Harmincötödik fejezet

Az álmok már nem jelentkeztek minden alkalommal mikor aludni próbáltam, de a látomások megmaradtak. Fogalmam sem volt mi hívja elő őket és egyáltalán mihez kezdjek velük. Mintha csak arra lettek volna jók, hogy emlékeztessenek olyasvalamire, amit legszívesebben kitöröltem volna az életemből.

Ennek leginkább a munkám látta kárát, hiszen az ottani teljesítményemnek messze nem voltam a csúcsán, és hiába tértem vissza közéjük és igyekeztem jó munkaerő lenni, így is sokszor keveredtem kínos szituációkba a vízióim miatt.

Fogtam már a kezembe kézzel írt kódexé vált toplistás fantasyt, láttam már a semmiből előkerülő víztócsát, de láttam már az üzlet helyén régi körfolyosós bérházat is. Talán jólesett volna nézelődni egy másik században, ha nem éppen késésben lettem volna, és a többieknek nem azt kellett volna bentről nézni, hogy dühösen topogva ácsorgok a járdán.

Ezek a kis epizódok persze a legváratlanabb és kellemetlenebb pillanatokban törtek rám, én pedig egyre kevésbé voltam képes kimagyarázni őket.

- Szeretném visszavenni, ami az enyém!

Megfordult velem a világ, majd víz ölelt körbe, a környezetem homályossá vált, mintha üvegen keresztül szemléltem volna. Láttam magam, ahogyan az asztalra hanyatlom, akár egy rongybaba, aztán mindent elborított a sötétség, de az kellemes, ismerős, biztonságérzetet adó.

Hirtelen csontig hatoló fájdalom hasított a feketeségbe. Szúró, égető kín, aztán a feketeség lassan távolodni kezdett, a kín vele együtt elmúlt, helyét veszteség érzése vette át. Az érzés lassan tompult, s vele egy időben a látásom is visszanyertem, igaz még mindig homályos volt. Ezúttal azonban nem Viktor ült velem szemben, hanem egy idegen.  Fekete haja tejesen a fejéhez tapadt, sűrű szakálla markáns keretet adott az arcának. Öltözéke kifogástalanul elegáns volt.

-Sejtettem, hogy te állsz mögötte! – hangja nélkülözött minden meglepettséget. Nem hozzám beszélt. Szeme, mely fekete volt, akár a csillagtalan égbolt, nem rám fókuszált. Fejét kissé hátra fordította, szavait a mögötte állóhoz intézte.

A tekintetét követve pillantottam meg Viktort, aki csupán néhány lépéssel távolabb állt. Szokatlan módon, egész teste feszültséget sugárzott. Tekintetét szinte a velem szemben ülő tarkójába fúrta.

Aztán valami történt. Mintha valaki egy függönyt rántott volna félre, hogy egy teljesen más valóságot engedjen láttatni. Száraz forró légáramlat söpört végig a termen, megváltoztatva mindent. A helyiség, ami néhány pillanattal azelőttig impozáns és elegáns volt, hirtelen lepusztult, mintha egy minden elemésztő tűzvész tombolt volna.

Majd hirtelen vége lett, vége is lett, a forróság megszűnt. Ezzel egy időben a világom kibillent a sarkaiból, én pedig zuhantam.

 - Gabriel! – Ez volt az első mondat ami elhagyta a számat, amint kinyitottam a szemem. Zihálva szedtem a levegőt, vártam, hogy csillapodjon a zuhanás érzete.

Őt láttam a kávéházból kifele menet! Beugrott egy pillanat a pozsonyi könyvtárból. Viktor előttem állt, kezében egy kis fiolával, amiben valami fekete anyag lebegett. Azt mondta, bennem volt az a valami, Gabriel pedig szerette volna visszaszerezni....

Felnyögtem a tarkómba nyílaló fájdalomtól, ami megakasztotta a gondolatmenetem, egyúttal az ágyból is kiűzött. A konyhában lassan elkortyolgattam egy pohár hidegvizet, remélve, hogy enyhít a migrénemen.

Kezdeti fejfájásomtól eltekintve is furcsán gondtalannak éreztem magam. Ez persze messze nem jelentette azt, hogy fütyörészve sétálgattam az utcán, de úgy éreztem mintha súlytól szabadultam volna meg.  

Hiába éreztem könnyebbnek magam, a munkahelyi hangulatomon ez nem javított

Napról napra bejártam, mosolyogtam, udvarias voltam a vásárlókkal, de mikor senki nem látott elvesztem a gondolataimban, a mosoly pedig teljesen eltűnt az arcomról. Néha már víziók nélkül is csak néztem magam elé üres tekintettel. Valahogy már nem csábított a könyvek tengere úgy, mint régen.

Egy esti borozgatás alkalmával ki is öntöttem a lelkem Gergőnek.

