Ötvenkilencedik fejezet

Viki

Visszamondtam az egyetemi jelentkezésemet, hiába lett volna lehetőségem ott tanulni a babával együtt. Bár eleinte féltem a kávézótól, hamar belejöttünk Tomival közös munkába, és forgalmunk is akadt rendesen. Ezért is határoztam el, hogy megszerzem a jogosítványt.

- Végre nem kell, hogy fuvarozzalak!

Dühösen vágtam hozzá Tomihoz a lánya cumiját, de ő csak nevetett.

- Most mész, és szépen lemosod! – mordultam rá, de jól tudtam, hogy csak ugrat. 

Mikor először ültem volán mögé iszonyúan remegett mindenem. Az oktatóm viszont nyugodt maradt, néha már túlságosan is.

Miután megszereztem a jogsit, kaptam egy használt autót. Persze ez sem ment olyan könnyen, ugyan is Gábor erőszakoskodott, mondván az üzlet bérleti díjához amúgy sem járulhatott hozzá, bármennyire is kérte a szüleimet, ők túl büszkék volt hozzá, hogy elfogadják.

Egy kellemes október eleji napon jártunk. Tomi összeszedett valami nyavalyát, így kénytelen voltam egyedül vinni a boltot, de felpörgetett a dolog, ráadásul Nóri miatt sem kellett aggódnom, hiszen kézről kézre járt a vendégek között.

Ami az üzlethelyiséget illeti, az emeleten könyvesboltot rendeztünk be, a földszinten kávézót alakítottunk ki, kandallóval, ami nagy álmom volt évek óta.

- Igazán tüneményes baba.

Elvigyorodtam, és visítva a barátnőm nyakába ugrottam. Velem ellentétben Lilla egyetemre ment, és az utóbbi hetekben ritkán láttam, viszont a húga hajlamos volt minden előzmény nélkül megjelenni.

- Ide vele!- nyújtotta a kezét a lányom felé, aki boldogan mosolygott rá 

- Azt hittem órán vagy.  – mondtam kisé szemrehányóan, tekintve, hogy még csak tizenegy volt.

- Rég láttalak, az előadás meg amúgy is dögunalom. – úgy mondta, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne lógni az óráról.

- Ha kicsapnak, vagy nem lesz meg a diplomád, én magam foglak megnyúzni! – mordultam rá, de a mondandóm teljesen lepergett róla. A lányom teljesen elbűvölte. Lemondó sóhajok közepette folytattam a leltározást.

A barátnőm végül visszament a suliba, de csak miután megfenyegettem, hogy nem vigyázhat a lányomra.

Az évszakhoz képest enyhe időnk volt, gondoltam sétálunk egyet a környéken, mielőtt hazamennénk. Mikor visszaértünk, egy piros borítékot találtam az ablaktörlő alatt. Betettem a lányomat a hátsó ülésre, a levelet, pedig a kesztyűtartóba dobtam. Minél előbb haza akartam érni. A titokzatos levél várhatott.

- Szia! – Tomi hangja  zűrődött ki a hálóból. Kibújtam a cipőmből, és mire beértem a hálóba, már szélesen mosolyogtam.

- Nóri alszik? – kérdezte, miközben magához vont. 

- Igen.

- Akkor van időnk. – mormolta a nyakamba csók közben.

- De beteg vagy! – nem gondoltam komolyan, s ezt ő is tudta. Megpróbáltam eltolni magamtól, de minél jobban próbálkoztam, ő annál jobban szorított magához. Addig fészkelődtem, míg a végén fölém került.

- Egy kis mozgás nem árt. – vigyorgott, én pedig magamhoz rántottam, hogy újra elmerülhessek benne.

A levél! Hasított belém a gondolat, ahogy reggel kipattant a szemem. Tomi és a lányom még mélyen aludtak, ezt kihasználva cipőt húztam, és lementem a borítékért. Magamra csuktam a kocsi ajtaját, úgy bontottam ki a borítékot. Mindenre számítottam, csak arra nem, amit találtam. Egy fotó arról az éjszakáról. Ha ez nem lett volna elég, a képen tisztán látszott, hogy mit művelek, és kivel. 

