Viki
- Ne félj, nem bántalak! – mondta bársonyos hangján a férfi.
- Mit keres itt? – kérdeztem összeszorított fogakkal, s közben lesétáltam a lépcsőn. A lábaim mintha ólomból lettek volna.
- Nem vásárolhatok könyvet? – fordult felém csodálkozó arckifejezéssel.
- Tudom, hogy nem véletlenül jött ebbe a boltba. – reméltem nem veszi észre rajtam, mennyire remeg a hangom.
- Ami azt illeti, beszélni szerettem volna veled. – leült az egyik székre, és úgy nézett körbe, mintha az övé lenne az egész bolt. Egy éhes ragadozóra emlékeztetett.
- Semmi közöm magához! – válaszoltam ingerülten. Fogalmam sem volt, honnan vettem a bátorságot, hogy így viselkedjek.
- Ez igaz, viszont Tomihoz elég sok közöd van. Vedd rá, hogy újra nekem dolgozzon.
- Soha!
A férfi szeme haragosan megvillant.
- A helyedben alaposan mérlegelném a helyzetet, s csak azután válaszolnék. – Vince hangja még mindig ijesztően nyugodt marad. – Van veszteni valód, nem is kevés.
Megkellett kapaszkodnom a korlátban, mert éreztem, hogy a lábaim felmondják a szolgálatot.
- Tudod Viki, nagyon meggyőző tudok lenni, de sajnos a módszereim nem mindig törvényesek. Nem szívesen bántanék ártatlanokat, de ha kell, megteszem. Egy hetet kapsz. Ha Tomi nem jelentkezik nálam Keddig, kénytelen leszek megszegni ezt a szabályt.
Amint a férfi kisétált, lerogytam a lépcsőre, és kitört belőlem a zokogás.
Otthon egy üzenet várt aputól, miszerint Zsuzsinál tölti az éjszakát. Képtelen lettem volna elviselni, hogy egyedül kell töltenem az estét.
- Helló Viki szívem! – a barátom vidám hangjától, megint hatalmába kerített a sírás. Minden erőmmel azon voltam, hogy visszatartsam, de egy két hüppögés felszakadt belőlem.
- Mi történt?
- Gyere fel hozzám – szipogtam – nem akarok egyedül lenni!
- Viki…
- Majd elmondom, de kérlek, siess!
Hidegvízzel megmostam az arcom, hogy egy kicsit lenyugodjak, aztán átöltöztem valami kényelmesebb ruhába. Amíg vártam bekapcsoltam a rádiót, hogy kevésbé érezzem egyedül magam.
Félóra múlva megszólalt a csengő. Amint megláttam Tomit, elöntött a megkönnyebbülés. Remegő kézzel nyitottam ki a kaput, aztán a nyakába vetettem magam.
- Mi történt? – Megpróbált eltolni magától, de olyan erősen kapaszkodtam belé, ahogy csak bírtam. Mélyen belélegeztem az illatát, ez segített valamelyest leküzdeni az újra feltörni készülő zokogást.
- Vince bent járt ma a boltban. – ekkor már percek óta csendben feküdtünk az ágyamon összebújva.
- Bántott téged? – Tomi eddig gyengéden ölelő karjai egy pillanat alatt megfeszültek. Vettem egy mély lélegzetet, aztán folytattam:
- Azt mondta, ha nem tudlak rávenni egy héten belül, hogy menj vissza hozzá, bántani fogja a szeretteimet. – megfordultam, hogy lássam az arcát, de képtelen voltam bármit is leolvasni róla. Hirtelen lemászott az ágyról, és kisétált a szobából. Egy ideig vártam, hogy visszajön, de nem tette. Végül erőt vettem magamon és utána indultam. Az udvaron találtam meg.
Még akkor sem mozdult, mikor hátulról átöleltem a derekát.
- Kérlek, mondj már valamit! – megőrjített a hallgatása, hogy fogalmam sem volt arról, mi zajlik a fejében.
- Nem lett volna szabd, újra elmennem a kávézóba.
- Micsoda?
- Ha nem ismerkedtünk volna, meg, most biztonságban lennél. Tönkretettem az életedet. – szembefordultam vele.
- Ezt nem mondhatod komolyan! Tudom, hogy nem véletlenül találkoztunk.
- Hagyd már ezt a süket dumát! – kiáltott rám, mire önkéntelenül is hátráltam egy lépést. – Azt reméltem, ha kijövök a börtönből, más ember lehetek, de tévedtem. Ha az ember egyszer belekerül ebbe a világba, többé nem tud kiszállni.
- Nagyon kérlek, ne mondj ilyeneket! – éreztem, hogy könnyek futják el a szememet. – Erről az egészről kizárólag Vince tehet, mert egy szemétláda. Kell, hogy legyen valami megoldás!
- Van is. Ha újra közéjük állok.
- Nem teheted! – könyörögve néztem rá, de úgy éreztem magam, mintha a falnak beszélnék. – Olyan lenne, nekem, mintha meghalnál.
- Talán ez is lesz a legjobb, ha örökre eltűnök az életedből.
Nem tudom honnan vettem a bátorságot, hogy megüssem, de megtettem.
- Ne merészelj még egyszer ilyet mondani! – üvöltöttem, s közben egy dühös mozdulattal letöröltem a könnyeimet.
- Bárhogy is lesz, valakit el fogsz veszíteni. – ez a mondat, és a belőle áradó reménytelenség felért egy szívbeszúrt tőrrel.
- Nem kérheted, hogy válasszak a szeretteim közül!
- Pedig ezt kell tenned, még ha fáj is.
- Képtelen lennék rá! – sírtam, mire szorosan a karjába zárt, és addig ott tartott, amíg le nem nyugodtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése