MICALEA SMELTZER
A VADVIRÁGOK MAGABIZTOSSÁGA (VADVIRÁG 1.)
Lucy Score és Colleen Hoover rajongóinak egy szívfacsaró modern romantikus regény egy fiatal lányról, akit fájdalmas múltja sem akadályoz meg, hogy beleszeressen a szomszédban lakó, gyermekét egyedül nevelő apába.
Tizennyolc voltam. Ő harmincegy.
Egy világ választott el minket egymástól, pedig közvetlenül egymás mellett laktunk. A kísértés túl nagy volt.
A jövőm pillanatnyilag egy óriási „mi lenne, ha”, és ezzel nincs is semmi bajom.
Amikor Thayer Holmes beköltözik a mellettünk álló házba, a mogorva tájkertész egyszerre érdekel és szórakoztat.
Az esetek többségében.
Amikor megkér rá, hogy vigyázzak a fiára, nagyszerű mellékesnek tekintem.
Lehetetlen nem szeretni Thayert és az imádnivaló fiát.
De azért van egy nagy gond.
Én tizennyolc vagyok. Ő harmincegy.
Egy tizenöt évvel idősebb férfibe beleszeretni nem volt része a terveimnek, de néha akkor történik valami, amikor a legkevésbé számítunk rá.
Nagyon rég vettem könyvet azért, mert szép a borítója. Most viszont ez történt. Komolyan nézzetek rá, hát nem gyönyörű! Pluszban élfestést is kapott, amitől csak még szebb.
Viszont a gyönyörű külső kemény belsőt takar, mert bizony olyan témákat boncolgat a szerző, amelyek önmagukban is könnyen képesek megbotránkoztatni az olvasót, esetleg összeszorítani a könyvmoly szívét.
Kezdjük rögtön azzal, amelyet a fülszöveg is említ. Azzal a bizonyos korkülönbséggel.
Igen, Salem tizennyolc, de ez egyáltalán nem jár automatikusan azzal, hogy érzelmileg éretlen, és fogalma sincs arról, hogy fiú e vagy lány :D Attól, hogy nincs például határozott terve a jövőét illetően (értsd, az amerikaiaknál szokásos elvárásnak megfelelően nem megy felsőoktatásba), messze nem egyenlő mondjuk gyerekes viselkedéssel. Ilyenkor hol van az a híres mondat, hogy „Jaj, hát a kor csak egy szám!” Az érettség szerintem messze nem kor kérdése.
A könyvből kiderül, hogy Salem, olyan dolgokon ment keresztül, amiket senkinek nem lenne szabad soha átélnie.
A történet onnan indul, hogy bántalmazó apa halott. Igen sírni kellene egy temetésen, mert mindenki ezt várja, de sokszor egy ember igazi személyiségét csupán a vele egy fedél alatt lakók ismerik. Ahogyan a könyv esetében is, így a gyász helyett marad a megkönnyebbülés, és a főszereplőnk részéről terápiák sora, na meg időnkénti rémálmok.
Bevallom a hajnali futás szerintem sem életbiztosítás, de hát mindenki másként birkózik meg a nehézségeivel. Járhatott volna sokkal rosszabbul. Lehettek volna gyógyszer, esetleg alkohol problémái, szóval meg tudok békélni a futással.
Azzal már kevésbé, hogy nekem kicsit, hogy nekem úgy tűnt, a lányzó csak úgy szélnek van eresztve. Mármint csak nekem volt fura, hogy sosem tűntek fel senkinek a hajnali futások, vagy hogy ki tudja meddig a szomszédban van?. Oké, tudom tizennyolc, de ez a fajta szabadság nekem kicsit idegen.
Szóval nyár van, Salem amellett, hogy édesanyjának segít a régiség boltban és gyertyákat készít, igyekszik a lehető legtöbb időt a barátjával Calebbel és legjobb barátnőjével tölteni. Mondhatni az egész tipikus amerikai ksivárosi nyár. Ezt a szinte már unalmas nyugalmat zavarja meg az új szomszéd érkezése.
Thayer elvált apuka, aki dögös és tizenhét évvel idősebb Salemnél. Megjegyzem szívesen olvastam volna az ő szemszögéből is fejezetet, mert szörnyen kíváncsi lettem volna a gondolataira.
Lassan bontakozik ki a kapcsolatuk. Muffinokon, napszemüvegeken és bébiszitterkedésen át. Salem kezdettől tisztiában van vele, hogy a férfi tiltott gyümölcs. De hát na! Tudjátok, hogy van ez, semmit sem lehet a végtelenségig kerülgetni.
Ami Calebet a barátot illeti, bennem semmi pozitívat nem mozdított meg, Thayerhez képest gyerek. Illetve az is sokat elárul szerinem róla, hogy az együtt töltött évek alatt Salem sosem beszélt neki a vele történtekről, mert attól félt, a fiú nem tudná kezelni. Amivel viszont kiakasztott a srác az az, hogy sokszor választotta a saját anyja által kitalált elfoglaltságot, mint a barátnőjét.
Mivel a fülszöveg a korkülönbséget emeli ki, nyilván ez van a középpontban. Viszont korábban említettem a családon belüli erőszakot, később pedig a halál is megjelenik a regényben. Nem hittem volna, hogy lesz olyan pont, ahol minden önuralmam össze kell szednem, hogy ne fakadjak sírva. Csak azért, hogy miután végére értem a könyvnek, csak meredjek magam elé zsibbadtan.
Sejtettem, hogy nem lesz feltétlen boldog a vége, de arra egyáltalán nem számítottam, hogy teljesen kifacsarja a szívem.
Az utolsó néhány oldaltól eltekintve tetszett a történet, viszont, abban egyáltalán nem vagyok biztos, hogy újra fogom e olvasni. A folytatásra viszont kíváncsi vagyok, de most időt kell hagynom magamnak.
Borító 5/5
Történet 5/5
