Böszörményi Gyula Ármány és Kézfogó

BÖSZÖRMÉNYI GYULA

ÁRMÁNY ÉS KÉZFOGÓ (AMBRÓZY BÁRÓ ESETEI 3)

Fülszöveg

A naptár 1900-ról lassanként 1901-re vált, miként a négy esztendővel korábban elrabolt Hangay Emma ügye is hátborzongató fordulatot vesz. Ambrózy báró, az Osztrák-Magyar Monarchia első magándetektívje és hű segítőtársa, Mili kisasszony új nyomra lel, ám az ösvény, melyre ezáltal lépnek, sokkal tüskésebb, nyaktörőbb és veszélyesebb, mint azt bármelyikük is sejtené. Vajon a morc báró miért válik egyre titokzatosabbá, sőt, kegyetlenné és gonosszá azokkal szemben, akik szeretik, s hogyan lesz képes mindezt Mili kisasszony elviselni? Mit rejt a Magyar utcai ház, miért lop lovat Mück Márika, kinek vall szerelmet Tarján Vili, és hány holttest kell még ahhoz, hogy a háttérben működő gonosztevők nehéz vasba veressenek? 

A békebeli bűn- és szívügyek, melyek a Leányrablás Budapesten és A Rudnay-gyilkosságok című regényekben még homályban maradtak, most végre tán megoldásra lelnek.

Kezdük a borítóval! Még mindíg nagyon szép! Tudom a tartalom a lényeg, de valljuk be, egy borítót is meg szoktunk csodálni a könyvesboltban. Vettem én már meg csak azért könyvet, mert beleszerettem a borítójába.

Ami a történetet illeti, tovább bonyolódik és sokszor akadt olyan pillanat, mikor szó szerint egyetlen ember állt Milli és Emma között. Folyosón Milli, szobában Emma,az ajtóban pedig Ambrózy báró...na ott eldobtam az agyam, de tényleg!

A lányok sorsát külön követjük nyomon, és mindkettejüké elég izgalmasan alakul. 

Emma élete úgy tűnik jobbra fordul, hiszen egy különc báró kimenti a tabáni nyomorból... ez szép és jó, ám mondhatnánk úgy, csöbörből vödörbe kerül. A Pilisy ház "rabjává" válik, persze mindezt a saját érdekében, hiszen hajdani elrablói még mindíg szabadon járnak.

 Persze, itt sem Hangay Emmaként ismerik meg, újra más nevet vesz magára, ami azért elg nyomasztó. Volt már ő Gerlice a cikruszban, Cecília az ápolónő, most pedig Karlinka.

Szembetűnő a változás, ami nem csoda, tekintve, mindazt amin keresztül ment az évek során. Őszintén szólva nem látok esélyt rá, hogy valaha boldog legyen (remlem tévedek).

  Viszont szerencséjére ott van neki Mück Mári! Az a lány valami fenomenális. Az Emma iránt tanusított hűsége pedig elképesztő dolgokra veszi rá. Férfinak öltözve lovat lop péládul, csak hogy egyet említsek. Szerintem a lelkét is eladná érte.

Új karakterként ismerjük meg Pilisy Rózát, aki a kor leghírhedtebb bordélyát vezette. Hmm.. nem tagadom megvolt róla és a helyről is a véleményem. Természetesen tévedtem. Persze folytak ott testi hm.. de emellett a regényből kiderül, hogy Róza asszony művelt volt és igen kellemes társaság. Nem tudnám megmondani miért kedveltem meg ennyire. Ebben azt kell mondjam Millire ütöttem, neki sem volt egyszerű lekűzdeni az előítéleteit.

  Most is előkerülnek a kor nagyjai, ebben a részben, például Krúdy Gyula! Minden egyes alkalmommal ámulatba ejt, hogy a szerző mennyire mesterien vegyíti a valós és az elképzelt dolgokat. (Aki rászánja magát a sorozat elolvasására, ne hanyagolja el a lábjegyzeteket!)

Annyit elárulok, hogy Emma ügye megoldódik, fény derül mindenre. Ilyen fordulatra azért nem számítottam vele kapcsolatban.

Milli eközben továbbra is forrófejű, merész és szófogadatlan. Próbára teszi Richárd türelmét, nem is egyszer. Viszont képtelenség rá haragudni, hiszen csak a nővérét akarja megtalálni. Saját szakállára nyomzni kezd, Emma és Richárd után is. Továbbra is nagy kérdés a báró úr hiányzó karja és ez a kérdés csupán további kérdésekhez vezet, hiába kutakodik Milli. Hiába a kíváncsiság, azért ne feledkezzünk meg a báróról, aki mindezen keresztül ment. Érthető, hogy nem akar róla beszélni, viszont az is természetes, hogy a lány tudni szeretné. Csak legalább egyszer az életben képes lenne azt csinálni, amit mondanak neki! Nyugton maradni a hátsóján például! Néha egyszerűen soknak éreztem ezt az izgágaságot.

Richárd helyében nem lettem volna ebben a kötetben, az biztos. Az egyik lány ügyét meg kell oldania, miközben a másikat szemmel kell tartani, mert mindenféle butaságokba keveredik. Milli egyik kis magánakciója következményeképp a tolonc házba kerül, az a morc báró pedig ott hagyja egy éjszakára. 

Persze, ahogy halad a cselekény, a lányok sorsa végre összefonódni látszik, és végül újra találkoznak (ezzel azt hiszem nem árultam el nagy titkot). Mi pedig azt hinnénk, itt a boldog vége. Még a záró jelenet is szép a lányok együtt az apjukkal, otthon Marosvásárhelyen, úgy ahogy már nagyon rég nem. Richárd is jelen van, és azt kell mondjam ha nem lett volna ott, hiányoltam volna.

Szép is lett volna befejezésnek, ugye?

UGYE GYULA BÁTYÓ?! Te galád!!! Aztán a semmiből elhangzik egy kérdés... amit senki sem várt... és amúgy meg....válasz nélkül maradunk... Mert hogy kérdéssel felelnek a kérdésre!

Tudom ez most érthetetlen és homályos, de komolyan mondom, könyv engem ennyir függővéggel még nem készített ki, mint ez!

Most pedig jöjjön az  ömlengés! Minden sorát imádtam. Tökéletes volt, első betűtől az utlsóig. Nincs cukormáz rajta. A szerző ugyanúgy elkalauzol minket a Tabán nyomorába, mint a fényűző pesit éjszakába. Megjárju, a tébolydát, aztán később már egy kávéházban csevegünk kedélyesen.

Tökéletes... lenne, ha nem lenne az a lezárás!

Belvárosi Parkok és a fejemben lévő zűrzavar

Életem első magyar könyves élménye, Böszörményi Gyula nevéhez fűződik, pontosabban a  Rémálom könyvek trilógiájához.
  Ez volt az első olyan olvasmányom, amiben felfedeztem, hogy a szerző létező helyszíneket írt bele a regénybe. Fel is ébredt bennem a kíváncsiság rögtön Vajon ezek a helyek, milyenek lehetnek a valóságban? (Később csupán a Megyeri temetőbe jutottunk el páran, de ez most mellékes).
Másrészt rájöttem, hogy Jé, lehet létező helyeket használni, nem kell mindent kitalálni húú!! Mennyivel egyszerűbb olyasvalamivel dolgozni, amit akár néhány óra tömegközön való zötykölődés árán megnézhetek a saját szememmel.

  A Másviág sorozatnál, főleg az első részben igyekszem létező helyekről írni, ilyen például a Flying Bird Tea House.
Ez a bejegyzés is egy ilyen helyről szól majd, pontosabban kettőről!

Mi jut eszetekbe a belvárosról? Zaj, szmog és zsúfoltság? Mert nekem igen. Azt hittem Budapest nem áll semmi másból. Tévedtem, de jó nagyot.  Léteznek zöld területek, sokszor elrejtve, két háztömb között...

A Két Világ című regényemben egy ilyen parkban beszélget Lívia és……az a bizonyos férfi.

"Körbenéztem, s akkor vettem észre, hogy a belvárosban megbúvó parkok egyike előtt állunk. Sosem jártam még ilyen helyen. A betondzsungel közepén egyszer csak eltűnik az egyhangú épületek sora, és ott áll egy szépen rendezett park.
- Zárva van! – mutattam a kapura csavarozott táblára, mely szerint a hely csupán napkeltétől, napnyugtáig áll nyitva."

 Egész pontosan a Honvéd Téren.

Berecz Valter fotója

Virágok, fák, padok és csend….Kivéve amikor gyerekek rohangálnak, vagy visítva száguldanak biciklin. Mert hogy itt játszótér is van, és még sok minden más.

Berecz Valter Fotója

„Pár perc sétára, Lipótváros szívében található a Honvéd tér, ahol a rengeteg pad mellett asztalok, foci- és kosárlabdapálya és szabadtéri kondipark is található. Akárhányszor jártunk itt, mindig rendezettnek tűnt, már csak ezért is ajánljuk.” (Budapest.24.hu/)

Berecz Valter fotója

Minden szépsége ellenére, a történetbe mégsem tudtam beleilleszteni.

Bevallom az  én fejemben egy másik helyszín él, ha erről az ominózus jelenetről van szó.

