Harmincegyedik fejezet

 Viki

Reggel hétkor már a műkörmösnél ültem. Ami korábban jó ötletnek tűnt, most kész szenvedés volt. Iszonyú álmos voltam, szerintem néha még el is szundítottam pár percre, de úgy tűnt a lányt ez nem igazán zavarta.

Három órával később a fodrászhoz már valamelyest kipihentebben érkeztem. Bea folyamatosan csacsogott, és a közelgő bálról faggatott. Ez segített, hogy rám ragadjon, az úristen szalagavatóm van! hangulat.

Mikor hazaértem, láttam apun, hogy dagad a büszkeségtől. Elő is vette a fényképezőt, mert szerinte ezt mindenképpen meg kell örökíteni.

Háromra kellett leérni a sulihoz, addig volt még jó pár órám. Szerettem volna segíteni Zsuzsinak a konyhában, az esti vacsora készítésében, de simán kizavart, és megtiltotta, hogy kotnyeleskedjek. Nem volt jobb dolgom, fogtam egy könyvet, és addig olvastam, míg meg nem jelent az ajtómban, mondván, hogy kisminkel.

- Anyukád büszke lenne rád! – sóhajtotta, közben pedig alapozót kent az arcomra.

- És annak is örülne, hogy apu végre boldog. Te teszed azzá, aki anyu halála előtt volt. Ezt sosem felejtem el neked!

- Hagyd abba, különben elsírom magam! – figyelmeztetett könnyes szemekkel.

- Legalább apu megvigasztalhat.

A busz, amit a suli bérelt iszonyú szűk volt, ha azt vesszük, hogy a lányoknak a keringős ruhát is cipelniük kellett. Ráadásul valami őrült folyamatosan a kolomppal játszott, az idegeimre ment. Az érzelmeim csapongtak. Hol boldog voltam, mert végre eljött az, amiről hónapok óta csak beszéltünk, hol kétségbeestem, az este végét illetően.

Az előadóterem, ahol lepakoltuk a cuccainkat enyhén szólva fűtésre szorult volna. Hideg volt, és ha belegondoltam, hogy ott is kell majd átöltözni kirázott a hideg.

Miután megszabadultam a csomagjaimtól visszasétáltam az aulába, remélve, hogy talán egy kicsit felmelegedhetek. 

Hirtelen kezek ragadtak meg:

- Szép mondhatom, hogy csak így elmész mellettem! – súgta a fülembe Tomi, mosolyt csalva az arcomra. Megfordultam, és azzal a mozdulattal csókot nyomtam az ajkára.

- Gyönyörű vagy!

- Várj csak, amíg meglátod a ruhát! – incselkedtem.

- Uralkodnom kell magamon, hogy ne tépjem le rólad. –vigyorgott rám gonoszul.

- Hát itt bujkáltok! – Vivi vidám hangja valahogy erőltetettnek tűnt. – Teljesen össze vagytok nőve. – megfordultam az engem ölelő karokban.

- Még jó! Egész hétvégén nem láttam. – szorosan Tomihoz bújtam, mire ő játékosan beleharapott a fülembe.

- Te galád! – visítottam mire mindenki felénk fordult Viviből pedig kirobbant a nevetés.

- Menjetek szobára!

- Jó ötlet. – mosolyogva a barátomra sandítottam, hogy lássam, vajon mit szól az ötlethez, de láthatóan máshol járt az esze. – Hé! – az egyik kezemmel végigsimítottam az arcán – Ébresztő!

Olyan hirtelen csókolt meg, hogy levegőt sem tudtam venni. Egy csapásra minden megszűnt, csak a pillanat számított. A szoba ötlete még sosem tűnt ilyen csábítónak.

- Bárhogy is lesz – kezdtem kisé zihálva – tudnod kell, hogy mindennél jobban szeretlek. – Ismerős hangot hallottam a hátam mögül. Szélesen mosolyogva kibontakoztam Tomi öleléséből, és apuék felé fordultam.  Fura volt őt ismét öltönyben látni. Jó pár évet letagadtatott volna a korából. Ahogy Zsuzsival álltak kéz a kézben boldogság öntött el.

