Nyolcvanadik fejezet

 Tomi

Amint berontottunk a templomba, és megláttam a feleségem, mielőtt elájult volna, minden önuralmamat lerombolta. Ugrásra készen előrántottam a pisztolyomat.

- Elkéstél öcsikém! – mosolyodott el diadalittasan Miki. – A kis feleséged már az enyém, a lányoddal együtt! 

A kezem megremegett, mikor felfogtam, hogy a lány, akit mindennél jobban szeretek több sebből vérzik. Hófehér ruhájában, olyan volt, akár egy mennyből alábukó angyal. – Előbb öllek meg, mint hogy a tiéd legyen. 

- Akkor jobb, ha sietsz, mert már megismerkedett a pengémmel, és bár a sérülései nem annyira súlyosak, bizonyos idő után a vérveszteség kellemetlen dolgokhoz vezet.

Eldurrant az agyam. Üvöltve a bátyámra rontottam. A lendülettől mindketten a padóra zuhantunk. Én kerültem felülre, hát nem haboztam kihasználni az ebből fakadó előnyeimet. A kést szorongató kezét annyiszor csaptam a földhöz, hogy végül engedett. Szinte állatias ösztönnel küzdöttem, mindenért, ami fontos volt nekem.

Zsolti

Kihasználva, hogy Tomi előröl rontott a templomba, én a hátsó bejáratot céloztam meg, szerencsére nem volt kulcsra zárva. Az ajtó a sekrestyébe nyílt.

- Kezeket fel! – harsogtam, amint beléptem az apró helyiségbe. Lilla állt pár lépésnyire tőlem, kezében a síró keresztlányommal. Eszelős tekintetétől végig futott a hátamon a hideg.

- Engedd el a kicsit, vége van! – kértem nyugodt hangon.

- Nem! 

- Miki magának akarta Vikit és a lányát is, mivel ő a kicsi biológiai apja. Hazudott neked. – beszéd közben megpróbáltam kizárni a beszűrődő dulakodás hangjait. Az én dolgom a pici biztonságba juttatása volt.

- Add ide Nórit, és beszéljük meg! Ha segítesz, nem kerülsz bajba, ígérem!

- Komolyan beszélsz?

- Ha segítesz börtönbe jutatni, új személyazonosságot kapsz. Lehetőséget, hogy ezt az egészet hátra hagyd. Ezt akartad nem? Más valaki lenni, többet véghezvinni.

- Igen. – a tekintete ellágyult, ahogy ránézett a karjában lévő picire. Fellélegeztem mikor felém nyújtotta.

- Gyere ide picim! – mosolyogtam a babára, és szorosan magamhoz öletem. A következő pillanatban egy lövés hangja dermesztette meg az arcomra kiülő halvány mosolyt.

Tomi

A lövés hangja a fülemben csengett. Lihegve feküdtem a templom hideg padlóján, tőlem pár lépésre a testvérem holteste.

- Tomi! – rontott ki a sekrestyéből Zsolti karjában a lányommal.

- Jól vagyok. – lihegtem, pedig az a néhány vágás, amit beszereztem fájdalmasan szúrt, de nem törődtem vele. Homlokon csókoltam a lányomat, majd a feleségemhez siettem.

- Viki! – vettem a karjaimba óvatosan. – Hívj egy mentőt!- kiáltottam a hátam mögé.

- Túl éli?

Ha nem a feleségem testét tartottam volna a karajim között puszta kézzel estem volna a mögöttem álló lánynak.

- Menj innen, mert esküszöm, rajtad állok bosszút, ha nem éli meg a reggelt. – sziszegtem, Viki haját simogatva.  – Rendben leszel! – csókoltam meg a homlokát. – Szeretlek!

Viki

Lassú, egyenletes csipogás hangjára ébredtem. Amint kinyílt a szemem megrohantak az utolsó emlékeim. Beleborzongtam, és azt kívántam, bárcsak örökre kitörölhetném azt a napot az emlékezetemből. Virágillat csapta meg az orromat. Balra fordulva észre vettem, hogy a kis szekrényen egyhatalmas csokor rózsa díszeleg. Tekintve, hogy min mentem keresztül, kipihentnek és erőteljesnek éreztem magam. Csupán két dologra volt szükségem. Megnyomtam a nővér hívógombját, mire azonnal nyílt is az ajtó. 

 - Hát magához tért? – lépett be mosolyogva egy tőlem alig pár évvel idősebb lány.

- Meddig aludtam?

- Kedden hozták be, és ma van Csütörtök. Rémes dolgokon ment keresztül, ezért volt szüksége ennyi pihenésre.

- A kislányom… velem volt akkor…

- Ó, miatta ne aggódjon. Az ijedtségen kívül nem esett baja. Egy pszichológussal azért megnézettük a biztonság kedvéjért.

- Emlékezni fog valamire a történtekből?

- Az orvos szerint nem. Ha mégis kizárt, hogy kihasson a későbbi életére.

- Ki vizsgálta meg?

- Molnár Szilvia. Szólok a főorvosnak, hogy magához tért.

- Rendben. – mosolyogtam a lányra.

Alig, hogy magamra maradtam, ismét nyílt az ajtó.

- Tomi! – ha tehettem volna, a karjaiba szaladok, de az infúzió ebben megakadályozott, így megvártam, míg ő lép hozzám. A csókja gyógyír volt minden bánatomra.

- Soha többé nem engedlek el! – súgta a fülembe, majd ismét az ajkamra hajolt. Ekkor tűnt fel, hogy nedves az arca. Sírt.

- Mindennél jobban szeretlek! – felmordultam, mikor nem tudtam rendesen átkarolni, így magam mellé húztam az ágyra.

- Nem lesz ebből baj? - mosolygott játékosan, mialatt kényelmesen elhelyezkedett.

- A nővér szerint jól vagyok. az egyetlen, ami javíthat az állapotomon, a szeretteim közelsége. – néztem a szemébe.

- Ebben nem vitázom a páciensemmel. – Pironkodva kaptam a tekintetem az ágy végébe.

- Elnézést doktor úr! – szabadkoztam, de a világért sem tessékeltem volna le a férjem az ágyról. – Még ma este hazamehet, de előtte szeretnék elvégezni néhány rutinszerű vizsgálatot, hogy tényleg minden rendben legyen. Ha minden gördülékenyen megy, az estét, már a saját ágyában töltheti. – mosolygott. – Pár perc múlva az egyik nővér el is kíséri, rendben?

- Persze, és köszönöm.

- Ne nekem hálálkodjon, hanem azoknak, akiknek fontos. Az alatt a néhány nap alatt, amíg itt feküdt, valaki mindig ön mellett volt. Most már tényleg mennem kell, vár a többi beteg!

- Mi történt, miután elájultam? – pillantottam Tomira, mikor kettesben maradtunk.

- Nem hiszem, hogy ezt most kéne…

- De igen! – vágtam a szavába határozottan. – Mire hazamegyünk, magam mögött akarom hagyni ennek a szörnyűségnek az emlékét is.

- Órákba telt, mire megtaláltuk a templomot, de így is az utolsó pillanatban érkeztünk. Majdnem kimondtad az igent.

- Ne emlékeztess! – mordultam rá.

- Miki meghalt, lelőttem.

- Jaj, Tomi! – simítottam végig az arcán.

- Nem kell sajnálnod, már nem a testvérem volt. Az a fiú, akit ismertem, meghalt, mikor a húgommal együtt elhagyott.

- És Lilla?

- Hát, ezt tőle kell hallanod. – Halk kopogást hallottam, majd kinyílt az ajtó.

- Szia! – a barátnőm kerülte a tekintetem.

- Mi ez az egész? – pillantottam a férjemre, aki halványan mosolyogva megszorította a kezem.

- Azt hiszem, alapos magyarázattal tartozom azért, amit tettem. Tomi példáját követtem.

- Ezt hogy érted?

- Eszembe jutott, mikor elmesélted mit művelt Tomi, és gondoltam én is megpróbálkozom vele.

- Beépültél? – kerekedett el a szemem.

- Mondhatni. – mosolygott, és leült a másik oldalamra. – Bár nem voltam bepoloskázva. Az én dolgom annyi volt, hogy vigyázzak a lányodra, és húzzam az időt, amíg a fiúk meg nem mentenek.

- Nem buktál le?

- Elég hihető mesét találtam ki.

- Angéla férje is segített. – vette át a szót Tomi. – Ő hozta össze a barátnődet Mikivel.

- Te tudtál erről? – fordultam hozzá.

- Nem. Zsolti mindent elmesélt, miután a templomban megfenyegettem, hogy megölöm a barátnődet.

- Vásárra vitted a bőrödet miattam? – pislogtam könnyes szemmel Lillához.

- Tudom, hogy fordított helyzetben te is megtetted volna értem, vagy a testvéremért. – szorosan megöleltem, és számtalanszor hálát adtam az égnek, amiért ilyen barátom van, mint ő.

- Szóval akkor vége? – kérdeztem reménykedve. – Már senki nem bánthat minket?

- Vége! – csókolt meg lassan a férjem. - Minden rendben lesz.

Hetvennyolcadik fejezet

 Viki

Az első dolog, amit megéreztem, a hideg, aztán fájdalom sugárzott szét a testemben. Ülő helyzetbe küzdöttem magam, mire fordult egyet a világ, aztán beugrott minden…

A baleset, ahogy leszorítanak az útról apámékhoz menet. Emlékszem az utolsó gondolatom az volt, ha én meg is halok, remélem, a lányom életben marad. Kétségbeesve pillantottam körül, és akkor vettem észre, hogy egy templomban vagyok. A legrosszabb az volt, hogy a hely nem tűnt ismerősnek. Összerándultam, mikor kinyílt a sekrestye ajtaja.

- Hol a lányom? – szegeztem a férfinak a kérdést. Még az sem zavart, hogy egy fegyver csöve irányul felém.

- Ne aggódj, kis anyatigris, Nórika éppen békésen szunyókál. Sértetlenül megúszta ezt a kis kalandot. Ellentétben veled. Azt hiszem, van egy elég csúnya vágás az oldaladon.

Benyúltam a kabátom alá, kitapintva az oldalamat. Nedves volt, az ujjaimat pirosra festette a saját vérem.

- Hol a lányom! – ismételtem meg hisztérikusan a kérdést.

- Hát ennyire nem bízol bennem? Azt hiszed, megölném a saját véremet? A kis drágát itt van bent biztonságban. Gyere, nézd meg, ha nem hiszel nekem! – fejével az egyik ajtó felé biccentett. Lélekszakadva tettem meg a pár lépésnyi távolságot, az ajtóban mégis megtorpantam. Mintha falnak csapódtam volna. belekapaszkodtam az ajtóba, szükségem volt pár percre, hogy felfogjam, amit látok. Nóri ugyanis Lilla karjaiban pihent.

Tomi

- Szükségem van miden olyan helyszínre, ami szóba jöhet. – tolt elém Zsolt egy hatalmas térképet. – Régi ház, bármi ahol ez a szemét rejtegetheti őket.

- Főnök!

- Mondjad Kinizsi!

- Elnéztünk a lány szüleihez is, az egyetlen furcsa dolog, hogy egy ruha eltűnt a szekrényből.

- Ne szórakozz velem! – bődült rá Zsolt az ajtóban állóra.

- Hogy nézett ki pontosan az a ruha?

- Fehér volt, és…

- Viki báli ruhája! – jutott hirtelen eszembe.

- Megtartotta?

- Azt lehet tudni ki vitte el? – folytattam a kérdezősködést.

- Az egyik barátnő néhány napja élénken érdeklődött iránta. Talán ő volt.

- Lilla is benne van?

- Végül is a húga is belekeveredett, elképzelhető, hogy bekattant. Elő kell keríteni.

- Ha ő is Mikivel van, nem megyünk semmire. 

- Csak tud róla valaki, valamit! – csaptam az asztalra. – Barátnő, szomszéd, bárki…

- Szerezz házkutatási parancsot, és vigyél magaddal pár embert!

- Értem. – biccentett a férfi, majd távozott.

- És velünk mi lesz? Tényleg ezt akarod csinálni? – böktem a térkép felé.

- Kocsival gyorsabb. Mivel az eset két város között történt, kétlem, hogy messzire mentek volna. A közelben kell lenniük. – beszéd közben az irodájába mentünk, ahogy egy fegyvert nyomott a kezembe. Meglepve néztem rá, de elfogadtam.

- Remélem, tudod még használni.

- Ha egyszer megtanulod, nem felejted el. 

Hetvenhetedik fejezet fejezet

 Tomi

- Azt hiszem, köszönettel tartozom Zsoltinak, – szóltam, miközben végig simítottam a lányom arcocskáján, - Amiért vigyázott rátok.

- Emlékszem, hogy méregettétek egymást, mikor először találkoztatok. – Az emlék megmosolyogtatott.

- Na igen, akkor még azt hittem, elvehet tőlem.

- Bárhogy próbálkozik, esélye sem lett volna. – nézett a szemembe Viki.

- Pedig minden okod meg volt rá, hogy elhagyj. – amint kimondtam, már meg is bántam. Nem akartam elrontani a mai napot a régi kételyeimmel. –Ne haragudj! – szorítottam magamhoz a feleségem, de a tekintetem végig a mellkasomon szuszogó picin tartottam.

- Bárcsak mindig így maradhatnánk hárman összebújva! – sóhajtott. Jól tudtam mire gondol. Bármennyire is tökéletes volt ez a pillanat, amint kilépünk az ajtón, a problémák várni fognak ránk.

Viki

Bármennyire is fájt, vissza kellett térnünk a mindennapokba.

- Gondoltam, mára átviszem Nórit apuékhoz. Otthon vannak, vigyáznának rá, amíg dolgozunk. – szóltam Tominak, de közben a kávéfőzőt fixíroztam, hogy ha lehet, minél előbb aktiválja magát. – Miért nem veszünk egy másikat? – pillantottam a férjemre, miközben a masina olyan hangot hallatott, amiből nem lehetett eldönteni, kávé lesz, vagy végleg megadja magát. Nem sokat aludtam az éjjel, és szükségem volt egy jó erős feketére indulás előtt. 

- Biztos, hogy ez jó ötlet? Eléggé nagy köd van odakint.

- Nyamvadt időjárás! – morogtam igazat adva a férjemnek, aki szinte le sem vette szeretetteljes tekintetét a lányáról.

- Szia, szépségem! – mosolyogtam a lányomra, mikor melléjük léptem, mire a pici csilingelve felkacagott. – Örülök, hogy jó kedved van! Ha tehetném, egész nap itthon maradnék veled. Te bearanyozod ezt a szürke napot anyunak. – gügyögtem.

- Ha anyu marad, ő apu napját fogja bearanyozni a hálószobában. – vigyorgott kajánul Tomi, mire a bordái közé vágtam a könyököm.

- Ne a gyerek előtt! – mordultam rá.

- Úgy sem érti.

Válasz helyett szem forgatva nekiláttam összepakolni néhány holmit a lányomnak, közben pedig felhívtam aput, aki természetesen örömmel fogadta, hogy egy teljes napot az unokájának szentelhet.

