem, hogy szükséged lenne rá – eresztettem meg egy fanyar mosolyt.
-            Könnyebb lesz, ha elfogadod a történteket és túllépsz rajtuk.
A kettőnk közti csendben, amíg a kávéház vendégeit figyeltem, rájöttem hogy tényleg vége. Ennyi volt.
-            Azt hiszem ideje mennem – szomorkás mosoly futott át az arcomon. Néhány pillanatig csendben néztem őt, de nem tudtam mit mondhatnék neki. Mindazok ellenére, amin keresztül mentem összefacsarodott a szívem. – Ég veled!
Könnyek kezdték szúrni a szemem, ezért sietős léptekkel a kijárat felé indultam. Annyira igyekeztem, hogy útközben neki is ütköztem egy férfinak. Gyorsan történt, futólag láttam az arcát, mikor elnézést kértem tőle. Ő semmit sem reagált, haladt a célja felé, én pedig valamilyen furcsa okból kifolyólag, követtem őt a pillantásommal. Fekete haja teljesen a fejéhez tapadt, és kifogástalan fekete öltönyt viselt.
Abban a pillanatban rohantam ki a kávéházból, mikor az ismeretlen Viktorral szemben foglalt helyet.