Hetvenharmadik fejezet

 Viki

Felszabadító érzés volt újra csinálni valamit, bár az eredeti terv – miszerint Nóri Krisztivel marad – módosult, így néha velem lehetett munka közben, persze ilyenkor álruhás rendőrök vigyáztak ránk. Szerencsére nem maradt időm azon agyalni melyik vendég a beépített ember. Munka akadt bőven, s ez kellőképpen elvonta a figyelmemet. Azért nyugodt perceimben néha elkanászodott a fantáziám, és a legdurvább félelmeimet vetítette elém. Például, hogy Miki fegyverrel a kezében beront az üzletbe…

Húsz perccel zárás előtt jártam, a kávézó már üres volt, egy forgalmas nap után jólesett a pár percnyi csend. Mosolyogva néztem, ahogy a lányom mosolyogva kémlel a nagyvilágba a pulton lévő gyerekülésből. Egy pillanatra elfordultam, hogy megnézzem a mögöttem lógó leltárjegyzéket, aztán hallottam, ahogy kinyílik az ajtó.

- Gyönyörű baba!

Ledermedtem. Hónapok telek el, mégsem felejtettem a hangot. Mikor megfordultam, azonnal a karjaimba kaptam Nórát. Rá kellett jönnöm, hogy a férfi semmi sem változott. Bőre most is ugyanolyan barna volt, vonzerejéből mit sem veszített.

- Mit keresel itt?

- Látni szeretném a lányomat. – úgy mondta, mintha az egész magától értetődő lenne.

- Azt sem tudtad, hogy létezik. Csak gyors menet voltam egy zsúfolt klubban. – mondtam feszülten. – Még a nevedet sem árultad el. – jegyeztem meg mellékesen, bár tisztában voltam a kilétével, mégis tőle akartam hallani.

- Ezen segíthetünk. – mosolygott – Deák Miklós.

Félelem hullámzott végig rajtam. Éreztem, hogy kiszalad a vér az arcomból.

- Jól vagy? Elsápadtál.

Megmarkoltam a pult szélét, mélyeket lélegezve próbáltam higgadt maradni.

- Mit akarsz?

- A lányomat.

- Ő nem a tiéd! – rivalltam rá, mit sem törődve azzal, hogy Nóri felsírt.

- El kell, szomorítsalak drágám, én vagyok a biológiai apja, tehát jogom van hozzá. El kell ismernem, az öcsikémet keményebb fából faragták, mint gondoltam. Az a gázolás nem volt éppen kellemes.– gonosz mosolyra húzódott a szája. Tett felém egy lépést, mire szorosabbá vált az ölelésem a síró gyerek körül.

- Takarodj! – üvöltöttem remegve.

- Nem kell félni, nem bántalak. De jobb, ha tudod, bármilyen eszközt bevetek, hogy megszerezzem, amit akarok.

Mikor magamra maradtam, remegve szorítottam magamhoz a lányomat. Képtelen voltam megnyugodni, és ezt ő is érezte rajtam. Megállás nélkül sírt. Sosem éreztem még magam annyira egyedül, mint akkor.

- Viki!

Összerándultam a kéz érintésére a karomon. Visszanyeltem a feltörni készülő sikolyomat, mikor észrevettem, hogy Zsolti az.

- Mi történt? – kérdezte, miközben átvette, a még mindig nyugtalan babát. – erőtlenül lerogytam a mögöttem lévő székre.

- Jól vagy? – kapott utánam szabad kezével.

- Itt járt! – tört fel belőlem a zokogás.

- De hát…

- Magának követelte a kicsit.

- Megfenyegetett? – keményedett meg Zsolti hangja.

- Azt mondta joga van a gyerekhez, és bármit megtesz, hogy megszerezze. Most mi lesz?  

- Hazaviszlek, aztán visszamegyek a kapitányságra. Egyáltalán hol a francban van az őrszem? – mérgelődött.

- Hazaküldtem. – vallottam be szégyenkezve. A belőle áradó düh letaglózott, egy pillanatra megörültem, hogy nem a rosszfiúk oldalán állok.

- Ezt mégis hogy képzelted?

- Fogalmam sem volt róla, hogy percekkel zárás előtt jelenik meg. Amúgy sem történt semmi baj. – behúztam a nyakam, mert a rám meredő tekintet villámokat szórt, ezt még a férfi karjaiban lévő csecsemő sem tompította. – Lehetett volta rosszabb is, amúgy meg nem mondott semmi újat. Eddig is sejtettük, hogy mire készül, most legalább tisztában vagyunk vele.