- Oké! – toppantam meg az ajtó előtt – Takaró, pelenka… - számoltam az ujjaimon. – Valamit elfelejtettem! – húztam össze a szemöldököm.

- Vezess óvatosan, hallod? – pillantott rám szigorúan Tomi.

- Tudod jól, hogy sosem száguldozom. Ködben, gyerekkel pláne nem.

- Tudom, csak most valahogy nem igazán akarlak elengedni.

- Ne izgulj! – bújtam hozzá búcsúzóul. – Hamar beérek a kávézóba.

- Hívj fel, ha indulsz rendben?

Ahogy megpuszilta a lánya homlokát, és ahogy végignézett rajtunk, halvány aggodalom suhant át az arcán.

- Szólok, ha indultam! – nyomtam egy gyors csókot az ajkára, majd kiléptem az ajtón.

Tomi

- Már több, mint fél órája itt kéne lennie! – topogtam, szinte percenként lesve az órámat.

- Talán ott maradt beszélgetni. – próbált nyugtatni Gábor, de alig észrevehetően az ő tekintetében is ott bujkált a feszültség.

- Attila azt mondta még oda sem ért. Fel kell hívnom Zsoltit.

- Igen? – szólt bele Zsolt néhány csörgés után.

- Viki eltűnt.

- Mi?

- Munka előtt a szüleihez indult, és még nem ért oda. Beszéltem az apjával is. Otthonról kilenc körül ment el Timivel, azt szerette volna, ha a kicsi a nagyszüleinél tölti a napot. – hadartam egy szuszra.

- A mobilján hívtad?

- Nem elérhető. Tudtam, hogy nem lett volna szabad elengednem. Már akkor is rossz érzésem támadt, mikor szóbahozta az utat. – éreztem, ahogy a kétségbeesés egyre jobban maga alá temet.

- Maradj, ahol vagy! Személyesen nézek utána, ha találtam valamit jelentkezem.

- Nem próbálsz lenyugtatni? – fordultam Gáborhoz.

- Nem kenyerem a hazudozás. – felelte őszintén.

Ahogy körbenéztem a kávézóban, rájöttem, mennyire idegesít az a néhány ember, ezért nem éppen kedves stílusban kitessékeltem őket. Nem akartam, hogy vadidegenek szem és fültanúi legyenek a magánéletemnek. Hiába maradtunk egyedül, képtelen voltam akár egy szemernyit is lehiggadni. Felkaptam a pult alól a kocsi kulcsomat, és a tárcámat.

- Mire készülsz? – pillantott rám Gábor. Tekintete elárulta attól tart, butaságot csinálok.

- Elindulunk Viki szüleihez. Ha útközben történt vele valami…

- Zsolt azt monda maradj itt!

- A feleségem és a lányom eltűnt, ráadásul az elmebeteg testvérem feni rájuk a fogát. Ne kérdd, hogy maradjak veszteg!

- Rendben. – kikapta a kulcsot a kezemből, majd kiviharzott az ajtón.

Figyelmen kívül hagytunk minden sebességkorlátozást, így rekordidő alatt kijutottunk a városból.

- Istenem! – kétségbeesetten nyögtem fel, mikor a ködön át megláttam a rendőrautók fényeit. 

- Kérem uram, forduljanak vissza! – hajolt be a lehúzott ablakon egy rendőr, mikor pár méterre a helyszíntől megálltunk. Magasról téve rá kipattantam a kocsiból.

- Zsolti! – a férfi megpördült, majd hitetlenkedve nézett rám.

- Velem vannak. – fordult a kollégájához, aki ott is hagyott minket. – Megmondtam, hogy maradj ahol vagy! – emelte fel a hangját.

- Mit derítettetek ki? – a Gáborból sugárzó higgadtság meglepett.

- Oldalról beléjük jöttek, az ütközéstől a légzsák kinyílt.

- Megsérültek? – amint kimondtam meg is bántam. Nem voltam biztos abban, hogy tudni akarom a választ.

- Nem találtunk vérnyomot, de ami a legfurcsább, a babaholmik eltűntek.

- Ha csak egyetlen hajuk szála is meggörbül, saját kezűleg ölöm meg a bátyámat! – öles léptekkel a feleségem kocsija felé indultam, de egy erős kész visszarántott. – Eressz! – mordultam, és ütésre emeltem a kezem, de az öklöm csak a levegőt súrolta.

- Ha most megütsz, azzal nem segítesz a szeretteiden! – szűrte a fogai között Zsolt, miközben lefogott. Ettől az egyetlen mondattól a harag pillanatok alatt semmivé foszlott. Tudva, hogy nem küzdök tovább a szorítás engedett.  – Mit akarsz tenni?

- Bejössz velem a kapitányságra, és minden egyes lehetőséget számba veszünk. Esküszöm, hogy megtaláljuk őket!

Hetvenhatodik fejezet

 Viki

Elöntött a boldogság, mikor reggel kipattant a szemem. Szerettem volna kimászni a takaró alól, de Tomi finoman magához húzott.

- Eressz! – mordultam rá játékosan.

- Nm…. – hangzott a fojtott válasz.

- Csak a konyhába megyek. – fejtettem le magamról az ölelő karjait.

- De ha nem jössz vissza… - pillantott rám álmosan. Be kell vallanom, ahogy elnéztem, az ágyban elnyúló férfit az a kávé nem is volt annyira fontos. Legyőzötten visszamásztam a párom ölelésébe, és ott folytattuk, ahol előző este abbahagytuk.

- Vissza kéne mennem. – sóhajtottam jó húsz perccel később. – Visszahozom a cuccaimat.

- Azt hiszem, ma sem nyit ki a kávézó. – pillantott rám kajánul vigyorogva, ám mielőtt újra a párnák között végeztük volna, kipattantam az ágyból, és nekiláttam az öltözködésnek.

- Na jó, mire visszaérsz, kész lesz a reggeli.

- Csábítóan hangzik!- mosolyogtam.

Még a reggeli hideg sem tudta lehervasztani az arcomra kiülő mosolyt. Boldogan nyitottam be Zsoltiékhoz.

- Összepakoltam a ruháidat. – mosolygott rám Kriszti a reggelije fölött.

- Talán tényleg mások szívügyeivel kéne foglalkoznom.

Pár lépéssel a konyhába toppanó férfi előtt termettem, és szorosan magamhoz öleltem. – Köszönöm!

- Nincs mit. – mondta mikor eltolt magától. – Jó újra boldognak látni.

- Nóci?

- Megetettem. Kicsit hiányolt, de már minden rendben.

- Azt hiszem, a párodnak jót tett, hogy itt maradtam. – sandítottam Zsoltira. – Mire eljön az idő, már meg sem kottyan neki egy pelenkacsere.

Kicsit rosszulesett, hogy ott kellett hagynom Krisztiéket, de mindennél jobban vágytam vissza a férjem mellé.

- Sikerült megtudnod valamit Angi férjétől? – pillantotta a volán mögött ülő Zsoltira, aki a fejébe vette, hogy hazafuvaroz.

- Fogadj meg egy tanácsot, és mára hagyd a problémáidat, és foglalkozz a családdal.

- Téged elpuhított az apaság. – jegyeztem meg persze nem komolyan.

- Inkább segített átértékelni a dolgokat. Néhány évvel korábban eszembe nem jutott volna megállapodni. Sokáig nem tudtam milyen is a normális család, apámmal nem igazán volt alkalmunk családosdit játszani. Jól megvoltunk, de valójában mindketten a munkánknak éltünk. Aztán egy napon jöttél te…

- Zsolti! – figyelmeztettem.

- Hadd mondjam végig! Szóval te voltál az első lány, akivel el tudtam volna hosszútávon képzelni a jövőmet, de persze beelőztek, szóval a dolog nem működött.

- Pedig lett volna alkalmad visszaélni a helyzettel, főleg a bál főpróbáján.

- Aztán, mikor találkoztam Krisztivel, mintha valaki elfordított volna bennem egy kapcsolót.

- Jót tesz neked ez a lány. Talán nem is én lettem volna számodra a nagy Ő.

- Megjöttünk.

Ahogy bekanyarodtunk a parkolóba, kellemes izgatottság lett úrrá rajtam.

- Köszönöm a mai napra vonatkozó tanácsot. Megfogadom. – fordultam hozzá az ajtóban állva.

- Ugyan! – legyintett. – Felkísérjelek? – Bökött a kis sporttáskám és a karomban lévő pici felé. a lányom éppen elmélyülten csócsálta a sálam egyik rojtját. 

- Megleszek. Te inkább menj vissza Krisztihez.

- Kérdezhetek még valamit, mielőtt elmegyek?

- Persze.

- Szerinted jó ötlet lenne feleségül venni őt?

- Viccelsz? Biztos vagyok abban, hogy örülne neki. jól megvagytok, hónapok óta együtt éltek, egy papír ezeken nem tud változtatni. Hogy jutottál erre a döntésre? – kérdeztem, pedig már nagyon fel akaródzott menni, de a kíváncsiságom erősebbnek bizonyult.

- Amióta tudom, hogy terhes néha eszembe jut, hogy elvegyem. Félre ne érts, ezzel nem azt akarom mondani, hogy csak a pici miatt venném el!

- Tudom. Látszik rajtad, hogy szereted. Ha bátorítás kell, szólj nyugodtan, Tomi biztosan örömmel segít.

- Abban biztos vagyok.

Hetvenkilencedik fejezet

 Viki

Csak akkor tettem egy lépést a helyiségbe, mikor megéreztem a hátamba fúródó pisztoly csövét.

- Hogy tehetted ezt? – remegett a hangom, de nem a félelemtől.

- Tehetetlenül néztem végig a húgom az életéért küzd.  Hát most te nézed végig ölbe tett kézzel, ahogy elveszik tőled a lányod.

- Ezt nem teheted! – fakadtam ki. – A szüleid…

- Csak magukkal foglalkoznak. Tudod, örültem, mikor azt mondtad végeztél Tomival, gondoltam, legalább megtapasztalod milyen elveszteni valakit.

- Egész idő alatt engem hibáztattál. Ha tudnád, mennyire sajnálom…

- Ezt ne! Ezzel az álszent szöveggel nem versz át még egyszer. Ha tényleg annyira sajnáltad volna, mint mondtad, nem hetyegtél volna azzal a patkánnyal!

Nem tudom honnan vettem a bátorságot, hogy az előttem lévő lány felé induljak, de megtettem.

- Elég a vitából lányok! Nem azért vagyunk itt, hogy felemlegessük a régi sérelmeket.

- Miért vagyunk itt? – összeszorítottam fogam. Az oldalam tompán lüktetni kezdett, de nem akartam megadni elrablómnak az örömet, hogy szenvedni lásson.

- Mivel egy templomban vagyunk, a lehetőségeink száma momentán korlátozott, nem gondolod Viki drága?

- Azt akarod, hogy…

- Ta-ta-ta- ta ta-ta- ta-ta – harsogta, közben az egyik szekrényből előhúzott egy hófehér ruhát. Az én ruhámat.

- Sosem megyek hozzád! – a férfi felé iramodtam, készen rá, hogy ha kell, a két kezemmel essek neki, de az arcomon csattanó pofontól megtántorodtam, és elterültem a padlón.

- Már pedig hozzám jössz cicám! Minden jó a drágalátos öcsikém ölébe hullott, hát ez most megváltozik. – fröcsögte. – Készítsd fel, én előkerítem a csuhást. – vetette oda Lillának, majd kiviharzott a szobából.

Nóri sírdogálni kezdett, mégsem pattantam fel azonnal, pedig az anyai ösztönöm visítva követelte. Ahol Miki megütött iszonyúan fájt az arcom, a hideg kő jót tett neki, ezért ott maradtam néhány pillanatig.

- Add ide a lányom! – követeltem, miközben talpra kecmeregtem. Lilla szó nélkül átnyújtotta a picit. Amint a karomban tudtam, szorosan magamhoz öleltem.

- Nincs semmi baj prücsök! – ringattam, remélve, hogy sikerül megnyugtatnom. Éreztem, ahogy apró keze a nyakam köré fonódik könnyek kezdték égetni a szemem. Egy pillanatra megengedtem magamnak, hogy belefeledkezzek a lányom illatába. Bármit megtennék, hogy őt biztonságban tudjam.

- Gyere, rád adom a ruhát.

Megcsókoltam a lányom homlokát, majd miután lefektettem a hordozójába, vetkőzni kezdtem. Szó nélkül tűrtem, amíg egykori barátnőm rám adta a ruhát. Egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy a lány, aki hosszú éveken át mellettem állt végleg odaveszett.

- Nem gondoltál mér rá, hogy mi lesz ezután? 

- Mire célzol?

- Nem tudom mit ígért neked Miki, de ne hidd, hogy betartja. Kezdettől fogva minket akart, te csak eszköz vagy a cél eléréséhez.

- Magával visz, oda, ahol új életet kezdhetek. Én ennél többre születtem, mint hogy egy ilyen pusztuló országban tengődjek. –erővel lenyomott az egyik székre, majd fésülni kezdte a hajam.

- A fenyegetéseit talán betartja, az ígéreteit, nem hinném. Nincs rá garancia, hogy élve megúszod ezt.

- Te sem biztos, hogy élve kikerülsz innen, ha nem tanulod meg befogni a szádat!

Akaratlanul is felszisszentem, ahogy a mögöttem álló lány rántott egyet a hajamon. Az ingerültségéből arra következettem, talán sikerült elültetnem a bogarat a fülében. 

Tomi segít… nem hagy egyedül… szeret, és megtalál… ezeket ismételgettem miközben az utolsó simításokat végezték rajtam. Mikor megláttam magam az apró tükörben felfordult a gyomrom…

- Nahát! – csapta össze a tenyerét az ajtóban megjelenő férfi. – Viktória, egyszerűen meseszép vagy! Tökéletes feleség leszel! És látom a ruhából is sikerült eltüntetni a vérfoltot.

 A férfi szavaira valami elszakadt bennem. Könnyek futották el az arcomat, amikkor felrémlett bennem annak a decemberi éjszakának az emléke. A tenyerembe rejtettem az arcom, és minden erőmmel azon voltam, hogy visszafojtsam a zokogásomat.

- Jaj, drága! – a hang ezúttal közvetlenül mellőlem szólt. – Ne sírj, hiszen esküvő van. – éreztem, ahogy az ujjai az állam alá csúsznak, hogy felemeljék azt minden izmomat megfeszítve próbáltam ellenkezni, de nem jártam sikerrel. – Ez a te nagy napod. Tündökölnöd kell. – a következő pillanatban, az ajka erőszakosan tapadt az enyémre. Megpróbáltam ellökni magam tőle, de a csípőmön pihenő karja vasmarokként szorított. Egy pillanatra elgyengültem, engedve ezzel a követőező ajkaknak. Mikor végre elengedett zihálva szedtem a levegőt. Megpróbáltam kitépni magam a szorításából, de amint elengedett, megszédültem, ha nem tart meg, a padlóra zuhantam volna. A látásom elhomályosult, majd elnyelt a sötétség.

