2018. november 29., csütörtök

Jessica Sorensen Callie, Kayden és a megváltás

JESSICA SORENSEN
CALLIE, KAYDEN ÉS A MEGVÁLTÁS (VÉLETLEN 2.)
fülszöveg
A ​sötét titok, amit Kayden hosszú évek óta rejtegetett, végül napvilágra került. Ám ami még ennél is rosszabb, hogy a fiút súlyos testi sértéssel vádolják. Egyedül az óvhatná meg a becsületét, ha Callie elárulná az igazat – Kayden viszont soha nem kérné ezt tőle. Inkább hajlandó megtenni bármit, hogy megvédje őt… még akkor is, ha emiatt le kell mondania az egyetlen lányról, akit valaha szeretett. 
Callie tudja, hogy Kaydenen ismét eluralkodnak a démonai, és kétségbeesetten szeretné megmenteni. Ám ez azt jelenti, hogy szembe kell néznie legsúlyosabb félelmével, és el kell árulnia legfájdalmasabb titkait. A csönd megtörésének puszta gondolata is rémisztő – de nem annyira, mint annak gondolata, hogy örökre elveszítheti Kaydent. 
A szíve mélyén Callie tudja, hogy eljött az idő: neki és Kaydennek el kell felejteniük a múlt fájdalmát. Barátai, Seth és Luke segítségével Callie tervet sző, hogy megmutassa Kaydennek, milyen életük lehetne együtt. De vajon meg tudja győzni, hogy új életet kezdjenek… vagy már késő?

Az előző kötetről ITT olvashatjátok a véleményem.

Miután először elolvastam ezt a könyvet, kevésbbé tartottam negatívnak/lehangolónak, mint az elsőt. Mégsem nyúltam hozzá sokáig, éveket állt a polcomon, de tavaly újra nekivágtam. Akkor már más véleményyel voltam róla. Hogy talán ezúttal sokkal nehezebb dolguk lesz a szereplőknek, a másik dolog pedig Kayde anyja. Itt egyszerűen letettem a könyvet.

Most újra erőt vettem magamon és nekiálltam, azzal, az elhatározással, hogy végigolvasom! 

Rögtön a könyv elején, még mindíg Kayden anyja volt, aki kiakasztott a viselkedésével, annak ellenére, hogy később, igaz csupán egyetlen mondattal, de utal a gyerekkorára, ami nem volt túl kellemes. Ez azt jelenti, hogy azért van a férjével, mert anyagilag stabil hátteret biztosít számára, de az, hogy gyerekkouk óta sz@rrá veri a gyerekeit járulékos kellemetlenség? Elhiszem, hogy sz@r érzés, a szegénység, de inkább lennék rossz anyagi körülmények között, mint, úgy éljek, mint ez a nő. Oké, hozott egy döntést, ami neki teljesen jól  bevált. Csak tegyük fel, ha nem lettek volna gyerekek, és a férje a fiúk helyett őt verné évek óta. Akkor is így gondolkozna? 

Tetszett az első részben említett lista, és hogy annak tételei, kerültek a fejezek elejére, ez msot sem volt másként.

A légkör, ha lehet csak még lehangolóbb, mint korábban. Anno nagy lépés volt Callie-től, hogy bevallotta Kaydennek mi történt, csak arra nem gondoltam milyen következményekkel jár mindez. Most ezt követhettük végig.
A lány hol magát okolja a fiú állapotáért, hol azon agyal, hogyan segíthetne neki, mindemellett szép fokozatosan megérik benne az elhatározás, hogy a szüleinek is elmondja mit tett Caleb. Szörnyen lassú folyamatnak vangyunk tanúi. Annyi éven át magába fojtotta a titkot, hogy már azt sem tudja, hogyan mondja el. Ezzel mind vagyunk így, és valóban nem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik.

Ez a könyv nem kedvez az anyukáknak. Callie anyukája, mintha egy másik világban létezne. A család szent számára, Calebbel együtt. Másfelől , olyan, mintha  egy burokkal venné körül magát, ami kirekeszti a világ kegyetlenségét. Ezt a buborékot zúzza szét végül a lánya, mikor elmondja az igazat. Szintén nem kellemes, mikor szétzúzzák az ember saját kis világát. Kíváncsi lennék, mennyiben változtat ez a későbbiekben a gondolkodásán.

Kaydennek is meg kell járnia a maga poklát. Romokban hever, egyedül Callie, Seth és Luke próbál segíteni neki, és Doug a terapeuta. Mennyi ember, és mégis milyen sokáig tart, míg elfogadja az általuk felkínált segítséget. 
Gyűlöli magát, meg van róla győződve, hogy méltatlan és nem is tud szeretni. Callie-t is hol közel engedi maghoz néhány pillanatra, hol ellöki magától. Retteg az érzelmeitől, nem tudja hogyan kezelje őket.

