Hatvanegyeik fejezet

 Zsolti

Még mindig az égő foltot dörzsölgettem, mikor beléptem a lakásba.

- Szia! – Kriszti hangja bántotta a fülem. Morogtam valami köszönés félét. – Mi a baj?

- Semmi. – sóhajtva belélegeztem a barátnőm illatát, miközben körém fonta a karjait.

- Mitől ilyen vörös az arcod? – a tekintetében kétségbeesés keveredett gyanakvással. Jobbnak láttam nem hazudni.

- Vikit sikerült kihoznom a sodrából, mire megütött. Komolyan jó erőben van az a lány. – gyér poénnal próbáltam elvenni a dolog élét.

- Mit műveltél?

- Megfenyegettem, hogy elárulok Tominak olyasvalamit, amit nem lenne szabad.

- Nehéz eset vagy Zsolti. – sóhajtott fejcsóválva. 

- Nem szándékosan bántom. Egyszerűen csak kiborít. – szaggatottan sóhajtottam. Karba font kézzel néztem végig, ahogy Kriszti fáradtan lerogy a kanapéra. Csábítóan intett, hagytam, hogy maga mellé húzzon.

- Neked sem lehetett könnyű a mai nap. – súgta, miközben az ujjai a hajammal játszadoztak.

- Fura volt az egész helyzet. Nem tudom mit vártam apámtól, hogyan fog viselkedni. Olyan volt, mint aki belenyugodott a sorsába, ennek tetejébe még segítőkésznek is mutatkozott.

- Megbánta, amit tett. – hallottam a hangján az óvatosságot. Hirtelen nem tudtam mit válaszolni, hát belemerültem az engem ölelő karokba.

Viki

- Szia, kincsem! – Vajon Zsolti már beszélt vele? Egyáltalán tényleg képes lenne ilyesmire? Ez volt az első gondolatom, amint beléptem a lakásba, és megláttam a férjemet, ölében a lányunkkal. Belém nyilallt a kétségbeesés. Nagy nehézségek árán jutottunk el a boldogságig. Ha ez az egész szétszakad, egyedül az én hibám lesz. Miattam megy tönkre a csalásom… Össze kellett szednem magam, nem láthatták mennyire megviseltek a történtek.

- Jól érezted magad? 

Némán ültem, arcomat a vállába temetve. Tudtam, ha a szemébe nézek, rájön, hogy hazudtam. – Azt hiszem, lefekszem. Nem érzem jól magam. – dünnyögtem még mindig kerülve a tekintetét.

- Szóljak az orvosnak? – lágyan megszorította a csuklóm. Egy pillanatra összetalálkozott a tekintetünk. Színtiszta aggodalmat láttam a tekintetében, s ez szíven ütött.

- Nincs rá szükség. – feleltem egy gyenge mosollyal. – Csak migrén, valószínűleg az időjárástól.

Amint elterültem az ágyon a gondolataim visszakanyarodtak a börtönbéli beszélgetéshez. Azt hittem, megrázóbb élmény lesz látni anyám valódi gyilkosát. De furamód fel sem merült bennem, amíg ő maga szóba nem hozta.

Önző vagy! Csattant egy hang a fejemben. Csak az jár a fejedben, hogy neked milyen rossz lesz, ha kiderül a kis ballépésed, de az meg se fordul a fejedben, hogy minél tovább húzod, Tominak annál jobban fáj majd.

Nem akarok mindent elveszteni egyetlen kis hiba miatt.

Kis hiba? Az első jöttmenttel összeálltál egy klubban, csak mert éppen vérig voltál sértve.

Hibáztam, ezt sosem tagadtam, de félrevezettek. Ha akkor tudom az igazat, sosem történt volna meg.

Annyira lefoglalt a vitám a belső hangommal, hogy észre sem vettem a könnyeimet, csak mikor már kellőképpen átáztatták a párnát. Dühös mozdulattal kidörzsöltem őket a szememből. Nem adhatom fel, kell lennie megoldásnak. Annyi mindenen keresztülmentünk. Kijár a happy end. Tudtam, hogy egy valakire biztosan számíthatok, és hogy az a valaki sosem árulna el.