Mikor kipattant a szemem, az első dolog, ami feltűnt, hogy a szobára félhomály ereszkedett. Meddig lehettem eszméletlen?

Ahogy felálltam, megéreztem, az oldalamon húzódó kötést. Nem akartam belegondolni ki látta el a balesetben szerzett sérülésemet. Ez is közrejátszhatott az eszméletvesztésben. Félelem cikázott végig rajtam, mikor Nórát nem találtam odabent. Kiléptem az ajtón, mire apró megkönnyebbülést éreztem. A lányom Lillával játszott, és így első ránézésre sértetlennek tűnt.

- Hát magadhoz tértél édesem! – Miki hangjára összerándult gyomrom.

- Meddig voltam kiütve?

- Csak egyetlen órácskát, de ne aggódj, ezt az időt sem töltöttem tétlenül. Megszerveztem, hogy biztonságosan kijuthassunk az országból, a szertartás után. És a tiszteletest is sikerült rávennem, hogy mutasson némi együttműködést. – intett az oltárnál álló ősz hajú férfira. Halk sikkantás hagyta el a számat, mikor felismertem, s ezáltal a helyet is. Emlékszem, mikor kisebb voltam, és néha meglátogattam anyu szüleit eljártam velük templomba. Innen volt ismerős a férfi. Már kislánykoromban is ő tartotta a miséket. Elszorult a torkom, mikor tudatosult bennem, hogy zúzódások virítanak a bőrén.

- Nos, akkor vágjunk is bele tisztelendő úr! 

Hagytam, hogy Miki az oltár elé vonszoljon, de az idősebb férfi tekintetét kerültem.

- Kedves Híveim! Azért gyűltünk ma itt össze, hogy tanúi legyünk eme férfi és nő egybekelésének. – kezdte, mire egyre szaporább lett a pulzusom. Tenni akartam valamit! Még ha kockázatos is, nem adhatom fel harc nélkül. Időt kellett nyernem, hogy Tomi megtaláljon, mert bármily kilátástalan volt a helyzet, tudtam, hogy keres. Feltűnt, hogy a férfi imára kulcsolt kézzel áll mellettem. Futásnak eredtem, de alig tettem néhány lépést, teljes súlyával letepert a földre. 

- Ezt megbánod te ribanc! – fröcsögte, maga felé fordítva. A sikoly bennakadt, mikor megláttam a kezében lévő kést. Mohón csillogó tekintetétől páni félelem tört rám. Hogy lehettem ilyen ostoba?

- Tudod, nem riadok vissza egy kis ösztönzéstől.

- Azt mondtad nem ölsz meg… - pihegtem.

- Igazat is mondtam… - éreztem a fülemben a forró leheletét.

A sikolyomat visszaverték a csupasz falak. Foltok táncoltak a szemem előtt, ahogy megéreztem a fájdalmat.

- Tudod, amíg Vince parancsait teljesítve ugráltam, volt időm elsajátítani néhány anatómiai dolgot. például, hogy vannak bizonyos pontok, amit ha megvágunk, az illető nem hal meg azonnal.

- Elmebeteg vagy! – nyögtem. – Tomi megtalál, holtan végzed! – az ütéstől megéreztem a saját vérem ízét a számban.

- Ki ne merészeld ejteni a nevét! – üvöltötte magából kikelve, majd talpra rántott, és visszavonszolt az oltár elé.

- Bocsásson meg atyám, kérem, folytassa! – biccentett a rémült lelkész felé, akit szintén nem sok választott el az eszméletvesztéstől.

- Ismételjétek utánam! Én, Miklós..

- Én Miklós…

- Téged Viktória…

- Téged Viktória…

- Feleségül veszlek.

- Feleségül veszlek.

Némán felzokogtam, mikor az tiszteletes hozzám fordult. – Kérek, mondd utánam: Én Viktória…

- …

- Gyerünk! – éreztem, hogy karok fonódnak körém, majd újabb fájdalomhullám árasztotta el a testem. – Ugye nem akard teljesen összevérezni ezt a gyönyörű ruhát?

- Én… Viktória… - alig hallottam a saját hangomat.

- Jó kislány! – éreztem, ahogy a hűvös penge ezúttal a torkomnak feszül.

- Téged Miklós…

- Téged… M-miklós… - éreztem, hogy nincs tovább, az atya tekintetébe kapaszkodtam, Istenhez fohászkodva, segítsen rajtam.

- Férjemül fogadlak.

- Férjemül… - A következő pillanatban hangos robajjal kinyílt a templom nehéz ajtaja, s én minden erőmet felemésztve a padlóra omlottam.

Epilógus

Epilógus

2014. Július

Tomi

- Viki! Gyere, elkésünk! – szóltam már sokadszorra, mire a lányom felnevetett. – Anyád kiborít. – sóhajtottam a lányomra nézve.

- Nélkülünk úgysem kezdik el! – Elakadt a szavam, mikor megláttam a feleségem a pánt nélküli ruhájában. 

- Csukd be a szád! – nevetett, de kacér pillantása elárulta, élvezi, hogy levett a lábamról. – Induljunk. Szia prücsi! – kapta karjába a lányát.

- Tündéj! – nevetett, s vele együtt Viki is, mikor megérezte, hogy a kezem levándorolt a csípőjéről.

- Apád meg egy szörnyű alak!

Viki

- Ejha! – elámultam apu külsején, mikor megláttam őt öltönyben feszíteni. – Komolyan mondom, nem merlek megölelni. Félek, hogy összegyűrlek.

- Ne butáskodj! – húzott magához. Az arcomat a vállába fúrva mélyeket lélegeztem. Hirtelen szúrni kezdett a szemem. – Hékás! – tolt el magától. –Nem neked kéne sírnod.

- De olyan boldog vagyok, hogy végre minden rendben van. Jobb, ha megyek, és nem tartom fel a vőlegényt. – még utoljára megpusziltam, aztán visszasiettem a házasságkötő terembe.

- Hogy van? – karolt át Tomi. – Jól viseli. Tudod, hogy ne először nősül.

- Eksüvő! – tapsikolt vidáman Nóri, és azzal a lendülettel leugrott az apja öléből, és eltipegett a két sorral mögénk Kriszti karjaiba.

- Bezzeg, ha majd az övére készülünk! – sóhajtottam, mire a férjem arca fájdalmas grimaszba torzult.

- Ha rajtam múlna, megállítanám az időt, hogy mindig ilyen kicsi maradjon.

- Nem vigyázhatsz rá örökké! – búgtam a fülébe. – Ha az ember igazán szerelmes lesz, nincs megállj. Ezt nálunk jobban senki sem tudja.

Boldog mosollyal néztem végig, ahogy apám összeköti az életét azzal a nővel, akit szeret. Bár a szertartás meghittségét némileg tompította, hogy a lányom mindenáron meg akarta szabadítani a keresztapját a nyakkendőjétől.

- Már most vetkőztetni akart egy pasit! – nevetett Kriszti amint az újdonsült párral, és a vendégekkel átsétáltunk a közeli kis étterembe, ahol a fogadást tartották.

- Ne mondj ilyet Tomi előtt! Már a gondolat is kikészíti, hogy a lánya egyszer csak felnő. 

- De jó, hogy mi még nem itt tartunk! – sóhajtott Zsolti maga előtt tolva a babakocsit. Dani mélyen aludt, mit sem törődve az őt körülvevő zajokkal.

- Gratulálok! – öleltem meg Zsuzsit, akinek nehezére esett visszatartani a könnyiét, hát gondoltam, a maradék önuralmától is megszabadítom a kérésemmel.

- És, bár nászajándékot adni szokás én most mégis kérni szeretnék tőled valamit.

- Micsodát? – pillantott rám érdeklődve.

- Szeretnélek ezentúl az édesanyámnak hívni.

 A következő pillanatban egymást öleltük könnyezve.

Az elmúlt hónapok a gyógyulásról szóltak. Nehezünkre esett kiheverni a templomban átélteket, de Szilvi segítségével a lányomnak sikerült feldolgoznia, amit látott. Ami engem illet, a férjem karjaiban találtam orvosságot. Mindezek mellett végig segítettem Krisztit az anyaság minden pillanatán. Főleg, mikor apás szülésnek indultak a dolgok, és a végén én fogtam a kezét, mert a párját fel kellett locsolni. A lányom keresztszülei nem sokkal a fiúk születése után kimondták a boldogító igent, de nem csak ebben az egy esküvőben voltam érdekelt. Miután véget ért a templomi dráma, és elcsitultak a dolgok apu végre rászánta magát, hogy gyűrűt húzzon Zsuzsi ujjára.

A nap végén fáradtan, de boldogan nyúltam el az ágyon.

- Végre minden kerek! – sóhajtottam.

- Még nem teljesen. – lépett mellém Tomi, és elkezdett kihámozni a ruhámból. Nem könnyítettem meg a dolgát, gondoltam dolgozzon csak meg a jutalomért.

- Ezt hogy érted? – felültem, és lassan elkezdtem kibogozni a nyakkendőjét.

- Hát Gábor is pedzegeti a dolgot. 

- Örülnék neki! – sóhajtottam, és az ujjaim végigszántották az ingje gombjait. – Végre mindenki megtalálja azt, akivel boldog. 

- És te? – mormolta a fülembe, miközben fölém hajolt.

Már akkor tudtam, hogy ő lesz számomra az igazi, mikor először megláttam a kávézóban. 

Egyetlen csókba belesűrítettem minden kimondatlan szavamat.

Hetvenötödik fejezet

 Viki

- Nem megyek. – vágtam be a durcát, bár magam sem értettem miért.

- Dehogynem! – állt meg előttem karba tett kézzel Zsolti, mire elnevettem magam.

- Párkapcsolati tanácsadónak kellett volna menned.

- Ne bátorítsd! – figyelmeztetett Kriszti.

- Szerinted rosszat teszek? – fordult a párja felé Zsolti. Arckifejezése elárulta, kifejezetten jól szórakozik. 

- Nem. – feleltem, és megöleltem. – Igazából hálás vagyok neked, vagyis mindkettőtöknek. Vigyáztok Nócira? 

- Persze, ha gondolod, mire holnap reggel visszajössz, a cuccaidat is összepakolom. – ajánlotta fel nagylelkűen Kriszti. Meg sem próbáltam figyelembe venni a célzását, inkább magamra kaptam a kabátomat, és kiléptem a lakásból.

Szerencsére nálam volt az mp3 lejátszóm, így amíg átzötyögtem Tomihoz zenével próbáltam elterelni a figyelmem.

Adj hitet és elhiszem neked, hogy élni szebben is lehet…

Beleborzongtam ebbe az egyetlen sorba. Eszembe jutott, mikor Tomi játszotta el gitáron. Hiányoztak az együtt töltött idők.

Miközben a kulcsot a zárba illesztettem elrebegtem egy néma fohászt, remélve, hogy a férjem karjaiba tölthetem az éjszakát.

Mikor beléptem az ajtón, és ott találtam a páromat egy bögre kávé mellett az asztalnál ülve, de ja vu érzésem támadt.

- Szia! – szóltam óvatosan. Nem tudtam milyen fogadtatásra számítsak. A levegőben szálló kávé illata megnyugtatott.

- Nóri jól van? – pillantott rám, tekintetéből sütött az aggodalom.

- Ne aggódj, a keresztszülei vigyáznak rá, a tenyerükön hordozzák. – eresztettem meg egy halvány mosolyt, majd nagy levegőt véve leültem vele szemben. – Gondolom, mindent tudsz.

- Igen, Zsolti elmondta. Hihetetlen, a viselkedésed. Elküldeni azt, aki a biztonságodért felel… - a feltörő apró kacaj szívet melengetően hatott rám.

- Hihetetlen az a srác, hogy ezt kitalálta. 

- Ja! Konkrétan azt mondta azt mondta, összezár minket, hogy megbeszéljük a történteket. Szerinte én vagyok az egyetlen, aki képes vigyázni rád.

- Amíg a korházban feküdtél, végig az járt a fejemben, hogy én juttattalak oda.

- Tudod, hogy ez nem így van. Biztosra veszem, hogy a bátyám bérelt fel valakit. Ha bántani mer téged vagy a lányomat, én esküszöm, hogy megölöm! – a szeme szikrákat szórt, tudta, ha oda kerülne a sor, gondolkodás nélkül megtenné.

- Szóval… akkor nem vagy dühös rám? – pillantottam rá félve a választól.

- Mikor elmondtad, nagyon mérges lettem, de miután alaposan átgondoltam, rájöttem, hogy ha rajtad múlott volna, sosem csalsz meg. Becsaptak, és…

- Ha korábban elmondom, az változtatott volna valamin?

- Nem hiszem. – felelte néhány percnyi gondolkozás után. – A testvérem mindenképpen felbukkant volna.

- Ugyan ott tartunk, mint hónapokkal ezelőtt… - sóhajtottam.

- Ez most rosszabb. – túrt a hajába feszülten. – Vincét ismertem, tudtam milyen a természete, de Miki… bennem egy fiatal felnőtt képe él, nem egy férfié, aki isten tudja, min ment keresztül.

- És kettőnkkel mi lesz? 

- Vissza akarlak kapni titeket.

Mázsás súly gördült le a szívemről. Az apró asztalon áthajolva magamhoz húztam, és megcsókoltam. Minden fesztültségem elszállt, az aggodalmaimat, a férjem csókjai háttérbe szorították. 

Hetvennegyedik fejezet

 Zsolti

Nagy erőfeszítésembe került, hogy ne zúdítsak Vikire egy rakás olyan jelzőt, amit később biztosan vissza akarnék szívni. Hogy küldhette el azt, akinek egyetlen feladata az volt, hogy rájuk vigyázzon?

Egészen az ajtóig kísértem a lányt, majd üzentem Tominak, hogy találkozzunk a kapitányságon. Előre tudtam, hogy ki fog akadni a hallottaktól.

- Elképesztő ez a csaj! – csóválta mosolyogva fejét. 

- Az ember azt hinné, mivel veszélyben van, nyugton marad, de nem neki mindig csinálni kell valamit! Ezek ellenére mégsem zárom vissza lakat alá. Azzal csak még jobban kiborítanám.

- Akkor mit csinálsz? Odakötözöd a kávézóba?

- Nem. Összezárlak vele, hogy végre tisztázzátok a múltat. Ne nézz így rám, komolyan beszéltem! – förmedtem rá. – Figyelj, te tudod a legjobban megvédeni.

- Azt hittem, segíthetek az itteni munkában. – húzta fel az orrát.

- Már minden tőled telhetőt megtettél. Az elmondásod alapján van sejtésünk ki is a testvéred, legalább is, hogy ki lehetett.

- Ugyan! – nevetett fel kényszeredetten. – Ez az egész cirkusz csak arra ment ki, hogy kitisztuljon a fejem. Végig tudtad, hogy szeretem a feleségem, és ne is próbálkozz azzal a szöveggel, hogy a segítségetekre voltam. Nem olyasfajta emberek vagytok, akik egy magamfajta útmutatására szorulnak. Ment volna ez nélkülem is.