Luke ötlete, hogy szökjenek le a tengerparta, napfényt, hoz a történetbe, nem csak átvitt értelemben.
Ennél a résznél arra gondoltam, hogy talán időnként el kell távolodni a problémától, hogy aztán kéőbb összeszedettebben álljunk neki a megoldásának.
 Ebben a néhány napban több előrelépés történik, mint bármikor.
Callie Seth-nek köszönhetően kilép a konfortzónájából, és virágmintás ruhát vesz fel, Kayden is lassan összeszedi a saját darbkáit, végül peidg mindketten meghozzák azt a döntést, amit már rég meg kellett volna. Elmondját másnak is a titkaikat.
Régen nem értettem, de ma már tudom mekkora erő kell egy ilyen lépéshez. Odaállni valaki elé, és elmondani olyasmit, amit hónapok; évek óta magadban tartasz, és majd' megfulladsz tőle.

Sokat gondolgoztam azon olvasás közben, hogyan segíthet egyáson két olyan ebmer, akik romokban hevernek. Milyen pát lehetnének? A hasonló valóban a hasonlót vonzza?
De! A bejegyzés írása közben eszembe jutott még valami. Kayden elköveti azt a hibát, amit én is gyakran el szoktam. Ő maga előre eldönti, hogy Callie nem akarná őt, mert problémák és roncs és a többi! Ezt olvasni szörnyű volt, miközben szegény lány próbált közelkerülni hozzá, segíteni neki. Nem mellesleg hiába a problémái, szerette Kaydent.

Számomra még mindíg Seth a legpoziítvabb karakter, noha nek is megvannak a maga démonai és problémái, amiket le kell győznie. Mégis egy kezemen meg tudom számolni, hányszor áll negatívan bármihez is a könyben. Példát kellene vennem róla.

Ez mint szép és jó, de mi történik vajon aztuán, hogy Callie és Kayden elmondát a titkukat? Hogyan élnek a tehertől megszabadulva? Képesek lesznek valaha rendbejönni? Kezelni az érzelmeket, nem rettegni tömegben, virágos ruhát hordani bő cuccok helyett?
Ezek a kérdések még megválaszolatlanok.

Nem mondom kell hozzá egy hangulat, de abszolut megéri elolvasni, ha az első tetszett. Sokszor gondolkodóba ejtett, saját magam bizonyos vonásaival is szembesített.

A könybben szereplő zenéket ITT találjátok!

Jessica Sorensen Callie, Kayden és a megváltás

2018. november 26., hétfő

Kávékalandok - Forest Cafe

Helyszín: Forest Cafe
Helyileg: Budapest, Papnövelde u. 2, 1056
Online: https://www.facebook.com/ForestCafeHungary/
Ital: Hosszúkávé

A forrócsoki utáni kávé iránti vágyam viszonylag néhány perc és lépés után sikerült orvosolni. Az első erre alkalmas hely ugyanis, az utca túloldalán volt. Nem ismertem a helyet, akkor jártam ott először.

A helyiség maga kicsi, nem férnek el sokan, ám ezt egyáltalán nem fogtam fel negatívumként, az atmoszféra kárpótolt. 
Halványzöld falak, ránézésre kényelmes ülőalkalmatosságok és növények. Mintha a belvárosban egy kis óázisba csöppentem volna.
Helyetfoglalva észrevettem az asztalokon lévő kis mécseseket. Rögtön eszembe is jutott, milyen hangulatos lehet mikor odakint esik, míg mondjuk én bent a puhán ücsörögve kávét szürcsölök, a gyertya lángját bámulva. Idillinek hangzik. No majd egyszer!

Külön szerettem a kis asztalkát, ahol éreztem a tenyerem alatt a fa anyagát. Oké ez leírva furcsán hangzik, de jó érzés volt. Még ez is.

Közben megemlíteném a zenét, ami nem tudom, hogy rádió, vagy lejátszási lista lehetettt, de mikor Linkin Park szólt, felkaptam a fejem. Nem számítottam rá egy ilyen helyen. Egyébként változatos zenék szólnak, nem zavaró hangerőn. 

Az ital:
Azt hiszem újra értelmeztem az erős kávé fogalmát! Ennek ellenére semmi kellemetlen utóízt nem tapasztaltam, de azért aki nem bírja, ne így igya.
Alapkávék kaphatók, limonádé és különféle sütemények (amiket szívesen megkóstoltam volna, de hát pont előtte ittam forró csokit, szóval majd legközelebb).

Ha nyugalomra vágynék, egy helyre ahol elbújhatok a külvilág elől odamennék. Az egész kényelmes, nyugodt, egyáltalán nem feszengős.
 Pecsétet is gyűjthettek, így a nyolcadik kávé ajándék. A gyűjtést is nagyon kreatívan oldották meg. A kátyán egy fát láttok, a pecsétek pedi a fa irányába sétáló emberkék lesznek, az utolsó pedig a logon látható alak. (Kaptam már másol is ilyen kártyát, de korántsem volt ennyire kreatyvan kivitelezve. Szép munka, hogy még erre is figyeltek!)


