Huszadik fejezet

Viki

 Reggel telefoncsörgésre ébredtem, ami nem volt éppen kellemes.

- Merre vagy? – érdeklődött egy vidám hang a vonal túloldalán.

- Vivi? – szükségem volt pár pillanatra, hogy beazonosítsam a ködön keresztül, hogy tulajdonképpen hol is vagyok. – A barátomnál, de ha más kérdezi, csak találj ki valamit. – motyogtam hanyagul.

- Oké. Egyszer igazán bemutathatnád azt a fiút, – jegyezte meg mellékesen – én még nem is láttam.

- Hm. – azzal bontottam a vonalat.

Magamra kaptam a ruháimat, Tomit viszont sehol sem találtam. Helyette a kávéfőző mellett várt egy üzenet:

Havat lapátolok :)

Ahogy leértem a ház elé, azonnal észrevettem a barátomat, amint a hóval küzdött. Odakint még mindig havazott, aminek nagyon örültem, de ahogy hallottam, Tomi már kevésbé. Kezembe vettem egy kis kupac havat, és golyót formáztam belőle, aztán eldobtam, remélve, hogy nem téveszt célt, ugyanis köztudottan nem tudok célozni. Tomi hirtelen megfordult, kritikus szemmel végigmért, majd így szólt:

- Ha nem tűnt volna fel, nálam lapát van.

- Tényleg képes lennél rá? – kérdeztem ártatlan arccal, de válaszként csak gonosz vigyort kaptam. Aztán már lendítette is a lapátot, nekem pedig időm sem maradt elhajolni. A hótömeg az egész arcomat beterítette.

- Tamás! – üvöltöttem, és tehetetlen dühömben azt sem tudtam, mit vágjak hozzá. Hirtelen ötlettől vezérelve ledöntöttem a lábáról.

- Nem gondoltam volna, hogy ilyen harcias vagy! – nyögte.

- Tele vagyok meglepetésekkel! – mosolyogtam, majd legördültem róla, és elkezdtem hó angyalt csinálni. Már éppen fel akartam állni, de intett, hogy maradjak.

 - Téged nem idegesít, ha ottmarad a kéznyomod?  - kérdezte, miközben talpra húzott.

- Te csináltál hó angyalt? – csodálkoztam. Valahogy nem tudtam elképzelni róla.

- Vivi imádta, és mindig fel kellett húznom utána.

- És a bátyád? – kérdeztem, s közben leporoltam magam.

- Ő hóembert szeretett építeni, és fel is öltöztette.

- Csináljunk mi is! – kiáltottam fel vidáman.

- Nem kellene már indulnod?

- Le akarsz rázni? – kérdeztem méltatlankodva.

- Hát.. – kezdte sejtelmesen, de nem tudta folytatni, mert megcsókoltam. A bíztatásából arra következtettem, eszébe sincs ilyet tenni.

- Apám miatt ne aggódj, ha minden jól ment, nem egyedül van otthon.

- Szóval felcsaptál kerítőnek. – állapította meg mosolyogva. – Ez aranyos dolog! – puszilta meg az orrom hegyét. 

- Kellett egy kis bátorítás, mert magától, sosem mert volna kezdeményezni.

- Nem lenne furcsa, ha apád egy másik nővel járna?

Forró teát szürcsölgettünk az ágyban fekve. A havat már eltakarítottuk, (vagyis inkább Tomi, én meg hóembert építettem), bár felesleges volt, mert azóta is esett.

- Tuti, hogy boldogabb lennék nála.

- A legtöbben nem így gondolkoznak.

- Kettőnk közül azt hiszem, aput viselték meg jobban a történtek. Mindent elhanyagolt, a munkáját is beleértve, szóval hirtelen nagyon sok dolog szakadt a nyakamba. Tizenhárom évesen nem igazán volt lehetőségem munkát vállalni, de nem volt más választásom, így hát iskola mellett feketén dolgoztam egy kis éjjel-nappali boltban.

- Apád tudott róla?

- Akkoriban nem igazán volt képben. Szinte mindig részeg volt, ha nem hát anyám miatt kesergett. A legrosszabb az volt, mikor rajtam vezette le a feszültségét.

- Bántott? – hördült fel Tomi. Éreztem, ahogy az egész teste megfeszül a hirtelen feltámadt dühtől.

- Ha ivott, nem tudta mit csinál. – keltem automatikusan apám védelmére.

- Legalább szóltál valakinek? – a valaki alatt nyilván a rendőrséget értette.

- Csak a pszichológusom, és a legjobb barátnőm tudott róla.

- Viki, ez így egyáltalán nem volt helyes! – mondta még mindig indulatosan.

- Tudom, de képzeld magad a helyembe! Rajta kívül senkim se volt. Ha börtönbe kerül, én mehetek árvaházba.

- Később mi történt?

- Néha Lillánál vagy Szilvinél aludtam, a végén már haza sem mentem. Persze ez apámnak idővel feltűnt. Megkeresett, és megígérte, hogy meg fog változni. 

- Betartotta? – kétely csendült a hangjában, de nem tudtam hibáztatni érte.

- Igen. Elvonóba kezdett, amit végig is csinált, és a munkáját is visszaszerezte, én pedig hazaköltöztem.

- Mi lesz akkor, ha megint bántani akar?

- Kizárt! – vágtam rá azonnal.

- De…

- Nem akarom, hogy rossz embernek gondold, mert nem az! Tudom, hogy hibázott, de őszintén, ki nem kerül padlóra élete során? Szeretem, ezért adtam neki második esélyt, úgy, mint neked.

- Ne haragudj! Nincs jogom elhamarkodottan ítélni, olyasvalakiről, akit nem ismerek.

Hazafelé a buszon  hol a történteken gondolkoztam, hol azt figyeltem, nem látok- e ismerőst a suliból ( szerencsére nem akadtam össze senkivel). A veszekedés még mindig élénken élt bennem. Igaza volt Tominak, mikor azt mondta, többé már semmi sem lesz ugyan az. Vince bármikor szétrobbanthatja, ami közöttünk van.

Halkan léptem be a házba, remélve, hogy apát nem egyedül találom. Éppen a csizmámtól próbáltam megszabadulni, mikor csörömpölést hallottam a konyha felől, majd egy női hangot. Aha! Tudtam én, hogy ez lesz!

Elvigyorodtam, mikor megláttam Zsuzsit, ahogy a törött borospohár darabjait próbálta összeszedni.

- Jó reggelt! – köszöntem rá. Felkapta a fejét, arckifejezése elárulta, hogy iszonyatosan zavarban van.

- Szia! Azt hittem iskolában vagy! – mondta remegő hangon.

Nevetés tört fel belőlem, bár nem szándékosan.

- A barátomnál voltam. Apu alszik még?

- Igen. – a pillanatnyi zavarodottság eltűnt az arcáról, komolysággal vegyes félelem tükröződött a tekintetében. – Viki, nem szeretném, hogy rossz véleménnyel legyél a történtekről, vagy rólam.

- Apám megérdemli a boldogságot, és a törődést. Te mindkettőt megadhatod neki.

- Nem akarok édesanyád helyébe lépni!

- Ne aggódj, azt hiszem, mi ketten jól megleszünk együtt.