A Károlyi-kert

„A Károlyi-kert közpark Budapest V. kerületében. A Belváros legrégibb ebben a funkciójában megmaradt kertje, valamint a kevés magyarországi palotakert között a legjobban dokumentált.” (Wikipedia)

Czimmy fotója
Forrás Wikipedia

Hujber Tünde fotója
forrás Wikipedia

„A parknak – a palota felőli kettőn kívül – öt bejárata van, de csak négy használatban. Két bekerített játszótér, külön homokozóval a gyerekeknek, van szökőkút, jelentős méretű gyepfelület az évszaknak megfelelő virágokkal, egy árnyas részen sakkozóhely. A park stílusa ötvözi a barokk korra utaló mértanias és az angolkertre emlékeztető kialakítást kanyargós sétányokkal. Felszerelései közé tartozik egy vasútikocsi-szerű illemhely és egy ivókút is. A Károlyi-kertben különleges növények már nem díszlenek, de itt található az ország egyik legidősebb fehér eperfája” (Wikipedia)

Mint leírásból kiderül, itt is van ugyan játszótér, mégis úgy érzetem jobban passzolt a jelenethez. Talán mert az előbb említett Honvéd Térnél nagyobb területű, zegzugosabb. Vagy mert itt előbb jártam, mint a korábban említett parkban.
Vagy egyszerűen csak azért mert, ahogyan Líviának,  nekem is meghatározó pillanat színhelyéül szolgált.

Hujber Tünde fotója
forrás Wikipedia

Persze nem csak ez a két park létezik Pesten.
6 pesti park, ahova bármikor elvonulhatsz
Titkos kertek Budapesten

Hetedik fejezet

Nem tudom meddig beszélgettünk, de mire kettőt pislogtam, már együtt vártuk a buszt a sötét utcán.
- Szóval, legyen következő alkalom? – tette fel a korábbi kérdést. Ránéztem. Azt sem tudtam, mit csinálok. Kisimítottam egy tincset a szeméből, úgy válaszoltam:
- Legyen. – elég közel hajoltam hozzá, hogy az ajkunk össze érjen. Egy váratlan szélrohamtól megborzongtam. Megszűnt a varázs, de mielőtt végleg kitisztult volna a fejem a nadrágzsebébe csúsztattam egy cetlit. – Hívj, ha látni szeretnél! – próbáltam komolynak tűnni, de végig mosolyogtam.
- Jó éjt! – mielőtt elléphettem volna, mosolyogva hozzám hajolt. Azt hittem, meg fog csókolni, helyette a homlokomat puszilta meg. – Vigyázz magadra! – mondta, mielőtt felszálltam volna buszra.

Tomi

A bennem kavargó érzelmektől teljesen kifordultam magamból. A csók, bár nem volt igazi, csak olaj volt a tűzre. Előtte is elmentem a kávézóba, de hiába. Ám a mai este, mikor megláttam, hogy ott ül az asztalnál, úgy döntöttem, mindent felteszek egy lapra.
Reméltem, sikerült lepleznem, mennyire ideges vagyok, bár ahogy elnéztem őt a beszélgetés során, neki nem sikerült nagyon titkolnia az érzelmeit. Zavarában a haját csavargatta, amin jót mulattam.  Meglepődtem azon, hogy a testvéreimről beszéltem neki. Normális esetben elég volt rájuk gondolnom, és máris kijöttem a sodromból, ma este viszont megfeledkezem minden rossz emlékről. Hosszú évek óta először gondolkoztam el azon, milyen életem lenne, ha normális családban növök fel.
Az a pár pillanat, amíg kimondta, hogy találkozni szeretne velem, őrjítő volt. A keze érintése még inkább.
- Legyen. – iszonyú erős késztetést éreztem arra a bizonyos csókra. Az utolsó pillanatban, mégis meggondoltam magam. Korai volt még, és nem akartam semmit sem elrontani a kapkodásommal. Mikor a farzsebembe csúszatta a számát, úgy tűnt, a keze leheletnyivel tovább időzött ott. Látszott rajta, hogy kissé zavarban van, de a szemében ott volt a folytatás ígérete
Tudtam, hogy még megkeresem.

Hatodik fejezet

Viki

Próbáltam kitalálni, mi történt. Mit mondhattam, amitől ennyire megijedt? Egyáltalán ki volt ő? Látom még valaha?

A következő hetekben ezek a kérdések kergették egymást a fejemben.
Aznap este, mikor hazaértem, a konyhában találtam néhány üres pálinkás üveget, ami azt jelentette, hogy apu is látta az újságot. Remek! Fogalmam sincs miért, de én is töltöttem magamnak egy pohárkával. Gyorsan magamba döntöttem, amit aztán meg is bántam, mert pokolian égette a torkom.   Megráztam a fejem, hogy kitisztuljanak a gondolataim, aztán felmentem megnézni aput. Szerencsére békésen szuszogott az ágyban, szétvetett tagokkal. Igaz, hogy munkásruhában, ami nem volt éppen tésztának mondható, de legalább nem tombolt. A legrosszabb, ami történhet, hogy mikor felébred, pocsékul fogja érezni magát. Tíz körül kerültem ágyba, de nem jött álom a szememre. Egy órányi forgolódás után beláttam, hogy képtelen vagyok elaludni. Mint ilyenkor lenni szokott, most is a temetőbe indultam. Ha túl sok minden kavargott a fejemben, vagy magányosnak éreztem magam, mindig kilátogattam anyu sírjához. Későéjszaka lévén a temetőt már bezárták, de nem estem pánikba.
  Eleinte sokszor elkaptak mikor kijöttem, még a rendőrségen is kötöttem már ki e miatt. Aztán mikor rájöttek, hogy semmi rosszat nem csinálok, a rendőrök alkut ajánlottak. Akkor megyek a temetőbe, amikor csak akarok, de csakis kulccsal (ezt megelőzően ugyanis a kerítésen jöttem-mentem). Kulcsom volt, világítás viszont nem, szóval jó húsz percembe telt, míg bejutottam. Az esetek többségében mindig volt nálam zseblámpa, de aznap az említett tárgy a szekrényem alján pihent.   Mikor már odabent voltam, simán ment minden, könnyen megtaláltam anyu sírját. Leültem vele szemben, aztán beszélni kezdtem, mintha ott lenne velem. A jó emlékekhez mosolyt fűztem, a szomorúaknál megpróbáltam visszatartani a könnyeimet.
Nem tudom mennyi időt tölthettem ott, de egyszer csak rám tört a fáradtság. Nehezemre esett, de visszaindultam, különben a temetőben éjszakáztam volna. Miközben átvonszoltam magam a néma városon, a fáradtság ködén túl ott motoszkált bennem, hogy bárki is volt az a fiú, mindent megtennék, hogy újra lássam.

A hetek egyre csak teltek, engem pedig lefoglalt a szalagavatóra való készülődés, és az iskolai feladatok.
A történteket megpróbáltam titokban tartani, elkerülve ezzel a kéretlen tanácsokat, ugyanakkor megőrizve a pillanat emlékét.
Minden igyekezetem ellenére Lillának szemet szúrt a viselkedésem és addig nyaggatott, még el nem mondtam neki töviről hegyire, hogy mi történt.
- Miért nem kérdezted meg a nevét? – kissé mérges volt rám, amiért nem vettem a kezembe a dolgot.
- Nem tudom. Eleinte nem is gondoltam rá, aztán mire észbe kaptam, már lelépett. – persze mondanom sem kell, én is cefetül bántam, hogy nem tettem semmit akkor.
- Hidd el, ha találkoznotok kell még, úgyis fogtok!
Reméltem, hogy a Sors elintézi, hogy mi ketten még találkozzunk.

Percek óta bűvöltem a tekintetemmel az előttem heverő csészét. Nem is tudom mit vártam. Miért jöttem el? Miért nem vagyok képes elfogadni, hogy nagy valószínűséggel, a múltkori volt az egyetlen alkalom, hogy találkoztunk, de elszúrtam? Add fel! Törődj bele, hogy nem látod többé!
- Csendélet? – Szándékosan nem fordultam oda, nehogy meglássa az arcomon átfutó döbbenetet.
- Helló Idegen! – köszöntem, mikor leült velem szembe. Basszus, ennek mégis mekkora esélye volt?
- Tamás.
- Ezúttal is rajzolni fogsz, Tamás? – szegeztem neki a kérdést, és hagytam, hogy mosolyra húzódjon a szám.
- Nem. Igazság szerint, bocsánatot szeretnék kérni azért, ahogy a múltkor viselkedtem.
- Mindenkinek lehet rossz napja. – válaszoltam könnyedén. – Mellesleg, én sem álltam a helyzet magaslatán. – beszéd közben csavargatni kezdtem egy hajtincsemet. Mindig ezt csináltam, ha ideges voltam. – Kezdjük újra! – ajánlottam fel, s a mosolyából ítélve, tetszett neki az ötlet.
- Akkor, először is, - kezdte komolyan, de láttam rajta, hogy visszafojtja a vigyorát – áruld el a neved Idegen! Aztán részletezd nekem, miért is vannak rossz tapasztalataid rajzok terén.
- Viki vagyok! Ami a portét illeti, hát egyszer lerajzoltak vagy tíz évvel ezelőtt, és iszonyú ronda lett. – erre elnevette magát. Jó volt hallani. – Egyáltalán nem hasonlít rám.
- Megtartottad? – kérdezte, s közben lazán beleivott a csokimba. Normális esetben leordítottam volna az a sűrű fekete haját, de most szemem se rebbent.
- Igen. Valahol a szekrényem mélyén hever.
- Hú, akkor tényleg nagyon gáz lehet.
- Kösz szépen! – néztem rá szúrós szemekkel, és visszavettem tőle a bögrémet.
- Legközelebb megmutatod?
- Lesz legközelebb? – vontam fel a szemöldököm válaszra várva.
- Legyen? – passzolta vissza a labdát, de bárcsak ne tette volna. Teljesen össze voltam zavarodva.
- Kérdezd meg később! – hangzott a frappáns válasz.
- Szavadon foglak! – kacsintott rám, a szívem meg majd kiugrott.
- Most mesélj te! Mióta rajzolsz?
- Igazából, egész kisrác korom óta, de eleinte csak firkálgattam. Egyszer még a tapétát is összekentem zsírkrétával.
- Basszus! Anyukád biztos mérges volt! – nevetnem kellett, ahogy elképzeltem a jelenetet.
- Arra már nem emlékszem, de azt mesélték, nekem kellett lemosnom. Hozzáteszem, a tapéta fehér volt, a kréta pedig sötétzöld.
- Ez nagyon durván hangzik! – rötyögtem.
- Aztán, nem is tudom… A rajzolás, valahogy természetesen jött. Minél idősebb lettem, annál jobban ment. Sok mindenen segített át… – Az utolsó mondatnál a hangja kissé ellágyult, a tekintete elkomorult.
- Más hülyeséget is csináltál gyerekként? – kérdeztem, remélve, hogy megőrizhetem a beszélgetés könnyedtségét.
- Egyszer például meg akartam viccelni anyut, úgyhogy elloptam a szomszéd macskáját, és bezártam a konyhaszekrénybe. Lehettem olyan tízéves.
- De miért?
- A bátyám azzal piszkált, hogy úgyse merem megtenni. El kellett lopnom az öregek macskáját. Hozzáteszem, kölcsönösen utáltuk egymást, mert ahol lehetett keresztbetettünk nekik.
- Te aztán rossz gyerek lehettél.
- A tesóm sok mindenbe belevitt, mikor nagyobb lettem. Később a húgom is csatlakozott hozzánk, de ő csak azért, hogy jól mulasson.
- Szóval, ti voltatok a környék rémei. – foglaltam össze, mire ártatlan kifejezés ült ki az arcára.
- Csak a szomszédságot piszkáltuk, amúgy a többi környékbelinek szívesen segítettünk.

