Kávékalandok - MonChéri

Helyszín Mon Chéri Coffee Shop (Károly Krt. 12)

Online https://www.moncheri.al/en/

Ital Hosszúkávé, tiramisu torta

Ára 1170 Ft.

Egy   pesti barangolásom alkalmával találtam rá a helyre, szóval egyáltalán nem volt betervezve. És mennyire jól tettem, hogy bementem.

Kezdjük a kiszolgálással, amivel teljesen elégedett voltam. Sorban végig kérdezték, mit szeretnék, valamint, hogy erősebb vagy gyengébb kávéból szeretném-e az italt. (a tejet például kis papírpohárban kaptam a kávé mellé, hogy tetszés szerint adagolhassam).

Maga a hely, azonnal levett a lábamról.

Sötét árnyalatú színek domináltak (fekete, barna, zöld). Imádtam! Plusz megkaparintottam magamnak egy igazi kényelmes süppedős fotelt, ami olvasáshoz tökéletesnek bizonyult (ha nem egy kávézóban lettem volna, teljesen belehajtogatom magam, de persze nem tettem).

A hátsó rész a legtökéletesebb munkára, tanulásra, vagy akár írásra. Talán furcsán hangzik, de ahogy körbe néztem az jutott eszembe, ezen a helyen tényleg tudnék írni.

De a kávéról még egy szót sem szóltam, annyira lekötött a hely. Erős volt, keserűség és utóíz nélkül. A sütemény krémes, tökéletesen illett hozzá (bár én hiányoltam belőle a kávé ízét, de ennek az otthoni recept az oka). Szuperül kiegészítették egymást.

A kínálat bőséges, hosszú percekig is vívódhat az ember, mire kitalálja mit szeretne (kávék mellett tea, shake és smoothie is kapható, hogy csak néhányat említsek, és akkor a süteményekről még nem is beszéltem). Az italok némelyike választható 300 vagy 400 ml-es kiszerelésben (természetesen elvitelre is).

Összességében ez a hely alkalmas könnyed beszélgetésre és munkára egyaránt. Szóval bátran ajánlom bárkinek, próbáljatok ki mindent, amihez csak kedvetek van.

Szaszkó Gabriella Beszélj hozzám!

SZASZKÓ GABRIELLA 

BESZLÉJ HOZZÁM (PENNINGTON - TESTVÉREK 2.)

fülszöveg

Amy ​Forester élete nem könnyű; úgy tűnik, senki sem érti meg tetteinek mozgatórugóit. Amy a híres íróval, David Penningtonnal él párkapcsolatban. A férfi nem olyan régen publikálta gyerekkori memoárját, amiből ország-világ számára kiderül, hogy Amy korábban az író bátyjával, Chrisszel járt jegyben. David testvére öngyilkosságát követően határozza el, hogy megosztja mindenkivel gyermekkora borzalmait, alkoholista édesanyjuk bántalmazásait és zűrös kapcsolatát Amyvel. 

Amy a rágalmazások után dönt úgy, hogy megírja a saját történetét, és elmélyed a múlt eseményeiben. Emlékeit a Pennington fiúkról egészen a megismerkedésüktől kezdi, majd elmeséli Chrisszel való kapcsolatát, és azt, hogy milyen is volt egy súlyosan önbántalmazó fiú és drogfüggő testvére mellett élni. Bár az írás ad némi megkönnyebbülést neki, de a visszaemlékezés és Chris halálának közelgő évfordulója feltépi a fájó sebeket. Vajon sikerül majd Amynek a felszín felett tartania Davidet? Túlélheti szerelmük a próbatételt? Egyáltalán lehetséges egy elvesztett személy árnyékában felépíteni egy párkapcsolatot?

Az első rész alatt tapasztalt feszültségnek ezúttal nyoma sem volt, helyette, nem is tudnám szavakkal leírni az érzést. Ez a kötet egy végtelenül tragikus szerelem története volt, legalább is én így tekintek rá, ugyanakkor teljes mértékben a kirakós egyik darabja.