- Menj a francba Deák!

A velem szemben ülő középkorú férfiról lesírt, fogalma sincs, miért ül éppen egy vallatószobában. Elétettem a Vikiről készült képeit, hátha felfrissül a memóriája. Lopva a tükör felé sandítottam. Mögötte a szokásos felszerelés, és Tomi állt néhány kollégával karöltve.

- Szóval, Viktor! Ön fotós, jól tudom?

- Igen. Mivel vádolnak? – válasz helyett a képek felé biccentettem.

- Ismerős?

- Nem. – vágta rá túl hamar.

- Nézze, - könyököltem az asztalra – ha most hazudik, jön a hazugságvizsgáló, ott kiderül minden kis mocskos titka. Köztük az is, hogy veri a feleségét.

- Ezt mégis hogy meri…- hápogott.

- Nem kell zsarunak lenni ahhoz, hogy valaki kiszúrja a lila foltokat a több réteg alapozó alatt.  Arra a szerencsétlen nőre csak rá kell nézni, ha magáról beszél… De most elsősorban nem ezért van itt. Az érdekelne, ki bízta meg a fotók elkészítésével, és mégis mennyi van még ezeken kívül?

- Augusztus óta figyeltem a lányt, de az én dolgom csak a fényképezés volt.

- Ki bérelte fel?

Tétovázott, ezzel máris elárulta magát. – Tudja maga mire kellettek a fotók?

- Nem.

- Sejtettem. Gyanútlan emberrel végezteti el a piszkos munkát. 

- Jézusom, ugye nem halt meg senki! – kiáltott fel hirtelen.

- Egyelőre nem, de egy anyuka és egy baba élete függ attól, mennyire közlékeny.

- Úristen! – ahogy elnéztem, a kezébe temetett arcát, megsajnáltam.

- A férfiról csak annyit tudok, a neve Miklós.

- Ő volt az? – toltam elé Miki fantomképét.

- Igen, száz százalék. A pénzt mindig egy borítékban adta át, ha személyesen találkoztunk. Ha tudtam volna, mit tervez a képekkel, én esküszöm, hogy…

- Ezt tartogassa a tárgyalásra.

- Börtönbe zárnak? – futott ki a szín az arcából.

- Bűnrészesség miatt, de mivel fogalma sem volt arról mibe keveredett, talán a bíró elnézőbb lesz. Sosem célozgatott arra, hogy fotózáson kívül másra is megkéri?

- Nem. Ha próbáltam is kihúzni belőle valamit, nem mentem semmire. 

Hát mi se mentünk veled sokra hapsikám!

Hetvenharmadik fejezet

 Viki

Felszabadító érzés volt újra csinálni valamit, bár az eredeti terv – miszerint Nóri Krisztivel marad – módosult, így néha velem lehetett munka közben, persze ilyenkor álruhás rendőrök vigyáztak ránk. Szerencsére nem maradt időm azon agyalni melyik vendég a beépített ember. Munka akadt bőven, s ez kellőképpen elvonta a figyelmemet. Azért nyugodt perceimben néha elkanászodott a fantáziám, és a legdurvább félelmeimet vetítette elém. Például, hogy Miki fegyverrel a kezében beront az üzletbe…

Húsz perccel zárás előtt jártam, a kávézó már üres volt, egy forgalmas nap után jólesett a pár percnyi csend. Mosolyogva néztem, ahogy a lányom mosolyogva kémlel a nagyvilágba a pulton lévő gyerekülésből. Egy pillanatra elfordultam, hogy megnézzem a mögöttem lógó leltárjegyzéket, aztán hallottam, ahogy kinyílik az ajtó.

- Gyönyörű baba!

Ledermedtem. Hónapok telek el, mégsem felejtettem a hangot. Mikor megfordultam, azonnal a karjaimba kaptam Nórát. Rá kellett jönnöm, hogy a férfi semmi sem változott. Bőre most is ugyanolyan barna volt, vonzerejéből mit sem veszített.

- Mit keresel itt?

- Látni szeretném a lányomat. – úgy mondta, mintha az egész magától értetődő lenne.

- Azt sem tudtad, hogy létezik. Csak gyors menet voltam egy zsúfolt klubban. – mondtam feszülten. – Még a nevedet sem árultad el. – jegyeztem meg mellékesen, bár tisztában voltam a kilétével, mégis tőle akartam hallani.

- Ezen segíthetünk. – mosolygott – Deák Miklós.

Félelem hullámzott végig rajtam. Éreztem, hogy kiszalad a vér az arcomból.

- Jól vagy? Elsápadtál.

Megmarkoltam a pult szélét, mélyeket lélegezve próbáltam higgadt maradni.

- Mit akarsz?

- A lányomat.

- Ő nem a tiéd! – rivalltam rá, mit sem törődve azzal, hogy Nóri felsírt.

- El kell, szomorítsalak drágám, én vagyok a biológiai apja, tehát jogom van hozzá. El kell ismernem, az öcsikémet keményebb fából faragták, mint gondoltam. Az a gázolás nem volt éppen kellemes.– gonosz mosolyra húzódott a szája. Tett felém egy lépést, mire szorosabbá vált az ölelésem a síró gyerek körül.

- Takarodj! – üvöltöttem remegve.

- Nem kell félni, nem bántalak. De jobb, ha tudod, bármilyen eszközt bevetek, hogy megszerezzem, amit akarok.

Mikor magamra maradtam, remegve szorítottam magamhoz a lányomat. Képtelen voltam megnyugodni, és ezt ő is érezte rajtam. Megállás nélkül sírt. Sosem éreztem még magam annyira egyedül, mint akkor.

- Viki!

Összerándultam a kéz érintésére a karomon. Visszanyeltem a feltörni készülő sikolyomat, mikor észrevettem, hogy Zsolti az.

- Mi történt? – kérdezte, miközben átvette, a még mindig nyugtalan babát. – erőtlenül lerogytam a mögöttem lévő székre.

- Jól vagy? – kapott utánam szabad kezével.

- Itt járt! – tört fel belőlem a zokogás.

- De hát…

- Magának követelte a kicsit.

- Megfenyegetett? – keményedett meg Zsolti hangja.

- Azt mondta joga van a gyerekhez, és bármit megtesz, hogy megszerezze. Most mi lesz?  

- Hazaviszlek, aztán visszamegyek a kapitányságra. Egyáltalán hol a francban van az őrszem? – mérgelődött.

- Hazaküldtem. – vallottam be szégyenkezve. A belőle áradó düh letaglózott, egy pillanatra megörültem, hogy nem a rosszfiúk oldalán állok.

- Ezt mégis hogy képzelted?

- Fogalmam sem volt róla, hogy percekkel zárás előtt jelenik meg. Amúgy sem történt semmi baj. – behúztam a nyakam, mert a rám meredő tekintet villámokat szórt, ezt még a férfi karjaiban lévő csecsemő sem tompította. – Lehetett volta rosszabb is, amúgy meg nem mondott semmi újat. Eddig is sejtettük, hogy mire készül, most legalább tisztában vagyunk vele.

Hetvenkettedik fejezet

Viki

- Most hogyan tovább? – pillantottam körbe a társaságon. Kezdett az agyamra menni a tétlenség.

- Te azon leszel, hogy normálisan kipihend magad. – pillantott rám szigorúan Zsolti, majd eltűnt a gyerekszobában.

- A lányomnál reklamálj, mert nyűgös, és egyszerűen képtelen vagyok megnyugtatni. – szóltam utána.

- Talán…

- Tudom, hogy érzi a feszültséget. – vágtam Gábor szavába, talán keményebben, mint szerettem volna.

- Hidd el, ha tétlenül kéne ülnöd, te sem lennél nyugodt. Tomi hogy van?

- Ha vigasztal, nem jobban nálad. Azt hiszem, saját magával viaskodik. – Nem tehettem róla, de prüszkölve felnevettem, mert az agyam rejtett zugából bevillant egy jelenet a Két Toronyból, Smeagol kontra Gollam.

- Na, az én munkám ezennel véget ért. – sóhajtott, majd lassan feltápászkodott. – Bevackolom magam az irodába egy halom akta társaságában.

- Hmm, vonzó! – jegyeztem meg tréfásan, mire egy rosszalló pillantást kaptam válaszul. – Meg tennél nekem valamit? El tudnál nézni a bolt környékére? Mióta ide költöztem zárva a hely. Csak tudni szeretném, minden rendben van e.

- Majd szólok, mire jutottam.

Zsolti

A szoba ajtajából figyeltem Viki arcát, és rájöttem, igaza volt, mikor azt vágta a fejemhez, hogy rabként kezelem. Szinte sóvárogva figyelte, ahogy az ügyvéd kilép a lakásból. Elszégyelltem magam.

- Sajnálom! – léptem oda hozzá.

- Micsodát?

- Igazad volt, rabként kezellek. Túlzásba vittem, az őrző-védő szerepét.

- Hát igen. – sóhajtott, majd várakozón tekintett rám. – Mi a terved?

- Miért lenne tervem? – tártam szét a karom. Bolondnak nézel? Kérdezte a tekintete. – Nyisd meg a kávézót.

- Tomi kiakad, ha megtudja.

- És, ha rendőrként utasítalak rá?

- Akkor még inkább. Ugyanúgy rá van kattanva erre a védelem dologra, mint te. Mit forgatsz a fejedben? – szegezte nekem a kérdést. Az egész testbeszéde nyilvánvalóvá tette, jobb, ha önként és dalolva adom elő a történetet. Amúgy is ismertem már annyira, hogy tudjam, ha valakiből ki akar szedni valamit, előbb vagy utóbb sikerrel jár.

- Ne borulj ki! – kezdtem.

- Szóval csalinak akarsz használni. – elkerekedett a szemem. 

- Basszus, ennyire kiszámítható lennék!

- Nem, csak ilyesmire gondoltam én is. Szerintem jobb, ha mi csalogatjuk elő Mikit, mint hogy ő bukkan fel hirtelen.

- Esküszöm, ha meguntad az anyaszerepet, egy szavadba kerül, és beajánllak rendőrnek.

- Ah! – legyintett mosolyogva. – Szóval, mi a terv várok, míg felbukkan az az állat, és aztán?

- Én mindenképpen szóra bírom Angéla férjét, függetlenül attól, a nő mit derít ki.

- És ha az ipse nem beszél?

- Hidd el Viki, elérem, hogy csicseregjem. – nem kellett bővebben kifejtenem, a szavaim nem sok jót ígértek. – Tomi miatt ne fájjon a fejed, majd leszerelem.

- És Nóci?

- Ha nem vetted volna észre, a keresztanyja, egy rendőrrel él együtt.

- De terhes! – bukott ki belőlem.

- Ne becsülj le egy kismamát. Olyanok akár az anyatigrisek. Mellesleg valaki mindig figyelni fogja a házat, és ha bármi baj lenne azonnal itt az erősítés.

Hetvenegyedik fejezet

 Angéla

Döbbenten figyeltem a laptop képernyőjén megjelenő képeket. A férjem véletlenül benne felejthette a memóriakártyát az olvasóban, én pedig megszokásból nyitottam meg a mappát. Régebben mindig együtt néztük végig az aktuális munkáját. Össze kellett szorítanom a számat, hogy ne zokogjak fel. A lányom előtt nem eshettem szét. 

Viki… Tisztában voltam azzal, a képek nem jelentenek jót, és ha kérdezősködni próbálok, nagyon megbánom. Beszéltem az ügyvéddel, beadtam a válópert, már csak idő kérdése volt, hogy a férjem is tudomást szerezzen róla.

- Anya… - reflexből lecsuktam a laptopot, még csak azt kéne, hogy a lányom belekeveredjen.

- Mi az prücsök? – a mosolyt kényszeredettnek éreztem, de reméltem Reni nem veszi észre. Hagytam, hadd másszon az ölembe. Az érzés, hogy a karomban tartom a lányom eszembe juttatta, számomra ő a legfontosabb a világon. Ahogy apró kezével átkarolta a nyakamat elárasztott a nyugalom. Dúdolgatni kezdtem egy régi altatódalt, amit még anyámtól hallottam kiskoromban.

Tisztában voltam azzal, amire rábukkantam, nem maradhat titkokban. El kellett juttatnom a rendőrséghez. Féltem, hogy Vikit talán veszély fenyegeti. Bár tudtam, hogy Gábor közel áll a lányhoz, mégsem volt beszédtéma közöttünk, ha találkoztunk. Eszembe jutott annak a fiatal rendőrnek a neve, aki annakidején felvette a vallomásom. Szerencsére elmentettem a számát, amint lefektettem a békésen szuszogó kicsit a kanapéra megnyomtam a hívógombot. 

- Neményi! – szólalt meg az első csengés után egy ingerült hang a másik oldalon.

- Jó napot! Nem tudom emlékszik-e rám. Kovács Angéla vagyok, még a Belnay ügy kapcsán tettem vallomást.

- Ó, Gábor barátnője! – élénkült fel a hangja én pedig belepirultam a hallottakba. Fura volt tudni, hogy így jegyzett meg magának. – Miben segíthetek?

- Igen, nos, a férjem fotós, és találtam néhány képet…

- Milyen képet? – a hangja azonnal gyanakodóvá vált.

- Nem tudom, - folytattam zavartan. – Viki van rajtuk, de az egész olyan, mint… mintha titokban készültek volna. Gondoltam jobb, ha önnek szólok, valamiért rossz érzésem támadt.

- Beszélt másnak is a képekről?

- Nem. Baj van, ugye?

- Igen. – ismerte be, majd hallgatott. Gondolom azt latolgatta, mennyit mondhat el. – El tudná hozzám juttatni a képeket, ha lehet személyesen, és ha megoldható minél előbb? – Kapkodva az órámra pillantottam. Délután úgyis vinnem kellett Renit zongoraórára, talán utána…

- Ma három után megfelel? Beviszem őket a kapitányságra, ha óhajtja.

- Nem szükséges! Ma nem vagyok bent. Jöjjön el a lakásomra, itt is megnézhetjük. Viki, és Gábor amúgy is itt lesz, aztán kitaláljuk, mi legyen ezután. Lediktálom a címet.

- Rendben, és köszönöm!

Az idő sosem telt még ennyire lassan. A férjem egész nap egy jótékonysági célra tervezett naptár fotózásán volt. Állítólag. A képeket gyorsan kiírtam egy lemezre, aztán mondvacsinált dolgokkal próbáltam lefoglalni magam, de semmi nem segített. Az agyam folyamatosan rémesebbnél rémesebb válaszokat gyártott arra, vajon miért vetemedett a férjem ilyesmire. Mindezek mellett tisztában voltam azzal, ha kiderül mit tettem, a férjem nem fogja ezt annyiban hagyni.