Ötödik fejezet

Tomi

Hiba volt eljönnöm ide. – futott át az agyamon, miközben a buszra vártam. Pedig olyan jól alakultak a dolgok. De hát, mégis mire számítottam? Számítottam egyáltalán valamire? Csak egy kávét szerettem volna. az, hogy többet kaptam, felkavart. Rövid időre, ugyan de elfelejtettem mindent és nem voltam több egy srácnál, aki a rajztudásával próbált lenyűgözni egy lányt.
   Később, az ágyon fekve, előszedtem a rajzot. A lány tanult, s közben egy pillanatra halvány mosoly suhant át az arcán. Vajon mire gondolhatott, mikor azt mondta, bonyolult az élete? Mindegy, az enyémnél csak jobb lehet. Attól féltem, ha megtudná mit tettem, meggyűlölne. A lehető legkevesebbet próbáltam elárulni a múltamról, s ez a munkahelyen tökéletesen működött, de egy kapcsolat teljesen más. A bizalomra épül, de én még nem álltam készen arra, hogy teljesen megbízzak valakiben. Bármennyire is féltem, az agyam hátsó részében ott zümmögött a kérdés: Mi lett volna ha?

- Furcsán viselkedsz. – jegyezte meg Gábor. Hetekkel a történtek után jártunk. A lányt azóta sem láttam, mondjuk ehhez az is nagyban hozzájárult, hogy a kávézónak még a környékét is elkerültem. – Valami baj van? – megállt és kifújta magát. Rászoktam a futásra, és néha ő is csatlakozott hozzám.
- Találkoztam egy lánnyal. – böktem ki, mire az aggódó arckifejezés helyébe mosoly lépett.
- És mi történt? – vonta fel a szemöldökét. – Jaj, Tomi, ne kelljen már mindent harapófogóval kihűzni belőled! Mindent részletesen el kell mesélned!
- Rendben, de menjünk fel! – indultam a bejárat felé.
- Na, most már kegyeskednél elárulni végre, mi történt? – türelmetlenkedett, mire megmutattam neki a rajzot. – Látom, még mindig tudsz rajzolni. – jegyezte meg elismerően. – Ki a lány?
- Nem tudom. – válaszoltam, mire ráncba szaladt a szemöldöke.
- Mi az, hogy nem tudod?
- Egy kávézóban találkoztunk. Leültem vele szembe, és csak beszélgettünk. Na, jó, csipkelődtünk, aztán tanulni kezdett, én meg lerajzoltam.
- Legalább tetszett neki?
- Nem látta. Igazából, azt sem engedte, hogy lerajzoljam. Megpróbáltam rávenni, hogy találkozzunk, erre csak annyit mondott, hogy bonyolult az élete.
- És? – keresztbe fonta karját a mellkasa előtt.
- Ennyi. Leblokkoltam.
- Ne legyél már ennyire gyáva! – mordult rám.
- Jó érzés volt flörtölni. – ismertem be zavartan. Úgy éreztem magam, mint egy taknyos kamasz az első randi után.
- Akkor ne nyavalyogj, hanem keresd meg! Lehet, hogy elfogadna a múltaddal együtt. Majd kihúzzátok egymást a bajból, ha úgy alakul.
- De nem olyan kapcsolatra vágyom, ami arról szól, hogy egymás sebeit nyalogatjuk. Stabil hátteret szeretnék, és családot! Talán egyszer.
- Ha megtanulsz bízni, idővel minden sikerül.
- Azt se tudom, hol keressem őt!
- Ha a sors úgy akarja, biztos találkoztok még.

Negyedik fejezet

Viki

Semmit sem tudok anyám gyilkosáról. Az arcát kitakarták, a nevének a csak a kezdőbetűit közölték. Sokan megkérdezték, hogyan bírom ilyen higgadtan elviselni a történteket:
- Én a helyedben, megkeresném! – mondták.
Igazság szerint, tényleg megfordult a fejemben, hogy megpróbáljak kapcsolatba lépni vele, persze nem azért, hogy elégtételt vegyek. Sokkal inkább, tudni szerettem volna, miért tette, hogy milyen érzelmek kavarogtak benne, mikor cselekedett.
  Apám, velem ellentétben mindent megtett, hogy fényt derítsen a gyilkos kilétére. Szerencsére, a hivatalos szervek, nem tettek eleget semmilyen kérésének, mert biztosra vették, hogy az első adandó alkalommal végezne az illetővel.

Október lévén hideg és barátságtalan időnk volt, ami nagyban elősegítette, hogy a múlton rágódjak. A problémát csak tetézte, hogy egyedül voltam a könyvesboltban. A háttérben halkan szólt a rádió, egy vidám dal próbálta felvenni a harcot kinti idővel, persze sikertelenül.
  Az emeleten ücsörögtem a kanapén, kezemben egy bögre forró teával, ölemben a történelem füzetemmel. Minél keményebben próbáltam tanulni, a helyzet csak rosszabb lett. Az ajtó feletti csengő hangjára felkaptam a fejem.
- Csak én vagyok az! – kiáltott fel Erika néni. – Gyere le légy szíves! – Arrébb rúgtam a füzetem, majd bögrével a kezemben lesétáltam a lépcsőn. Az előttem álló nő egy újságot adott a kezembe. Először nem értettem miért, majd megláttam a címlapot:

NEMRÉG SZABADULT A DROGÜGYLETBEN ELHUNYT NŐ GYILKOSA

- Remélem, apám nem tudja meg egyhamar. – mondtam feszülten.
- Nyugodtan menj haza, ha szeretnél, úgysincs forgalom.
Normális esetben maradtam volna, de nem bírtam elviselni még egy órát egyedül.
   Miután összepakoltam, buszra ültem, és bezötykölődtem egy plázába, hogy igyak egy kávét. Persze ihattam volna otthon is, de hazamenni nem volt kedvem. Szükségem volt rá, hogy emberek vegyenek körül.
Leadtam a rendelésem, aztán lecsaptam a két szabad hely egyikére. Szerettem csak ülni, és nézni a körülöttem lévő forgatagot.
Elsétáltam a pulthoz, mikor kész lett a rendelés, közben elveszem a csészéből felszálló illatban. Éppen visszaültem volna a helyemre, mikor megállt az asztal mellett egy fiú.
- Leülhetek? – mutatott a velem szemben lévő székre.
- Persze! – válaszoltam, s közben gyorsan végigmértem. Első látásra  húsz körülinek tippeltem. A szemébe lógó haj, és az arcán lévő heg rosszfiús külsőt kölcsönzött neki. Az ajkamba kellett harapnom, nehogy elmosolyodjak. Gyorsan elkaptam a pillantásom, mielőtt észrevenné, hogy bámulom. Belekortyoltam a kávémba, és elkezdtem lapozgatni az asztalon lévő újságot, amit addig le sem tettem, míg el nem ment rendelni. Megpróbáltam fegyelmezni magam, hogy ne viselkedjek úgy, mint egy idióta. Mi van velem?
- Nem zavar, ha rajzolok? – kérdezte, mikor visszaült.
- Ha csak nem engem akarsz megörökíteni, - viccelődtem – akkor semmi akadálya.
- Szégyenlős vagy? – vonta fel a szemöldökét.
- Nem, csak volt néhány rossz tapasztalatom rajzok terén.
- Honnan tudod, milyen lesz a végeredmény, ha meg sem próbálod? – mosoly játszott a szája sarkában, s én igyekeztem nem viszonozni, de éreztem, ahogy a szám sarka felfelé göbül. Jobbnak láttam nem válaszolni, inkább kapkodva előszedtem a történelem füzetemet. A fiúra sandítottam, aki előtt már ott feküdt a rajzlap és a ceruza, s elmélyülten bámult.
- Eszedbe ne jusson lerajzolni! – figyelmeztettem.
- Akkor mégis mit rajzoljak? – az asztalra könyökölve közelebb hajolt. Hirtelen ötlettől vezérelve elé toltam a kávés csészémet.
- Csendélet! – mondtam tárgyilagosan.
- Hm… talán.
Munkához látott, én pedig megpróbáltam a saját dolgomra koncentrálni. Hamar belefeledkeztem a Mátyásról szóló tételbe. Kezdett bevésődni a fejembe, ami a korábbiakhoz képest, kész csoda volt. Ez apró mosolyt csat az arcomra.
- Maradj így!
- Miért is? – kérdeztem, mire bosszúsan felsóhajtott.
- Mert le akartam rajzolni, ahogy mosolyogsz.
- Minden lányt le akarsz rajzolni, aki veled szemben ül egy kávézóban? – kérdeztem pimaszul.
- Csak, ha tetszik.  – megpróbáltam nem eltátani a számat. Nem erre a válaszra számítottam. Legszívesebben elrohantam volna, de tudtam, azzal csak olajat öntenék a tűzre. Ehelyett inkább így feleletem:
- Figyelj! Értékelem az erőfeszítésed, de nem ismerjük egymást, szóval…
- Ezen lehet változtatni.
- Hidd el, te engem momentán nem akarsz közelebbről megismerni.
- És esetleg később? – megint mosolygott, amitől, felgyorsult a pulzusom. Miért nem hagy békén?!
- Bonyolult az életem. – vetettem oda.
- Az enyém is. Fogalmad sincs mennyire. - a csipkedő él eltűnt a hangjából – Igazad van. Ne haragudj, hogy így viselkedtem!
- Nem mutatod meg mit rajzoltál? – reméltem vissza tudom vezetni a korábbi beszélgetéshez.
- Talán máskor. – felkapta a táskáját, majd sietve távozott.
Összezavarodtam.

