Ötvenkettedik fejezet

Viki

 Ki tudja miért, az utóbbi időben rákaptam arra, hogy paradicsomlevet iszom, holott világéletemben utáltam. Ezt a várandóság számlájára írtam. 

- Esküsöm, Viki, veled valami nagyon nem stimmel! – csóválta a fejét apu, miközben lebontottuk a díszeket a fenyőről (már rég elmúl Vízkereszt, de sebaj).

- Vannak még csodák. – sóhajtottam, majd újra a számhoz emeltem a poharat. Közben elkaptam Zsuzsi fürkésző tekintetét, ahogy végigsiklik rajtam. Valahogy éreztem, tudja a titkomat. Egy bátorító mosolyt küldött felém, amitől kedvem lett volna ott helyben elmondani neki mindent.

- Rosszul vagy? – Bágyadtan nézem fel az ajtóban álló nőre. Bólintottam majd visszanyomtam az arcomat a hűvös csempéhez. A hirtelen rosszullétek kiborítottak. Hol éjszaka, hol óra közepén törtek rám. Nem volt más választásom elmondtam az igazat az igazgatónak, és szerencsére megértő fülekre találtam. Reméltem itthon is így lesz.

- Kérlek, ne szólj apunak!

- Gyere, - nyújtotta felém a kezét – visszakísérlek a szobádba.

- Köszönöm! – erőtlen sóhaj szakadt fel belőlem, mikor lerogytam az ágyamra. Úgy éreztem magam, mint akin átment az úthenger.

- Tomi tud róla? 

- Nem tudom, szóljak e neki. Nem tőle van a gyerek. 

Arra számítottam, hogy Zsuzsi azonnal kiselőadásba kezd felelősségteljes viselkedésről, de nem tette.

- Soha nem kérném, hogy hazudj apádnak, de azt hiszem ebben az esetben a történetre ráfér egy kis kozmetikázás itt-ott.

- Jobb, ha azt hiszi, Tomi az apa. – mondtam rekedten. – Szerintem így sem lesz neki könnyű megemészteni. Bár nem lehet egy szava sem, hiszen mindig unokázni szeretett volna! – nevettem.

- Bármiben kell segítség, szólj nyugodtan! Tőlem senki nem tud meg semmit.

- Köszönöm!

Másnap még mindig enyhe hányingerrel ébredtem. Ahogy a zuhany alatt álltam, és belenéztem a tükörbe észrevettem, hogy határozottan látszani kezd a pocakom. Elmosolyodtam, boldogság töltött el. Anya leszek!

Mikor leértem a lépcsőn apu éppen kávét kortyolgatott.

- Jó reggelt! – pördültem hozzá, és adtam neki egy puszit, mit sem törődve azzal, hogy már megint szúrt az arca.

- Hát te mitől vagy ilyen jókedvű?

Sugárzó mosollyal álltam előtte, kezemmel a hasamon. Szinte hallottam, hogy nyikorognak a fejében a fogaskerekek. Egyszer csak felpattant, lassan körbesétált, majd megállt előttem, és komoran végigmért. Bevillant egy szörnyű gondolat, hogy elfordul tőlem, de a következő pillanatban szorosan magához ölelt. 

- Istenem Viki! 

Elhúzódtam tőle, és amit akkor láttam tudtam, hogy sosem felejtem el. Ugyan az a boldogság és büszkeség sugárzott a tekintetéből, amit én is éreztem.

- Nem haragszol? – bukott ki belőlem a kérdés, miközben a kézfejemmel letöröltem egy kósza könnycseppet.

- Mégis miért? – hitetlenkedett.

- Mert nem szóltam korábban. – feleltem kerülve a tekintetét.

- Tudod, hogy mindig is szerettem volna unokát dajkálni. Megértem, hogy nem kötötted rögtön az orromra. Az ilyesmit az ember jobban szereti először saját maga feldolgozni. Meg aztán, nem értek én az ilyesmihez.

- Vettük észre! – mosolygott Zsuzsi.

- Csak akkor tudatosult bennem, hogy anyád várandós veled, mikor magával vitt az orvoshoz. Ráadásul nem is az első vizsgálat volt már.

- A helyedben ezt nem reklámoznám! – vigyorogtam rá, majd leültem a helyére.

- Utána órákig azon agyaltam, hogy lehettem ennyire vak!

Rengeteg szeretetet kaptam a körülöttem lévőktől, az osztályt valószínűleg jobban lázba hozta a terhességem, mint engem. Rákaptam arra, hogy babaruhákat nézegetek az üzletekben, és fejben berendezem a gyerekszobát. Megörültem, mikor a rosszulléteim abbamaradtak, de helyettük jött a fáradékonyság. Ez, ha lehetséges még rosszabb volt. Néha komolyan kételkedtem abban, hogy le tudok egyáltalán érettségizni. Ilyen gondolatok akkor kergették egymást a fejemben, ha a kimerültség ellenére tanulni próbáltam. Általában sírógörcs tört rám, netán hisztizni kezdtem. Az egyetlen megoldás az volt, ha kitomboltam magam.