Sarah J Maas Szárnyak és Pusztulás Udvara

SARAH J MAAS

SZÁRNYAK ÉS PUSZTULÁS UDVARA (TÜSKÉK ÉS RÓZSÁK UDVARA 3.)

fülszöveg

 festményem hazugság volt. 

Még nem álltam készen.

Feyre visszatért a tavasz udvarába, hogy információkat gyűjtsön Tamlin mesterkedéseiről és a Prythian meghódítására törő Hybern királyáról. Veszélyes kettős játékot játszik, és egyetlen apró hiba végzetesen megpecsételheti nemcsak az ő, de az egész világ sorsát. 

A háború közeledtével pedig el kell döntenie, hogy kiben bízik meg a lenyűgöző, ámde veszedelmes főurak közül, és a legváratlanabb helyeken muszáj szövetségest találnia. 

A Földet vörösre festi a rengeteg kiontott vér, miközben gigászi hadseregek küzdenek valamiért, ami az egész világ pusztulását hozhatja.

Az első két részről ITT és ITT olvashatjátok a véleményem.

Nagyon vártam ezt a részt, bár a zöld borítóval nem tudtam mit kezdeni furcsa volt, (őszinte leszek, még mindig a Köd és Harag Udvara a kedvencem), aztán tovább néztem és megszerettem Feyret abban a ruhában, tetoválással, tőrrel a kezében.

Ismét belecsapunk a közepébe, tetszett, hogy Rhys szemszögével indítottunk, aztán ez a kellemes érzés hamar kifulladt mikor a fejezet végére értem. Azt hiszem akkor kezdtem érteni, hogy ez más lesz, mint a korábbi kötetek.

Végig a szereplők feje felett lebegett a háború, ennek függvényében alakult a hangulat is. Feszült volt, érezhetően kevesebb romantikával. Tényleg csak itt-ott akadtak beszúrva ilyen jellegű jelenetek, amiket volt aki furcsának talált, szerintem viszont kellettek és kész! A karaktereknek volt szükségük rá, egymásra volt szükségük, ami pedig a helyszínválasztást illeti, hát istenem! Nem várhattak az alkalmasra. Talán sosem jött volna el. Más oldalról nézve, minden romantikus-erotikus momentum értékesebbé vált (ahogyan a Rhysnek és Feyre-nak az együtt töltött idő).

A prológustól eltekintve ott folytatjuk, ahol az előzőt abbahagytuk. Feyre visszatért a Tavasz Udvarába, magára öltve azt az énjét, amit Tamlin elvár tőle. Számomra itt látszott igazán a változás, ahhoz képest, amilyen volt. Mintha mostanra érett volna be Rhys és a többiek minden tanítása, tanácsa. Büszke voltam rá! Ügyesen alakítgatta a szálakat, ha szükség volt rá.
Tamlinhoz eleve negatívan álltam, több okból kifolyólag is. Bár, ebben a részben nem hagyta ki Feyre-t az ügyeiből, s ez biztos komoly erőfeszítésébe került. Ettől az apróságtól eltekintve, sokszor bármit megadtam volna azért, hogy tudjam mi jár a fejében! Egyetlen pillanatig sajnáltam őt az egész könyvben. Az ő szálát lezáratlannak éreztem, minden számomra nem épp szimpatikus megmozdulása ellenére, kíváncsi vagyok, hogyan alakul az élete.
Akadt egy olyan jelenet, ahol menthetetlenül ellenszenvesnek éreztem (a Rhys által összehívott gyűlésen) szerintem teljesen főúrhoz méltatlanul viselkedett. Sértődős hisztérika! Dühös voltam, úgy éreztem, képtelen félretenni a sértettségét, még egy fontos pillanatban is. (Pedig biztosra veszem, hogy Rhysnek is lett volna pár keresetlen szava hozzá, de érdekes mód, ő mégsem tette.)

A másik, akitől kicsit többet vártam volna Lucian. A Köd és Harag Udvara végén, nekem sokkal gyanakvóbbnak tűnt, így arra számítottam, folyton Feyre sarkában lesz, igyekszik a lehető legtöbbet megtudni a szándékairól. Ehelyett egyszerűen mellette volt, ha szükség volt rá. Barátként (meglepett, hogy Tamlint is elhagyta). Elinnel is több közös jelenetet reméltem, (s ki tudja a kiegészítő kötetben talán meg is kapjuk).