Tizedik fejezet

Csak azért mentem be másnap az iskolába, hogy elintézzem az átiratkozást. Olyan érzés volt, mintha az utolsó napomon lennék ballagás előtt. Tudtam, hogy esti tagozat lévén, csak az engem körülvevő emberek változnak majd, mégis elszorult a torkom a gondolatra, hogy ez az utolsó „normális” napom. Letörten ültem az igazgatói irodában, miközben nagy vonalakban ismertették az estisek tanmenetét.
- Hetente kétszer lesznek óráid, négytől nyolcig. Az órarended zsúfoltabb lesz a megszokottnál, hiszen itt fele annyi idő jut a tananyagra.
- Értem. – feleltem gépiesen, magam elé meredve. Arra eszméltem fel, mikor az igazgató elém tolt egy papírt, amit ha aláírok, kijelentem, hogy tanulmányaimat az esti tagozaton folytatom. Egy pillanatra feltámadt bennem a dac, hogy nem hagyom jóvá ezt az egészet. Vajon apám milyen eszközöket vetne be, hogy elérje a célját? Lázongó gondolataim ellenére, a kezem, szinte önálló életre kelt, a nevem pillanatokon belül a lap aljára került.
- Hidd el Gabriella, ugyanúgy sajnálom ezt, mint te, ha nem jobban. Ha lenne rá mód… ha nagykorú lennél, egyikünk sem lenne köteles elfogadni ezt a helyzetet. – a nő arcáról sugárzó tehetetlenség meglepett. – De mivel még kiskorú vagy, a szülő döntését sajnos jóvá kell hagynunk. Ígérd meg, hogy sosem adod fel! - folytatta tekintetét az enyémbe fúrva. 
- Nem fog csalódni bennem, kitűnő lesz az érettségim. – komolynak hangzott, és úgy is gondoltam. Ott abban a pillanatban végleg eldöntöttem, hogy szebb jövőt akarok építeni magamnak
.
Már csak megszokásból is végigültem az órákat, de jegyzetelés helyett inkább csak terveket szövögettem, és próbáltam kitalálni, hogyan lesz ezután.
  Hazafelé igyekeztem vidám vizekre terelni a beszélgetést, ezért rázúdítottam a barátnőmre a ruhaterveivel kapcsolatos észrevételeimet. Mosolygott, de tisztán láttam a szemén, hogy jobban érdekli a lelkiállapotom, jómagam viszont épp az ilyen beszélgetést szerettem volna elkerülni.
- Ugye nem kell külön mondanom, hogy bármi van, szólj nyugodtan. – bökte ki, mikor már a házunk előtt álltunk. Megszorítottam a karját, mire erőtlenül rám mosolygott. Úgy festett, mint aki közel áll a síráshoz. Kapkodva megöleltem, és kiszálltam a kocsiból.

- Hogy-hogy itthon? - A konyhából érkező hang megállított. Apám ült a konyhaasztalnál, előtte keresztrejtvény hevert. Hirtelen azt sem tudtam, mit mondjak neki. – Azt hittem, Sziszivel töltöd a délutánt. – Beleborzongtam az engem vizslató tekintetbe. Befáslizott kezem ösztönösen a hátam mögé rejtettem.

- Ma nem, sok a lecke. – mondtam automatikusan, és már indultam volna a szobámba.

- Mit szólnál hozzá, ha összedobnánk a vacsorát, mire anyád hazaér?

Ledermedtem lépés közben. A jelek szerint apám józan napjai egyikét élte. Ilyenkor a lehető legközelebb állt ahhoz a férfihez, akibe anyám fiatalon beleszeretett. Azt az oldalát mutatta, amiért anyám még mindig nem volt hajlandó kilépni ebből a házasságból. Gyávának tituláltam ezért, holott, ilyenkor ugyan azt éreztem, mint ő. Reményt, hogy jobbra fordulhat minden.

- Mindjárt jövök, csak átöltözöm.

  Benyitottam az ajtón ledobtam az ágy mellé a táskám, kapkodva elővettem a szekrényből valami elnyűttebb felsőt és nadrágot. Összeszorult a gyomrom, ám ezúttal jóleső érzés járt át belülről.  Mire kiléptem a konyhába, apu már előszedte a hozzávalókat. Ahogy elnéztem lasagne lesz belőle.

- Milyen napod volt ma?

- Jó. – feleltem kissé zavartan, mire érdeklődve pillantott rám.

- Ez az utolsó éved, és csak annyit mondasz egy napodról, hogy jó, hol marad a szórakozás?

- Nem kell féltened. – jegyeztem meg kisé csúfolódva.

- Sziszi még mindig szeleburdi?

Elmosolyodtam a barátnőm beceneve hallatán. Még apu nevezte el őt Szeleburdi Sziszinek, mikor kicsik voltunk. Hozzá kell tennem, nem alaptalanul.

- Még mindig előbb beszél, csak aztán gondolkozik. – sóhajtottam. Hirtelen feltámadt bennem a vágy, hogy meséljek valamit, így hát iskolai semmiségekről fecsegetem neki. Felszabadultnak éreztem magam, mintha az ajtó, amely hosszú ideje zárva volt közöttünk, most rövid időre újra kinyílt volna.

  A tegnap történeket egyikünk sem hozta szóba. Az iránta érzett haragomnak nyoma sem volt, ezt a ritka pillanatot pedig eszem ágában sem volt tönkretenni.

Mikor anyu hazaért a munkából láttam, hogy könnyek gyűltek a szemébe, amit, éppen hogy sikerült visszatartania. Megenyhültek a vonásai, és ahogy apámra nézett, tudtam, még mindig képes szeretni őt. Ahogy kettejük között álltam, rájöttem, hogy talán jobb lenne, ha nem zavarnám őket.

A szobámban ülve, megszokásból vettem elő a könyveimet, de vissza is tettem őket a táskámba, amint megakadt a szemem az iskolai papírokon. Keserű mosoly futott át az arcomon, bár úgy gondoltam ebből még bármi kisülhet. Jó kedvem támadt, hát gondoltam, felhívom a bátyámat, hátha őt is sikerül felvidítanom. 

- Igen?

Egy pillanatra elgondolkodtam azon jó számot hívtam e.

- Szia, Dani ott van a közelben?

- Zuhanyozik. Ki keresi? – mintha enyhe féltékenységet hallottam volna kicsendülni a lány hangjából.

- A húga vagyok, de majd visszahívom.

- Oh, te biztosan Gabi vagy! 

- Mesélt rólam? – kérdeztem, és gondolatban feljegyeztem, hogy rá kell pirítanom a testvéremre. Mi az, hogy nekem nem szólt erről a csajról, de ő már tud rólam?

- Sokat, és csupa jót.

- Képzelem. – morogtam. – Add át neki, hogy kerestem!

- Feltétlenül. Remélem egyszer már személyesen is találkozunk!

- Én is! 

Kilencedik fejezet

 Micsoda illatok! – szimatolt a levegőbe, Katalin – Sziszi anyukája - mikor besétált a konyhába.
- Szia, anyu! – ugrott le a lány és megölelte az előtte álló nőt. Nem tehettem róla, de belém mart a féltékenység. Irigyeltem őket, amiért ilyen jó a kapcsolatuk. Az én viszonyom anyámmal enyhén szólva is feszélyezettnek volt mondható.
- Remélem a lányom nem volt nagyon útban. – fordult hozzám az asszony mosolyogva.
- Dehogy!- legyintettem. – Lelkileg támogatott. – vigyorogtam a barátnőmre.
- Maradsz vacsorára? – Sziszi tekintete szinte könyörgött, hogy mondjak igent, de tisztában voltam azzal, hogy nem húzhatom az indulást a végsőkig. Előbb, vagy utóbb haza kellett mennem.
- Azt hiszem, jobb, ha megyek, ha ezzel végeztem. – feleltem enyhe bűnbánó mosollyal az arcomon. Egy sürgető vágy lett rajtam úrrá, hogy minél előbb induljak, és essek túl az egész beszélgetésen. Türelmetlenül vártam, hogy kisüljön az utolsó adag süti – közben fél füllel hallgattam, hogy Sziszi az iskolában történteket megéli az anyjának, néha engem is bevonva a beszélgetésbe. Mire mindent elpakoltam magam után, már későre járt.
- Holnap azért még bejössz? – kérdezte az ajtóban állva Sziszi. Könnyes szemétől nekem is gombóc nőtt a torkomban. Szorosan megöleltem.
- Persze! Sőt, a melóról is beszámolok majd. – ígértem, aztán eszembe jutott valami. – Megkérhetlek, hogy Daninak ne szólj erről?
Megütközve nézett rám. – De hát…
- Ha megtudná, biztos beszélni akarna anyuékkal, és azt hiszem, nem lenne jó vége.
- Azt akarod, hogy hazudjak a testvérednek? – ahogy a homlokán megjelentek a ráncok egyből tudtam, hogy nem tetszik neki az ötlet. – De ha rájön, hogy nem mondtam igazat..
- Akkor is rám lesz dühös, nem rád, ne izgulj miatta. – csitítottam.
- Mégis mit mondjak neki? – harapta be az alsó ajkát.
- Légy kreatív. – villantottam rá egy mosolyt, majd hazaindultam. Nem laktunk túl messze egymástól, most különösen jót tett a séta.