Délután fél négykor értem a megadott címre. Mikor Gábor nyitott ajtót, önkéntelenül is hátráltam egy lépést. A férfi arckifejezése elárulta, nem szóltak neki, hogy én is jövök. Mit sem törődve zavarodottságával beléptem mellette. Tekintetemmel azonnal megtaláltam Zsoltot, aki éppen a keresztlányát „röptette”, miközben Viki magába roskadva ült az asztalnál. Annyira fiatalnak tűnt. Megdöbbentem a kitartásán, hiszen még húszéves sem volt, mégis túlvan egy szülésen, vezet egy boltot, ráadásul még feleségként is igyekszik helytállni.

- Ezek szerint idetalált. – lépett hozzám a fiatal rendőr karjában az izgő-mozgó picivel.

- Könnyen ment. – hozzá beszéltem, de a tekintetem végig a kicsin tartottam. – A képeket kiírtam lemezre. – húztam elő a táskámból egy borítékot.

- Üljön csak le! – biccentett az asztal felé – Én addig lefektetem a kicsit.

- Hol van Kriszti? – kérdezte Gábor, mikor a férfi visszatért, kezében a laptopjával.

- Ultrahang vizsgálaton. – erre mind vádlón rámeredtünk. – Ha tudni akarjátok, szívesebben lennék ott, mint veletek, de addig erőszakoskodott, míg meg nem ígértem, hogy maradok.

- Angi! – Viki ebben a pillanatban kapta fel a fejét. Úgy tűnt, eddig nem igazán tudta, mi zajlik körülötte. Karikás, és kivörösödött szeme elárulta, nem pihent túl sokat mostanában. Hirtelen feltámadt bennem az anyai ösztön. Igazságtalan az élet, hogy ennyi terhet ró egy fiatal lányra. – Te hogy kerülsz ide?

Kérdőn néztem Zsoltra, mire ő azonnal magyarázatba fogott, miközben helyet foglalt az asztalnál. 

- Okunk van feltételezni, hogy Angéla férjétől származnak a rólad készült képek. – miközben beszélt, a lemezt a gépbe tette, majd felénk fordította, hogy mindannyian jól lássuk.

- Édes istenem!

Lopva pillantottam a körülöttem ülők arcára. Azt kívántam, bárcsak megnyílna alattam a föld, és eltűnnék. A lelkiismeret furdalás apró hernyója pillanatok alatt rágni kezdett belül.

- Erről nem te tehetsz. – keserű mosolyra húzódott a szám. Viki, mintha kitalálta volna a gondolataimat.

- Igaza van. – helyeselt Zsolt, és lassan végignézte a képeket. – Hosszú ideje nincs köze a férje munkáihoz. - meg sem lepett, hogy utánam nézett a nyilvántartásban.

- Régebben még szívesen mutatta min dolgozik. Mostanában csak néha nagykegyesen elárulja az aktuális projektet, de a végeredményt sosem látom. Ezt is csak véletlenül találtam meg. – Szerettem volna tudni, miért fontosak annyira ezek a képek, de nem vitt rá a lélek, hogy kérdezősködni kezdjek.

- Viki az utóbbi időben, ezeket a képeket kapta meg postán egy titokzatos idegentől. Erről a valakiről időközben kiderült, hogy Deák Miklós, Tomi testvére.

- És a lányom apja. – Viki szavain megrökönyödtem, de igyekeztem nem kimutatni.

- Rájuk vadászik. – így kimondva, ha lehet még nagyobb kegyetlenségnek tűnt. – Sajnos Mikiről nem tudok semmit. Mikor én Vincével álltam kapcsolatban, ő még képbe sem került. Hogyan tudnék, hát segíteni?

- Nem fogod veszélybe sodorni magad! – Gábor kitörése egyszerre volt meglepő és szívmelengető.

- Már így is benne vagyok. – ellenkeztem, mire enyhe szorítást éreztem a combomon. Így akart rábírni, maradjak ki, de nem tehettem. – Talán ki tudnék szedni belőle valami információt a megrendelővel kapcsolatban.

- Nem lesz gyanús, ha kérdezősködik?- hiába óvatoskodott, láttam a fiatal rendőr szemében felcsillanó tüzet. Még ha nem is mondta ki hangosan, minden információra szüksége volt, függetlenül attól, mekkora veszéllyel járt a megszerzése.

- A férjemnek fogalma sincs a Gáborral való kapcsolatomról, sem arról, hogy ebből a társaságból bárkihez is közöm van. Vikit talán említettem, de ebből ez még jóval ez előtt volt. Amúgy meg, beadtam a válókeresetet, szóval már nem sokáig lesz közünk egymáshoz.

- Azért csak legyen óvatos. Ne hősködjön, ha lehet, abból nem származik semmi jó.

- Remélem, hogy ki tudok csikarni valami használható információt. – simítottam végig a mellettem ülő lány vállán, mire hálásan rám mosolygott.

- Már ez is nagy segítség. Hetek óta próbáltunk rájönni, ki készítette a képeket.

- Bocsássatok meg, de mennem kell! – álltam fel hirtelen. – A lányomat el kell hoznom a zongoraórájáról.

- Nagyon köszönünk mindent. Ha bármiben segíthetek, kérem, azonnal szóljon.

- Rendben.

Hetvenedik fejezet

Zsolti

- Komolyan gondoltad, amit az előbb mondtál?

- Hm? – kaptam fel a fejem Tomi hangjára.

- Tényleg azt akarod, hogy segítsek az ügyben?

- Ő a bátyád. Rajtad kívül senki nem ismeri jobban.

- De évek óta nem láttam.

- Valamiért kétlem, hogy a negatív tulajdonságai a hosszú idő alatt megkoptak volna. – feleltem őszintén, és nagyon reméltem, így is van.

- Nincs kész terved, ugye? – apró mosoly bujkált a férfi szája sarkában, ami kisé sértette rendőri hiúságomat. 

- Ez az egész, már rég több nekem egyszerű melónál. Nem akarok érzelegni, de mind fontosak lettetek. Bármi áron előkerítem a testvéredet.

Ha valami balul üt ki, egyedül az én hibám lesz.

Viki egész úton néma maradt, sőt akkor sem szólt hozzám, mikor végre hazaértünk. Útközben felhívtam Gábort, hogy legkésőbb másnap ugorjon fel, hogy megbeszélhessünk néhány dolgot.

- Szerinted rossz ötlet volt Vikit itt marasztalni? – sandítottam a páromra. Az ő ötlete volt, a pihentető fürdő, mégsem voltam képes ellazulni. Még attól, sem, hogy a barátnőm a karjaimban pihent.

- Egyáltalán nem.

- Hogyhogy? – szaladt fel a szemöldököm.

- Szerintem Tominak jót tesz, ha most egy ideig távol marad Vikitől. Még ha szereti is a lányt, kétlem, hogy egyik pillanatról a másikra meg tudna bocsátani neki. Ha hazaengedtük volna őket, mindenkinek rossz lett volna, de főleg a picinek. Hiába kicsi még, nagyon sok mindent megért a körülötte lévő világból.

Elbűvölve hallgattam Krisztit, majd óvatosan belecsókoltam a vállába. Éreztem, ahogy görcsös izmai ellazulnak, s ez folytatásra ösztönzött. Tisztában voltam azzal, hogy óvatosnak kell lennünk, de szükségem volt rá.

Hatvankilencedik fejezet

 Viki

- Valami baj van? – apu érintésére összerezzentem. Ahogy rá néztem, harag nyomait kerestem az arcán.

- Tomi magához tért. El kell mennem a korházba. – hadartam, majd hirtelen észbe kaptam. – Sajnálom. – ha azt mondom bűnbánatot éreztem, enyhe kifejezés.

- Ugyan, nincs mit! Elviszlek.

- Rendben.

- Nem akarom! – torpantam meg hirtelen a folyosón, pár méterre a férjem szobájától. Ha apu nincs mellettem, minden szó nélkül visszafordultam volna.

- Nyugodj meg! – vigasztalt, úgy mintha még mindig kislány lennék. A nyakába kapaszkodtam, remélve, hogy erőt meríthetek a közelségéből.

- Attól félek, elhagy. – öntöttem szavakba a legnagyobb félelmemet.

- Bármi is történt, tudom, hogy szeret téged. – emelte fel az állam, de kerültem a tekintetét. 

- Csak azért mondod, ezt, mert a lányod vagyok. – válaszoltam fanyarul, majd hatalmasat sóhajtva az ajtó felé indultam, majd kopogás nélkül, kissé félve nyitottam be rajta. Cseppet sem lepődtem meg a látványon, ami a belépve fogadott. Tomi az ágyban fekve, elmélyülten rajzolt. Ezek szerint valaki beelőzött, és elhozta a rajz cuccait. 

- Szia! – a félelmem a hangomon is észrevehető volt. Legszívesebben kiszaladtam volna a folyosóra.

- Szia.

Lassan leültem az egyik ágy melletti székre, és vártam, hogy mondjon valami mást is, de helyette az arcomat fürkészte. Egy részem azt várta, dühöngve nekem ugrik, kiadva minden haragját.

- Gyönyörű! – törtem meg a kínos csendet a rajza felé biccentve.

- Ez villant be legelőször, mikor felébredtem. Nóci mosolya. A lányomé. 

Az utolsó szóra rákaptam a tekintem. – Bárcsak visszacsinálhatnám az egészet. Hiába minden, nincs mentség arra, amit tettem.  Minden egyes nap bánom, de elhiszed, ha azt mondom, téged szeretlek? – az ujjaim görcsösen markolták a szék szélét. Féltem, ha enyhítek a szorításomon, elerednek a könnyeim.

- Viki, én… - a következő pillanatban kivágódott az ajtó, és Zsolti viharzott be rajta, szó szerint. Az arca feldúlt volt. Rossz érzésem támadt.

- Nóra?

- Nem. – felelte zavartan, mintha most esett volna le neki, hogy ott vagyunk a szobában. – Ő jól van. Másról lenne szó, de talán jobb lenne, ha később visszajönnék.

- Ne szórakozz! – mordultam rá. - Idejössz, elhinted, hogy baj van, aztán lelépsz. Mond el mi történt, de most rögtön! – váratlan kitörésem szemmel láthatóan egyáltalán nem zökkentette ki béketűréséből a férfit. Helyette elővette a higgadtabb, és kisé hivatalosabb énjét, amelyet eddig csak munkája közben volt alkalmam látni.

- Minden jel arra mutat, hogy a képek küldője, és a lányod apja ugyanaz a személy. Az elmondásod alapján elkészült a fantomkép, amit lefuttattunk az adatbázisban.

- Találtatok valamit? – a férjem feszült hangja egy ketyegő bombát juttatott eszembe, ami bármelyik pillanatban robbanhat. Összeszorított szemekkel vártam, hogy bekövetkezzen a nagy, bumm. 

- Igen. Szeretném azt mondani, hogy az eredmények tévesek, mert a rendszerünk régi, de sajnos ennek épp az ellenkezője igaz.

- Neményi!

Az említett, úgy nézett ránk, mintha a kivégzésére készülne. Kedvem lett volna felpattanni, és addig rázni, míg ki nem nyögi a választ.

- A kép alapján… az illető, akit keresünk, Deák Miklós.

Apró sikkantás tört fel belőlem. A szobában teljesen megfagyott a levegő. A fiatal rendőr bűnbánóan meredt maga elé, mintha az egészről ő tehetne. A tekintetét látva, félő volt, hogy Tomi a sokktól esetleg ismét kómába zuhan.

- Ez biztos? – a hangom meglepően szilárdnak tűnt, pedig nem éreztem mást, csak ürességet. Mintha lebegnék, és az összes érzékszervem kikapcsolt volna.

- Kilencvenszázalékos egyezés. Egészen biztos.

- Azt ki lehet deríteni, hogy az országban van-e még?

- Nehezen, tekintve, hogy Vincét meddig kergettük. – ismerte be kelletlenül, majd a hajába túrt. Ebből az egyszerű gesztusból könnyen kitaláltam, jobban feldúlta az eset, mint mutatja. Gyakran csinálta ezt, ha zaklatott vagy dühös volt, de nem akarta, hogy a szerettei rájöjjenek.

- Téged akar. – Tomi hangja felért egy szívbe szúrt tőrrel.

- Tudom, vagy talán a babát. Elvégre ő a vérszerinti apja. Jogilag az övé a kicsi. – a férjem megvetően mordult egyet, de nem figyeltem rá.

- Szerinted egy ilyen szemét, mint a bátyám ad majd a törvény szavára?

- Nem szívesen ismerem be, de a férjednek igaza van.  – a jelek szerint Zsolti ismét magára talált. – Bármit megtesz, hogy elérje a célját. 

- Mi a terved?

Az a pillantás, amit a férjem és a rendőr váltottak, semmi jót nem ígért rám nézve, ebben biztos voltam.

- Házi őrizet.

- Egy nagy francokat! – ugrottam fel, de olyan hévvel, hogy a szék hatalmasat csattant a padlón.

- Ez a legjobb megoldás. Nálunk maradsz, amíg el nem kapjuk az a szemetet.

- És én? – ahogy a férjemre kaptam a tekintetem akaratlanul is egy durcás kisgyerek képe jelent meg előttem, aki attól fél, kihagyják a nagy balhéból.

- Te segíteni fogsz nekem. Jobb, ha szem előtt vagy, úgy legalább kevesebb az esélye annak, hogy önfejűen magánakcióba kezdesz.

- Be akarsz zárni a házadba, amíg veszélynek teszed ki a férjemet?! – tisztában volta azzal, hogy egy korterem kellős közepén ordibálok, a pillanat hevében mégsem érdekelt.

- Így a legjobb mindenkinek. – próbált békíteni Zsolti.

- De…

- Hallgass rá Viki.  – Tomi hirtelen fáradtnak tűnt. Egy pillanatra elöntött a kétségbeesés, hogy romlik az állapota. – Nekem is jót tenne, ha egy kicsit távol lennék tőled.

Mintha leforráztak volna. A bennem lobogó harag pillanatok alatt semmivé lett. Csak álltam megsemmisülten. Éreztem, ahogy kezd összeszorulni a mellkasom. Öles léptekkel átszeltem a szobát, kerülve a két férfi tekintetét. Amint kiértem tettem pár lépést, majd lekuporodtam a fal mellé, és a térdemet átkulcsolva ültem. Vártam a könnyeket, de semmi sem történt. Tulajdonképpen valahol a lelkem mélyén, erre számítottam. 

Hatvannyolcadik fejezet

 Viki

Végül Gábort kísért el a korházba. A baleset óta most találkoztam vele először. Ha lehet, őt jobban megviselte, ami történt. Mintha éveket öregedett volna.

- Miért nem ébred fel? – ha hangom elárulta a bennem rejlő tehetetlen dühöt.

- Az orvosok nem tudják pontosan mi idézte elő a kómát.

- Mi az, hogy nem tudják? – ismételtem ingerülten. – Nem az lenne a dolguk, hogy meggyógyítsák?

- Talán az ütéstől van, ami a fejét érte. – a mellettem álló férfira néztem. Látszott rajta, ő sem hiszi, amit mond.

- Miattam van! – tört ki belőlem keserűen. – Előttem mondtam el neki, hogy a baba nem tőle van. Feldúlt volt, mikor elrohant. Ha tartottam volna a szám, akkor…

- Akkor a tettes talált volna rá más alkalmat, hogy megszabaduljon tőle. – vágott közbe Gábor tőle szokatlanul kemény hangon. Akaratlanul is közelebb húzódtam a férjemhez.