Nesta és Cassian szintén azok közé tartozott, akiknek jelenlétét szintén keveselltem, ennek ellenére nagyon szerettem. Komolyan tőlük még azt is szívesen olvastam volna, ha egy szobában állva üvöltöznek egymással.

Ami viszont sántított kicsit az a Lucian Elain páros. Persze, esetükben mindegyiküknek megvolt a maga baja, plusz minimális időt töltöttek csak egymás közelében, de mégis! Szerintem a lányhoz Azriel talán jobban illene (erről mi a véleményetek?)

Imádtam a második kötetben, hogy meglátogattunk más udvarokat is, és nagy örömömre, a szerző most is megtartotta eme jó szokását, ha mást nem a főurakat egy megbeszélés keretein belül végre megismerhettük. Itt hozzá kell tennem, hogy imádom a kötetekben lévő térképeket, szuperül néznek ki!
Pörgött a cselekmény, Sarah senkit sem kímélt, sem érzelmileg, sem fizikailag. Emberfeletti amit a szereplők végigcsináltak. Sokszor nem csak Hybernnel, hanem saját magukkal és egymással is küzdöttek. Esendőek voltak, emberiek, valahogy közelebbinek éreztem őket.

Minden pozitívumától eltekintve ez tényleg egy kiegészítő kötetért kiált, amiben remélem mindenre választ kapunk.
Nagyon szerettem ezt a trilógiát, pillanatok alatt belopta magát a szívembe. Plusz főleg a második rész olvasása közben néhány dolgot a férjemmel kapcsolatban is megértettem.

Kávékalandok - Hámori Cukrászda

Helyszín: Hámori Cukrászda
Helyileg:1084 Budapest, Horváth Mihály tér tér 12.
Online: https://www.facebook.com/cukraszda.hamori
Ital: - 

Ezúttal is csalok, ugyanis Kávékalandok címszó alatt ismét egy cukrászdáról írok nektek, (akárcsak korábban a Sommer Cukrászdáról).

Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem, annyit mondanék, nosztalgia. Gyerekkoromban sokat jártunk Kiskörére egy cukrászdára, arra emlékeztet ez a hely. Nem hittem volna, hogy létezik még ilyen hely a városban (kizárólag pozitív értelemben), jobban mondva, pont ott akadok rá, nem pedig mondjuk egy faluban. Mintha éveket mentem volna vissza az időben, és újra gyerek lennék. Rövid kellemes érzéssel bebugyolált pillanatok. Jó tudni, hogy még ilyen "békebeli" helyek is léteznek.

Ami magát a helyet illeti, kicsi és leülni sem tudtok, csak amolyan könyöklős, de ettől számomra cseppet sem veszít a vonzerejéből.
Az eladók szívesen veszik a jó szót, mindig benne vannak egy kis beszélgetésben. Jó társaság a sütemény és a kávé mellé.
Utóbbit egyébként, nem a megszokott csészékben kapjuk, hanem bögrékben, ha espressot kérünk, azt is. Először furcsa volt, de tetszik, hogy még ez is olyan egyszerű (a szó legpozitívabb értelmében).

Ne hagyjuk ki a sütiket sem!
Itt jót lehet enni, jó áron, 2-300 Ft körül van a minden. Koffeinimádóknak kötelező az eklerfánk (ha már kávé van benne), nagy kedvencem a diós búrkifli(igazi dióval! Jut eszembe, láttuk már kirakva, hogy diót vesznek, szóval ha úgy hozza a sors és van aki eladná, náluk jó kezekbe kerül.), kávéhoz szintén isteni.

Szerintem ez is egy olyan hely, ahová ha elsőre jó benyomást tett az emberre, érdemes többször visszamenni és mindent megkóstolni.
Nyáron persze fagyit is árulnak, de azt még nem volt szerencsém megkóstolni, de kiváncsi vagyok.

Szélesi Sándor Kincsem

SZÉLESI SÁNDOR

KINCSEM

fülszöveg

A ​csodakanca igaz története!