Az árak egy belvárosi helyhez mértek, így aki nincs hozzászokva, picit magasnak találhatja őket.

Viszont, elképesztően jólesett, a rövid beszélgetés, ahol kérdezek, én peidg lelkesen elmeséltem, nagyjából azt amit itt leírtam Nektek. Ritkán tapasztalok ilyesmit, persze sokszor az időpont nem alkalmas egy rövid csevejre. Szóval ettől is maradandó lesz számomra a hely!

Összességében teljesen pozitív érzésekkel távoztam, és biztos vagyok abban, hogy nem most jártam ott utoljára!

2018. november 22., csütörtök

A.O.Esther Frigg Rokkája IV. zenék

Bizony még egy vikinges történetben is talál néhány modern gyöngyszemet az ember!

A.O.Esther Frigg Rokkája IV.

A.O.ESTHER
FRIGG ROKKÁJA IV.

Fülszöveg
Úgy ​tartják, mi, magunk írjuk a sorsunkat. De mi van akkor, amikor úgy tűnik, hogy minden összeesküdött ellenünk? Elkerülhető-e a végzet, ha foggal-körömmel küzdünk az álmainkért és azokért, akiket a legjobban szeretünk?

Alex és Einarr lassan 2 hónapja keresik Sonját, de nem találják a lányt, aki egy helybéli családnál húzta meg magát. Egy nyilvános vásárban az egykori szerelmesek egy véletlen folytán mégis összetalálkoznak, de semmi nem az, aminek látszik. Sonja ráébred, ha élni akar, menekülnie kell.

Asa igyekszik jó feleségként viselkedni, de férje uralma alatt egyre jobban összetörik a lelke. Alex szerelme elsöprő erővel dönti le a lány erkölcsi gátjait, ám mindketten tudják, nincs jövőjük, s ha nem vigyáznak, bimbózó románcuk véres áldozatokkal járhat.

Hakon magasról tesz a száműzetésére, és úgy dönt, szembemegy fivére és a jarl akaratával, amikor felkutatja Sonját és megígéri neki, hogy teljesíti az utolsó kívánságát. A lány a kilenc napra kinyíló időkapu segítségével hazatér, ám az otthonának hitt világban rádöbben, hogy most maradt csak igazán magára.

Einarr nem hajlandó lemondani Sonjáról, ezért tűzön-vízen át megy a lány után, amikor sarokba szorítják. Döntenie kell: Alex élete vagy a sajátja.

Frigg rokkájának fénye ismét két, egymástól merőben más világ felett csillog sejtelmesen, ám nem tudni, kit enged át a jövőbe, és kit tart a múltban mindörökre…

A borítóra szép karakterek helyett rosszarcú vikingek kerültek, bár hogy őszinte legyek ahogy kinéz, az előző részhez tudtam volna elképzelni, de attól még szeretem.

Sonja egyszer azt mondta, neki már rég meg kellett volna halnia, de valaki mindíg megmentette. Ezúttal Niklas segített rajta,s őt a lányával együtt nagyon a szívembe zártam. Einarr kedvesének éppen erre volt szüksége, s nekem olvasőként is felüdülés volt. Béke szigete a felfordullás közepén.

Eközben Einarr és Alex megjárják a poklot. Sonját keresik, közben Asáért is aggódhatnak.
Néha annyira közel jártak ahhoz, hogy megtaláják, és jó is lett volna olvasóként figyelni a nagy összeborulást. Ám azt kell mondjam nem lett volna történetbe illő.
Sonja az eltelt hónapok alatt teljesen összetört, hiába Niklas gondoskodása. Le is mondott teljes mértékben a szerelemről, hogy valaha boldog lehet.
Az, hogy Hakon segítségével visszatér a saját idejébe, döbbenet volt. ÚJra ott voltunk, ahonnan indultunk. A lány csak segítséggel képes felvenni régi élete fonalát, de öszintén abban is kételkedem, hogy a jelenben boldog lenne? Mihez kezdene ebben a világban?
Istenem! Rendezzék le a félreértést, vagy akármi, csak menjen vissza Einarr és Alex mellé!! Ott a helye. Hónapokra lenne szüksége, hogy a mi világunkban boldoguljon. Plusz teher számára, a tény, hogy rajongott zenészek voltak.
Mi lesz ebből?
Imádtam, a kontrasztot a régi és a modern világ között. Tök jó a sok kütyü mega kényelem, de emberileg annyival messzebb vagyunk egymástól akkor is, ha sokszor egy helyiségben tartózkodulnk. Mikor beszélgetünk? Kérdezzük meg a másiktól, hogy érzi magát?
Most miért nem figyelünk egymásra? Miért nem töltünk időt egymással? Egy sor kérdést vetett fel a mű. Irigyeltem Sonját és Niklast minden egyes ház előtt tábortűznél való pipázásért, borozásért. Bár csak én is így zárhatnám a napjaimat. Békésen, csendben, a férfival akit szeretek!

