Negyvennegyedik fejezet

 Tomi

 A temetőben történtek után megkerestem Vikit, de most az ő közelsége sem segített. Reggel mikor elmentem, még aludt. Gondolkodnom kellett, és erre képtelen volta a házban. Átszenvedtem magam a fél városon, és kimentem a Margit – Szigetre. Számtalanszor végiggondoltam, vajon milyen életem lett volna, ha a családom nem keveredik ilyen mocskos ügyekbe. Valószínűleg nem ismerném azokat, akiket most. Csak remélni tudtam, hogy Gábor és Viki, még ha dühösek is lesznek, megértik, miért teszem azt, amit.

A telefonom hangja tőrként hasított a reggeli csendbe. Mikorismeretlen számot láttam a kijelzőn, görcsbe rándult a gyomrom. Az nem lehet, hogy ilyen hamar!

- Halló!

- Remélem nem gondoltad meg magad! – Vince hangja kedélyesen csengett, de tudtam, hogy fenyegetés rejlik mögötte.

- Dehogy! – csempésztem egy kis méltatlanságot a hangomba. – Betartom, amit ígértem, és remélem te is.

- Akkor készülj, mert holnap este érkezik a szállítmány.

- Nem későbbről volt szó?

- Simábban mentek a dolgok, mint hittem. Ugye kérnem sem kell, hogy ne csinálj semmi hülyeséget?

- Nem vagyok már kezdő! – mordultam rá.

- Ezt már szeretem! – nevetett kurtán. – Emlékszel Carlosra, ugye?

- Persze. – Ő volt a helyi fegyvercsempészek egyike, aki szintén Vince keze alá dolgozott.

- Ugorj be hozzá, és szereld fel magad, sose lehet tudni.

- Aztán hová?

- Legyél a Szentendrei – Szigeten tizenegykor.

- Rendben. – Amint a vonal elnémult, már hívtam is Zsoltit. 

- Ajánlom, hogy fontos legyen! – morgott egy hang a vonal másik végén.

- Beszéltem Vincével.

- Mi?- pillanatok alatt felélénkült a hangja.

- Találkozzunk valahol! Ezt nem telefonon szeretném elmondani.

- Hol vagy?

- Margit- Szigeten.

- Mi az istent keresel te ott? – hőbörgött. – Mindegy, találkozzunk a kapitányság előtt!

Az épület előtt ácsorogva kissé kínosan éreztem magam. Szinte vártam, hogy valamelyik zsaru előbb-utóbb felismer. Már éppen elindultam volna egy közeli kisbolt irányába, mikor észrevettem, az ajtón kilépő Zsoltit. 

- Azt hittem aludtál, mikor hívtalak. – szóltam oda neki.

- De nem kötöttem ki, hogy hol. Na, halljam mi volt ez az egész?

- Muszáj itt az utcán? – néztem körbe gyanakodva.

- Gyere utánam!

- Bármennyire is kockázatos, ez az egyetlen esélyünk, hogy elkapjuk Belnay-t. Ha elhibázzuk…

- Nekem mit szántok? – szakítottam félbe Andrást.

- Poloska. – válaszolta egyszerűen, szinte már félvállról egy bajuszos rendőr.

 Ennyi? – Zsolti hangja elárulta, jóval többre számított.

- Fegyver egészen biztosan lesz nálam. – hűtöttem le – be kell ugranom érte.

- Hová? – kapott az alkalmon.

- Oda nem jöhettek velem! – mondtam nyomatékosan.

- Tomi, mire ti odaértek, mi már rég ott leszünk. A poloska teljességgel lenyomozhatatlan. Csak egy itteni számítógéppel lehet bemérni.

- És mégis hová teszitek? – kíváncsi voltam mivel rukkolnak elő. Elém csúsztattak egy apró dobozt. Gyanakodva nyitottam ki.

- Ezüst gyűrű? – vontam fel a szemöldököm.

- Amint megtörténik az átadás közbe lepünk. – vette át a szót András.

- Honnan tudjuk, hogy Belnay tényleg ott lesz-e? – pillantott rám a bajuszos férfi.

- Mivel ez egy vizsga lesz rám nézve gyanítom elég nagy tételről lesz szó. Vince nem fogja felügyelet nélkül hagyni. Legalább is reménykedem benne.