Egy furcsa szerelem és egy legyőzhetetlen ló… 

A sors vagy talán maga a végzet rendezte úgy, hogy 1874 tavaszán egy tápiószentmártoni istállóban, Blaskovich Ernő birtokán megszülethetett egy sárga csikó. Ez a csikó annyira darabos mozgásúnak tűnt, hogy amikor a következő tavaszon vevők érkeztek a birtokra, a többi egyéves lovat elvitték magukkal, ezt az egyet azonban ott hagyták. 

Mindeközben – ismét csak a sors különleges játékossága folytán – Blaskovich Ernő megpillantott egy kék szemű leányt a Nemzeti színpadán, és lehetetlen dolog történt: a nyugodt életet élő, dolgos természetű és kiszámítható férfi szerelmes lett. A több mint húsz év korkülönbség még talán legyőzhető lett volna, de a leány – Szabó Karolina – egy fejjel magasabb volt Ernőnél, ez pedig különös helyzeteket eredményezett a korabeli társasági eseményeken. 

Nem könnyű szeretni és nem könnyű Európában lovat futtatni sem. Blaskovich Ernőnek mindkét ok miatt lettek ellenségei. Akadtak, akik úgy gondolták, ha a boldogságot elveszik a férfitól, talán a lovát is le tudják győzni. Kincsem egy vidéki nemes úr és egy ibolyaszemű leány tényeken alapuló, igaz története olvasható e regény lapjain. Egy különleges szerelem és egy legyőzhetetlen ló históriája egy szebb világból.

Kicsit a Titanic-ra emlékeztet a dolog. Adott egy valós történet, amit filmre visznek, persze a kellő átírással. A címszereplő Kincsem csak megjelenik, róla semmit sem tudunk meg, sokkal inkább Ernő és Klára kapcsolatán volt a hangsúly. 

A könyv viszont a Csodakancára fókuszáló valós történet. Kiderült minden, amit a filmben hiányoltam, megtudtam honnan a név. Az volt számomra a könyv legmaradandóbb pillanata (tényleg az éreztem, hogy elolvadok!)

Maga a tény, hogy valós történetről van szó, csak nagyszerűbbé, a maga módján varázslatossá tette a könyvet. Beleszerettem abba a Budapestbe, plusz hihetetlen volt a tudat, hogy akikról szól, léteztek egykor.

Kincsem versenyei lekötöttek persze, hisz ez is egy számomra ismereltlen világ, de nagy meglepetést nem tartogattak. Igazából végig arra voltam kíváncsi, vajon mennyit változtattak a filmen az eredeti sztorihoz képest.

Magamat ismerve nem meglepő módon Ernő és Karolina kapcsolatának alakulása sokkal jobban érdekelt. A férfinek nem csak a saját korlátait kellett átlépnie, a lány jóval fiatlabb volt nála és magasabb is. Ennek a könyvnek számomra Blaskovich gróf lett az igazi hőse, és persze Szabó Karolina.

Sőt, szerintem ló ide vagy oda, nélküle is működött volna a történet.

Mivel korhű regényről van szó, nem csöpög a nyál, nincs minden második oldalon obszcén kifejezés. Semmit sem volt kevésbbé élvezhető. Felüdülés volt minden sora!

Az örök film vs. könyv témára kitérve annyit mondanék, előbb a film, aztán könyv. Nem tudnám egyhangúan kijelenteni egyik jobb a másiknál.

Kíváncsian várom a folytatást, (mert hogy a moly.hu szerint) lesz, a kérdés csupán, hogy mikor, és miről szól majd.

Eszes Rita Interjú

Már a Rókatündér olvasása közben felmerültek bennem a kérdések, amiket nem olyan rég fel is tettem a szerzőnek. Íme az eredmény:

Már az Illangók előtt tudtad, hogy meg akarod írni Midori történetét, vagy később jött az ötlet?
Később jött, illetve rögtön utána. Ezt onnan tudom, hogy az Illangókat 2014-ben írtam, a Liza, a rókatündér meg 2015-ben jött ki a mozikban. Akkor már megvolt a fejemben Midori története, és emlékszem, nagyon elszomorodtam, hogy valaki ilyen csúnyán beelőzött, és nem én fogom elsőként megismertetni a magyarokkal a rókatündéreket. Sokáig meg sem néztem a filmet, de aztán szerencsére kiderült, hogy a két történet egyáltalán nem hasonlít.