Ralf hozza a maga számomra kiismerhetetlen formáját. Valyon egy új élet megváltoztatná? Egy új életért megváltozna? Kíváncsian várom hogyan alakul a házasságuk.
Bár egy gyerek Asának lánc, ami ahhoz a férfihez köti, akitől szabadulni akart.  Tudom, ez most csúnyán hangzik, hiszen egy gyerek Isten ajándéka, ám vannak helyzetek, kapcsolatok/házasságok, ahol az a csöpség "csak" arra jó, hogy összetartson két össze nem illő embert.
A lány közben a tűzzel játszik, már azzal is ha csak Alexre néz, de persze nem csak messziről bámulják egymást. (Oké, ez kétértelmű volt, bocsánat!) Édesek a lopott pillanatok, mégis képtelen voltam olvasóként élvezni őket, Ralf fenyegetései folyton a felettül lebegnek. Szegény lány! Mi lesz vele?

Akadt most is vér és kegyetlenség bőven. A történet feszes volt, pörgött, bár másfajta feszültség jellemezte, mint az előző kötetet, és valamiért megkockáztatom, hogy nyugodtabb is volt. Sőt, új karaktereket is megismertünk, valamint ey új helyszínre is ellátogattunk (ahol aztán Einarr megmutatta a kegyetlen oldalát).

Szerettem, és megugrotta az előző általá felrakott lécet, ahogyan eddig a szerző összes könyve!
Izgatotan várom a folytatást!

2018. november 15., csütörtök

Tizenhetedik fejezet

Megérkezett a bor és a desszert. Ő viszont hosszú percek után sem. Csalódottságomat az asztalunk felé pillantgató pincérnő arcán láttam viszont, ebből arra a következtetésre jutottam, hogy nem együtt töltik az utazás hátralévő idejét.
Körbehordoztam a tekintetem a társaságon, s megállapítottam, jó néhányan leszálltak a korábbi kikötőkben.
A kisfiú, aki korábban magára rántotta az ebédjét, most csendben, lábát lóbálva ült a szülei mellett, akik a mobiljukba mélyedtek. Az utasok többsége csendben beszélgetett, pozsonyi programjukat tervezték.
Velük ellentétben nekem fogalmam sem volt róla, mihez fogok kezdeni ha leszálltam. Pénzem volt ugyan, de szállást előre nem foglaltam.
Összerándult a gyomrom, ha eszembe jutott, megint köddé vált, mint a teaházban. A macskájával együtt.
Remegő kézzel toltam el magamtól a desszert maradékát, a borospoharat viszont újratöltöttem.
- Hölgyem!  - Az asztal mellett elhaladó pincér keskeny fekete bőrtokot tett elém, aztán ment is tovább. Morogva, magam elé vettem, de a mérgem azonnal elszállt, mikor észrevettem, hogy a számlát már rendezték.
Mégis mikor?
Az ajtó felé fordultam, abban reménykedve, hogy ott vár rám, de természetesen nyomát sem láttam.
Ám a tokban volt még más is, a Hotel Ibis Bratislava Centrum kártyája. A hátoldalon egyetlen sor: Szobát foglaltam a nevedre.
Ezek szerint, ez sem egyszerű hajókirándulás! De mi az ördögért akarta, hogy vele tartsak? Miért titkolózott? Mi értelme volt a titokzatos eltűnésnek?
Időközben a hajó lassult, majd fordulni kezdett. A kikötés hosszadalmas folyamat volt, s nem is sikerült többedszeri próbálkozásra sem a helyére kormányozni ezt a monstrumot.
Végül ketten kötelek segítségével húzták a hajóállomáshoz. Hihetetlen látványt nyújtott a két férfi a több tonnás építménnyel szemben.
Nem irigyeltem a legénységet. A hullámzás, és az esőzés mind ellenük dolgozott. Mire minden a helyére került, alaposan megáztak.
- Tisztelt Utasaink! Megérkeztünk Pozsonyba! Reméljük kellemesen utaztak! Köszönjük, hogy minket választottak! – Magamon éreztem a kapitány tekintetét, mikor elhaladtam mellette, bár elképzelhető csak az induláskori közjáték miatt.
Miután megkaptam a kabátomat, egy keskeny rámpán végiglépkedve a pozsonyi hajóállomás épülete előtt találtam magam, ami jóval nagyobb volt a pestinél. Tágas belső tér, több pénztárral, térképpel és különféle automatákkal.

