Negyvenkilencedik fejezet

 Viki

Az első dolog, amit megéreztem, mikor kiszakadtam a kábulatból, ujjak fonódtak egybe az enyémmel.

- Viki!

- Apu! – sóhajtottam még mindig behunyt szemmel.

- Nézz rám! – Lassan kinyitottam a szemem, és ráfókuszáltam apám meggyötört arcára. – Már azt hittem, téged is elvesztettelek! – elcsuklott a hangja. A takarómba fúrta az arcát. Összeszorult a szívem. 

- Jól vagyok! – próbáltam meggyőzőnek tűnni. – Nincs semmi baj.

- Hol van az a szemét? – a paplan tompította a hangját, de még így is kihallottam belőle a dühöt. Mikor nem válaszoltam, rám nézett. Ha el akartam mondani neki az igazat anya gyilkosáról, ez lett volna a megfelelő alkalom. Helyette így szóltam:

- Többé nem avatkozik az életembe. – a hangom túlságosan nyugodtnak tűnt.

- Meg is ölhetett volna Viki! – tört fel belőle az indulat. – Fel tudod ezt fogni? - olyan közel volt hozzám, hogy éreztem a leheletét az arcomon. Semmi értelme nem lett volna megpróbálni az ellenkezőjéről meggyőzni, még sem tudtam megállni szó nélkül:

- Segített elkapni egy veszélyes bűnözőt. A múltja már semmit sem jelentett neki.

- Veszélybe sodort!

Apám felpattant az ágyról, és öles léptekkel az ajtó felé indult, de a szavaim megállították-

- Bármennyire is gyűlölöd, az én érzéseimet nem tudod irányítani, és az elmúlt hónapokat nem tudom meg nem történtté tenni.

- Nekem már csak te maradtál.  – mondta, majd magamra hagyott.

Délután benézett hozzám a főorvos.

- Jó hírem van, holnap délelőtt hazamehet!

- Miért kell még itt maradnom?

- Sok mindenen ment keresztül, megfigyelés alatt tartjuk. Csak elővigyázatosságból. Adhatok egy tanácsot, magánemberként?

- Persze. – bólintottam.

- Nem tudom pontosan mi történt magával, mielőtt behozták, de talán jót tenne a lelkének, ha keresne egy pszichológust. Csak beszélgetés céljából. 

- Van egy barátom, aki ezzel foglalkozik. Ha kiengednek, igyekszem minél hamarabb felkeresni.

- Viki!

Zavartan kaptam fel a fejem. Lilla állt előttem. Nem is hallottam, hogy bejött volna. 

Bevillant egy kép, ahogy otthagyom őt a zsúfolt klubban. El sem tudtam képzelni, mit élhetett át az elmúlt éjszaka. Könnyek gyűltek a szemembe.

- Annyira sajnálom!

- Jaj, bébi! – szorosan magához ölelt, én pedig megpróbáltam visszatartani a sírást.

- Ne haragudj rám! – hüppögtem. – Mennyit tudsz? – elhúzódtam tőle, de kerültem a tekintetét.

- Hogy valami őrült bűnöző elrabolt, aztán lövöldözésbe keveredtél. – zaklatott volt a tekintete.  El kellett mondanom neki az igazat. Ennyivel tartoztam neki. szóra nyitottam a szám, de egy óvatos kopogás félbeszakított.

- Szabad! – meg sem lepődtem azon, hogy Zsolti áll a küszöbön. Intettem neki, hogy jöjjön be.

- Mikor engednek ki? – a barátnőm arckifejezése elárulta, szívesen tenne egy megjegyzést, de visszafogta magát.

- Holnap délelőtt. Délután átjössz, és megígérem, hogy őszintén elmondok mindent. – fordultam Lillához.

- Rendben. Addig is vigyázz magadra! – ölelt meg búcsúzóul.

- Szóval kitálalsz? – kérdezte Zsolti. 

- Megérdemli, hogy tudja mi történt. Főleg, miután tegnap eltűntem. Sétáljunk! – váltottam hirtelen. Megelégeltem a fekvést, emberek közé kellet mennem, hogy bebizonyosodjon, a világban minden rendben.

- A folyosó végén van egy automata, igyunk egy kávét!

- Remek ötlet! – magamra kaptam az ágy végébe odakészített kórházi köntöst, majd kisétáltunk a teremből. Miután megvettük a forró italt, leültünk a társalgóba. Ahogy ránéztem a velem szemen ülő férfira, egyszerre milliónyi dolgot szerettem volna mondani neki, de nem tudtam hol kezdjem. Így hát a legkézenfekvőbb dolgot mondtam:

- Köszönök mindent!

- Szívesen!- mosolygott rám a gőzölgő pohár felett.

- Azt is, amit eddig tettél, és hogy vigyázol rám. 

- Hiszen megígértem. – felelte kötelességtudóan.

- De ez nem azt jelenti, hogy minden szabad percedben mellettem kell lenned. Éld a saját életed. Jót tenne neked, ha találnál egy rendes lányt.

Apró mosoly jelent meg a szája sarkában.

- Ó! Szóval már találtál valakit?

- Hát, még nem túlzottan komoly a dolog, igazából még csak munka ügyben találkoztunk.

- Hát nem mondták neked, hogy házi nyúlra nem lövünk?

- Nem házi nyúl. Igazából, te is ismered.

Először Lilla arca jelent meg előttem, aztán bevillant egy másik kép.

- Kriszti? – szaladt fel a szemöldököm.

- Míg a nyomozás tartott nem nagyon mertem bepróbálkozni nála, de most, hogy vége, talán megér egy próbát. Igaz, mióta vallomást tett nem találkoztam vele.

- Jó, hogy te nem a múltja alapján ítéled meg. Kriszti rendes lány, az apjáról meg nem tehet. Megérdemli, hogy valaki olyan legyen mellette, mint te.

- De bármikor, bármivel fordulhatsz hozzám, ugye tudod?

 Bólintottam. – Ha már szóba került, kérnék valamit. Előfordulhat, hogy apám esetleg Tomi után érdeklődik majd. Bármit is akar tudni, nem mondhatod el neki, még magánemberként sem! - Nem hiszem, hogy barátilag akarna vele cseverészni. – jegyeztem meg sötéten.

- Nem. A lemezt, összetörtem. Ha rajtam múlik, sosem tudja meg az igazat.

- És te hogy viseled?

- Kell egy kis nyugalom, és némi idő, hogy felfogjam a történteket. Túl sok volt ez nekem egyszerre.