Két dolgot emelnék ki, amik igazán megleptek. Az egyik, mikor Tristan szülinapi bulija után takarítanak a fiatalok, a másik pedig a vonaton való utazás (akkor végérvényesen átértékeltem a tömeg fogalmát). Neked van kedvenc jeleneted?
Hmm, az ismerkedős jelenetek közben szórakoztam legjobban, azt hiszem. Rei és Tristan találkozása, illetve Midori és Akira újratalálkozása is többször megmosolyogtatott írás közben. És az erőteljessége miatt pedig nagyon szerettem azt, amikor a vége felé Midori igazán enged a rókának.
Szerintem egyébként a Tristan bulija utáni takarítás elsősorban cserediák jellegzetesség, a balhék elkerülése végett. Elárulom, többször is megpróbáltunk elmenni love hotelekbe, hogy ott tartsunk házi bulikat, de mindig elkergettek minket. Gondolom, 10-20 hangos külföldi, aki egyetlen szobába akar bezsúfolódni, még a legrutinosabb szállodavezetőnek is elrettentő.

Tristan sosem közeledett Midori felé, aminek nagyon örültem. Tudatos döntés volt részedről, hogy a fiú inkább húgaként tekint a lányra?
Igen. Lehet, hogy most sok olvasót megharagítok, de nem szeretem a szerelmi háromszögeket. Szerintem egy szerelmi háromszög központi figurája valójában mindig tudja, hogy kit szeretne, csak valamiért ez elrettenti, nem meri vállalni, esetleg próbálja magát lebeszélni róla, és ehhez ott van egy B terv. Szerettem volna, ha Midori és Akira kapcsolata egyértelmű, amit nem gyengít ilyen jellegű bizonytalanság, hiszen így is raktam rájuk épp elég nehézséget. Aztán Tristan szála is olyan irányt vett, hogy az ő esetében talán még fontosabb volt a határozottság. Egyébként Tristant egy nagyon jó barátomról mintáztam, és mivel mi sem szerettünk egymásba az életben, egyértelmű volt, hogy ők sem fognak a lapokon.

Ha meghallom, hogy Japán az első ami eszembe jut, a cseresznyevirágzás, a második az anime. Mit gondolsz az utóbbiról?
Hűha, újabb kínos válasz következik. Nem vagyok nagy anime rajongó. Nyelvtanulás végett olvastam mangákat egy időben, mert ezek könnyebbek voltak, mint egy regény. Viszont a tévében annyi vicces show műsor és romantikus meg izgalmas sorozat ment, hogy inkább ezekre kattantam rá. Juj, volt, hogy fél éjszakát tévéztem, a reggeli istentiszteletet meg simán átaludtam az iskolában.

Mi volt számodra a japánok legfurcsább szokása?
Várj, gondolkodom. A legzavaróbb biztos, hogy az volt, hogy társaságban nem illik orrot fújni, ezért aki náthás, az szipog. Ezt sosem tudtam megszokni, mert anyukám fül-orr-gégész, és nálunk az alapos orrfújás kiskoromtól kezdve kötelező volt.
Ami érdekesen furcsa volt először, de nagyon megszerettem, hogy a fürdőszobában nem a kádban zuhanyoznak, hanem mellette (ahol szintén van lefolyó). Ez azt a célt szolgálja, hogy a kádba már tisztán, pusztán relaxálni merüljön be valaki, de baromi kényelmes is, mert egy zuhanykabinhoz képest jóval több a hely. Szóval éneklés mellett táncolni is lehet, de ezt nem ajánlom, mert én egyszer nagyon nagyot estem.
A fürdőszobáról viszont most eszembe jutott a vécé is. Az előmelegített vécé deszka nekem furcsa, viszont a nyilvános vécékben beindítható zene vagy vízzubogás-hang praktikus. Viszont ezzel is volt egy kínos esetem, amikor meg akartam felelni a szokásoknak, és megnyomtam a falon látható kis trombitát egy állomáson, gondolva, hogy ez fogja elnyomni majd a valós zajokat. De segélykérő volt, úgyhogy hamarosan érkezett egy csapat ember a megmentésemre.

