Hetvenhatodik fejezet

 Viki

Elöntött a boldogság, mikor reggel kipattant a szemem. Szerettem volna kimászni a takaró alól, de Tomi finoman magához húzott.

- Eressz! – mordultam rá játékosan.

- Nm…. – hangzott a fojtott válasz.

- Csak a konyhába megyek. – fejtettem le magamról az ölelő karjait.

- De ha nem jössz vissza… - pillantott rám álmosan. Be kell vallanom, ahogy elnéztem, az ágyban elnyúló férfit az a kávé nem is volt annyira fontos. Legyőzötten visszamásztam a párom ölelésébe, és ott folytattuk, ahol előző este abbahagytuk.

- Vissza kéne mennem. – sóhajtottam jó húsz perccel később. – Visszahozom a cuccaimat.

- Azt hiszem, ma sem nyit ki a kávézó. – pillantott rám kajánul vigyorogva, ám mielőtt újra a párnák között végeztük volna, kipattantam az ágyból, és nekiláttam az öltözködésnek.

- Na jó, mire visszaérsz, kész lesz a reggeli.

- Csábítóan hangzik!- mosolyogtam.

Még a reggeli hideg sem tudta lehervasztani az arcomra kiülő mosolyt. Boldogan nyitottam be Zsoltiékhoz.

- Összepakoltam a ruháidat. – mosolygott rám Kriszti a reggelije fölött.

- Talán tényleg mások szívügyeivel kéne foglalkoznom.

Pár lépéssel a konyhába toppanó férfi előtt termettem, és szorosan magamhoz öleltem. – Köszönöm!

- Nincs mit. – mondta mikor eltolt magától. – Jó újra boldognak látni.

- Nóci?

- Megetettem. Kicsit hiányolt, de már minden rendben.

- Azt hiszem, a párodnak jót tett, hogy itt maradtam. – sandítottam Zsoltira. – Mire eljön az idő, már meg sem kottyan neki egy pelenkacsere.

Kicsit rosszulesett, hogy ott kellett hagynom Krisztiéket, de mindennél jobban vágytam vissza a férjem mellé.

- Sikerült megtudnod valamit Angi férjétől? – pillantotta a volán mögött ülő Zsoltira, aki a fejébe vette, hogy hazafuvaroz.

- Fogadj meg egy tanácsot, és mára hagyd a problémáidat, és foglalkozz a családdal.

- Téged elpuhított az apaság. – jegyeztem meg persze nem komolyan.

- Inkább segített átértékelni a dolgokat. Néhány évvel korábban eszembe nem jutott volna megállapodni. Sokáig nem tudtam milyen is a normális család, apámmal nem igazán volt alkalmunk családosdit játszani. Jól megvoltunk, de valójában mindketten a munkánknak éltünk. Aztán egy napon jöttél te…

- Zsolti! – figyelmeztettem.

- Hadd mondjam végig! Szóval te voltál az első lány, akivel el tudtam volna hosszútávon képzelni a jövőmet, de persze beelőztek, szóval a dolog nem működött.

- Pedig lett volna alkalmad visszaélni a helyzettel, főleg a bál főpróbáján.

- Aztán, mikor találkoztam Krisztivel, mintha valaki elfordított volna bennem egy kapcsolót.

- Jót tesz neked ez a lány. Talán nem is én lettem volna számodra a nagy Ő.

- Megjöttünk.

Ahogy bekanyarodtunk a parkolóba, kellemes izgatottság lett úrrá rajtam.

- Köszönöm a mai napra vonatkozó tanácsot. Megfogadom. – fordultam hozzá az ajtóban állva.

- Ugyan! – legyintett. – Felkísérjelek? – Bökött a kis sporttáskám és a karomban lévő pici felé. a lányom éppen elmélyülten csócsálta a sálam egyik rojtját. 

- Megleszek. Te inkább menj vissza Krisztihez.

- Kérdezhetek még valamit, mielőtt elmegyek?

- Persze.

- Szerinted jó ötlet lenne feleségül venni őt?

- Viccelsz? Biztos vagyok abban, hogy örülne neki. jól megvagytok, hónapok óta együtt éltek, egy papír ezeken nem tud változtatni. Hogy jutottál erre a döntésre? – kérdeztem, pedig már nagyon fel akaródzott menni, de a kíváncsiságom erősebbnek bizonyult.

- Amióta tudom, hogy terhes néha eszembe jut, hogy elvegyem. Félre ne érts, ezzel nem azt akarom mondani, hogy csak a pici miatt venném el!

- Tudom. Látszik rajtad, hogy szereted. Ha bátorítás kell, szólj nyugodtan, Tomi biztosan örömmel segít.

- Abban biztos vagyok.