Harminchatodik fejezet

 Vivi

Mint az osztály tagja, magától értetődőnek tűnt, hogy ott leszek a szalagavatón. Nem szórakozásból mentem el, dolgom akadt.  Az eredeti terv szerint, nekem kellett volna, meghúzom a ravaszt, de mikor rájöttem, ki a célpont, nem tudtam megtenni.

Amint odaértünk, kapásból kiszúrtam az álruhás rendőröket, és persze a közöttük lévő téglát is. Egész este magamon éreztem a pillantását, nyilván az volt a dolga, hogy szemmel tartson.

- Idegesnek tűnsz. – jegyezte meg fojtott hangon.

- Tudod ki a célpont?  - kérdeztem, mire közelben álló lány felé biccentett. – Neked kell megtenned! – fordultam hozzá.

- Nem az én dolgom. – válaszolta flegmán.

- Nem akarok gyilkos lenni! – könyörögve néztem rá – Amúgy is tartozol nekem egy szívességgel, amiért Bangladesben kihúztalak a szarból. – emlékeztettem. Ez a marha lebukott a zsaruk előtt, és a testemmel kellet fizetnem a szabadságáért.

- Rendben. – adta be a derekát kelletlenül, s én iszonyúan hálás voltam érte.

- Vigyázz, nehogy meglássanak! Nem húzlak ki a pácból, ha még egyszer belekerülsz.

Bár nem nekem kellett megtennem, a lelkiismeretem még mindig nem volt nyugodt. Most először fordult elő, hogy nem értettem egyet Vince döntésével. Sosem hittem volna, hogy lesz olyan pillanat az életemben, mikor megbánom, hogy elhagytam a családomat. Pedig most ez volt a helyzet.

Biztos voltam abban, hogy nem úszom meg büntetés nélkül, hogy mással végeztettem el a rám bízott feladatot.

Ezért ültem a szobámban pár órával a törtétnek után a főnökömre várva. Szerencsére sikerült kijutom az épületből, mielőtt ellepték volna a helyszínt a rendőrök.

Összerezzentem, mikor kinyílt a háló ajtaja.

- Jó estét kedves!- egy mosolygó szörnyeteg állt velem szemben, és nem volt hová menekülnöm leszegett fejjel ültem. Éreztem, ahogy besüpped a súlya alatt az ágy, aztán ömleni kezdett belőlem a szó:

- Vince, sajnálom! Én… nem tudom mi történt velem. Egyszerűen, csak…

- Megesett a szíved egy ártatlan kicsi lányon. - fejezte be helyettem a férfi. – Ez így rendben is van, kivéve, hogy…

- Esküszöm, sosem árulnálak el! – tört ki belőlem kétségbeesetten. Érezem, ahogy a félelem összeszorítja a mellkasomat. A hangtól, ahogy felnevetett, hideg futott végig a gerincemen.

- Vivi, hogy juthat ilyen az eszedbe? – kérdezte dorgáló hangnemben, majd egyik ujjával végigsimított az arcomon. Felfordult a gyomrom.  – A leghűségesebb embereim egyike vagy, de hogy őszinte legyek veled, ez a mai kis botlás kétségbe ejtett. Nem engedhetem meg, hogy még egyszer az érzelmeid irányítsanak.

- Többé nem fordul elő! – ujjaim önkéntelenül is a karjára fonódtak.

- Édesem, bárcsak hihetnék neked! – lefejtette az ujjaimat magáról, és lassan az ajtó felé indult. Nem néztem a szemébe, nehogy meglássa a megkönnyebbülést, ami egyetlen pillanatra utat tört magának. A következő pillanatban a férfi megfordult.

Időm sem maradt felfogni a történteket. Először hallottam a tompa puffanást, aztán megéreztem az égető fájdalmat. A pánik csak egy pillanatig tartott, aztán a helyét szép lassan átvette a tudat, hogy már minden rendben lesz…