Van kedvenc japán szavad?
Ikigai. Nincs pontos fordítása. Az ok, amiért valaki él, amiért reggel kikel az ágyból és nekiindul a napnak. Szerintem a hangzása és a jelentése is nagyon szép.

Mit tanácsolsz azoknak, akik szeretnék megtanulni a nyelvet?
Úgy tudom, hogy a Japán Alapítványnak és a Japán-Magyar Baráti Társaságnak is vannak kurzusai. Azon kívül, ha valaki egyedül próbál egy kicsit ismerkedni, én a Dualingo telefonra letölthető alkalmazást vagy az NHK japán tv angol-japán oktató anyagait szoktam ajánlani. Utóbbi egyébként itt érhető el: https://www.nhk.or.jp/lesson/en/easyjapanese/

Köszönöm szépen az interjút!
Köszönöm a válaszokat!

Eszes Rita Rókatündér

ESZES RITA

RÓKATÜNDÉR

fülszöveg

Ha igazán szereted, elengeded?

Midori nem hétköznapi lány – persze, minden tizennyolc éves így érzi. Ám ő az erdőben nevelkedett a kétszáz éves nagyanyóval, aki rókává tud változni. Midori is kicune, de még csak próbálgatja a képességeit.

Egy nap meglátja a vonzó és különleges Akirát. A fiú mesél magáról a rókának, de sejtelme sincs, hogy az érti minden szavát.

Csakhogy nagyanyó nem nézi jó szemmel Midori és Akira barátságát, ezért Oszakába küldi a lányt, hogy belekóstoljon a városi kamaszok életébe – és eltávolodjon Akirától.

Midori egy csapat külföldi cserediákkal együtt kipróbálja a japán középiskolások mindennapjait. Szert tesz két új barátra: a szívtipró Tristanra, és a lázadó Reire, akik ki nem állhatják egymást.

Mennyi titok szövi át a rituális szabályokat követő, fegyelmezett japánok életét?

Hogy érzi magát egy félénk rókatündér a gimnáziumban?

És mi történik, ha Akira egyszer csak felbukkan Oszakában?

Mikor megjelent, nem fordítottam rá túl nagy figyelmet, egyszer elolvastam a fülszöveget, aztán elkönyveltem magamban valami Maggie Stiefvater Borzongás -hoz nagyon hasonlónak. Emellett pedig féltem, mégis mennyire lesz japán a történet (kihangsúlyoznám, semmit sem tudtam a szerzőről. Egyáltalán.)
Helyette be voltam sózva Chiara Pillangólány című regényéért még arra is hajlandó voltam, hogy munka után elbumlizzak egyik plázából a másikba, mert hát nekem kellett a könyv, várni pedig eszembe sem jutott még két három napot se, amíg minden boltban kapható lesz.
Tébláboltam, ott egy sort (szerintem bő fél órát), úgy éreztem jó lenne még egy könyv, ha lehet, szintén magyar szerzőtől.
Ez lett végül a Rókatündér, mellé pedig egy jó adag szégyenérzet, mikor olvasni kezdtem.
  Ugyanis, a szerző élt Oszakában, ebből közvekezik, hogy japánul is tud és minden amitől féltem egy rakat felesleges baromság és előítélet volt. (Ha a Rita olvassa ezt a bejegyzést akkor sajnálom! De tényleg!)

Borítót látva férjem megjegyezte, biztos lesz benne romantikus séta cseresznyevirágzás idején (érdekes, az ő első gondolata és az enyém, ami kimerült annyiban, hogy komolytalan vattacukor szerű valamit vártam).

Egyszerű és sablonos lenne, de nem az mert Japán! Hozzátenném, nem beszélem a nyelvet, férjem viszont igen. Emlékezetes marad, mert ez volt az első olyan könyv, amiről tudtunk ketten beszélgetni (párom nem szereti az olyan könyveket, amiket én olvasok).