Maga a borító sokban hasonlít a Maradj Velem! – hez. Eltekintve az óriáskeréktől, és attól, hogy a kék szín dominál, és persze nem utolsó sorban Amy ül a padon (akiről megjegyezném, hogy a könyvben szőke, a képen barna, ezért az én szemeim előtt is többnyire barnahajúként jelentik meg).

Ez a könyv is, az előzőhöz hasonlóan, két szálon fut.

A jelen szála hat hónappal az első könyv után folytatódik. Megjelent a Maradj velem, Chris és Amy egy párt alkotnak, ám egyikük sem készült fel arra, ami a könyv megjelenésével jár.

Előbbi kétségbeesett leveleket kap ismeretlen fiataloktól, akik hozzá hasonló családi körülmények között élnek, David azonban nem tud mihez kezdeni velük, hiszen saját elmondása szerint hogyan is tudna, mikor neki sem sikerült megoldania a problémáit.  Jó kérdés, hogy vajon David valóban felelősséggel tartozott ezekért az olvasókért? (Ebben az esetben szerintem a másik fél reakciója is teljesen érthető,hiszen attól remélnek segítséget, aki hozzájuk hasonló dolgokon ment keresztül).

Másfelől adott a kérdés. Íróként milyen mértékben tartozol felelősséggel az olvasóidért?

Amy a gyűlölködő levelek áradatára szánja válaszként a saját történetét. Mi az olvasók pedig a kirakós újabb darabját kaptuk meg.

A múlt Amy és Chris közös története.

A fiúk elkerültek Glens Falls-ból, Chirs New Yorkban egyetemista, Amy szintén, és csupán a véletlennek köszönhető, hogy újra találkoznak.  Lassan ismét felébred bennük a szerelem és a remény egy normális kapcsolatra. 

Ezt az idilli elképzelést azonban kimondatlanul is de David is megnehezíti. Hiszen évek teltek el a legutóbbi találkozásuk óta, a srác szinte kész férfi, nem taknyos gyerek. Ezáltal a kettejük közti kontraszt még inkább szembetűnő, nem csak Amy, az olvasók számára is.

Chris úgy tűnik a démonai rabja, bármennyire is igyekszik, képtelen szabadulni. Vele ellentétben David magabiztos, szenvedélyes, élvezi az életet!

Itt már nem a múltbéli tragédia feldolgozásán van a hangsúly, Amy egyszerűen elmeséli életének Chris-szel közös szakaszát.

 Bár cseppet sem féltem, de itt azért leírom, egyáltalán nem vont le az élvezhetőségből a tudat, hogy a történet egy részét már ismertem. Sokat adott hozzá, hogy más szemszögből láttam a történteket. Szóval ez egyáltalán nem az előző rész újra elmesélve! 

Nem tudok negatív karakterként tekinteni a lányra, sokan már sokkal hamarabb feladták volna azt a kapcsolatot, aminek ő tíz évig a részese volt. Mindent megtett azért, hogy Chirsnek segítsen, saját magát telesen háttérbe szorította. Bevallom, sokszor haragudtam ezért a férfira. Úgy éreztem csak azért mond dolgokat, hogy Amy békén hagyja őt.

Soha egyetlen percig sem vontam kétségbe, hogy Amy szerette a fiúkat, és segíteni akart rajtuk. A baj csupán annyi, hogy talán sosem fogja ismerni a teljes igazságot a Pennington családról.  Egyikük sem beszél róla, ha mégis elmeséltek egy-egy történetet, biztosra vettem, millió más maradt még kimondatlan. Hozzájuk képest Amy buborékban nőtt fel (amiért félreértés ne essék nem hibáztatom. Sőt, ő élt normális életet).

A harmadik résszel vártam egy darabig. Tudtam, hogy a neheze még csak most jön. Igazam lett. Hamarosan jövök a Vigyázz rám véleménnyel!

