Hetvennegyedik fejezet

 Zsolti

Nagy erőfeszítésembe került, hogy ne zúdítsak Vikire egy rakás olyan jelzőt, amit később biztosan vissza akarnék szívni. Hogy küldhette el azt, akinek egyetlen feladata az volt, hogy rájuk vigyázzon?

Egészen az ajtóig kísértem a lányt, majd üzentem Tominak, hogy találkozzunk a kapitányságon. Előre tudtam, hogy ki fog akadni a hallottaktól.

- Elképesztő ez a csaj! – csóválta mosolyogva fejét. 

- Az ember azt hinné, mivel veszélyben van, nyugton marad, de nem neki mindig csinálni kell valamit! Ezek ellenére mégsem zárom vissza lakat alá. Azzal csak még jobban kiborítanám.

- Akkor mit csinálsz? Odakötözöd a kávézóba?

- Nem. Összezárlak vele, hogy végre tisztázzátok a múltat. Ne nézz így rám, komolyan beszéltem! – förmedtem rá. – Figyelj, te tudod a legjobban megvédeni.

- Azt hittem, segíthetek az itteni munkában. – húzta fel az orrát.

- Már minden tőled telhetőt megtettél. Az elmondásod alapján van sejtésünk ki is a testvéred, legalább is, hogy ki lehetett.

- Ugyan! – nevetett fel kényszeredetten. – Ez az egész cirkusz csak arra ment ki, hogy kitisztuljon a fejem. Végig tudtad, hogy szeretem a feleségem, és ne is próbálkozz azzal a szöveggel, hogy a segítségetekre voltam. Nem olyasfajta emberek vagytok, akik egy magamfajta útmutatására szorulnak. Ment volna ez nélkülem is.

- Menj a francba Deák!

A velem szemben ülő középkorú férfiról lesírt, fogalma sincs, miért ül éppen egy vallatószobában. Elétettem a Vikiről készült képeit, hátha felfrissül a memóriája. Lopva a tükör felé sandítottam. Mögötte a szokásos felszerelés, és Tomi állt néhány kollégával karöltve.

- Szóval, Viktor! Ön fotós, jól tudom?

- Igen. Mivel vádolnak? – válasz helyett a képek felé biccentettem.

- Ismerős?

- Nem. – vágta rá túl hamar.

- Nézze, - könyököltem az asztalra – ha most hazudik, jön a hazugságvizsgáló, ott kiderül minden kis mocskos titka. Köztük az is, hogy veri a feleségét.

- Ezt mégis hogy meri…- hápogott.

- Nem kell zsarunak lenni ahhoz, hogy valaki kiszúrja a lila foltokat a több réteg alapozó alatt.  Arra a szerencsétlen nőre csak rá kell nézni, ha magáról beszél… De most elsősorban nem ezért van itt. Az érdekelne, ki bízta meg a fotók elkészítésével, és mégis mennyi van még ezeken kívül?

- Augusztus óta figyeltem a lányt, de az én dolgom csak a fényképezés volt.

- Ki bérelte fel?

Tétovázott, ezzel máris elárulta magát. – Tudja maga mire kellettek a fotók?

- Nem.

- Sejtettem. Gyanútlan emberrel végezteti el a piszkos munkát. 

- Jézusom, ugye nem halt meg senki! – kiáltott fel hirtelen.

- Egyelőre nem, de egy anyuka és egy baba élete függ attól, mennyire közlékeny.

- Úristen! – ahogy elnéztem, a kezébe temetett arcát, megsajnáltam.

- A férfiról csak annyit tudok, a neve Miklós.

- Ő volt az? – toltam elé Miki fantomképét.

- Igen, száz százalék. A pénzt mindig egy borítékban adta át, ha személyesen találkoztunk. Ha tudtam volna, mit tervez a képekkel, én esküszöm, hogy…

- Ezt tartogassa a tárgyalásra.

- Börtönbe zárnak? – futott ki a szín az arcából.

- Bűnrészesség miatt, de mivel fogalma sem volt arról mibe keveredett, talán a bíró elnézőbb lesz. Sosem célozgatott arra, hogy fotózáson kívül másra is megkéri?

- Nem. Ha próbáltam is kihúzni belőle valamit, nem mentem semmire. 

Hát mi se mentünk veled sokra hapsikám!