Amint beléptem a lakásba, mintha egy kéz rántotta volna göcsbe a gyomromat. Hallottam, ahogy valaki – reményeim szerint anya – pakolt a konyhában. Az ajtóval szemben lógó tükörre tévedt a tekintetem. Szánalmasan festettem, még mindig látszott rajtam, hogy kisírtam a szemem.
- Szia! – köszöntem rá, és megálltam az apró helyiség ajtajában. Eszembe sem jutott, hogy eltitkoljam az arcomra kiülő ellenszenves kifejezést, vagy elrejtsem befáslizott kezem.
- Nem volt más választásom… - kezdett bele a magyarázatába, de egy önkéntelenül is előtörő gúnyos horkantás belé fojtotta a szót.
- Dehogy nem lett volna! Alapból már réges-régen el kellett volna válnod tőle! – emeltem fel a hangom.
- Ezt már ezerszer megbeszéltük. – remegett a hangja az elfojtott könnyektől, vékony kezeit ökölbe szorította.
- Persze, mindig ugyan az a szöveg. Hát nem látod, hogy kihasznál téged? Csak bántani képes, és nem több, mint egy önző, alkoholista, aki terrorizálja a családját!
- Ő az apád! – sikította anyám, szinte teljesen ki kelve magából. Még sosem láttam ilyennek azelőtt.
- Bár ne lenne. – meredtem az előttem álló nőre. – Már így is eléggé pokol az életem… Most sikerült elvenned az egyetlen olyan dolgot, ami még képes volt örömöt okozni.
- Inkább annak örülj, hogy én kértelek meg rá, és nem apád. Az sokkal rosszabb lett volna.
- Mi az, hogy kérted tőlem? Miután veled beszélt, az igazgató behívott, és tőle kellett megtudnom, hogy azért vettél ki a suliból, hogy dolgozhassak. – úgy éreztem magam, mint akit elárultak. Anyám dermedten állt az asztalba kapaszkodva. Tisztán látszott rajta, hogy meg van döbbenve. – Te is tudod, hogy ezzel csak ő jár jól. Több pénze lesz, amit elihat majd. Mi lesz legközelebb? Ha azt kéri, küldj el a háztól, vagy akár csak célzást tesz rá, kidobsz?
- A lányom vagy, sosem ártanék neked… - ez volt az a pont, ahol a sírástól eltorzult hangja már nem tudott meghatni. Bementem a szobámba, és magamra zártam az ajtót.
A tompa sajgás a mellkasomban, arra mutatott rá, hogy a lelkiismeretem, egyáltalán nincs kibékülve azzal, amit tettem.
 Nincs jogod így bánni azzal az emberrel, aki életet adott neked! – hallottam a vádló hangot a fejemben. – Még ha furcsán is mutatja ki, de szeret téged, fontos vagy neki.
 A fülemre tapasztottam a kezem, de nem használt. El akartam némítani a suttogást, mielőtt rávenne arra, hogy bocsánatot kérjek. Miért kéne ilyesmit tennem? – futott át az agyamon. Hiszen minden, amint mondtam, igaz. Ahogy ott álltam a sötétben magányosnak éreztem magam.
Felmarkoltam a telefonomat, és a kulcsomat, majd minden bejelentés nélkül átmentem Sziszihez.

Nyolcadik fejezet

Imádtam Sziszi szobáját. Az enyémmel ellentétben mindig egyfajta általános rendetlenség uralkodott benne, és a halványlila fal minden négyzetcentiméterét ruhatervek, színes képek, borították. Cipőmet lerúgva, a kezemben lévő italt az ágy melletti íróasztalra tettem, majd elnyúltam a hatalmas ágyon, persze azért vigyázva sérüléseimre.
- Mi történt a kezeddel?
- Beleöklöztem az egyik vécéfülke ajtajába. – mindezt olyan lazán közöltem, mintha csak arról lett volna szó, hogy elmentem sétálni.
- De hát miért? – összehúzott szemöldökkel meredtem az ágyon mellettem kuporgó lányra. – Mit akart az igazgatónő? – váltott témát.
- Anyám azt akarja, hogy estin folytassam a sulit, gondolom, hogy napközben dolgozhassak. – hangzott a monoton válasz.
- Hogy a jó életbe kérhet ilyesmit? – a barátnőm felháborodottsága megmosolyogtatott, pedig nem volt benne semmi vicces.
- Biztos apám vette rá, máskülönben kizárt, hogy eszébe jutott volna.
Ezt te sem hiszed, ugye? Kérdezte tőlem a tekintete. – Mit akarsz tenni?
- Nem hiszem, hogy lenne túl sok választásom. – sóhajtottam beletörődően, és a mellettem lévő üvegért nyúltam, hogy mindkettőnknek töltsek egy kis italt.
- Fel sem foghatom, hogy vagy képes beletörődni ebbe! – háborgott. Tényleg hittem abban, hogy anyám a saját akaratából nem fosztott volna meg az diákélettől. Még ha pénzre is volt szükségünk, őt ismerve, szégyellősen kért volna rá, hogy amint tudok iskola mellett vállaljak valami munkát.
- Talán sikerül félretennem  a fizetésem egy részét. Nem lenne hátrány, ha félre tudnék tenni egy keveset. – meglepődtem, a higgadtságomon, de talán, ennek talán az lehetett az oka, hogy már nem maradt bennem düh, ha mégis azt az alkohol kellően eltompította.
- Mihez kezdek nélküled? – ölelt át Sziszi.
- Hé, nincs semmi veszve! – vigasztaltam. Bár nem tudom melyikünknek volt rá nagyobb szüksége.

  Később nekiestünk a csokinak, és kitárgyaltuk a munka előnyeit, félretett pénztől a pasizási lehetőségekig. Az, hogy beszéltünk róla, egy kicsit segített jobb színben látnom a helyzetet. Végül is, mindennél jobban vágytam arra, hogy a lehető leghamarabb különválhassak a szüleimtől, ahogy azt Dani tette. Persze tisztában voltam azzal, hogy az ilyesmi nem olcsó mulatság, de ez az apró lépés is felvillanyozott.
Miután ezen túlestünk, kínlódva álltunk neki a tanulásnak. Minden erőmre szükségem volt, hogy koncentrálni tudjak, de velem ellentétben a barátnőm látványosan sóhajtozott, és firkálgatott a füzetébe.
- Süssünk sütit! – közölte egyszerűen, majd azzal a mozdulattal elvette tőlem a saját füzetem.
- Hé! Csinálj magadnak, ha annyira akarsz. – vágtam rá, de tisztában voltam, hogy ez meghaladná a képességeit.
- Naaa… - pillantott rám hatalmas szemekkel.
- Hát, jó! – sóhajtottam beleegyezően, és lemásztam az ágyról az ajtó felé indulva.
Míg én a konyhában azzal voltam elfoglalva, hogy összeszedjem a csokis süti hozzávalóit, a barátnőm sütéshez alkalmas zenét keresett.
- Pink! – kiáltott vidáman, feltekerte a hangerőt, majd felült mellém a konyhapultra, hogy onnan segítse a munkám. Ez évek óta így működött. Én helyzetemből kiindulva korán megtanultam főzni, sütni, de Sziszi inkább csak szemlélni szerette az ilyesmit, illetve apróságokban segíteni, ha éppen olyan hangulatban volt. Egy időben próbáltam megtanítani neki, néhány egyszerűbb receptet, de képtelen volt huzamosabb ideig figyelni, így hát feladtam. Összekevertem a tésztát, és apró halmokat formázva belőle, hogy a barátnőm sütőbe tehesse őket, majd a fürdőbe indult, hogy körömlakkot hozzon magának. Visszaült a pultra, s lakkozni kezdte a lábujjkörmeit, miközben arról próbált meggyőzni, festessem be szőkére a hajam.
- Esküszöm, ha eljutunk, bármelyik egyetemre levágatom, befestetem, csak ne erőszakoskodj! – sóhajtottam, de amint kimondtam, már nem is tűnt olyan jó ötletnek, mert a barátnőm minden ilyen ígéretemet megjegyezte, és be is tartatta velem. Így lett két lyuk a fülemben, és egy ying-yan tetoválás a csípőmön, ami szerencsére egy ruhámból sem lógott ki.