Huszonharmadik fejezet

- Szia! – úgy nézett rám, mintha attól tartana, bármelyik pillanatban összeeshetek. - Mi van veled? Elég rosszul nézel ki. Hosszú volt az éjszaka? – erőtlen vicc volt, nem is mosolyogtam rajta. A kezemben szorongatott kulcsot bámultam.
- Csak … - nem tudtam hogyan mondjam el. Lehet ezt egyáltalán valahogy?
- Gond van? Ez nem másnaposságnak tűnik. Felismerem azt is.
- Tudom. – nem mertem a szemébe nézni, de éreztem, hogy ő minden rezdülésemre figyel.
- Nem akarsz bejönni, beszélni egy kicsit? – óvatosan közelebb lépett. Kezébe vette a kulcsot szorongató kezem. Melegek voltak az ujjai, az enyémek hidegek akár a jég.
- Ráérsz? – rápillantottam, s a tekintetéből áradó aggodalom mellbevágott.
- Neked mindig. – eresztett meg egy gyenge mosolyt. Viszonoztam. Belesajdult a szívem.
Beléptem, s a tekintetem automatikusan azonnal a tévére tapadt. Halkan szólt a zenecsatorna heti top listája.
Éreztem, hogy Geri figyel. Becsukta utánunk az ajtót és várt, miként cselekszem. Énem egy része el akart rejtőzni a tekintete elől, a másik viszont ki akarta önteni a lelkét. De vajon elfogadná? Megértené? Hogyan nézne rám ezek után?
- Gyere, igyunk valamit! – Keze finoman a karomra fonódott, hagytam, hadd vezessen a kanapéhoz. Erőtlenül rogytam le a párnák közé. Idegennek tűntek a mozdulataim, amíg a térdeimet magam alá húztam.
- Valami erőset, ha lehet! – szóltam neki, miközben a kézfejemmel dörzsöltem a szemeimet, próbálva felitatni a könnyeimet. Nem akartam, hogy lássa őket.
Hallottam, hogy poharak csörögnek, majd a hűtőajtó csukódik. Szipogva figyeltem a tévében villódzó képeket. Éreztem, hogy besüpped mellettem a kanapé, majd figyeltem, ahogyan tölt mindkettőnknek. Láttam a pillanatot, mikor megállt a keze a poharam felett. Letett az üveget az asztalra. Akkor tudtam, észrevette, hogy valami nincs rendben.
- Heterokrómiám van. – előztem meg a kérdést.
- De…ez mégis…
- Régóta, gyerekkorom óta. Nem is emlékszem mi történt pontosan, talán valami idióta játék közben valaki véletlenül szemen ütött.
- Miért nem mondtad? Basszus évek óta ismerlek. – neheztelést hallottam a hangjában, amitől csak rosszabb lett az egész.
- Gyerekként szégyelltem, sosem tudta senki, állandóan barna kontaklencsét hordtam mindenhol. Aztán berögzült ez a szokás.
- A szemüvegednek is ehhez van köze?
- Kontaklencsét csináltattam, ezért hagytam el azt a színes borzadványt. Sokszor zavart a szemüveg, hát gondoltam belevágok, meglátjuk hogy tudok bánni a lencsékkel. – a lelkem szinte belehasadt a könnyed hangnembe.
- Ostobaság volt elrejtened. Gyönyörű! – Zavartan elkaptam a tekintetem, pedig annyira könnyű lett volna beletemetkezni a pillanatnyi szívet melengető érzésbe, még ha hamis is volt. – De nem ettől viselkedsz így, ugye?
Minden előzmény nélkül közelebb csúsztam hozzá és a vállára hajtottam a fejem. -  Mi történt?
 Mélyeket lélegeztem az ismerős illatából. Lehunytam égő szemeimet. Az arcom a válla és a nyaka közti hajlatba rejtettem. Tudtam, hogy vár, és nem engedne el, válasz nélkül.
