Tizenkettedik fejezet

Viki

 - Miért nem mehetek veled? – kérdezte századszorra.

- Mert megakarlak lepni. – válaszoltam makacsul.

- Bezzeg a barátnőid, vagy apukád biztos veled mehet. – dohogott.

- Egyedül megyek. Ugye azért elfogadod a meghívást? – simultam hozzá.

- Ki nem hagynám! Főleg, hogy utána kihámozhatlak abból a ruhából. – magához húzott és megcsókolt. Egy pillanat alatt forróság öntött el. 

- Gábor lassan itt lesz! – sóhajtva húzódtam el tőle.

- Miért kell neked dolgozni? – értelmetlen volt a nyafogásom, és csak vétlenül csúszott ki a számon.

- Ezt az áldozatot meg kell hoznom, ha a tenyeremen akarlak hordozni. – válaszolta lágyan.

- Szóval ilyen terveket szövögetsz? – mosolyogva néztem fel rá majd megadva magam a kísértésnek, újra megcsókoltam. Egy duda hangjára nagyot ugrottam.

- Gábor! – morgolódott Tomi, mire halkan nevettem. Viccesnek találtam az arcára pillanatok alatt kiülő bosszús kifejezést.

- Ha nem dudálok rátok, - kezdte mosolyogva, mialatt kiszállt az autóból – talán észre se vettetek volna, és akkor biztos elkésel. – nézett Tomira szúrósan, de a fiú csak a szemét forgatta. – Te csakis Viki lehetsz! – fordult felém mosolyogva, és kezet nyújtott. – Szalay Gábor vagyok, örülök, hogy végre megismertelek.

- Tóth Viki! Én is örülök. – elfogadtam a felém nyújtott kezet. Gábor rögtön szimpatikus volt. Tudtam, hogy kedvelni fogom.

- Ha nem kellene dolgozni, mondanám, hogy gyertek fel és beszélgessünk. Mivel ezt a fiút – mutatott Tomira – ritkán látom, és mindent harapófogóval kell kihúznom belőle. Talán egy másik alkalommal.

- Részemről rendben. – örültem, hogy végre bepillantást nyerhetek Tomi életébe. Szorosan hozzábújtam a mögöttem álló fiúhoz, mire a keze a derekamra vándorolt.

- Nem akarok ünneprontó lenni Tomi… - kezdte Gábor.

- Máris az vagy!

-  De lassan mennünk kellene.

- Hazavigyünk? – fordított maga felé. Megmosolyogtatott, a tudat, hogy nem igazán akar elengedni. 

- Nem kell! Kicsit még nézelődök, de majd később beszélünk. – apró csókot leheltem az ajkára, mire felmordult. Volt egy olyan érzésem, hogy többet akart, de nem tartottam illendőnek, ha egy másik ember szeme láttára egymásnak esünk. – Örülök, hogy találkoztunk! – fordultam a férfi felé.

- Én is. Ha bármilyen segítségre szükséged van, csak szólj!

- Oh, ez rendes tőled. – zavarba jöttem, a férfi szavaitól, mert úgy éreztem, tényleg komolyan gondolta. Sokszor hallottam már ezt a mondatot, de mikor oda került a sor, hogy szaván fogtam az illetőt, sosem tartotta be, amit ígért. 

Miután ők elmentek tovább sétáltam a Vörösmarty téren. Mivel a hely a turistáknak kedvezett, az árak iszonyú magasak voltak, de a számlámon lévő összegnek köszönhetően most nem szívbajoskodtam. Néhány üzletben csak úgy körülnéztem, hogy lássam az eladók viselkedését, ha a külsőm nem tükrözi a bankszámlám nagyságát.  

- Tudok esetleg segíteni valamiben? – egy esküvői ruhaszalonban nézelődtem, az eladó pedig talán egy évvel lehetett idősebb nálam, mégis azt éreztette velem, hogy rangban felettem áll.

- Esküvői ruhát szeretnék, magamnak. – feleltem határozottan.

- Milyen árfekvésre gondolt? Sajnos a mi ruháink nem éppen harmadosztályúak.

Legszívesebben ráordítottam volna a lányra. Pillanatok alatt elöntött az indulat, de vissza kellett fognom magam, mert rajtunk kívül egy negyven körüli férfi is tartózkodott az üzletben.

- Miből gondolod, hogy nem tudnám megfizetni az itteni ruhákat? – a lány megdöbbent kemény hangom és a tegezés hallatán. Talán több pénze volt, mint nekem, de kizárt, hogy fölöttem állna.

- Én… nem ezt mondtam! – tiltakozott hebegve.

- Lehet, de ahogy végigmértél, és amilyen stílusban beszéltél velem, kétség kívül erről árulkodott. – szándékosan nem rendeztem jelenetet. Nem akartam lealacsonyodni az ő szintjére. – Amúgy maximum nyolcvan-ezret vagyok hajlandó ruhára és kiegészítőkre költeni. – feleltem visszafojtott haraggal. 

- Tegnap érkeztek új modellek, máris hozom őket. – A lány a raktárba iszkolt ahol, ha jól hallottam üvöltözött valakivel.

-  Alaposan kiosztottad. – a férfi megfordult egy halvány mosolyt küldve felém. – Ülj le! – biccentett az ablak mellett álló egyik kényelmes fotel felé. – Remegsz. – Elszégyelltem magam. Tényleg remegett a térdem, de csak az elfojtott haragtól. Leültem a felkínált helyre, majd kifújtam magam.

- Ha egyenrangúak lennénk, balhéznék vele. –fujtattam.

- Ez volt a legbutább mondat, amit egy fiatal lánytól hallottam. 