Hetedik fejezet

Körül sem nézve visszasétáltam az osztályba. A kezem iszonyatosan lüketett, már meg is bántam, hogy az ajtón töltöttem ki a dühöm egy részét. Azt hittem, senkit sem találok majd ott, de Sziszi az ajtóban állva, kezében a táskámmal várt rám, amit szinte azonnal eldobott, amint megpillantott. Átkoztam magam, amiért nem tudtam elrejteni előle az érzelmeimet, néha lelkiismeret furdalásom volt amiatt, hogy szinte minden bajomat rázúdítom.
- Gabi… - tett felém egy tétova lépést, mikor mellé értem. Látszott rajta, hogy fogalma sincs, hogyan közeledjen felém.
- Haza tudsz vinni? – fájt a torkom a sírástól, így a hangom nem volt több suttogásnál. Ő némán bólintott, és elindultunk lefelé a lépcsőn. Már majdnem a kijárathoz értünk, mikor a lüktető fájdalom ismét belehasított a kezembe. Eszembe jutott, hogy nem mehetek így haza, az orvosnak mindenképp látnia kell.
- Menjünk be az orvosiba. – rántottam meg Sziszi pulcsiját.
- Rosszul vagy? – villant rám ijedt tekintete. Kipréseltem magamból egy gyenge mosolyt, remélve, így tompíthatom a helyzet súlyosságát. Válasz nélkül visszafelé indultam, és kopogás nélkül nyitottam be a rendelőbe.
- Gabriella! – pattant fel Józsi amint beléptem. – Mi történt?
Válsz gyanánt összeszorított fogakkal előhúztam a kezemet. Hallottam, ahogy a szobában lévők egyszerre szisszennek fel a látványtól.
- Nem tudom, hogy eltört-e… - pillantottam a velem szemben álló férfira, és reménykedtem, nem kérdezi meg, hogyan szereztem a sérülést. Tisztában voltam azzal, hogy magától kitaláltja, hiszen ez a munkája, de semmi kedven nem volt elmesélni, hogy csak a feszültségemet akartam levezetni.
A doki leültetett a vizsgálóasztalra, és csendben hozzálátott a kezem bekötözéséhez. Piszkosul fájt, de némán tűrtem.
- Szerencséd, hogy nem tört el, de néhány napig pihentetned kell!
Összerándultam az utasítás hallatán. Úgy éreztem, most mindennél nagyobb szükségem lenne jó kiadós verekedésre, hogy kiadhassam mindazt, ami bennem van. A keresztapám mintha kitalálta volna a gondolataimat. – Komolyan mondtam Gabi, semmi boksz, világos? Fáslit rá, jéggel együtt. Neked kell figyelned rá! – fordult az ajtóban ácsorgó Sziszihez, aki komolyan bólintott.
- Szóval nincs eltörve?
- Nincs, de nagy szerencséd volt. Ezért is kérlek, hogy vedd komolyan, amit mondtam. Tudom, hogy semmi szükséged egy gipszre, és arra, ami vele jár.
Ami vele jár… pontosan tudtam, hogy mire gondolt. Már a fáslival is komoly céltáblát nyújtottam apámnak.
- Köszönöm! – vetettem az orvosra egy hálás pillantást, miközben lekászálódtam az ágyról.
  A diákok között szlalomozva szótlanul átsétáltunk a titkárságra, hogy leadjuk az igazgatónőtől származó igazolást, majd a parkolóba mentünk.
  Hazafelé kellemetlen csend borult ránk. Fel kellett dolgoznom a történteket, és felkészülni a folytatásra, a barátnőmről viszont ordított, hogy legszívesebben kérdésekkel bombázna.
A házunk előtt kiszálltam az autóból, de ahogy az ajtó elé értem keserű harag öntött el. Visszafordultam, akkor vettem észre, hogy a barátnőm még mindig járó motorral áll a ház előtt. Szó nélkül beültem mellé, és hagytam, hogy elvigyen magukhoz.

- Mi kéne jobban, vodka, vagy csoki? – kérdezte, amint beléptünk az ajtón. Ezzel sikerült halvány mosolyt csalnia az arcomra.
- Erre inkább innék. – feleltem a bárszekrény felé indulva. Felmarkoltam az egyik üveget és a két poharat, majd az emeletre indultam.

Hatodik fejezet

Reggel mikor felébredtem, először azt sem tudtam hol vagyok, aztán ahogy tisztult a látásom minden beugrott. Úgy ültem fel a kinyitható kanapén, mintha áramot vezettek volna bele, de hamar vissza is dőltem.
- Sziszi… - löktem oldalba a barátnőmet, de csak elégetetlen morgást kaptam válaszul, mire még erősebben rácsaptam a karjára.
- Hagyjál… - motyogott bosszúsan.
- Megint el fogunk késni. – sóhajtottam, majd átfordultam a másik oldalamra. Illetve csak fordultam volna, de az ágy keskenyebb volt, mint gondoltam, szóval lezúgtam a padlóra. Nem estem nagyot, de reggel álomittasan eléggé fájt. Ki is tisztította a fejem egy pillanat alatt. Eszembe jutott, hogy a barátnőmnek is megadom a kezdőlökést, de végül letettem róla. Helyette összedobtam két bögre teát, és kerestem valami ehetőt. Job híján befaltam a szerényben talált müzli maradékát.
- Ugye tudod, hogy lejárt? – hallottam Dani álmos hangját.
- Gondolom. – fintorogva hajítottam ki az üres dobozt a kukába.
- Otthon minden rendben?
- Aha. – feleltem elmerülve a tea kavargatásában. Szándékosan kerültem a testvérem pillantását.
- Költözz ide.
- Frászt. – otthagytam a konyhában, és a fürdőbe sétáltam, hogy rendbe szedjem magam.
- Jobb lenne. – szólt az ajtóból, mire ingerülten felszusszantam. Igyekeznünk kellett, és amúgy sem voltam lelkizős hangulatban.
- Dani, ezt te sem gondolhatod komolyan. De ha mégis, eszembe se jutna, hozzád költözni. Nem akarok nyűg lenni a nyakadon.
- Gabi, te hülye vagy, esküszöm! – fortyant fel.
- Nem lennék képes anyát egyedül hagyni vele.
- Ne akard minden áron megmenteni őt, hiszen látod, hogy reménytelen. – könyörgő szemekkel nézett rám.
Letettem a kezemben lévő fogkefét és elé sétáltam.
- Te is tudod, hogy nem lenne nyugtunk. Apa ide jönne, és ki tudja, mit művelne. – még a gondolattól is megborzongtam. Hazudnék, ha azt mondanám nem vonzott az ötlet, hogy a testvéremmel éljek, de nem akartam, hogy ezért bajba kerüljön.
- De a bátyád vagyok! – fakadt ki. – Az a dolgom, hogy vigyázzak rád.
- Pontosan azt is teszed. Tudom, hogy bármiben számíthatok rád, és bármikor segítesz, ha megkérlek rá.
A mellkasára hajtottam a fejem, mire átölelt. Ilyenkor ébredtem rá arra, mennyire hiányzik, hogy nincs a közelemben. A konyhából szűrődő csörömpölés megtörte a pillanatot.
- Azt hiszem Sziszi felkelt. – mosolyogtam.
- És egy bögrével kevesebb. – sóhajtott Dani.
Szerencse, hogy előző este volt annyi eszünk, hogy a ruháinkat kimossuk, így tisztán, bár nem teljesen kipihenve értünk be az iskolába, hozzá teszem még csengetés előtt.
- Hogy a fenébe csinálod, hogy sose kapnak el gyorshajtásért? – csodálkozva néztem a barátnőmre, ahogy átvágtunk a parkolón, a főépületbe.
- Szerencsém van, ami mellesleg remélem ki is tart még legalább a szalagavatóig.
- Na, igen szép is lenne, ha a ruhára összeszedett pénzt bírságokra kellene költened.
Amíg odaértünk a szekrényekhez a fiúktól kaptunk néhány incselkedő pillantás, bár ezek Sziszi felé irányultak, amit nem is csodáltam. Kreol bőrrel, telt ajkakkal és formás alakkal áldotta meg a sors. Az iskolában minden fiú csorgatta utána a nyálát, a többi lány nem túl nagy örömére.
Ami engem illet, csak szánakozó pillantásokat kaptam, vagy egyszerűen átnéztek rajtam. Szerintem az emberek azt hitték már attól is belekeverednek valamibe, ha csak szóba állnak velem.

Nem akartam többet egy normális iskolában eltöltött napnál, aztán meg hazamenni, és a lehető legkevesebb balhéval megúszni az estét. Valószínűleg, túl nagy kérésről volt szó.
  Mikor harmadik óra elején besétált a tanár, és közölte, hogy az igazgatónő vár az irodában értetlenül ültem a helyemen pár pillanatig. Soha nem hívtak még be, ezért ötletem sem volt miért ez a változás.
Félénken kopogtam, de mielőtt megfordult volna a fejemben, hogy elsétálok kinyílt az ajtó.
- Gabriella! – üdvözölt mosolyogva az asszony. –Gyere csak be! – tárta ki előttem az iroda ajtaját, s én beléptem rajta. A szoba barátságos hangulatot árasztott, világosbarna falaival, és kényelmes székeivel, gyanítom azzal a céllal, hogy az ide betérő diákok kevésbé érezzék szorongatott helyzetben magukat. Szerintem egyáltalán nem működött az ötlet.
- Édesanyád nemrég telefonált. – mondta miközben leül az íróasztal mögé. Bár nem kínált hellyel leültem a vele szemben lévő vendégszékek egyikére.
- Mi történt? - kérdeztem feszülten.
- Azt kérte tőlünk intézzük el, hogy esti tagozaton fejezhesd be a gimnáziumot.
- Hogy micsoda? – az hittem rosszul hallok. – Ez…
- Szóval sejtelmed sem volt erről a szándékáról? – láthatóan ő is ugyanúgy meglepődött, mint én.
- Önnek nem monda esetleg, miért jutott erre a döntésre?
- Sajnos, hiába próbálkoztam, nem árulta el. Gabriella… otthon minden rendben?
Az igazgató nő kérdése őszintének hangzott, és róla el tudtam képzelni, hogy valóban érdekli a válasz, ugyanakkor ez volt az a kérdés, amit a legjobban gyűlöltem. Mély levegőt véve így szóltam:
- Van egy kis anyagi gondunk… - nem nézem az előttem ülő nő barna szemébe. El akartam süllyedni szégyenemben. Hogy voltak képesek elvenni az utolsó évemet a gimiben?
Vártam, amíg megírja a kilépőpapírt, aztán kisétáltam a folyosóra. Úgy éreztem magam, mintha kirántották volna a lábam alól a talajt. Lecsúsztam a fal mellé, és csak meredtem magam elé, vártam, hogy jöjjenek a könnyek. A letargiából a csöngő rángatott ki. Gyorsan befutottam a közeli lányvécébe, és bezárkóztam az egyik fülkébe. Homlokomat az összefirkált ajtónak vetve próbáltam összeszedni magam.  Biztosra vettem, hogy apám keze van a dologban, anya sosem vetemedett volna ilyesmire, még akkor sem, ha minden kötél szakad. Harag lángolt fel bennem. Belülről feszített, de úgy érezem, tehetetlen vagyok ellene. Beleöklöztem az ajtóba. Szinte fel sem fogtam, mit teszek, amíg belém nem hasított a lüktető fájdalom, és az időközben eleredt könnyeken keresztül meg nem láttam a vérző kezem. Az ajtó csapódása tudatosította bennem, hogy még mindig az iskolában vagyok, a holmim pedig a teremben. Kapkodva megtöröltem a szemem, kezemet pedig a pulcsim zsebébe rejtettem.