- Sajnálom Viki, de ez az igazság.

- Tudom, csak valahogy nehezemre esik elfogadni. Könnyebb, ha okolhatok valakit a történtekért.

- Fogadj meg egy tanácsot, és próbálj most a jó dolgokra figyelni. Nehéz, ezzel tisztában vagyok, de talán a tettes meg akar törni, azt remélve, így könnyebb lesz a közeledbe férkőznie.

- Gondolod, hogy ez a célja?

- Elképzelhető. – vont vállat, majd folytatta. – Ha csupán arról lett volna szó, hogy Tomin akar bosszút állni, milliónyi alkalma lett volna rá. De az a mocsok pont úgy intézte, hogy te is lásd. Talán az illető azonos azokkal, aki a képeket küldte.

 Nem lepett meg, hogy az ügyvéd tudott a képekről. Zsolti mindent elmondott neki. Nehezemre esett beismerni, de ha jót akartam magamnak, és a picinek meg kellett fogadnom a tanácsát. Hiszen, mikor hagyom, hogy elvonja a figyelmem egy számomra kedves tevékenység, úgy érzem, mintha mázsás súlytól szabadulnék meg. Gábor szavain felbuzdulva, úgy döntöttem, nem megyek vissza Krisztiékhez, inkább otthon meglátogatom Lillát. Persze, mikor telefonon előadtam Zsoltinak, nem díjazta az ötletet.

- Arról szó sem volt, hogy fogolyként kell gubbasztanom a négy fal között. Majd apu hazavisz, vagy az is lehet, hogy náluk töltöm az éjszakát. – módosítottam az elképzelésemen. 

- Eszemben sem volt, fogolyként bánni veled. – fújtatott. A hangja elárulta, nincs éppen jó kedvében. Egy kicsit piszkált a tudat, hogy bármi baj is van, még én is ráteszek egy lapáttal. 

- Jó, akkor csak apuékhoz megyek, és majd megkérem valamelyikőjüket, hogy vigyen vissza. Jó lesz így?

- Csodás. – mormolta, majd letette. 

Vele ellentétben Gábor minden ellenkezés nélkül elautókázott velem a szüleimhez.

- Viki! – apu boldogan ölelt át, mikor betoppantam a műhelybe, s ez eszembe juttatta, mennyre is hiányzott az otthoni légkör. – Jól vagy?

- Megvagyok. – vontam vállat grimaszolva.  – Zsuzsi merre van?

- Főz. – mondta, s én már indultam is, de a vállamat érintő keze megállított. – Mondani szeretnék neked valami.

- Baj van? – egy láthatatlan kéz pillanatok alatt összeszorította a torkom.

- Dehogy, – mosolygott. – ellenkezőleg. Arra gondoltam, hogy ha nincs ellene kifogásod, szeretném megkérni Zsuzsi kezét

- Nahát! – szélesen mosolyogva csimpaszkodtam apuba. – Ennél jobbat nem is mondhattál volna. Mikorra tervezed a lánykérést?

- Este, ha még itt leszel.

Nehezemre esett visszafogni magam a nő előtt, hiszen nem sejthetett meg semmit. Furán vette volna ki magát, ha a helyzetem ellenére fülig érő szájjal állok előtte.

- Annyira hiányoztatok! – öleltem át.

- Tomi hogy van? - arckifejezése elárulta, a kérdés akaratlanul csúszott ki a száján. Éreztem, hogy a szám sarkában megrándul egy izom.

- Változatlan az állapota. Nóri viszont teljesen el van kényeztetve. A keresztanyja a tenyerén hordozza.

- Legalább biztosak lehetünk benne, hogy Krisztiből jó anya lesz. Döntöttek már a pici nevéről? – kérdezte és visszafordult a tűzhely felé, ahol az illatokból ítélve gulyás rotyogott.

- Dehogy. – sóhajtva leültem az egyik székre. – De tudom, ha eljön az idő, jól döntenek. Fura szülőként gondolni rájuk. – megmosolyogtatott a gondolat, ahogy elképzeltem Zsoltit, ahogy a fia után rohangál.

- Lillával beszéltél?

- Pár napja telefonon.

- Nem bántad meg, hogy kihagytad az egyetemet?

- Néha eszembe jut, milyen is lenne, ha tanulnék, de aztán ránézek a lányomra, és tudom, hogy semmi pénzért nem cserélném el a mostani életemet. Apuval jól megvagytok? 

- Igen, leszámítva, mikor széthagyja a koszos ruháit. – felnevettem.

- Anyut is mindig ezzel idegesítette, néha az volt az érzésem, hogy csak azért is csinálja.

- Vannak, akik nem változnak. – apu hangjára felkaptam a fejem, észre se vettem, hogy bejött.

A családommal töltött idő jó hatással volt rám. Örömmel figyeltem, kettejük csipkelődő szócsatáit. Tudtam, hogy házastársként is tökéletesek lesznek együtt. 

Éppen vacsora előtt jártunk. Láttam apu kezében megvillanni az apró ékszerdobozt. Most jön a nagy pillanat.

- Zsuzsi.

- Igen? – fordult felé kíváncsian a nő.

- Én…

Ebben a pillanatban megszólalta a mobilom. legszívesebben a föld alá süllyedtem volna, amiért tönkretettem apu nagy pillanatát. 

- Mi van? – vakkantottam. Cseppet sem érdekelt, ki lehet a vonal másik végén.

-  Tomi magához tért.

Hatvanhetedik fejezet

 Viki

Kipattant a szemem, a szívem kalapált. Nem tudtam mi ébresztett, aztán hirtelen meghallottam, babasírás. Nóri!  Kitámolyogtam a szobából, majd zavarodottan ácsorogtam a nappali ajtajában, ahogy megpillantottam Krisztit a lányommal. 

- A szüleid hozták el. – kezdte rám sem pillantva.

- Itt voltak? – hápogtam.

- Zsolti szólt nekik, hogy egy darabig nálunk maradsz.

- Szóval tudják. – motyogtam, aztán bevillant egy másik mondat. – Várj! Azt mondtad itt maradhatok?

- Hát, Zsolti szerint jobb, ha szem előtt vagy, és mi tagadás nekem is jól jönne a társaságod. Segít a helyieknek a nyomozásban, szóval tuti keveset látom. Jobb lenne, ha te is itt lennél.

- Majd tartjuk a lelket egymásban. – viccelődtem, mire a lányom felkapta a fejét, és fürkészően nézett, azokkal a nagy barna szemeivel. Elvettem Krisztitől, és magamhoz öleltem. Mélyen belélegeztem az illatát, és tudtam, hogy bármi történik, nem eshetek szét. Gondolnom kell a lányomra. Ő a legfontosabb.

- Nagyon szeretlek! – súgtam, és óvatosan megpusziltam a feje búbját.

- És a ruháim? – kaptam észbe.

- Ha nem nagy baj, elmentem hozzátok, és hoztam néhány holmit, meg babaruhát.

Szabad kezemmel megöleltem az előttem álló lányt. – Köszönöm! – súgtam, s közben minden erőmmel azon voltam, nehogy kibuggyanjanak a könnyeim.

- És, milyen érzés kismamának lenni? - biccentettem gömbölyödő pocakja felé, miután elengedtem.

- Ne is mondd! – nyúlt végig a kanapén.  – Mindig ilyen intenzívek a tünetek?

- Nem mindenkinél, embere válogatja.

 Kezemben az alvó lányommal leültem kanapé végébe.

- Tök fura, de mostanában veszettül kívánom a nyers krumplit. – összeráncoltam az orrom a gondolatra. – Ez később is így lesz?

- Nem tudom. Én várandósan állandóan paradicsomlevet ittam, pedig ki nem állhattam korábban. Mióta Nóri megszületett, már a paradicsom szagától is rosszul vagyok. 

- Csoki tortát akarok enni. – közölte hirtelen, mire szó nélkül elindultam a konyha felé. megvártam, míg utánam jött, majd így szóltam:

- Akkor csináljunk egyet, de dupla csokis legyen.

A sütés jó terápiának bizonyult. Az, hogy az arányokra kellett figyelnem, segített elterelni a gondolataimat a korábbi borzalmakról. Közben alaposan kifaggattam Krisztit Zsoltiról. Fura, de valahogy szerettem volna tudni, hogy – bármit is csinál – jól csinálja. Még mindig nem felejtettem el, hogyan viselkedett velem, ezért boldognak akartam látni.

- Néha hajlamos túlzásba vinni az aggódást. – fintorgott, miközben a krémet keverte.

- Ne csodálkozz rajta, elvégre a fiát hordod a szíved alatt. Félt titeket, és ez így van rendjén.

- Korábban nem hittem volna, hogy képes ilyen gyengéd is lenni. – megmosolyogtatott, mikor észrevettem, belepirult a mondandójába.

- A megfelelő társ képes megváltoztatni az embert.

- Ez nálatok is így volt?

- Erősebbek lettünk a másik által. Sokáig titkolta előlem a múltját, de mikor kiderült sem hagytam el, pedig az lett volna az ésszerű. Egyszerűen tudtam, hogy ő az én másik felem. – megborzongtam. Mintha évek teltek volna el az első találkozásunk óta.

- Mikor először találkoztunk a szalonban, már akkor sugárzott belőled valamiféle erő. Ahogy Vincével viselkedtél, ahogy ezt az egészet végig csináltad elképesztő. 

Zavarba jöttem a szavaitól. Akik ismerték a történetünket, mind hasonlóan beszéltek róla, de sosem értettem miért. Elvégre nem tettem egyebet, mint kitartottam a szerelmem mellett. Ahogy bevillant Tomi, karjában a lányunkkal éreztem, hogy a hívatlan könnyek végigfutnak az arcomon. A szemem elé kaptam a kezem, és hátat fordítottam Krisztinek. Mi lesz, ha többé nem ébred fel, és nem látja felnőni a lányát? 

Kezek simultak a vállamra. Megfordultam, és belekapaszkodtam Krisztibe. Szégyelltem magam, de nem tudtam gátat szabni a könnyeimnek. 

- Sajnálom! – zokogtam a vállába.

- Semmi baj! Feküdj le, ha szeretnél, majd én befejezem a tortát.

- Hogy aztán a végén csak téged dicsérjen meg Zsolti? – szipogta fordultam vissza a lisztezésre váró tortaforma felé. Halvány mosolyt erőltettem az arcomra, közben pedig hálát adtam az égnek, hogy vannak, akik vigyáznak rám.

Zsolti

Éjfél is elmúlt, mikor hazaindultam a kapitányságról. Dühösen csaptam magamra a kocsi ajtaját. Úgy éreztem, egy helyben topogok, és mihasznákkal vagyok körülvéve. Ez persze nem volt igaz. Tomi napok óta kómában feküdt, és semmi előrelépés nem történt a tettes kézre kerítésének ügyében. Ha a lehetséges elkövetőket vennénk listába, hetekbe, talán hónapokba telne, mire mindet kihallgatnánk figyelembe véve a srác múltját. Tehetetlennek éreztem magam, pedig itt most nem csak egy sima mezei gázolásról volt szó. Viki számított rám, és eszemben sem volt csalódást okozni neki. nem tudtam volna a szemébe nézni, és közölni, hogy az egész ügy zátonyra futott. Igazság szerint már azon csodálkoztam, hogy a lány nem esett nekem, és hordott le a sárga földig a sikertelen nyomozás miatt. Biztosra vettem, hasonló helyzetben, Tomi már elküldött volna melegebb éghajlatra, esetleg magán akcióba kezdett volna.

Egyszer csak belém hasított egy gondolat, de olyan erővel, hogy tövig nyomtam a féket (még szerencse, hogy senki nem volt az úton, különben nem kizárt, hogy balesetet okoztam volna). 

- Oh, te marha! – Mi van, ha az elkövetőt nem is Tominál, hanem Vikinél kell keresnem. Elvégre, Nóri apjának kilétét homály fedi, talán az az állat szemet vetett a kicsire – nem kizárt, hogy az anyjára is – és el akarta tüntetni a férjet, hogy ne legyen láb alatt. Utáltam Viki lelkivilágát bolygatni, mégsem maradt más választásom. Ha segíteni akart, vissza kellett emlékezni élete egyik legrosszabb éjszakájára.

- Tudod, hogy bármit megteszek. – felelte kemény hangon, mikor másnap elhozakodtam az elméletemmel. Hivatalosan a kapitányságon kellett volna lebonyolítanom az eljárást, de nem volt szívem becipelni a lányt. Keménynek tűnt, mégsem hittem el, ennyire könnyen vesz a dolgot.

- A legkisebb részlet is fontos lehet.

- Hát, kábé százkilencven centi lehetett, a súlya nyolcvan kilo körüli. Fekete haj, barna bőr…

- Jól van. – önkéntelenül megfogtam a remegő kezét. Jelezve, ennyi elég.

- Mikor utoljára láttam, feketében volt, bár nem hiszem, hogy ez segít. Hónapok teltek el. Mintha akcentusa lett volna… igen a külseje inkább olasz vagy spanyol származásra vallott, mint magyarra. – kétségbeesés futott végig az arcán. – Bárcsak többet segíthetnék!

- Már ez is több, amit reméltem. – cinikusan felvetetett. – Komolyan mondtam. Ha az elméletem helyes, márpedig szerintem az, könnyebben megtalálhatjuk az illetőt.

- Szeretnék bemenni ma a korházba. – a hangja hirtelen nagyon fáradtnak tűnt.

- Egyedül nem mehetsz oda, csak akkor, ha valaki elkísér. – kötöttem a lelkére, és nagyon reméltem, be is tartja.

Odabent egyből ráállítottam pár embert az ügyre, én pedig bezárkóztam az irodámba Tomi aktájával együtt. Milliószor átolvastam már, mégis reméltem, találok valamit, ami előrébb visz. Az apját lelőtték, a húgát úgyszintén. Az anyja gyógyszer túladagolásban halt meg, mikor a srác rács mögött ült. A bátyja… Úgy vágódtam ki az ajtón, mintha az életem múlna rajta.

- Isti! – rontottam rá a kollégára. – Nézz utána Deák Miklósnak!

Hatvanhatodik fejezet

 Angéla

Magzati pózba gömbölyödve feküdtem a hatalmas ágyon, úgy tanulmányoztam a mellettem fekvő férfi arcát. Próbáltam meglátni benne azt, aki akkor volt, mikor fiatalon beleszerettem. Azt hittem, ő majd képes lesz elfeledtetni velem azt a sok szörnyűséget, amin keresztülmentem, de az évek során beláttam, hogy tévedtem. Nesztelenül kimásztam az ágyból, és lesétáltam a konyhába. Útközben benéztem Reni szobájába. Alvó kislányom látványa szívet melengető érzéssel töltött el. Eszembe juttatta, hogy van miért küzdenem.