- Lívia… - annyira szelíden mondta ki a nevem. Megszakadt a szívem.
- Emlékszel a múltkori félresikerült egyéjszakás kalandomra? – vágtam bele néhány percnyi hallgatás után, még mindig kerülve a tekintetét.
- Igen? – hangsúlya elárulta, semmi jóra nem számít. Meglepett, hogy emlékezett a hetekkel korábbi beszélgetésünkre.
- Hát előkerült. – sóhajtottam, a sötétzöld üvegen legördülő páracseppeket figyelve.
- Mi köze ehhez az egészhez? – értetlenkedett. Éreztem, ahogyan megfeszül a teste.
- Azt kérte találkozzunk, aztán Pozsonyba vitt. – fészkelődtem, hogy kicsit távolabb kerüljek tőle. A testem reagált a belőle áradó feszültségre. Kérdés nélkül töltöttem még egy italt mindkettőnknek.
- És te csak úgy szó nélkül mentél vele? – nem sokkal ezelőtt tanúsított együttérzése, pillanatok alatt elpárolgott. Felháborodás árnyalta szavait.
- Megörültem annak, hogy egyáltalán hallok felőle. – szégyenkezve lehajtottam a fejem, és tördelni kezdtem az ujjaimat.
- És mi történt?
Válasz helyett ledöntöttem az italom. Grimaszba torzult tőle az arcom, majd töltöttem is a következőt.
-   Ó… értem.
- Nem feküdtem le vele, ha erre gondolsz! – vágtam rá hevesen. A tekintete elárulta, pontosan erre gondolt.
- Miért, mire gondoljak? – kérdezett vissza higgadtan, közben pedig a tekintete végig fogva tartotta az enyémet.
- Hagyjál már a marhaságaiddal! – förmedtem rá. – Nem azért jöttem!
Lecsaptam a poharat az asztalra, és töltöttem magamnak még egyet. Ő a sajátjához hozzá sem nyúlt még.
- Akkor miért jöttél? Bármiben segítek, de ahhoz el kell mondanod!
- Miért akarsz mindenről tudni? – támadtam le.
- Te jöttél át. – mutatott rá. -  Gondolom azért, mert el szeretnél mondani valamit. Nem a semmitől lesz ilyen zaklatott az ember. Valami történt veled Pozsonyban, de nem vagy hajlandó elárulni. Miért nem? Mitől félsz Lívia? Attól, hogy nem segítenék neked?
- Attól nem. – leheltem könnyes szemmel.
- Akkor? Tőle?
- Nem…nem tudom. – Elfojtott morgást hallatott, ujjait ökölbe feszítette, majd kinyújtotta. A türelme végén járt, akkor csinálta ezt.
- Akkor...nem értem…. – értetlenül csóválta a fejét, miközben megitta a feles pohárba töltött italt.
Tudtam mi játszódik le benne, hiszen nem csak ő ismert engem. Higgadtnak mutatta magát, de valójában majd megőrült a tudatlanságtól. Mit tehettem volna? Elmondani mindent, az ostobaság lenne. Mellesleg veszélyes is. Ki tudja, hogyan reagálna rá. Szabad-e egyáltalán beszélnem? Tartozok neki ennyivel! De mi lesz, ha csak bajba sodrom…
- Családi hátteredről beszéltél neki? – törte meg a kínos csendet.
- Nem. Csak a könyvről.
- Szóval mentor féle. – kelletlen sóhaja elárulta, egyáltalán nincs megelégedve a fél igazsággal. Valósággal égetett a tekintete.
- Ne haragudj, de erről nem tudok beszélni…nem lehet.. – italba fojtottam a mondat végét. Nem mertem a szemébe nézni.
- Mindent el lehet mondani. Ezzel nem etetsz meg! – csóválta a fejét. Úgy járt rajtam a tekintete, mintha árulkodó nyomot keresne, amiből bármiféle választ kicsikarhatna.