Már az elején éreztem egy kis keserűséget, mert hogy nem a nagy egymásra találással kezdődik a könyv, hanem az elválással, de nem úgy, ahogy azt Midori elképzelte.
Abszolut kedves főszereplő volt, aki próbálta megtalálni a saját útját, viaskodott a a róka és az ember. Társaságnak elfogadnám, viszont szegényem annyira nem tudta hogyan viselkedjen bizonyos helyzetekben, s ez mosolyt csalt az arcomra. Aranyos volt.

Nagy kérdés Akira vagy Tristan? Magamat is meglepve Tristan, bár ha valaha is rajzoltatnék valakivel, az Akira lenne! Mindkettőt nagyon szerettem. Külön örültem, hogy utóbbi megmaradt Midorival szinte testvéri viszonyban, és egyetlen pillanatig sem volt szerelmi háromszög szaga a dolognak. Ez igazi felüdülés volt számomra.

Igazán mély benyomást maga a környezet tett rám, Japán illetve Oszaka. Annyira furcsa volt olvasni az istentelen tömegről a vonaton, fesztiválokról, hogy egy szülinapi buli után a vendégek maguk után takarítottak össze (ez szerintem itthon nem működne).
Abszolut kedvenc az epilógus volt! Tökéletes pillanat! Béke! Mindenki megtalálta a helyét, persze korántsem ahogyan elképzelték. Egyedül Sango sorsa tűnt lezáratlannak. Vele vajon mi történt?

Egyáltaán nem rossz a könyv, bármennyire is álltam neki negatív érzelmekkel. Aranyos, különleges, amit legalább egyszer olvasson el mindneki!
 Ami engem illet, tuti máskor is leveszem a polcról.

Operabál története

A Másvilág kapcsán, kezdtem kutakodni az Operabál után, és azt hiszem mostanra, mikor ezt a bejegyzést írom állt össze annyi anyag a fejemben, valamint egyéb jegyzetekben, hogy végre magára a történetre koncentrálhassak anyaggyűjtés helyett.

Gondoltam, ha már így áll a dolog, írok egy rövidre szánt bejegyzést az Operabál történetéről.

Operaház este

forrás: Wikipedia

Az Operaházat Ybl Miklós tervezte neoreneszánsz stílusban, maga az építkezés pedig 1875-től 1884-ig tartott.  Végül 1884. szeptember 27-én nyitotta meg kapuit, ám az akkori emberek nem voltak felkészülve magára a műfajra, kevés volt az operakedvelő ember, így az előadásokon is számtalan hely maradt üresen. Ennek következében, a színház anyagi gondokkal küzdött.

Végül Keglevich István intendáns, Tisza Kálmán belügyminiszterhez írt levelében engedélyt kért, néhány zenés táncmulatság megrendezésére, remélve, hogy ezzel a színház pénzhez juthat. 

Szerencsére az engedélyt megkapták, így 1886. március 2-án meg is rendezték az első Operabált, amit egészen 1911-ig minden évben megismételtek.

Ám minden hiába, az intézmény adósságai így is magasra rúgtak, így az 1912-es bált már meg sem rendezték, aztán közbe szólt a történelem, jött az első, majd a második világháború. Mely után az Operaház igaz számos közhasznú eseménynek adott otthont, évtizedekig nem báloztak.

Végül hatvankét év elteltével 1996 február 17-én rendeztek újra Operabált Budapesten.

Elsőbálozók

forrás: Cultura.hu

1999 – ben Verdi Álarcosbálja köré szerveződött az esemény.

2002 – ben az olasz művészet kapott kiemelkedő szerepet.

2011-ben a gazdasági válság miatt ismét elmaradt az esemény, helyette szolidabb jótékonysági gálát szerveztek.

2014-től az esemény estéllyé alakult, s különböző tematikus koncepciók szerint kerül megrendezésre.

Ezt követően 2015-ben Richard Straus A rózsaherceg című operája ihlette az Ezüst rózsabált.


Ennyi lett volna ez a bejegyzés, köszönöm, hogy elolvastátok!
Annyit hozzátennék, hogy későbbiekben, az ide illő viselkedési és öltözködési szabályokról is szeretnék írni.