Ötödik fejezet

Az asszony szorongva pillantott a konyhában ketyegő órára. A férjének már legalább egy órája haza kellett volna érnie a munkából, de nem volt sehol. Ez csupán egyetlen dolgot jelentett, mire hazatámolyog kellőképpen az alkohol hatása alatt lesz, hogy minden szavában, és mozdulatában támadást lásson. Lili megtörten ült a konyhaasztalnál, de annak örült, hogy a lánya nem volt otthon. Bár Gabriella, már rég nem volt az a kislány, aki az emlékeiben élt, gyűlölte a gondolatot, hogy neki is át kell élnie ezt a borzalmat.
Kihasználod, hogy itt van melletted. Szólt egy hang a fejében. Igazából nem is akarod, hogy elmenjen, akkor teljesen magadra maradnál, a fiad már így is elhagyott. Ő is csak magával törődik.
Az asszonyt az ajtó csapódása térítette magához. A házba belépő férfiből áradó cigaretta és alkohol szaga azonnal elért hozzá. Egy pillanatra az agya hátsó zugában felvillant egy hajdani pillanat. Kép egy férfiról, akit egykor mindennél jobban szeretett. Vidám volt és erős, imádta a feleségét és a gyerekeit.
- Hol van Gabriella? – kérdezte Győző a konyha ajtajában állva.
- Daninál. – az asszony teste görcsösen feszült. Egy része szeretett volna eltűnni, mielőtt a férje kitör, de a rettegés erősebbnek bizonyult, s a székhez szegezte.
- A lógásra bezzeg van esze… itthon segíteni, na, arra már nincs. Ez mi?
A hangtól Lili megrettent. A férje egy villanyszámlát tartott elé, pontosabban egy fizetési felszólítást. A nő tisztában volt azzal, hogy erre a kérdésre nem létezik jó válasz, így hát az igazságot választotta.
- Nem fizetted be a csekket. – amint kimondta, már meg is bánta. Nem lett volna szabad a férfit is belekevernie. Mi nem fizettük be, vagy esetleg a lánya vagy ő maga, ezt kellett volna mondania.
- Mi az, hogy én? – bődült fel. - Talán én vagyok itt az egyetlen ember, aki képes befizetni egy tetves számlát? Ha jól emlékszem te is dolgozol, vagy tán tévedek? Mi a jó istent művelsz te órák hosszat abban a rohadt boltban?
- Dolgozom. - egy erőtlen suttogásnál többre nem futotta. Rá sem kellett néznie, az asszony így is tisztában volt azzal, hogy a férje arcvonásait eltorzította a düh.
- Ezek után én fogom kezelni kasszát. Nekem kell adnod a fizetésed! Megértetted? Nem azért gürizek, hogy ti minden szarra elszórjátok, a lakást meg elvigyék a fejünk fölül!  Lili nem is hallotta a férfi szavait, minden figyelmét arra fordította, nehogy sírva fakadjon előtte.
- Au! –vasmarok rántotta talpra. Olyan erővel szorították a csuklóját, esélye sem volt elszabadulni.
- Azt kérdeztem megértetted!?
- Igen. – felelte alig hallhatóan, könnyes szemmel, bár legszívesebben összeszorította volna, hogy ne is lássa az előtte álló embert. Amint magára maradt, feltört belőle a zokogás.

Zakály Viki Egyszercsak

ZAKÁLY VIKI

EGYSZERCSAK (GÁBRIEL DUOLÓGIA 2)

Fülszöveg

Miután ​az ambiciózus újságíró-gyakornok, Hollád Liza megírta cikkét a rejtélyes Gábrielről, úgy tűnt, magában is sikerül lezárnia az Erik-történetet, és exkollégája, Barni mellett végre megtalálja a boldogságot. A látszólagos nyugalom azonban nem tart sokáig; az arrogáns új főszerkesztő, Meyer Maya oldalán az elfelejteni vágyott férfi is visszasétál az életébe. A baj csőstül jön, és Liza egyedül legjobb barátjára, Zsófira és határtalan képzelőerejére számíthat. Barni gyakorlatilag elérhetetlenné válik a számára, és egyre világosabb, hogy nem csak a fizikai távolság miatt. Ebben a helyzetben nem csoda, hogy Liza nem tud ellenállni a jóképű ismeretlen, Szabolcs közeledésének, aki sokáig rejtegeti valódi énjét a lány előtt. Mindeközben egy másik titokra is fény derül: Erik felfedi Gábriellé válásának történetét. 
Zakály Viki Egyszeregyének folytatásában Liza bonyolult érzelmei mellett készülő kéziratával is megküzd. Vajon kusza szerelmi életében és írói válságában is ugyanaz a személy jelenti a megoldást? 
Ha senki sem bujkál tovább, minden a helyére kerül.

Nagyon vártam ezt a könyvet, főleg az első rész vége után.

A borító megmaradt, csak a színek változtak, amit egy pillanatig sem bántam.  A cím találó... sok mondatot lehetne így kezdeni ezzel a történettel kapcsolatban. Na, de!

Liza túl van élete talán legnehezebb időszakán, de a stílusa és a fantáziája még a régi. Jókat derültem rajta!

Zsófi még mindig a józanság hangja, de azért ő is megéri a pénzét.

Barni...feldühített azzal az e-maillel, és a váratlan felbukkanásával sem tudtam mit kezdeni. Viszont annak  beszélgetésnek meg kellett történnie.

Erik történetét egy teljes könyvön keresztül tudtam volna olvasni. Az vele kapcsolatos részek lettek a kedvenceim.

Mit csináljak veled Erik? Sokat gondolkoztam rajta, és nem tudom elítélni, vagy rossz véleménnyel lenni róla. Hozott egy döntést, és mivel semmije sem maradt mit veszíthetett volna? Sok mindent nyert, többek közt egy barátot is Alfonz személyében.

Visszatérve Erikre, amit tett, azzal senkinek sem ártott, inkább örömöt szerzett ☺️senki sem járt rosszul. Most őszintén! Melyik nő ne vágyna egy olyan estére... 

Az erotikus jelenetek megírása ezúttal is jól sikerült. Bár néha meredeknek tűntek a szituációk, mégsem zavart annyira, mint hittem.

Szabolcs.... Meglepetés volt. Lizával való kapcsolata cseppet sem szokványosan indult. Sok vicces pillanatot szereztek nekem ők ketten. Aztán  kiderült, aminek ki kellett, és más szemmel néztem a férfira. Hirtelen nem tűnt túl jó ötletnek, hogy egy párt alkotnak. Akadt olyan pillanat, amikor kis híján lemondtam róla, de végül jól döntött. Nem rossz ember, csak nem Liza a neki való.

Maya viszont cseppet sem zárta magát a szívembe. Remélem nekem sosem lesz ilyen főnököm...

A lezarás egyáltalán nem lepett meg, erre számítottam. Csak azt szerettem volna, az író indokolja meg Liza választását... Aztán rájöttem nincs rá szükség, ha másként dönt talán még dühös is lettem volna rá, hiszen csak magát csapta volna be.

Ildikó! Istenem, egy régi ismerős! Szerencsésen alakult az élete.

Szóval szerettem! Hétköznapi... és valahol mégsem. Szórakoztatott, miközben kérdéseket vetett fel bennem.

Izgatottan várom mi lesz a szerző következő műve!

A Viki könyveiben szereplő zenéket pedig itt megtalálod!

Rácz-Stefán Tibor Mikrofonpróba

RÁCZ - STEFÁN TIBOR

MIKROFONPRÓBA (SZÁLLJ A DALLAL 1.)

Fülszöveg

Hanna, ​a magányos könyvmoly tragédiaként éli meg, amikor a tanár bátyjával egy vidéki kollégiumba költöznek. Ám ott két fiú is megdobogtatja a szívét.

Lehet-e választani álmaid pasija és életed legnagyobb meglepetése között?

Mátét a zene éltette, de egy szörnyű eset miatt vége mindennek. A fiú keserűségében másokat sebez, de amikor megismeri Hannát, a szócsatáik közben elfeledett érzések ragadják magukkal.

Bunkó srácból is lehet álompasi?

Dávid és Áron túléltek egy iskolai lövöldözést, és már két éve együtt vannak. A problémáik viszont egyre égetőbben törnek a felszínre, miközben elkeseredetten próbálják a kapcsolatukat egyben tartani.

Az első szerelem tényleg az utolsó marad?

A kínai származású Xiara egyetlen menedéke a tánc, ahol mindig békére lel a szülei vagy éppen a társai meggondolatlan szavai elől.

De vajon képes lesz valaha elfogadni önmagát?

Az öt barát összefogva, egymást támogatva küzd a démonaival, és összefognak, amikor szeretett kollégiumukat a bezárás fenyegeti.