- Nem etetlek….– motyogtam. Úgy éreztem szét szakadok. A saját tétlenségem könnyeket csalt a szemembe.
- Úgy tűnök, mint aki nem érti meg, amit mondasz neki? Ha így lenne, át sem járnál hozzám! Egyáltalán mit tett veled ez az ember, amiért ennyire kiakadtál? Bántott? Ezt nem akarod elmondani?
- Nem bántott. – ráztam a fejem, pedig nem volt igaz. Úgy bántott, mint senki ezelőtt.
- Akkor mi az a szörnyű dolog, amit nem tudsz nekem elmondani?
Felálltam, hogy kisétáljak, de az ajtóig már nem jutottam el. Elkapta a karom, és visszanyomott a kanapéra.
- Engedj el!- hiába fészkelődtem, esélyem sem volt. Felült velem szembe a dohányzóasztalra, keze a tenyerembe simult.
- Mondd el, mi a probléma! Tudom, hogy valami történt. Kényszerített…bármire? Erőszakoskodott veled? Ne menjünk el a rendőrségre? Elkísérlek, ha szeretnéd!
- Azt ne! – A tenyere alatt megfeszültek az ujjaim. Onnan nem szabadulnék, addig, míg válaszokat nem adnék, a kérdéseikre.
- Csak… hülyeségeket mondott, amitől kiakadtam. Nem felejthetjük el ezt az egészet? – könyörögtem. Éreztem, hogy végigfolyik a könny az arcomon. – Túl leszek rajta, csak kérlek, ne forszírozd a témát!
- Ha te eltudod…. – a lemondó sóhaj jobban fájt, mint addig bármi. Mindig ott volt nekem, bármit elmondhattam neki... de ezt nem.
- Hagyj elmenni és kész!
- És mit fogsz csinálni? Mert jelenleg úgy látnom, nem logikus lépésre készülsz.
- Attól félsz, hogy begyógyszerezem magam? – kérdeztem felháborodva. Kihúztam a tenyerem az övből.
- Például. – biccentett. Szőkésbarna tincsei a homlokába hullottak.
- Hát ez jó…. – gúnyos horkantást hallattam.
- Leültél, aztán döntötted magadba a piát, sosem láttalak még ilyennek.  Menjünk el a rendőrségre!
- Dehogy megyek én a rendőrségre! – elfordítottam a tekintetem néhány pillanatig a tévé felé, ahol éppen Miley Cyrus himbálózott egy hatalmas golyón.
- Miért nem? Mitől félsz?
- Semmitől. – vetettem oda felháborodva, elszakítva tekintetem a villódzó képernyőről. Mióta ismertem Gergőt, sosem láttam ilyennek. Düh és csalódottság keveredett a vonásaiban.
- Akkor miért nem akarsz elmenni? – erőlködött, én pedig a csendben rájöttem mennyire belefáradtam vele való hadakozásba. Mindketten a saját magunk igazát fújtuk, újra meg újra. Sosem lesz vége.
- Miért nem akarsz elengedni?
- Mert a barátod vagyok. A barát akkor is segít, ha a másiknak nem jó, azért van.
- Akkor csak azt engedd meg, hogy… - szipogva félre kaptam róla a tekintetem, mert énem egy része bármit megadott volna azért, ha elmondhatja mindazt a borzalmat, a mi a lelkem nyomta.
 Mellém ült, és átölelt. Biztonságérzetet adott, mintha a körém fonódó karjai megvédhettek volna minden rossztól.
- Innen te döntöd el, merre akarsz menni. Én, itt vagyok, ha szükséged van rám.
- Ezt sosem fogom neked elfelejteni. – fáradtan rá mosolyogtam, majd lassan felálltam. Ahogy becsuktam magam után az ajtót, még láttam, ahogy újabb italt dönt magába.