- Sajnos igazat mondott. Csak azért van pénzem, mert a nagyanyám részeg volt, mikor beszéltem vele. – fogalmam sem volt, miért osztottam meg ezt egy idegennel, de jóleset. 

- Ha jól sejtem, kedvezményt kapsz. – mondta, mint egy vigasztalás gyanánt.

- Csak azért, mert van pénzem, de az biztos, hogy soha többet nem fogok itt vásárolni.

- Itt is vannak! – a lány, és egy kollégája öt ruhát hoztak ki a raktárból. Extravagáns ruhákra számítottam, mégis egyik szebb volt a másiknál. 

- Hát, - komor képpel végignéztem a vállfákon lógó csodákat – egyik sem tetszik. 

- Nehéz lesz a kedvében járnod Kriszta. – jegyezte meg mosolyogva a mögöttem álló férfi, mire a lány – Kriszta – dühösen topogott egy sort, én pedig élvezettel néztem.

- Esetleg, ha varratnék…

- Van rá lehetőség. Bármit el tudunk készíteni kívánság szerint két héten belül. – A lány őszintén kétségbeesettnek tűnt, s ettől valahogy az én szívem is meglágyult.

- Mennyi lenne?

- Anyagtól függ, és persze a díszítéstől. Van már elképzelésed? – kérdezte tollat, és papírt véve a kezébe.

- A felsőrésze csipke legyen, hosszú ujjal, a szoknya egyszerű A vonalú, lehetne rá valami egyszerű mintát hímezni. Az anyaga legyen elefántcsont színű szatén. Megoldható?

 - Persze! – válaszolta készségesen. – Sőt, kiegészítőket is kínálunk a ruhához, természetesen ajándékba. A teljes ár pedig harminc-ezer körül lenne.

- Olyan olcsó? – vonta fel a szemöldökét a férfi.

- De Vince, - méltatlankodott a lány – az a fő, hogy a vevő elégedett legyen.

- A kislány vőlegénye is valószínűleg elégedett lesz. – egyszer csak leesett, hogy a „kislány” tulajdonképpen rám vonatkozott. 

- Nem, dehogy! Szalagavatóm lesz, nem esküvőm. – szabadkoztam kissé zavartan.

- Bocsánat! Akkor fiatalabb vagy, mint gondoltam. – válaszolta vidáman mosolyogva, mire szürke szeme körül nevetőráncok jelentek meg. A maga korosodó módján jóképűnek tűnt.

- Ha megfelelő az időpont, levesszük a méretet, hogy minél előbb elkezdhessük a ruhát. 

- Hogyne!

- Nekem viszont mennem kell Kriszta. Add át nagyanyádnak üdvözletem!

- Úgy lesz Vince. Holnapra meglesz a pénz, ígérem!

- Nem kell úgy sietni! A megbízható vevőmnek, igazán adhatok egy hét haladékot. – válaszolta nagylelkűen. – Nos, hölgyeim, viszont látásra! Bárki táncol is majd veled, már most irigylem. – úgy éreztem elpirulok a bók hallatán.

- Ha kész lesz a ruhám, remélem nem csak öntől hallom majd ezt.

- Ez a beszéd! - mielőtt kisétált volna az ajtón, finoman kezet csókolt, amitől még inkább zavarba jöttem.

Később egy próbafülkében levették a méreteket, aztán alaposan átbeszéltük milyen ruhát szeretnék.

- Vince mindenkivel ilyen udvarias? – törtem meg a csendet, miközben a kiegészítők között válogattam.

- Sajnos igen. 

Olyan érzésem támadt, mintha egy másik lány beszélne Kriszta hangján.

- Miért sajnos? – Lopva körülnézett, becsukta a raktárba vezető ajtót, majd így szólt:

- Sokan ezt látják, vagy csak ez hajlandóak tudomásul venni.

- Miért, mi az igazság? – rossz érzésem támadt, attól, amit talán hallani fogok.

- Ha elmondom, nagyon nagy bajba kerülhetek. – láttam a szemén, hogy tényleg fél a következményektől.

- Viszont, ha titkolózol, talán én is nagy bajba kerülhetek. 

- Rendben, de te mondd meg a helyet. Lehetőség szerint minél távolabb innen.

- Mikor vagy szabadnapos?

- Legközelebb jövő hét Szerdán. 

- Akkor pont dolgozom, de – egy papírra felírtam a bolt címét, és elé toltam. – találkozzunk itt délután háromkor.

Elindultam a kijárat felé, de utánam szólt:

- Ha netán találkoznátok, ne állj szóba Vincével! Ne tévesszen meg a modora, mert igazából egy mocskos disznó.

- Te is vigyázz magadra! – a történtek ellenére féltettem Krisztit, mert tudtam, hogy veszélyes dolgokról akar velem beszélni.

Nem nézelődtem tovább, mert sötétedés előtt hazaakartam érni. Attól féltem nem kívánatos személlyel találkoznék. Bármennyire is eluralkodott rajtam az üldözési mánia, apu előtt titokban kellett tartanom.

- Na, hogy ment? – kiabálta túl apu a hangos zenét, mikor észrevett, választ helyett azonban beleszimatoltam a levegőbe. Sajtos kifli! Elvettem egyet, majd így feleltem:

- Szuperül. Harminc-ezerből megúsztam, ráadásul varratom.

- Megtarthatod?

- Persze. Olyan lesz, amilyet szeretnék.

- Hogy csináltad?

- Kicsit megszégyenítettem az eladót. – vallottam be.

- Viki! – mordult rám.

- Jól van! Tulajdonképpen ez így nem volt igaz. A végére egész jóban lettünk. Jut eszembe, Tomit is elhívtam a szalagavató utáni vacsorára.

- Helyes, legalább alkalmam nyílik kifaggatni a srácot. – szem forgatva otthagytam, süssön csak tovább.