-  Akkor tervezz újra!
- Nem mondod zsenikém? Hogy erre én ne mis gondoltam!
- Nem ragadhatsz egy boltban örökre.
-  Tudom – motyogtam.
-   Akkor?
-    Úgy érzem, most kezdem visszakapni a régi életem.
- Pont jót  is tenne a változás. Tönkreteszed magad, ha olyasmivel foglalkozol, amit nem szeretsz.
- Szeretem, csak nem olyan, mint régen, valahol időközben elhagyott a lelkesedés. Már nem érdekel, és tudom, hogy ezt a többiek is látják rajtam.
-  Ez teljesen normális, ha az ember másképp áll a munkájához. Ne legyen lelkifurdalásod, amiért mást szeretnél csinálni.
- De fogalmam sincs mi lenne az.
-   Nem is kel most tudnod. Adj időt magadnak, hogy kitaláld. Csak annyit ígérj meg, hogy tényleg gondolkozol rajta!

Gondolkoztam, méghozzá hetekig. Tipródtam és listákat írtam szakmákról, képzésekről, előnyökről és hátrányokról. Közben pedig állásokat böngésztem és próbáltam kitalálni, hol érezném jól magam. Órákat voltam képes a laptop előtt gubbasztani, vagy éppen tanácstalanul tengődni a lakásban, az utcákon, álláshirdetések után kutatva.

Néha abban sem voltam biztos, elakarok-e egyáltalán menni. Nem tudtam maradt-e erőm újrakezdeni. Ennek ellenére, beadtam a jelentkezésem néhány helyre, de vagy nem vettek fel, vagy utólag beláttam, hogy mégsem lennék alkalmas az adott munkakör betöltésére.

A szomszédom is folyamatosan álláshirdetésekkel bombázott, és az önéletrajzom tökéletesítésén fáradozott. Értékeltem a lelkesedését, de néha úgy éreztem, mintha ő törne előre, engem pedig csak maga után vonszolna. Sokszor vitáztunk emiatt, én pedig lassan egyfajta sémát láttam kialakulni. A fejemhez vágta, hogy semmit sem teszek azért, hogy egyről a kettőre jussak, mire én azzal védekeztem, kimerültem és pihenni szeretnék.

-    Azt hiszed, engem nem viselt meg, ami veled történt? Hogy én nem vennék ki pihenőt a saját életemből is, ha lehetne?
- De. Tudom, hogy ez mindenkinek szar volt – motyogtam az előttem heverő üres kávésdoboznak, aminek épp a megtöltésén fáradoztam.
-  A szüleim halála után kevés tartott vissza, hogy ne csináljak égbekiáltó baromsáokat. Dühös voltam, céltalan és elkeseredett.

- Könnyen beszélsz Mr.Multi!  - vágtam a fejéhez, célozgatva rá, hogy egy nemzetközi cégnél dolgozott.

-Pontosan tudod, hogy nem itt kezdtem, de ezt akartam csinálni, mert érdekelt. - A doboz  egtelt kávéval, és csak hogy meneküljek a kínos hallgatás elől elkezdtem feltenni egy adagot, bár nem éreztem szükségét. – Gyerünk Livi! Erőltesd, meg magad!
- Istenem, Gergő! – mordultam rá, immár határozottabban.
- Gyerünk! Mit csinálsz, ha nem olvasol, vagy körmölsz?
- Kávézom. – vetettem oda ingerülten.
-  Nagyszerű! Gondolkozz el egy barista tanfolyamon, például. Türelmed van az emberekhez, ráadásul pénzben is jobban járnál, és karrier szempontjából is jobb egy boltnál.

Csípőből mogorván válaszoltam volna neki, de nem tűnt butaságtan a javaslata. 

Ezzel a beszélgetéssel bogarat ültetett a fülembe. Napok alatt megbarátkoztam az ötlettel, bár korántsem voltam biztos benne, hogy menni fog, de eldöntöttem, hogy belevágok.

-Én ezt nem tudom kifizetni, szóval vagy a bankhoz fordulok kölcsönért, vagy a szüleimhez. Bár az utóbbi egyáltalán nem villanyoz fel, ha őszinte akarok lenni. – fordítottam felé a laptopomat reményvesztetten.
-  Mi lenne, ha azt mondanám, hogy én állom.
-Azt, hogy nem vagy normális! – háborogtam – Geri, komolyan, eszedbe se jusson!
-Egy okot mondj! – emelte fel a mutatóujját.
-Csak ne! Így is sok van már a rovásomon, ehhez végképp nincs bőr az arcomon.
- Ha nem tudnád, kávé nélkül élni sem tudok! Szóval, ha te megtanulsz kávét főzni, és én pont megkívánnék egy jó erős feketét, elég lenne csak hozzád becsöngetnem.
-Hah! Ahogy Móricka elképzeli!
-Lívia! – cseppnyi neheztelést éreztem a hangjában. Akartam a változást, és kénytelen kelletlen be kellett látnom, hogy ő volt hozzá a kulcs.
- Rendben! De amint összeszedtem magam, apránként visszafizetem az utolsó forintig!

Ezt kijelenteni butaság volt, hiába gondoltam komolyan. Valójában a pénznél jóval többel tartoztam neki, már akkor. Máig bánt, hogy nem tudtam visszaadni.