Főztem magamnak egy bögre gyógyteát, azt kortyolgattam a kanapén ülve. Miközben áthajoltam, hogy felkapcsoljam az olvasólámpát, megsajdult a karom. Könnyek gyűltek a szemembe, de nem a fájdalomtól, hanem a keserű haragtól. Elfintorodtam a bőrömön virító lila folt láttán. Hirtelen úgy éreztem, mintha kezek szorulnának a torkomra. Ki kellett jutnom a házból. Felmentem az emeletre, szabadidőt és futócipőt húztam.

Ahogy a hideg levegő az arcomba csapódott, kitisztultak a gondolataim. A néptelen környéken az egyetlen zaj a betonnak csapódó talpam volt. Csak a saját légzésemre figyeltem, amíg egy vádló hang meg nem szólalt a fejemben.

 Futással nem oldasz meg semmit. Mikor visszaérsz a problémák ugyanúgy várni fognak. Hónapok óta csalod a férjet, mégsem vagy hajlandó elválni, mert rettegsz tőle.

A házasságunk már évek óta romokban hevert. Nem volt más, csak monoton mozdulatok sora. Azt hittem ez az egyhangúság minden érzelmet kiölt belőlem, amíg nem találkoztam Szalay Gáborral. A vallomásomra volt szüksége, hogy rács mögé juttasson egy körözött gazembert, aki az én életemet is megkeserítette.  Bár nem volt szerelem első látásra, idővel a férfi valamit megváltoztatott bennem. Azon kaptam magam, hogy szeretném, ha egyszer csak váratlanul felbukkanna, hogy láthassam. Egy este a fohászom megértő fülekre talált. Éppen egy fotózásról tartottam haza, mikor összefutottunk. Nem történt egyéb, mint hogy egy kávézó teraszán üldögélve órákig beszélgettünk, mégis azt éreztem, e mellett a férfi mellett ugyanaz lehetek, aki régen voltam.  A véletlen találkákból néhány hónapon rendszeres beszélgetések lettek. Lopott órák, amiket együtt tölthettünk. Őszintén meséltünk a másiknak a múltunkról, olyan természetességgel tettem mindezt, hogy magam is meglepődtem rajta. Féltem, hogy ha bevallom neki, hogy csak a lányom miatt vagyok még a férjemmel, ami közöttünk volt, legyen az bármi is, elillan. 

- Gyere el velem Tomi esküvőjére!

Gábor szavaitól izgatottság és félelem lett rajtam úrrá egyszerre. Ekkor már hónapok óta találkozgattunk titokban. Mégis, a tudat, hogy be akar mutatni, felért egy mérföldkővel. Tisztában voltam azzal, ha igent mondok, semmi esélyem megakadályozni, hogy titkos viszonyom egyszer a férjem fülébe jusson. Bár korábban megemlítettem egy veszekedés alkalmával, hogy el akarok válni tőle, hallani sem akart róla.

- Minden rendben? – Gábor érintésétől kisé összerezzentem. Kihasználva a közelségét, szorosan hozzábújtam. – Nézd, ha nem akarsz… - kezdte, de egy lassú csókkal beléfojtottam a szót.

- Szívesen elmegyek veled. - búgtam, mikor szétvált az ajkunk. 

Az esküvőn nem csak egy csodás élménnyel, hanem egy baráttal is gazdagabb lettem. Vikivel, hamar megtaláltuk a közös hangot. Bár már ritkán láttam, tudtam, ha segítségre lenne szükségem, bizalommal fordulhatnék hozzá.

Egy pillanatra megálltam, hogy kifújjam magam. Bevillant egy kép a fejemben, az esküvőről, hogy milyen szerelemmel nézett egymásra Tomi és Viki. Annyi mindenet kockákra tettek egymásért, és nyertek. Ha nekik sikerült, nekem miért ne? 

Új elhatározásomból erőt merítve visszamentem a házba. A férjemet nem találtam otthon, és a kocsi kulcsa sem volt a helyén. Mostanában furcsán viselkedett, sokszor tűnt el magyarázat nélkül, órákra. 

Nem a te bajod, hogy mit csinál! Ha komolyak a szándékaid, ne érzelegj! – dorgált új bátor énem.

Miután lezuhanyoztam, elvittem a hétéves lányomat az iskolába, felhívtam Gábort.

- Jó reggelt napfény! – a vidám köszöntéstől akaratlanul is mosolyra húzódott a szám.

- Szükségem van a segítségedre!

- Minden rendben? – vált pillanatok alatt aggodalmassá a hangja.

- Persze, csak a legjobb válóperes ügyvéd számára lenne szükségem. - a vonal másik vége hosszú percekig néma maradt.

- Biztos, hogy ezt akarod?

- Nem bízol bennem? – emeltem fel kissé a hangom. Az óvatoskodó hangja kibillentett egy pillanatra a béketűrésből.

- De igen, csak eddig nem igazán hozakodtál elő a témával. Mi vett rá mégis?

- Eszembe jutott, az esküvő. Ha Tomiék megtalálták a boldogságot annyi nehézség után, nekem sincs mitől tartanom. Persze, azzal tisztában kell lennem, hogy ami az elmúlt hónapokban közöttünk van komoly-e? Részemről az, ezért is döntöttem a válás mellett.

- Tudod, hogy szeretlek. Csak, hogy őszinte legyek, féltelek. Mi lesz Renivel?

Megmosolyogtatott a gondolat, hogy Gábor a lányomért is aggódik, pedig még nem is találkoztak. – Vele minden rendben lesz. Okos lány, meg fogja érteni, hogy miért kell elköltöznie az apjának.

- Akkor, megadom egy nő telefonszámát, ő a legjobb, akit ismerek.

A találkozót másnap délre beszéltük meg, ami nem segített azon, hogy nyugodtnak tűnjek az aznapra betervezett fotózáson. Bár követtem a fiatal fotós utasításait, a gondolataim visszarepítettek a múltba.

Tizenkilenc évesen kezdtem el modellkedni egy Budapest melletti kisvárosban ahol a szüleimmel, és két évvel, idősebb nővéremmel Évával éltünk. Az egész azzal kezdődött, hogy helyi rendezvényeken szórólapot, és lufit osztogattam. A szüreti bálon egy modellügynökség vezetője a kezembe nyomta a telefonszámát, mondván fényes jövő áll előttem a szakmában. A lehetőség felvillanyozott, hiszen fiatal voltam, és vonzott a csillogás. A lelkesedésem apámon és a nővéremen kívül mindenkit hidegen hagyott. Anyám szinte nem is hagyta, hogy a mondandóm végére érjek, belém fojtotta a szót:

- Te tényleg azt hiszed, hogy komolyan beszélt? – nem rejtette véka alá mennyire nevetségesnek találja az egészet.

 - Meg akarom próbálni! – fujtattam dacosan. Emlékszem, mennyire dühített, hogy anyám nem állt ki mellettem. Szentül meg voltam győződve, hogy kötelessége lenne támogatni.

- Komolyan mondod? – vonta fel egyik szemöldökét.

- Nincs semmi vesztenivalóm és tudom, hogy képes vagyok rá. – Nem csak a fényes jövő vonzott, hanem a tudat, hogy végre a magam ura lehetek. 

Három évvel később az egyik legkeresettebb modellek egyike voltam. Pestre költöztem, és részese lehettem egy olyan világnak, ahol mindent megkaptam. A csillogásnak megvolt a maga árnyoldala is, ám ezúttal egy férfi – Belnay Vince – személyében. Fiatal voltam, és naiv, így könnyűszerrel irányított. 

 Áldozatul estem ennek a csillogó világnak, s egyre többre vágytam. Tökéletes akartam lenni. Szinte minden időmet edzéssel töltöttem.  Azt akartam, hogy az egész világ megismerje a nevem. Bármit feláldoztam volna ezért a sikerért, még saját magamat is. Végül az egyik bemutató utáni partin a testem végül feladta a küzdelmet.

Egy hónapig feküdtem korházban, és küzdöttem az anorexiával, közben pedig próbáltam azzá válni, aki régen voltam. Szerencsére nem kellett egyedül küzdenem, mert apám és a testvérem mellettem álltak. Anya még mindig nem volt hajlandó tudomást venni rólam. Csupán egyszer látogatott meg, akkor is csak lesújtó pillantással méregetett.

- Mihez akarsz kezdeni? – kérdezte Évi, miközben összecsomagoltuk a korházi holmimat.

- Visszaköltözöm a lakásomba.

- Miért nem mész inkább haza? – kérdezte óvatosan, látszott rajta, sejti a válaszomat.

- Nem hiszem, hogy ha ott vagyok, kellemes lenne a légkör. Szerintem anya minden alkalmat megragadna, hogy belém marjon. – jegyeztem meg keserűen. – Viszont lenne kedved pár napra hozzám költözni? 

Abból a néhány napból hónapok lettek. A nővérem segített visszatalálni a régi önmagamhoz. Bár nagy árat fizettem érte, mégsem mondtam le a modellkedésről, csupán visszavettem a tempóból. A pszichológusom kezdetben kifejezetten tiltotta, de miután javulást tapasztalt, szabadkezet adott. Lassan a nővérem is elköltözött, mégsem maradtam egyedül. Akkoriban sokat találkozgattam – igaz még munka ügyben- Lévay Viktorral. A férfi egész lénye rabul ejtett, de a legvonzóbb kétség kívül a gyönyörű kék szeme volt. négy hónapja találkozgattunk, mikor végre igent mondtam egy igazi randira. Onnantól nem volt megállás. Mikor összeházasodtunk, nem csak a munkában, hanem a magánéletben is megtaláltam a tökéletes társat. Mikor megszületett a lányom rájöttem, hogy az anyaság a leghálásabb munka a világon. Reni lett a mindenem.

Amíg én új szerepemet élveztem a férjem egyre rosszabbul dolgozott. Valamiért csak velem volt képes átütő sikert elérni. A későbbi képeit sorra lehúzta a szakma. Bármennyire is szajkózta, nem voltam hajlandó kamera elé állni. Ha mégis elvállaltam egy fotózást, a képeket nem ő készítette. A harmadik ilyen alkalommal csúnyán összevesztünk, és a kapcsolatunk onnantól csak rosszabb lett. Mostanában szinte alig szólunk egymáshoz. Úgy érzem, a férfi, akibe beleszerettem, teljesen eltűnt.

Hatvanötödik fejezet

 Viki

Tehetetlenül figyeltem a könnyeimen keresztül, hogy a férjem kiviharzik a lakásból. Utána akartam menni, de a zokogás olyan erővel rázta a testem, hogy képtelen voltam felállni a kanapéról. 

A hatalmas csattanást még a saját sírásom hangja sem tudta elnyomni. Valami, talán egy belső erő, rábírt, hogy minél gyorsabban a ház előtt legyek. Úgy, ahogy voltam kirohantam a nyílt utcára, ahol már összeverődött néhány ember. Hirtelen úgy éreztem, mintha egy jeges kéz szorította volna össze a mellkasomat.

- Látta valaki mi történt?

- A kocsi szinte a semmiből bukkant fel, és egyáltalán nem úgy tűnt, mintha meg akarna állni. Szándékos gázolás volt, én mondom.

- Mindjárt itt lesznek a mentők. Jobb, ha nem megy tovább!

A mellkasomon pihenő kézre pillantottam. Egy férfi állta el az utamat. Valószínűleg ő hívhatta a mentőket is.

- Ő a… - a férjem, akartam mondani, de a szavak a torkomra forrtak. Mikor átnéztem, a férfi válla fölött fogtam fel csak igazán, mit is látok. A férjem feküdt eszméletlenül az út közepén, szétvetett tagokkal. A jobb lába természetellenes szögben kiállt, a fején vérző seb éktelenkedett…

Fel sem tűnt, hogy elájultam. Mikor legközelebb kinyitottam a szemem, egy mentős nézett vissza rám…

- Jól van?

- Mi történt? – kérdeztem erőtlenül.

- Elájult, minden bizonnyal a sokktól.

Bevillant a férjem élettelen teste. A mentős karjába kellett kapaszkodnom, nehogy megint elájuljak.

- Tomi… a férjem… mi történt vele?

Kihallottam a kétségbeesést a saját hangomból, s ezt a férfi is észre vehette, mert hirtelen elkapta rólam a tekintetét.

- Hol van a férjem?! – kérdeztem, ezúttal engedtem, hogy feltörjön belőlem a félelem.

- Nézze, nem fogok hazudni, pedig az ön állapotából kiindulva, talán jobb lenne. A férje, nagyon súlyos sérüléseket szenvedett. Belső vérzése van, két bordája eltörött, a jobb lába szintén. A fejét is erős ütés érhette. Szerencséje, hogy nem szenvedett koponyatörést.

 Azt sem bántam volna, ha ott helyben belefulladok a saját könnyeimbe. Hallottam, hogy valahol becsapódik egy ajtó, mikor kitisztul a látásom észre vettem, hogy egy kórteremben fekszem egyedül. A holmim szerencsére mellettem volt, egy kis éjjeliszekrényen. Mélyeket lélegeztem, és tárcsáztam Zsoltit.

- Minden rendben? – szólt bele, nekem pedig minden erőmre szükségem volt, hogy a hangom nyugodt maradjon.

- Tomit elütötték, a balesetiben vagyunk. Szükségem van rád! A párnámra hanyatlottam, és sírtam, reméltem, az ágynemű elnyomja a keserves jajgatást, ami feltört belőlem.

Mikor úgy éreztem, már könnyem nem maradt, kikecmeregtem az ágyból, és kitámolyogtam a folyosóra. Amint kiléptem az ajtón, belerohantam valakibe. Az első gondolatom az volt, hogy Tomi gyilkosa értem is eljött. Felkészültem, hogy egy hatalmasat sikítsak, de mielőtt ezt tehettem volna karok fonták át a derekam. Belélegeztem az ismerős illatot, és még szorosabban bújtam Zsoltihoz. Rémült gyereknek éreztem magam, aki nem akar mást, mint, hogy valaki elbújtassa, és minden rossztól megvédje. A szemem teljesen kiszáradt, már egyáltalán nem tudtam sírni. Mikor megszólaltam, a hangom olyan volt, akár a jég:

- Mit mondott az orvos?

Dühösen fújtattam, mikor megéreztem, hogy visszavezet a szobámba. Hagytam, hogy óvatosan lenyomjon az ágyra, de amint leült mellém, és a szemébe néztem, tudtam, hogy valami szörnyűséget fog mondani.

- Megműtötték a lábát, és a belső vérzést is elállították…

- De? Zsolti!

- Nem ébredt fel az altatásból… kómába esett…

- Látnom kell őt! – ugrottam talpra, de a rendőr erős kezei visszatuszkoltak az ágyra.

- Eressz! – rivalltam rá hiszérikusan. Addig tekeregtem, amíg ki nem szabadultam a szorításából. Amilyen gyorsan csak tudtam, kirohantam az ajtón, egyenesen a nővérpulthoz.

- Jól van, hölgyem?

A fiatal ápoló aggodalmas arccal mért végig. A világért se vallottam volna be neki, hogy nem igazán tudok megállni a lábamon.