- Látom, a fiatalság jól érzi magát! – mosolygott rám, aztán a barátomhoz fordult. – Mi még nem találkozunk. Tóth Attila! – nyújtotta a kezét.

- Deák Tamás! – ahogy kezet fogtak hangosan felsóhajtottam.

- Sokat köszönhetek neked Tomi, visszaadtad a lányomat, és…

- Apu! – szóltam rá szigorúan – Fejezd be a lelkizést, mert sírva fakadok!

- Ahogy óhajtod! – válaszolta készségesen.

- Üljetek le, szerintem hamarosan kezdünk. Én megyek, előkerítem a többieket.

- Nagyon vigyázz magadra! – súgta Tomi, majd homlokon csókolt.

- Úgy tervezzétek az estét, hogy táncolnotok kell velem! – fenyegettem meg a két férfit. Tomi kihívóan nézett rám, apu fájdalmas arcot vágott. Szegény köztudottan falábú volt. Az öltöző felé menet megakadt a szemem Zsolti apján. András bátorítóan rám mosolygott, jelezve, hogy minden rendben.

Maga a szalagtűzés gond nélkül lezajlott, - leszámítva, hogy Orsi néni alig tudta feltűzni a kitűzőmet – ezt persze nem bírtuk ki nevetés nélkül. 

Villámgyorsan kellett magunkra húzni a keringős ruhát, mert mi kezdtük a táncot.

- Csinos a ruha! – jegyezte meg félszegen Gyuri, mikor már kezdésre készen álltunk.

- Köszi!

A következő pillanatban felcsendült a zene, és már csak arra tudtam gondolni, hogy ne rontsam el a koreográfiát. Forgás közben megakadta a szemem Vivin aki egy oszlop mögül figyelt minket. Arcán megbánás tükröződött, amitől rossz érzés fogott el. Aztán a következő pillanatban mintha Vincét láttam volna a lány mellett. Elfogott a pánik. Kiestem a ritmusból, elrontva a táncot, de a legkevésbé sem érdekelt. Amint lesétáltunk a színpadról Zsolti keresésére indultam.

- Viki! – ijedten fordultam hátra, de csak Lilla húga állt tőlem pár lépésre, ugrásra készen.

- Gyere! – tártam ki a karom, mire futni kezdett, majd a nyakamba ugrott.

- Szép volt a keringő, de a párod elég béna! – jegyezte meg fintorogva mikor újra két lábbal állt a földön.

- Rántott is rajtam párat. – nevettem.

- Viki!

- Zsolti, épp téged kereslek! – be kellett vallanom, hogy neki is jól állt az öltöny. Ő is elismerő pillantással nézet végig rajtam.

- Megcsalod a pasidat? – Virág csípőre tett kézzel, összeráncolt szemöldökkel nézett rám.

- Dehogy! Ő csak egy barátom. – védekeztem automatikusan, de volt egy olyan érzésem, hogy a kicsi ezt egyáltalán nem hisz el.

- Pedig nem úgy néz rád. – Zsolti felé fordultam, és rá kellett jönnöm, hogy a lánynak igaza volt.

- Inkább keresd meg anyádat! – fordítottam a mosolygó kislányt az ellenkező irányba.

- Két vasat tartasz a tűzbe? – elengedtem a fülem mellett a megjegyzést.

- Indíts!

Amint ketten maradtunk, a boldogság szétfoszlott. Remegve fúrtam az arcom Zsolti ingébe.

- Mi történt?

- Az előbb mintha Vincét láttam volna! – nyögtem, majd mélyeket lélegeztem, remélve, hogy attól megnyugszom.

- Az lehetetlen! – kezdte feszült hangon, közben egyik kezével a hátamat simogatta. – Nem juthatott…

A következő pillanatban eldördült egy lövés, és kitört a pánik.

Zsolti fegyverrel a kezében futásnak eredt, én pedig botladozva utána siettem.

Az elém táruló látványtól ájulás kerülgetett. Térdre estem, és hagytam, hogy kétségbeesett zokogás törjön fel belőlem. 

A kislány, aki nemrég még vidáman a nyakamba ugrott, most sápadtan feküdt előttem. Fehér blúzát vörösre festette a vére. Kétségbeesetten szorongattam a kezét, és azt kívántam, bárcsak én feküdnék ott helyette.