Az utcára lépve néhány percig tanácstalanul nézelődtem, hogy merre induljak, aztán észrevettem, hogy nem messze taxik sorakoztak. Sajnos nem beszéltem szlovákul ezért angolul próbáltam szerencsét.
- Elnézést! – sétáltam oda egyik taxihoz, aminek a sofőrje épp vette ki utasa bőröndjét a csomagtartóból.
- Miben segíthetek? – Fellélegeztem, mikor angolul szólalt meg.
- Ide szeretnék eljutni! – nyújtottam át neki a szálloda kártyáját.
- Szálljon be, máris indulunk!
- Köszönöm! – Az autó hátsó ülésére beülve apró diadalt éreztem, hiszen az első akadályt, hogy eljussak a hotelbe sikeresen vettem.
- Messze van? – kérdezem, mikor elindultunk.
- Fél óra.
A férfi nem akart mindenáron beszélgetésbe elegyedni, így zavartalanul nézelődhettem, és elhatároztam, ha lesz időm, mindenképpen teszek egy rövid kirándulást az eső ellenére. Az ablakból nézelődve, a város nem különbözött annyira Budapesttől. Modern régi épületek egymás mellett, emberek esernyővel a fejük felett siettek a dolgukra az utcákon.

Mikor megérkeztünk, kifizettem a fuvart, majd elindultam a főbejárat felé. Belépve az előcsarnokba ismét átfutott a fejemen a gondolat, hogy mi a francért kellett nekem ide jönnöm, és miért nem lehetett előre megmondani? Nem tetszett a titkolózás, ha tudtam volna, hogy hol kötök ki, másképp álltam volna a dologhoz.
A hely egyébként, számomra modernnek tűnt, fiatalos benyomást keltett. Vettem egy mély levegőt, majd halvány mosollyal az arcomon léptem oda a recepcióhoz.
A velem szemben álló hölgy, minden kétséget kizáróan, szlovákul köszöntött, és érdeklődött a felől, miben segíthet. Én szemrebbenés nélkül angolul válaszoltam neki, ha jól tudom szobát foglaltak Takáts Lívia névre.
- Magyar? Bocsánat! – szabadkozott zavartan.
- Semmi baj! Ránézésre nem lehet tudni.
- Igen, itt is van…- mondta, miközben a számítógép billentyűin kopogott. – Ezt legyen szíves kitölteni! – tolt elém egy űrlapot tollal együtt. Miután ez megvolt, elém csúsztatott egy belépőkártyát. – Második emelet 107-es szoba! Kellemes itt tartózkodást!
- Nagyon köszönöm! – viszonoztam a mosolyát, és nagyon reméltem, hogy az itt létem valóban kellemesen telik majd. A londiner már ugrásra készen állt mellettem, hogy elvegye a csomagom, de intettem, semmi szükség rá, amit tudomásul is vett, bár egész biztos, hogy nem én lettem a kedvenc vendége ezzel a húzással.

Csupán akkor szakadt fel belőlem egy mély sóhaj, mikor végre becsukódott mögöttem a szobám ajtaja.
A helység egyszerűen és kényelmesen volt berendezve. Az ablak előtt húzódó asztal rögvest magára vonta a figyelmem. Szinte már láttam is magam, amint ott ülök kezemen egy csésze kávéval, figyelve az alattam elterülő várost.
Egyik sarokban tévé, a másikban szekrény állt. Jobb kézre ajtó, amely mögött fürdő rejlett. Itt azonnal felfigyeltem a falra szerelt ormótlan hajszárító berendezésre, melyhez hasonlót utoljára évekkel ezelőtt egy uszodában láttam. Az ernyőm vizes volt, így jobb ötlet híján kinyitva beállítottam a mosdó alá száradni.
A szobában a narancs egy sötétebb árnyalata dominált. Egy szatén díszpárna, a függöny, valamint a falon függő több részletből álló kosárlabda képe. S mindezt hasonló árnyalatúra festett fal koronázta.

Táskámat a székre tettem, aztán úgy, ahogy voltam, lefeküdtem az ágyra.
Percekig csak a plafont bámultam, és a lélegzetem hangjára összpontosítottam. Helyre szerettem volna tenni a gondolataimat, de ahogy teltek a pecek, egyre inkább csapongtak.
Mibe csöppentem? Ha amiket hallottam, mind igaz, akkor természetfeletti lények járnak köztünk, kényükre, kedvükre!  Ez nem igaz! Nem lehet! S ha mégis, hogyan reagálnának az emberek, ha tudomást szereznének minderről?
Miért kaptam szobát? Talán este idejön? Vagy együtt megyünk valahová? Éreztem, hogy felforrósodik a bőröm, ahogyan elképzeltem őt öltönyben. Butaság! Miért érdekelném most, ha hetekkel ezelőtt faképnél hagyott?
Lerúgtam a cipőm, majd fehérneműre vetkőzve bebújtam a ropogós jó illatú takaró alá.
Végre csend ölelt körbe.
Álom nélküli sötétség szippantott magába, s én küzdelem nélkül engedtem neki. Túl sok minden zúdult a rám az elmúlt órákban.
Hajó, vérfarkasok, vámpírok, egy burok, mely körbezár.