- Nem rég behoztak egy férfit, Deák Tamást. Meg tudná mondani, hol találom?

- Hozzátartozója?

- A felesége vagyok! – tört ki belőlem indulatosan.

- Odakísérem. – mondta készségesen.

- Majd én. – hallottam mögöttem Zsolti hangját. Érezem, hogy a karja a derekamra fonódik.

- Egy emelettel lejjebb, harminckettes szoba.

Ha Zsolti nem lett volna velem, biztosan elájultam volna. Olyan szorosan kapaszkodtam belé, hogy a karom szinte belesajdult. Vad düh áradt szét bennem minél tovább néztem a számomra oly kedves férfit, ahogy az ágyon, gépekre kötve fekszik. Csupán egy monitor ritmikus pittyegése utalt rá, hogy életben van.

- Esküdj meg, hogy bosszút állsz azon, aki ezt tette! – sziszegtem, le sem véve a szemem Tomiról.

- A föld alól is előkerítem az a gazembert! – az ölelése még szorosabbá vált. Ahogy a fejem a mellkasára hajtottam, eluralkodott rajtam az ólmos fáradtság.

- Kérlek, ne hagyj magamra!

Hatvannegyedik fejezet

 Viki

A vér hangosan dobolt a fülemben, miközben kibontottam a borítékot. Fényképek hullottak a padlóra. Ahogy lehajoltam értük, éreztem, hogy elgyengül a térdem. Lecsúsztam az ajtó elé. Remegve lapozgattam. Mind engem ábrázolt, és biztosra vettem, hogy mind a közelmúltban készült. 

A boltban dolgozom… Krisztinek segítek… Timivel sétálok…

Nem hallottam mást, csak a saját zihálásomat, ahogy próbáltam visszatartani a zokogást. Remegve előhúztam a mobilomat a kabátom zsebéből.

- Viki szivi!

- Zsolti…- feltört belőlem a zokogás. – Gyere át… kérlek…

- Azonnal indulok!

Tudtam, hogy fel kellene állnom, de szédültem a bennem kavargó érzésektől. Magamba roskadva, a könnyeimet nyelve ültem az ajtó előtt, míg a csendbe belehasított a kopogás.

- Viki, Zsolti vagyok!

Talpra húztam magam, majd elfordítottam a kulcsot a zárban. Amint kinyitottam az ajtót, a férfi karjaiba vetettem magam. Hagytam, hogy a ruhája elnyomja a zokogásom hangját.

- Jól van! Semmi baj, itt vagyok. – lassan a kanapéhoz vezetett. A könnyeimen át figyeltem, ahogy összeszedte az ajtó mellett heverő képeket.

- Figyel. – nyögtem. – Mi a célja ezzel?

- Kiderítem kicsim. – a vállára hajtottam a fejem. Akkor sem ellenkeztem, mikor Tomi számát tárcsázta.

Tomi

Rekordidő alatt jutottam haza az üzletből. Még az sem érdekelt, hogy esetleg beleszaladhatok néhány zsaruba. Amint berontottam a lakásba, és megláttam a kanapén kuporgó feleségem, a haragot elnyomta a kétségbeesés.

- Elaludt. – lépett ki a hálóbból Zsolti, kezében egy pléddel. 

- Mi történt? – kellemetlen érzés nyilallt a mellkasomba, miközben végignéztem, hogy gondosan betakargatja a feleségem. Nekem kellett volna gondoskodnom róla. Egyáltalán miét nem engem hívott Viki, ha bajban van?

- Nem akarom, hogy félreértsd! - emelte maga elé a kezét a rendőr.

- Miért nem engem hívott? – mondtam ki a kérdést, amire a leginkább választ szerettem volna kapni.

- Nem tudom, mi jár a fejedben, de ez nem az, aminek látszik. Nem én fogom elmondani ezt a történetet. 

- Ne húzd fel az agyamat! – mordultam fel.

- Nézd, ez bonyolult, és nem most kezdődött.

- Csodás. – morogtam, miközben lerángattam magamról a kabátot, és a cipőt.

- A lényeg, hogy a dolog, kettőtökre tartozik, én csak segíteni szeretnék. Jobb, ha megyek.

- Tomi!

Viki hangja erőtlenül csengett. Azonnal a kanapénál termettem.

- Szia! – óvatosan megpusziltam a homlokát.

- Zsolti?

- Itt vagyok. – fordult vissza az ajtóból.

- Mindnet köszönök! – sóhajtotta.

- Ráérsz hálálkodni. – intette le, majd kilépett az ajtón.

- Viki, mi történt? – fordultam a feleségemhez. A szemei teljesen kivörösödtek a sírástól.

- Van egy boríték az asztalon. 

- Édes istenem! 

Döbbenten lapozgattam végig a képeket, amik egytől egyig a feleségemet ábrázolták. Tudtam, bárki küldte, ártani akar nekünk.

- Nóri hol van?

- Nincs semmi baja. Anyáméknál van, este áthozzák. El kell mondanom valamit.

 Némán ültem le a kanapéra a felségem mellé. Magamhoz szerettem volna ölelni, de amint megpróbáltam, elhúzódott.

- Viki…

- Még a múlt télen kaptam egy felvételt, arról mikor elítélnek anyám meggyilkolásáért. Akkor még fogalmam sem volt róla, hogy hamis, és semmi közöd az egészhez.

- De…

- Ne, kérlek Tomi, hadd mondjam végig! – kérlelt könnyes szemekkel. – Szóval aznap este… elmentem Lillával bulizni egy klubba. Tudod, hogy nem sűrűn csinálok ilyet, de egyszer megígérte, hogy elvisz, és pont akkor hajtotta be rajtam. Azt gondoltam jobbkor nem is jöhetett volna. Az, hogy dühös voltam rád, enyhe kifejezés. Eléggé becsíptem, bár egyáltalán nem vagyok rá büszke. Szóval a klubban… megláttam egy férfit, és…

Zokogás tört fel belőle, olyan erővel, mintha hónapok óta magába fojtotta volna.

- Nóri nem tőlem van… egy idegen az apja… 

Úgy pattantam fel a kanapéról, mintha áramütés ért volna. Mielőtt rácsaptam volta a lakás ajtaját zokogó feleségemre, láttam, ahogy reménytelen pillantást vetett rám a könnyein keresztül.

Becsapott… átvert… hazudott… megcsalt…

A szavak, és a belőlük áradó érzelmek egymást kergették bennem, de mellettük ott motoszkált még egész halványan a szeretet is. Hiszen még mindig szeretem!

Azt hittem, menten szétrobban a fejem. Hogy képes az ember elviselni ennyi érzelmet egyszerre!

Kihasznált… ő gyáva, te pedig gyenge vagy…

- Nem! – sziszegtem, aztán csak azt vettem észre, hogy felgyorsul körülöttem a világ. Későn vettem észre a felém száguldó autót. Egy pillanatra, amíg a testem a kemény betonnak csapódott végigcikázott rajtam a fájdalom, aztán elnyelt a sötétség.

Hatvanharmadik fejezet

 Viki

 Megfogadtam András tanácsát, és megkerestem azt, aki a buliban fényképezett, de ő sem tudott segíteni. Hetek teltek el eseménytelenül, mégsem voltam teljesen nyugodt. Tomi előtt próbáltam titokban tartani a történteket, de nem ment valami könnyen. Zsolti ugyanis nem volt hajlandó tudomást venni rólam. Ha mégis négyesben csináltunk valamit, csak annyit szólt hozzám, amennyit feltétlenül szükséges volt. féltem, hogy beváltja a fenyegetését, és tényleg kitálal a férjemnek.

- Mi a fene ütött belé? – kérdezetem fojtott hangon, bár kissé ingerülten Krisztitől, mikor egy este nálunk vacsoráztak.

- Nekem sem mond semmi. – vonta meg a vállát, mire kétkedve néztem rá. – Tényleg. Szerintem megrázó volt, hogy találkozott az apjával. Biztos vagyok benne, hogy csak félt téged.

- Furán mutatja ki. – motyogtam, miközben bepakoltam az edényeket a mosogatógépbe.

- Talán azt hiszi, ha nem áll szóba veled, eszedbe sem jut, több – szerinte- veszélyes és ostoba dolgokba belerángatnod őt.

- Hát, ezt nem normális! – prüszköltem. – Az eszébe sem jutott, hogy esetleg találok mást, aki segíthet rajta kívül. Elmondta mi volt az a szerinte veszélyes húzás?

- Azt mondta, majd te elmondod…

- Miről sutyorogtok lányok? – Tomi átkarolt hátulról, én pedig rá mosolyogtam.

- Meglepetés. – vágtam rá reflexből. Végül is, az lesz majd, csak nem éppen kellemes.

Álmatlanul forgolódtam éjszaka. Megpróbáltam kompromisszumot kötni, az engem ócsároló belső hanggal. Gyáva vagy, az a te bajod! Ki akarom várni a megfelelő pillanatot. Az ilyesmit nem lehet, csak úgy mellékesen közbeszúrni egy beszélgetés alkalmával. Nincs olyan, hogy megfelelő pillanat. De van! Ha kapok még egy rejtélyes levelet, azonnal kitálalok mindent. Hiszem, ha látom!

A sors valamiért úgy intézte, hogy hetekig nem került sor erre a rettegett vallomásra. Újra minden lecsendesedett körülöttem. A levelet, biztos helyre, tettem, ahol véletlenül sem kerül illetéktelen kezekbe. Fellélegeztem, Zsolti, bár ismét szóba állt velem, mindig éreztem, hogy árad belőle a feszültség.

- Miért nem vagy képes elengedni magad? – kérdeztem, mikor éppen Kriszti üzletében segítettünk helyretenni a tisztításból visszaért ruhákat. A fiatal lányt ugyanis teljesen levette a lábáról a keresztlánya.

- Nem tehetem.

- Nem lehetek elég hálás ezért. De ugye nem esel át a ló túloldalára? – kérdeztem Kriszti felé sandítva, akiből szinte sugárzott a boldogság.

- Ezt hogy érted?

Felmordultam nem tudtam eldönteni, tényleg ennyire nem érti, vagy szándékosan akar az agyamra menni.

- Nem én kéne legyek az első, hanem a barátnőd, aki mellesleg gyereket vár. Még ha rendőr vagy is, nem kötelességed minden veszélyes ügyet neked elvállalni. Sózd más nyakába.

- Ugye tisztában vagy azzal, hogy ez nem így megy?

- Tudom, csak nem akarom, hogy bajod essen. Már nem csak magadra kell gondolnod. – szeretetteljesen néztem az egyik kanapén ülő lányra.

- Félek, hogy rossz apa leszek. – Majdnem elnevettem magam, de nem tettem. 

- Nem a szüleinktől függ, mi milyenek leszünk. Ezt ugye tudod? Apád elkövetett néhány hibát, de te nem fogsz.

- Honnan veszed? – kétkedve emelte rám a tekintetét.

- Egyszerűen csak, érzem. 

- Hogy lehet az, hogy a ti kapcsolatotok ilyen jó? Biztos, hogy van valami titok. Azt hittem, a gyerek megszületése után, egymás haját tépitek, minimum. 

Felnevettem. – Tény, hogy ha fáradtak vagyunk, könnyen letámadjuk a másikat, jelentéktelen dolgok miatt, de ezek sosem tartanak soká. 

- Biztos van valami, amire háklisak vagytok!

- Tudod, hogy minden szót hallok, ugye? – nézett Kriszti a párjára. – Ha már így rákérdeztél, ha terhesség alatt felszednék pár kilót, és szóbahoznád, nagyon megbánod!

- Tessék! – intettem a nő felé. –Ettől tényleg ki tudunk borulni. Éreztetned kell, hogy még mindig ő a tökéletes nő számodra.

- Lefogadom, hogy Tomi is betartja ezt a szabályt.

- Merne csak másként tenni! – háborogtam játékosan.

Mikor végeztünk az üzletben, megittunk egy kávét – vagyis csak Zsolti és én, kismamának a koffein tabu – közben megpróbáltam segíteni nekik a névválasztásban. Reméltem, ugyanolyan könnyen megy majd, mint annakidején nekünk, de tévedtem. Egyikük sem engedett a saját javaslatából. A végén a lányommal együtt mosolyogva néztem, ahogy vitáznak. Annyira lekötötték a figyelmemet, hogy észre sem vettem, hogy az ölemben lévő pici megkaparintotta az asztalterítő lelógó szélét. Csak akkor tűnt fel, mikor megmozdultak a poharak.

- Hé! – kaptam a keze után és kihúztam az ujjai közül az anyagot. Enyhén bosszús hangomtól legörbült a szája és mozgolódni kezdett a karomban.

- Jobb, ha megyünk, – állt fel Zsolti – a kisasszony drámázni készül.

Szabad kezemmel játékosan vállon bokszoltam a vigyorgó férfit. – Majd ha neked lesz gyereked…

- Bárcsak túllennék ezen az egészen! – fintorgott Kriszti, akinél sajnos jobban előjöttek az ilyenkor szokásos bajok. - Ti nem akartok egy kistestvért? 

Váratlanul ért a kérdés. Pedig igazán szülhetnél egy gyereket a férjednek! Jegyezte meg gonoszul egy hang a fejemben. Aki tényleg az övé.

- Még nem beszéltünk róla. – tértem ki a válasz elől.

- Jó kis edzés lehetne majd két kicsi után futni két külön irányba. – jegyezte meg kajánul Zsolti. – Kíváncsi vagyok, te hogy bírod majd, ha a sajátod mellett a keresztlányodra is vigyáznod kell majd. – vágtam vissza. 

- Vikinek igaza van. Ne izgulj, majd mi teszünk arról, hogy formában tartsunk. – mosolygott Kriszti. 

Ahogy beléptem az ajtón megcsapott a sült csirke illata, s mint egy végszóra megkordult a gyomrom.

- Szia! – Szúrósan néztem a férjemre, fejemmel a karomban alvó baba felé bökve. – Ja, bocsi! – húzta be a nyakát. 

Lefektettem Nórit a kiságyba, aztán visszamentem a konyhába, ahol a férjem még mindig szakácsot játszott.

- Felébredt? – pillantott rám.

- Dehogy. Alszik, mint a bunda. – mondtam és engedve az illatok csábításának, lecsíptem egy kis darabot a csirkéből. – Lelket kéne öntened Zsoltiba.

- Nofene?

- Fél az apaságtól. Gondoltam, te talán beszélhetnél a fejével.

- Mi fiúk nem szoktunk lelkizni. – jegyezte meg felhúzott orral. Hozzávágtam egy darab sült krumplit.

- Nem azt kérem, hogy sírjatok együtt, csak, rá kellene jönnie, hogy nem olyan nehéz, amilyennek tűnik. A legfontosabb, hogy a család legyen neki az első. Ha már itt tartunk, én ettől félek. 

- Viki! – ellazultam, ahogy a kezei a vállamra simultak. – Ne akard mindenáron megoldani a problémáikat. Értékelem, hogy segíteni akarsz, de mindenre nekik kell rájönniük, még ha nehezen is megy majd. 

- Tudom.