Anime -Yuri on ice

Bevallom halogattam az anime megnézését. Nem az tartott vissza, hogy yaoi-ról van szó (férfi homoszexualitást tartalmazó mű) egyszerűen nem érdekelt. Aztán rászántam magam, és azonnal beleszerettem.

Fikarcnyit sem értek a korcsolyához, de imádom nézni, bár egy jó ideje nem hódolok eme szokásomnak. Egyszer viszont,  még általános iskolásként volt lehetőségem elmenni a 2004-es Eb-t amit nálunk rendeztek, és pont a férfiak rövidprogramját néztük meg. A megnyitóból semmire sem emlékszem (tömeg lévén nem láttam sokat) csak annyi maradt meg bennem, hogy a magyar versenyző a James Bond zenéjére mutatott be koreográfiát). 

De vissza az animéhez!

A történet röviden Katsuki Yuri japán műkorcsolyázó, elbukja a Grand Prixet ennek következtében pedig úgy dönt visszavonul, hazautazik Japánba. Úgy érzi mindennek vége, így előtte a feladat, ki kell találnia, hogyan tovább. 

Otthon aztán egy gyerekkori barátjának elkorcsolyázza példaképe Victor Nikiforov egyik koreográfiáját, amit három kislány levideóz és feltölt a netre! Ez persze Victorhoz is eljut, elutazik Yurihoz, majd felajánlja neki, hogy az edzője lesz a srác utolsó szezonjában.

Kezdésnek, sem mehetek el szó nélkül a zene – pontosabban – az opening mellett (KATT IDE). Hát az valami fenomenális! 

Érdekes, hogy a versenyre való felkészülés helyett jobban kidomborodik Yuri karakterfejlődése.

Kezdetben önbizalom hiányos, néha kövérkésnek ábrázolt srác aki végül megtalálja a saját hangját, erejét, persze idáig rögös út vezet, amit szintén nem spórolnak ki a történetből. Nem csak a verseny előtti összeomlásának leszünk szemtanúi, hanem magának a fizikai felkészülésnek is. Kicsit alkalmunk nyílik belelátni, hogy egy verseny nem csupán fizikai erőnlétet, de lelki egyensúlyt is igényel. 

Yuri mellé megkapjuk Yuriot (akit amúgy szintén Yurinak hívnak, de hát valahogy különbséget kell tenni kettejük között, ezért ez a nevet aggatják rá). Ő az a korcsolyázó, aki még csak 15 éves, de már Victor utódjaként utalnak rá. Eleinte úgy gondoltam, belőle lesz majd a nagy rivális, aki pikkelni fog Yurira, vagy csak simán gyötri, mert gyengének tartja. Ehelyett, végül Yuri lesz az aki miatt Yurio még keményebben kezd el edzeni. Persze a motiváció Katsuki részéről nem tudatos, ő a saját démonaival küzd.

Nem csak az ő, minden a versenyek során megismert korcsolyázó gondolataiba bepillantást nyerünk, aktuális darabjuk kapcsán, így az előadás mögött meghúzódó érzelmekkel is tisztában leszünk, ami szerintem kifejezetten jó húzás volt. Élőbbnek éreztem tőle a többi versenyzőt.

Victor Nikiforov kezdettől fogva nagy hatással volt rám. Ő tekinthető az anime tökéletes pasijának, hiszen vonzó, sikeres és olyan mindenkivel könnyen összebarátkozó személyiség. 

Az első részben ő az érinthetetlen, sztár, Yuri rajongásának tárgya! Később a sorozat többi részében ez szép lassan eltűnik. Tetszett, hogy az alkotók senkit sem akartak tökéletesnek ábrázolni, illetve – ahogy már korábban is említettem – nem álltunk meg a korcsolyázóknál, egy picit beléjük láttunk.

Ha nem értesz a korcsolyához, az sem baj, Yuri sokszor „kiszól” nekünk nézőknek, és elmagyarázza az ugrásokat, lépéssorokat, vagy éppenséggel a Grand Prix pontozásának mikéntjét.

Végül szót kell ejtenünk a yaoi-ról is! Tény, hogy a definíción nincs mit magyarázni, arra azonban felhívnám a figyelmet, hogy ebben az animében semmiféle (!!) szexuális megnyilvánulás nincs, még akkor sem ha néha kinéz mondjuk egy csók. Az egész műben egy gramm testiség nincs, sokkal inkább az érzelmek dominálnak.

(Persze mindenki azt magyaráz bele mindenbe, amit szeretne).

Azt hiszem kezdő animéseknek is bátran ajánlom, azoknak pedig kifejezetten, akik magát a korcsolyázást kedvelik.