A.O.Esther Frigg Rokkája III.

A.O.ESTHER
FRIGG ROKKÁJA III.

fülszöveg
Isten ​mindenkire annyi terhet tesz, amennyit elbír… De, vajon a folyamatos küzdelemben mennyit sérül a lelkünk? Hol van az a pont, amikor a sötétségben kínlódva meglátjuk a fényt?

Asa fájó szívvel hagyja maga mögött az otthonát jelentő Syn városát, hogy újdonsült férje oldalán új életet kezdjen egy olyan családban, ahol a férfiak az erőszakosságot az anyatejjel együtt szívják magukba, s ahol a nőknek nincs szava.

Alex alkoholba fojtja bánatát, miközben ágyról-ágyra jár, hogy ki tudja heverni a kis Sigurdsson-lányt, ám képtelen továbblépni. Zenésztársai egyként próbálják kirángatni a depresszióból, amikor Einarr és Sonja váratlan jó hírrel örvendeztetik meg őket.

Erik háborúra szólítja fel szövetségeseit, így a viking nemzetségek gyülekezni kezdenek. A behívó Syn harcosait is eléri, ám legnagyobb megdöbbenésükre, a király fia a Sigurdsson-fivérek mellett Alexet is a harcosok sorai közt akarja látni. Sonja megtört szívvel engedi útjára férjét, bátyját és sógorait a véráztatta csatamezőre.

A Feröer-szigeteki mészárlás ezúttal súlyos áldozatokkal jár. Sigurdssonék soraiból sokan elesnek, így hajójukat Ralf bátyja, Viggo viszi haza Syn városába. Sonja élete darabokra hullik, amikor megtudja, mi történt, de innen már nincs visszaút. Mennie kell az otthonából, miközben mindenét elveszíti, ami valaha fontos volt neki.

Testvérek fordulnak egymás ellen, családok tépázzák egymást, és már semmi sem szent: sem az eskü, sem az ígéret, sem a barátság. Farkastörvények uralkodnak a viking földeken, már csak a vér szava számít. A kegyetlenség okozta sikolyok és kínok az égig érnek, de nincs segítség, nincs menekvés, nincs remény – a hatalom ereje mindent elsöpör az útból.

Frigg rokkája tovább ragyog, ám hűvös fénye tehetetlen az odalent folyó öldöklés, gyűlölködés és ármánykodás ellen. De, vajon elpusztítható-e a testvéri szeretet? Elmúlhat-e az igaz szerelem, amelyet sem idő, sem tér, sem a halál nem tépázhatott meg eddig? Megtörhet-e a lélek a fizikai kínoktól, és könnyebbséget ad-e a vérbosszú?


 Kedves Szerző!
Kitépted a szívem, majd ugráltál rajta. Most feltakarítom a vértócsát.
Oké, ez a legvéresebb kötet amit a szerzőtől olvastam, és a legkegyetlenebb is.
Esther olvasói nyomásra írta ennyire véresre a könyvet. Felmerült bennem a kíváncsiság, vajon milyen lett volna az eredeti történet?

Ralffal továbbra sem tudtam mit kezdeni. Einarrnak annyiban igaza volt, hogy szereti Asát, csupán a maga módján, de ez akkor sem mentség a tetteire. Ha betartod a szabályaimat, a tenyeremen hordozlak, amint hibát követsz el megbüntetlek, úgy, hogy megemlegeted. Hát, nem! A modern világban ilyen férfi mellett létezni sem tudnék, de szerintem más sem.

Brennának egyetlen emberi gesztusa volt, mire belestem abba hibába, hogy azt hittem képes kulturált viselkedésre. Tévedtem, mert később több szereplővel egyetemben ugyanúgy a halálát kívántam, mint a korábbi kötetben. Mégis mi játszódik le annak a nőnek a fejében? Mi a lehet a cselekedetei mozgatója?

Olvasás közben nagyjából két érzelem váltakozott bennem, harag és szívfájdalom. Mégis minden olvasással töltött percet szerettem, azzal együtt, hogy pozitív pillanatot nem igazán tudok említeni. Ha éppen minden rendben volt, már vártam, mikor siklanak félre a dolgok.

Ez a brutális vérengzés annyiból jónak bizonyult, hogy ismét bebizonyosodott, hogy Esther, hiába képes gyönyörű szavakat használni, a vértől, erőszaktól sem riad vissza, cseppes sem cenzúrázza a dolgokat. Ha éppen levágják valaki valamijét, az bizony ocsmányul néz ki.

Csak remélni merem, hogy a későbbiekben jobbra fordulnak a dolgok. Nagyon várom a folytatást!