El akartam süllyedni szégyenemben. Rádőltem a kormányra, és próbáltam mélyeket lélegezni, hogy lenyugodjak. A legszörnyűbb az volt, hogy bárki készíthette a képet, és minden gond nélkül kifigyelhették, hogy hol lakom. 

Hosszú percekig ültem egyedül a hidegben, és azon agyaltam mitévő legyek. Abban egészen biztos voltam, hogy sem Tominak, sem Zsoltinak nem szeretném ezt elmondani. Ha kiderül, hogy az egész a barátiam buta tréfája, csak fölöslegesen okoznék pánikot. Ez a magyarázat eléggé ingatag lábakon állt, de hinni akartam, hogy igaz.

Korábbi kijelentésemet meghazudtolva én magam hívtam fel délután Lillát, ha tud, ugorjon be a kávézóba.

- Te mégis azt akarod, hogy megbukjak! – nézett rám szúrós szemmel vigyorogva, mikor megjelent az ajtóban délután. Morcosan meredtem rá. – Mi az?

- A fejem le akar szakadni a helyéről! – panaszkodtam, miközben a lányom arcát figyeltem, aki túl mohón követelte az ebédet.

- Erről akartál beszélni? – nézett rám felvont szemöldökkel.

- Nem. Arról. – böktem a pulton heverő borítékra.

- Ajjaj! Ez nem néz ki túl jól. – csóválta a fejét. 

- Szóval akkor, nem te küldted?

- Te tényleg ilyen hülyének nézel? – mordult rám, mire azonnal elszégyelltem magam.

- Bocsánat. – motyogtam kerülve a pillantását. – Csak idegesít, hogy nem tudom ki küldhette.

- Bárki. Nem gondolod, hogy esetleg Tomi is kapott egyet?

- Nem hiszem. Tegnap találtam a szélvédőn. Ha neki is küldtek volna, tudnám.

- Lehet, hogy csak egy buta tréfa.

- Kizárt. – Timi mocorogni kezdett a karomban. Érezte a belőlem áradó feszültséget. Óvatosan betettem őt a hordozóba, csak aztán folytattam: - Ha ez a valaki viccelni akart volna, nem hiszem, hogy megvárja, amíg rendbe jönnek a dolgaim. Olyan, mintha szándékosan akarná tönkretenni a boldogságomat. – beleborzongtam a gondolatba.

- De mégis ki akarhat ilyesmit. Nem ártottál soha senkinek.

- Ez azért nem igaz. – feleltem sötéten, mikor eszembe jutott Vince.

- De ő halott, anyád gyilkosa meg a börtönben rohad. – felkaptam a fejem. A barátnőm – igaz nem szándékosan – de adott egy ötletet, ami talán segíthet megoldást találni.

- Nem tetszik a képed. Mi jár a fejedben? – úgy mért végig, mint aki attól fél, hogy őrültségre készülök. Nem is tévedett nagyot.

- Elmegyek.

- Hova?

- A börtönbe. Beszélni akarok Zsolti apjával, talán ő tud segíteni.

- Eszednél vagy? – dörren rám, mire Timi halkan felsírt. A karomba kapva ringatni kezdtem.

- Momentán nincs jobb ötletem. Nem szeretném megvárni, amíg ez az egész eldurvul. 

- Gondolod, hogy el fog?

- Kétlem, hogy ez az egész csak egyszeri alkalom lett volna.

- De azt ugye tudod, hogy ez a börtönösdi nem lesz könnyű menet. Nem sétálhatsz be csak úgy, és Tominak is bombabiztos alibit kell beadnod.

- Mindenre gondoltam.

Egy frászt! Korholt egy dühös kis hang a fejemben, és igaza is volt. Ezt az egészet csak kétségbeesésemben találtam ki. A helyzet azonban korántsem volt ennyire reménytelen. Valaki igenis be tudott juttatni a börtönbe.