Hatvannegyedik fejezet

 Viki

A vér hangosan dobolt a fülemben, miközben kibontottam a borítékot. Fényképek hullottak a padlóra. Ahogy lehajoltam értük, éreztem, hogy elgyengül a térdem. Lecsúsztam az ajtó elé. Remegve lapozgattam. Mind engem ábrázolt, és biztosra vettem, hogy mind a közelmúltban készült. 

A boltban dolgozom… Krisztinek segítek… Timivel sétálok…

Nem hallottam mást, csak a saját zihálásomat, ahogy próbáltam visszatartani a zokogást. Remegve előhúztam a mobilomat a kabátom zsebéből.

- Viki szivi!

- Zsolti…- feltört belőlem a zokogás. – Gyere át… kérlek…

- Azonnal indulok!

Tudtam, hogy fel kellene állnom, de szédültem a bennem kavargó érzésektől. Magamba roskadva, a könnyeimet nyelve ültem az ajtó előtt, míg a csendbe belehasított a kopogás.

- Viki, Zsolti vagyok!

Talpra húztam magam, majd elfordítottam a kulcsot a zárban. Amint kinyitottam az ajtót, a férfi karjaiba vetettem magam. Hagytam, hogy a ruhája elnyomja a zokogásom hangját.

- Jól van! Semmi baj, itt vagyok. – lassan a kanapéhoz vezetett. A könnyeimen át figyeltem, ahogy összeszedte az ajtó mellett heverő képeket.

- Figyel. – nyögtem. – Mi a célja ezzel?

- Kiderítem kicsim. – a vállára hajtottam a fejem. Akkor sem ellenkeztem, mikor Tomi számát tárcsázta.

Tomi

Rekordidő alatt jutottam haza az üzletből. Még az sem érdekelt, hogy esetleg beleszaladhatok néhány zsaruba. Amint berontottam a lakásba, és megláttam a kanapén kuporgó feleségem, a haragot elnyomta a kétségbeesés.

- Elaludt. – lépett ki a hálóbból Zsolti, kezében egy pléddel. 

- Mi történt? – kellemetlen érzés nyilallt a mellkasomba, miközben végignéztem, hogy gondosan betakargatja a feleségem. Nekem kellett volna gondoskodnom róla. Egyáltalán miét nem engem hívott Viki, ha bajban van?

- Nem akarom, hogy félreértsd! - emelte maga elé a kezét a rendőr.

- Miért nem engem hívott? – mondtam ki a kérdést, amire a leginkább választ szerettem volna kapni.

- Nem tudom, mi jár a fejedben, de ez nem az, aminek látszik. Nem én fogom elmondani ezt a történetet. 

- Ne húzd fel az agyamat! – mordultam fel.

- Nézd, ez bonyolult, és nem most kezdődött.

- Csodás. – morogtam, miközben lerángattam magamról a kabátot, és a cipőt.

- A lényeg, hogy a dolog, kettőtökre tartozik, én csak segíteni szeretnék. Jobb, ha megyek.

- Tomi!

Viki hangja erőtlenül csengett. Azonnal a kanapénál termettem.

- Szia! – óvatosan megpusziltam a homlokát.

- Zsolti?

- Itt vagyok. – fordult vissza az ajtóból.

- Mindnet köszönök! – sóhajtotta.

- Ráérsz hálálkodni. – intette le, majd kilépett az ajtón.

- Viki, mi történt? – fordultam a feleségemhez. A szemei teljesen kivörösödtek a sírástól.

- Van egy boríték az asztalon. 

- Édes istenem! 

Döbbenten lapozgattam végig a képeket, amik egytől egyig a feleségemet ábrázolták. Tudtam, bárki küldte, ártani akar nekünk.

- Nóri hol van?

- Nincs semmi baja. Anyáméknál van, este áthozzák. El kell mondanom valamit.

 Némán ültem le a kanapéra a felségem mellé. Magamhoz szerettem volna ölelni, de amint megpróbáltam, elhúzódott.

- Viki…

- Még a múlt télen kaptam egy felvételt, arról mikor elítélnek anyám meggyilkolásáért. Akkor még fogalmam sem volt róla, hogy hamis, és semmi közöd az egészhez.

- De…

- Ne, kérlek Tomi, hadd mondjam végig! – kérlelt könnyes szemekkel. – Szóval aznap este… elmentem Lillával bulizni egy klubba. Tudod, hogy nem sűrűn csinálok ilyet, de egyszer megígérte, hogy elvisz, és pont akkor hajtotta be rajtam. Azt gondoltam jobbkor nem is jöhetett volna. Az, hogy dühös voltam rád, enyhe kifejezés. Eléggé becsíptem, bár egyáltalán nem vagyok rá büszke. Szóval a klubban… megláttam egy férfit, és…

Zokogás tört fel belőle, olyan erővel, mintha hónapok óta magába fojtotta volna.

- Nóri nem tőlem van… egy idegen az apja… 

Úgy pattantam fel a kanapéról, mintha áramütés ért volna. Mielőtt rácsaptam volta a lakás ajtaját zokogó feleségemre, láttam, ahogy reménytelen pillantást vetett rám a könnyein keresztül.

Becsapott… átvert… hazudott… megcsalt…

A szavak, és a belőlük áradó érzelmek egymást kergették bennem, de mellettük ott motoszkált még egész halványan a szeretet is. Hiszen még mindig szeretem!

Azt hittem, menten szétrobban a fejem. Hogy képes az ember elviselni ennyi érzelmet egyszerre!

Kihasznált… ő gyáva, te pedig gyenge vagy…

- Nem! – sziszegtem, aztán csak azt vettem észre, hogy felgyorsul körülöttem a világ. Későn vettem észre a felém száguldó autót. Egy pillanatra, amíg a testem a kemény betonnak csapódott végigcikázott rajtam a fájdalom, aztán elnyelt a sötétség.