Negyvennyolcadik fejezet

Viki

Káosz, és rettegés.

Az egyik pillanatban egy zsúfolt klubban voltam egy férfival, aztán egy terepjáróban tértem magamhoz. Megkötözve, egy fegyverrel sakkban tartva. Csak villanásokra emlékszem, lövések zajára.

- Nincs semmi baj! – Zsolti vett az ölébe. Görcsösen kapaszkodtam belé. 

- Tomi! Tomi! – zokogtam arcomat a vállába fúrva. 

- Zsolti!

A hangra megfordultam. Tomi állt nem messze tőlem. Elindultam felé, de elhagyott az erőm. Arccal előre zuhantam. 

Kinyitottam a szemem, de azonnal vissza is csuktam. Bántotta a vakító fény. Egyenletes csipogást hallottam, odafordulva megállapítottam, hogy korházban fekszem. Az egész testem sajgott a fájdalomtól. A fejemben örvényként kavarogtak az éjszaka eseményei.

Összerándultam, mikor kinyílt az ajtó.

- Zsolti! – a hangom olyan volt, akár a smirgli.

- Szia! – Még mindig ugyan azt a ruhát viselte, mint a bevetésen. Segített felülni, és innom pár korty vizet.

- Össze vagyok zavarodva. – feleltem őszintén. – Annyira… - könnyekben törtem ki. Éreztem, hogy az ágy besüpped, mikor Zsolti leült. Hozzábújtam, és próbáltam mélyeket lélegezni.

- Már vége, nincs semmi baj! – súgta. – Biztonságban vagy!

- Mi történt? Hol van Tomi? – toltam el magamtól.

- Az a helyzet, hogy…

Megint kinyílt az ajtó, ezúttal Tomi sétált be rajta. 

- Most, jobb lesz, ha magatokra hagylak! – Zsolti megpuszilta a hajamat, majd kisétált.

Csend telepedett ránk, ami nem volt éppen kellemes. 

- Golyóálló mellény? – akaratom ellenére, éreztem, hogy egy apró izom megrándul a szám sarkában. – Csak te lehetsz ennyire őrült. – csóváltam a fejem.

- De bevált. – a mosolya üresnek tűnt. – Annyira sajnálom Viki! Bárcsak jobban figyeltem volna rád.

- Értékelem az aggodalmat, de az őszinteséget még inkább.

A vonásai megkeményedtek.

- Láttam a felvételt. Te lőtted le anyámat. – megremegett a hangom, de szilárdan elhatároztam, hogy nem fogok sírni.

- Kicsúszott a kezemből az irányítás. Elszabadult a pokol, nem láttam tisztán hová célzok.

- Mentegeted magad? – förmedtem rá. 

- El akartam mondani, de…

- Szeretlek Tomi! – tört ki belőlem, mire tett felém egy tétova lépést. – De nem tudok egy gyilkossal együtt élni. – vettem egy mély levegőt, a tekintetem a paplanra fordítottam. Elviselhetetlen volt a barátom arcán tükröződő kifejezés. – Tűnj el az életemből! – éreztem, hogy legördül egy forró könnycsepp.

- Viki!

- Fel kell szívódnod, mielőtt apám megtalál! Kétlem, hogy ő életben hagyna.

- Zsolti vigyázni fog rád. 

Amint becsukódott utána az ajtó, kitört belőlem az eddig elfojtott zokogás. Lassan, könnyekben fuldokolva álomba merültem. 

Tomi

Az a rohadék, még utoljára keresztbetett! Miért is hittem, hogy jobb lesz ezután?

Lassú léptekkel sétáltam vissza a kórterembe, ahol Gábor és Zsolti vártak.

- Az orvos azt mondja, hazamehetsz.

Némán biccentettem az ügyvéd felé, majd lerogytam az ágyra.

- Kidobott. – szúrós szemekkel néztem fel az előttem álló fiatal rendőrre. Valahogy nem volt ínyemre, a tényszerű megállapítás.

- De hát miért? – ha lehet Gábor kérdése, még inkább kiborított. 

- Ha jól emlékszem, azt mondtad, hogy senki nem férhet hozzá az aktámhoz.

- Ez így is van.

- De valaki mégis eljuttatta az öt évvel ezelőtti tárgyalásról készült videót Vikinek. – igyekezetem elfojtani a dühömet.

- Valószínűleg ugyanaz nyúlta le az aktát, aki Gödöllőn is elárult minket. – vonta le a következtetést Zsolti. - Most mit fogsz csinálni?

- Nem tudom. Kell egy kis idő, amíg kitalálom, hogyan tovább. Egy biztos, Vikit nem fogom keresni.

- Feladod?

Élesen néztem Gáborra: - Soha. De – még ha nehezemre is esik, - elfogadom a döntését. Na, jó! Mondjuk azt inkább, hogy beletörődöm. – sóhajtottam. – Kezdettől fogva tudtam, hogy előbb, vagy utóbb kiderül a titkom. Nem is számítottam másra.

Miután megkaptam az orvosi papírokat, Gábor hazavitt. A csend sosem volt még ennyire hangos. Túl sok minden kavargott bennem. Addig játszottam vissza az eseményeket, amíg le nem győzött a kimerültség.