2018. november 14., szerda

Huszadik fejezet

Éles hangra riadtam fel. A szívem eszelős iramban kalapált, mintha egy rémálomból ébredtem volna. Néhány pillanat múlva kitisztult a fejem, akkor tudatosult bennem, hogy az asztalon lévő telefon csörög. Az ágyból kimászva, néhány lépéssel elcsoszogtam az asztalig majd a kagylóért nyúltam.
- Halló? – kásás hangon szóltam.
- Jó napot, Kisasszony! A recepcióról telefonálok.  Emlékeztetőt kért, hogy ma délre előadásra kell mennie az egyetemi könyvtárba.
- Nekem? – ráncoltam a homlokom. Értetlenül. Ez biztos megint Viktor műve.
- Ön kérte.
- Hogyne, persze, csak kiment a fejemből – hebegtem zavartan. - Köszönöm, hogy értesített! Viszont hallásra!
Lerogytam az asztal előtti székre.
Valami nem stimmelt! Annyira… éles volt minden, mintha szemüvegben aludtam volna el.  Végigsimítottam az arcomon azt várva, hogy ujjaim a lencséknek nyomódnak majd, kellemetlen foltot hagyva a vékony üvegen, de nem így történt. A saját bőröm éreztem az ujjaim alatt. Nem értettem, ez miként lehetséges. Mindent homályosan kellett volna látnom.
 A szoba is mintha másként festett volna. Határozottan emlékeztem, a helyiségben a narancsszín dominált, itt viszont minden lila volt, a falak, a függöny.
Elhúztam a vékony anyagot, de az elém táruló utcarészlet sem volt ismerős számomra. Nem értettem. Másik szobában éjszakáztam volna?
 Mi a jó ég történt tegnap este? Hogy kerülhettem ebbe a szobába? Egyáltalán hogy jutottam vissza a szállodába?
Emlékeztem, az indulásra, a szakadó esőre és Viktor furcsa viselkedésére. Viszont a beszélgetés egy ponton mintha megszakadt volna. Itt ébredtem, a kettő között semmi, csak sötétség.
Egy pillanatra, újra bénultnak éreztem magam, mint ott az étteremben. Az érzés könnyeket csalt a szemembe. Rettegés és értetlenség kavargott bennem. Mire volt jó ez az egész, s mi lesz velünk ezután?
Gúnyos félmosolyra húzódott a szám. Velünk. Sosem létezett ilyen.
 Felálltam, hogy a fürdőbe menjek, ám megakadt a tekintetem az asztalon heverő brosúrán, mely szerint nem csak a szoba, a szálloda sem stimmelt.
Miért nem emlékszem semmire?
Ismét körbehordoztam tekintetem a szobán, mintha azt remélném, hogy a válasz mégis ott hever a földön, csak én nem veszem észre. Találtam is olyasmit, ami nem vonta magára eddig a figyelmem. Az ágy végében egy kupac ruha hevert, tetején a táskámmal. Odaléptem és azonnal érte nyúltam. Kicipzáraztam minden zsebet átkutattam, de semmim sem hiányzott. Iratok, telefon, pénz és kulcs, minden meg volt.
 Az alatta heverő darabokban felismertem az előző nap viselt felsőm és nadrágom. Ettől egy részem megkönnyebbült, hogy legalább nem egy fekete miniben kell hazamennem.

Fekete mini? Én ostoba! Fel sem tűnt hogy a  tőle kapott ruhában aludtam. Gyűrődésnek nyomát sem láttam, csupán néhány szöszt, ami az ágynemű miatt ragadhatott rá.
Ha csak elképzeltem, ahogyan egy drága üzletben, nagy gonddal kiválasztja ezt a ruhát, mint egy jelmezt az ostoba játékához csomóba ugrott a gyomrom.
 Eszelősen kezdtem szaggatni magamról. Hallottam, a zipzárnál reccsenő anyagot, majd a melltartót és bugyit is a fekete kupacra hajítottam.
Öles léptekkel a fürdőbe siettem, és azonnal a zuhany alá álltam. Forró víz és bőrt nyúzó sikálás következett, bár nem hittem, hogy ez segít kiszakadnom a hajmeresztő szituációból.
Lecsutakoltam magam, majd a zuhanyzóból kilépve lendületes mozdulatokkal letöröltem a tükörre telepedő párát. Vöröslött a bőröm, nyugodtabbnak viszont cseppet sem éreztem magam.
- Mi a fa… - Annyira közel hajoltam a tükörhöz, amennyire a mosdó engedte. Valami nem stimmelt a jobb szememmel. Kék volt, nem barna. Szikrázóan kék, egyszerre gyönyörű és borzasztó. Mintha egy idegen nézett volna vissza rám.
Hosszú percekig tanulmányoztam magam. Annyira más voltam így! Nem csak a szemüveg nem léte, és a szemem átalakulása, volt még valami más is, amit nem tudtam szavakba önteni.
Semmit sem értettem.
A gyomrom korgása felkavarta a csendet, emlékeztetve rá, hogy tegnap délután óta szinte semmit sem ettem.
Jobb híján felvettem, az előző napi ruhámat, majd miután magamhoz vettem a táskám, elindultam, reggelizni.
Végig azon járt az agyam, hogy kerülhettem oda, de a legfontosabb ki hozott el, s miért? Viktor talán? Ha ő volt, mi célja volt vele? A szememen is ő változtatta meg? Annyi kérdőjel vibrált a fejemben, hogy a gondolataim követhetetlenné váltak.

