Ötvenharmadik fejezet

Viki

  Kellemes téli idő volt, hát gondoltam tanítás után jót tenne egy kis kiruccanás. Egy kávézóban megpillantottam Gábort a laptopjába mélyedve. Egy pillanatra hezitáltam, hogy odamenjek e hozzá, ám mielőtt léphettem volna felpillantott, és széles mosolyt küldött felém.

- Örülök, hogy látlak! – ölelt magához, majd a tekintete pillanatnyi zavartságot tükrözött. Felváltva nézett rám, és növekvő pocakomra.

- Nem bánod, ha leülök? – kérdeztem, remélve, sikerül elejét vennem a kellemetlen csendnek.

- Bocsánat! – szabadkozott – Meglepődtem. Egyébként gratulálok!

Nem tudom felmerült-e benne a gyerek apjának kiléte, ha igen, nem mutatta, nekem pedig eszemben sem volt feszegetni a témát.

- Köszönöm!

- Hogy viseled?

- Néha eléggé nehéz, de semmi komoly. Az egyetlen, ami aggasztott, az érettségi, de sikerült megoldanom. Ami a továbbtanulás illeti, levelező tagozat lesz belőle, másként nem tudom megoldani.

- Ha segítség kell, bármilyen jogi kérdésben, hozzám bármikor fordulhatsz. Sajnálom, amin a múltban keresztül kellett menned Viki. Nehéz lehetett visszatalálni a régi életedhez.

- Az volt. – feleletem elcsigázva. – Ő hogy van?

- A körülményekhez képest jól, de még mindig hiányzol neki. Miért nem mondtad meg édesapádnak, hogy ő a gyilkos?

- Nem tudom. – válaszoltam őszintén. – Nézd, Gábor! Nem azért szakítottam Tomival, mert gyűlölöm. Szeretem, de nem tudok a közelében lenni anyám gyilkosának. – fakadtam ki kalapáló szívvel. – Kérlek, ne szólj neki a gyerekről. Azt szeretném, hogy tőlem tudja meg.

- Rendben.

A Gáborral való találkozás rosszul érintett, bántott, amiért ok nélkül ráförmedtem. Éreztem, hogy fontos vagyok neki, és tudtam, hogy Tomi is az. Talán csak azt akarta, hogy minden újra a régi legyen.

Rá kellett jönnöm arra, hogy az osztály előszeretettel húz hasznot a terhességemből. Ugyanis akárhányszor nem akaródzott dolgozni, mindig bedobták a témát. Ezt a stratégiát főleg töri és föci órán, vagy angol előkészítőn alkalmazták. Igazából matekon is próbálkoztunk, de hamar rájöttünk, hogy esélytelen.

Kettőt pislogtam és eltelt a Január. Ami azt jelentette, hogy sikeresen túléltük az iskolaév első felét (én bukás nélkül, amiért külön gratuláltam magamnak). Az időjárás is kegyes volt hozzánk, egyre többet sütött a nap. Ki tudja, talán ettől, vagy a bennem bujkáló anyai ösztöntől, de elégedett voltam azzal, amim van.