Van egy pont, amikor a zene lehet az egyetlen megoldás…

Sajnos, eddig csupán a szerző első regényéhez volt szerencsém, de az mély nyomot hagyott bennem. Kemény téma, körítés és minden cukormáz nélkül. A második regénye (Túl szép) sem tűnik könnyen emészthetőnek, de tervben van az elolvasása!

Talán éppen a korábbiak fényében, ötletem sem volt, mit várhatnék egy vörösös pöttyös kategóriába sorolt regénytől. Viszont, minden aggodalmam ellenére belekezdtem.

Ó istenem! Nem is tudom, hogy lehettek kétségeim! Igen, vidéki kollégiumi élet, de! Itt mindenkinek megvan a maga múltja, nehézsége.

Hanna, aki könyvmoly és blogol. Nem ő volt az első ilyen karaker, akivel olvasmányaim során találkoztam, viszont, ő volt az első, akit egyetlen percig sem éreztem sablonosnak. Számára ez egy menedék. Sokan vannak így ezzel, sokakat mentett meg egy papírra vetett elképzelt világ, s ezért, azt hiszem, mi akiket megmentettek, nem lehetünk eléggé hálásak a szerzőknek.

Máté. Ó, igen a bunkó, ám jóképű srác, aki rögtön az elején kínos szituációba keveredik Hannával (Nyuszifül!). Viszont ami őt, illetve a múltját illeti, még mindig nem találtam meg a szavakat, amikkel leírhatom amit gondolok róla (jobban mondva megvannak a szavak, csak nem sikerült szalonképessé tenni a mondandómat). Hogy lehet valakinek az anyja egy ilyen nőszemély?! Ez a srác zongorázásra született. Tökéletes páros Hannával!

Xiara. Rajta keresztül láthatjuk az előítéletek mennyire megkeserítik az ember életét. Sokszor ellehetetlenítik. Olvasóként ez feldühített, hiszen mi nem csak a külsejét „látjuk” hanem megismerjük a valódi Xiát, aki vagány, és basszus! Sosem értettem miért kell valakit megítélni a bőrszíne, származása alapján. Viszont az, ahogyan szerinte látja őt a környezete és ahogyan tényleg vélekednek róla ez esetben két külön dolog. Először az jutott eszembe, mennyivel egyszerűbb lett volna, őszintén megbeszélni ki mit gondol a másikról. El lehetett volna kerülni a félreértéseket. Persze, ez nem csak rá és Odettre, nagyon sok emberre igaz. Gondolunk valamit, de arra már nem vesszük a fáradtságot, hogy megosszuk a másikkal is a róla kialakult véleményünket.

Rajmund, ugyan ez a kategória. Kíváncsi vagyok rá. Kötekető alak, és persze mindenkinek megvan róla a maga véleménye a bőrszíne miatt is, viszont egy jelnetben, ahogy Hannával vislekedik, mintha nem is ő lenne. Bizony beleestem a hibába, hogy elítéltem az alapján, amit először láttam tőle. Elszégyelltem magam. Nagyon.

Áron és Dávid… Istenem, Dávid! A szívem megszakadt. Az ő történetük nem ismeretlen azok számára, akik olvasták a szerző első regényét (Fogadj el!), amiről korábban már írtam. Elsőre úgy tűnt, révbe értek, aminek iszonyúan örültem! Aztán feltűnt Dávid átalakulása és komolyan megijedtem. Árnyéka régi önmagának, csak remélni merem, egyszer rendbe jön. A fiúk története azért is érintett meg különösen, mert pontosan tudjuk min mentek keresztül.

Van egy pillanat, illetve, Máté egy mondata Dávidnak címezve, miszerint meg kell tanulnia megvédenie magát, mert a többiek nem lesznek mindig mellette, hogy vigyázzanak rá (épp egy majdnem verekedés után vagyunk). Eszembe jutott, tulajdonképpen miért is ne tanulhatnának az iskolában önvédelmet? Biztosan meglenne a maga költsége, de mégis… Itt nem csak a nőkre gondolok. Szerintem kortól, nemtől függetlenül meg lehetne adni a lehetőséget. Nektek mi a véleményetek erről?

Tudom elcsépelt és sokszor mondom ezt, de higgyétek el így van. Nem tudok belekötni, mert zseniális és okos történet. Leköt, szórakoztat… vagyis inkább elgondolkoztat.
A szerző komoly témákat tár az olvasó elé. A könyv, bár fiatalok a szereplői, messze nem csak fiataloknak szól. Amiken keresztül mennek, a bennük dúló érzelmek, kétségek, mindannyiunkat gyötörhetnek.
A borító nekem picit zsúfoltnak tűnik…nem tuodm. valahogy nem sikerült még megbarátkoznom vele.
Számomra a későbbi kötetek nagy kérdése, Máté vagy Patrik (aki elsőre tökéletesnek tűnik, de biztosra veszem, neki is megvan a „sötét oldala”.

Egy szóval, imádtam! Tényleg. Nagyon. Mikor lesz folytatás?

David Safier Pocsék karma

DAVID SAFIER

POCSÉK KARMA

Fülszöveg

Kim Lange tévébemondónő életének legboldogabb napján megnyeri a Német Televízió Díját. Sajnos azonban ugyanazon a napon egy orosz űrállomásról levált roncs maga alá temeti, és a halálát okozza. 

A túlvilágon fejére olvassák bűneit: elhanyagolta a lányát, megcsalta a férjét, összességében túl sok rossz karmát gyűjtött be élete során, így valódi megértésre nem számíthat. Büntetésül hangyaként születik újjá, és ahhoz, hogy feljusson a reinkarnációs létrán, egy nagy adag jó karmára is szüksége lesz… 

Az „átmeneti hangyaság” után elhízott sültkrumpli-árusként tér vissza az életbe. Épp időben ahhoz, hogy megakadályozza legjobb barátnője és volt férje egymásba szeressenek…

Kölcsön kaptam ez a könyvet, szerintem még a nyár előtt talán. Azóta a polcomon állt, és egyszer már nekikezdtem, de nem kötött le, úgyhogy félre is raktam. Aztán már jelezték hogy kérnék vissza, gondoltam, eddig húztam, most átverekedem magam rajta.

Bugyutának tűnt az egész, eleinte. Mikor főhősünk hangyaként szüleitk újá, azzal nem tudtam mit kezdeni, csak vártam, hogy vajon mi lesz belőle. Aztán jött Cassanova (igen, ő) aki feldobta a sztorit. Végig szerettem a párbeszédeiket Kimmel, illetve az emlékíratokat is. 

Szerintem azért indult ilyen nehezen, mert a hangyákkal, egyszerűen nem tudtam mit kezdeni. Viszont volt egy pillanat, mikor Kim visszajutott a házába, ott éreztem, hogy lesznek itt még komolyabb  jelentek is.

Régen volt tengerimalacom, ezeért is állhatottt közelebb hozzám Kim következő élete. Itt már a nő családjának életébe is jobban beleláttunk, így reméltem, hogy rájön mekkora marha volt, és hogy a férje még mindíg szereti. 

Viszont, állatkísréletek! Erre a fordulatra egyzáltalán nem számítottam. Elborzasztott, ugyanakkor gondolkodóba is ejtett. Nektek mi a véleményetek erről a témáról?

Ezt követően kissé felgyorsultak az események. Két év telt el, és mi végigolvashattuk, hogyan bújik Kim különféle állatok bőrébe (remélem, ha valaha újászületek, belőlem sosem lesz tehén, vagy földigiliszta).

Kutya! Fejlődött a történet. Bonyolultabb lett. Kim vágya teljesült, négylábúként ugyan, de visszajutott a családjához.Ahol a férje éppen nősülni készül, szereplőnk Cassanovával az oldalán (aki macskaként szeglődik mellé) fejébe veszi, hogy meghijúsítja az esküvőt.

Ez egy kissé önző húzás volt tőle, még akkor is így gondolom, ha a helyében én is ugyanígy cselekedtem volna.

Itt tudott először igazán megnevettetni a sztori, de csak hogy mellete könnyeket is csalljon a szívembe (mikor kimennek a temetőbe, Kim sírjához). 

A végén azt hiszem az én szívem is megszakadt kicsit. Főszereplőnk nagyot nőtt a szememben.

Másik ember bőrébe bújni  kellemetlen lehet, főleg, hogy fogalmad sincs róla kicsoda, kivel él együtt, hol dolgozik. Ez vicces pillanatokat szült. Nesze neked Kim, aki gazdag voltál és tökéletes külsővel éltél. Itt van neked Maria, aki túlsúlyos és szegény... Viszont, én ennyire pozitív könyves karaktert nem tudom mikor láttam utoljára! Ezt mindenki eltalnulhatná. Imádtam!

Ezúttal már Kim szerves része lesz a családjának. Itt jöttem rá, hogy kívülállóként mennyire máshogy látjuk a környezetünket. Azt hisszük mindenki csak olyan lehet, amilyennek mi elkönyveltük, más viselkedésre, kizárt, hogy eslélyes lenne bárki is.

Csak hogy teljes legyen a kavarodás, bekerül a képbe Kim régi szeretője is. Ismét összegabalyodnak. Daniel ekkor volt számomra először szimpatikus, már azért plusz pontot kapott, mert szerette Mariát. Azt hittem csak cicababákat gyűjt, hmm talán tévedtem.

A végéről nem tudok mást mondani, csak hogy szép volt. A leélt életek és az élmények teljesen megváltoztatták Kimet, rájött a hibáira, átértékelte minden addigi cselekedetét. Új ember lett és határozottan jobb ember. 

Ez szép és jó, de ne felejtsük el, hogy ehhez évek kellettek. Szerintem ez volt a könyv egyik tanúlsága, hogy ilyesmi nem megy egyik napróla másikra, és kemény munka az ára.

A másik hogy "a nirvánához nem is kell nirvána"

Nem hittem volna hogy végül ezt mondom, de tetszett és tanúltam is belőle.