Senkivel sem futottam össze, míg eljutottam a földszinti étteremig, ahol szerencsémre, még tartott a reggeliztetés. Szabad helyet a hátsó asztaloknál láttam, hát ara indultam, útközben magamhoz véve egy üres tányért és evőeszközöket. Annyiféle étel közül választhattam volna - rántotta, virsli, különféle pástétomok, krémek, pirítós és péksütemények – ám egyikre sem vágytam igazán. Annyira feszült voltam, hogy biztos voltam abban, egy falat sem menne le a torkomon. Nem gyötörhetem magam! Ennem kell és kész! Grimaszolva joghurtot, müzlit és gyümölcsöket szedtem az egyik pultnál.
Annyira az étel körüli gondolatok kötöttek le, hogy észre sem vettem, a teremben uralkodó hangulatot. Az emberek pusmogtak, halkan, ki feszülten, ki lesújtva, mások könnyes szemmel meredtek maguk elé. Aztán megütötte a fülemet a reggeli híradó hangja:

- Még mindig nem tudni ki a felelős ezért a szörnyűségért. Amint mögöttem is látható, az étteremnek, csupán egyik tartóoszlopa maradt állva, a többi a Dunába, illetve a fölötte átívelő hídra zuhant, több száz ember halálát okozva ezzel. – Éreztem, hogy kifut a vér az arcomból. Bénultan álltam, a tálkámat szorongatva, az út közepén, tekintetem a képernyőre tapadt.
A riporter arcát hiába fedte több rétegnyi smink, az sem tudta eltakarni eltorzult vonásait, a hangjában csengő értetlenséget és vörös szemét.
- Nem csupán az étteremnél történt felfoghatatlan trauma tegnap este. Az építménytől néhány méterre lángok martalékává vált az Ibis Hotel lánc szlovákiai épületéig. - A kamera hotelre váltott, ahol tegnap megszálltam.
- Az épületből semmi más nem maradt csak füstölgő romok. Arról, hogy mi okozta a tüzet, egyelőre nincs információnk, ám a szakértőknek okuk van feltételezni, hogy a történtek összekapcsolódnak, tekintve, hogy a két esemény között alig fél óra telt el. Arról, hogy melyik szervezet követte el a merényleteket, szintén nincs információnk.
A torkom összeszorult, alig kaptam levegőt. Ez nem lehet! Istenem! Könnyek homályosították el a látásom. Elhagyott az erőm, de mielőtt a padlóra zuhantam volna, karok tartottak meg, s irányítottak egy üres asztalhoz.
Azonnal a terítőre borultam, de egy férfi a szék támlájának döntött, felemelte a fejem. Hallottam, hogy beszélt hozzám, nem csak ő, mások is. Hol angolul, magyarul, vagy éppen szlovákul próbálták megtudni, jól vagyok-e, szükségem van-e orvosra.
Nem túl meggyőzően hebegtem, egy „jól vagyok”ot és „minden rendben”t egészen addig, míg az egyik pincér le nem tett elém egy pohár vizet, pirítóst lekvárral és vajjal.
- Egye meg, aztán pihenjen le! De kérem, bármire szüksége van, azonnal szóljon le a portára! –Csendben biccentettem. Legyen, ha ettől megnyugszanak.
Apránként kortyolgattam a jégkockától hűs vizet, hozzá pedig a pirítóst, bár a gyomrom borsó méretűre ugrott mivel azonban árgus szemekkel figyeltek tudtam, ha szabadulni akarok, ez a záloga.
Erőltetnem kellett, a máskor automatikus mozzanatokat. Rágás, nyelés. Mély levegő! Ne sírj! Még nem omolhatsz össze, még nem láthatják!
A lekvár émelyítően édes volt, a pirítós száraz, de szófogadón mindent eltűntettem a tányérról. Jobban lettem tőle,  vagyis szerintük jobban lettem. Jobban kellett volna lennem, ám minden egyes lent töltött perc kínszenvedés volt.
Lassú mozdulatokkal felálltam, majd a kijárat felé indultam, közben igyekeztem kirekeszteni a tévé zaját, és a mögöttem összesúgó emberek hangját.
Az egyik pincér felkísért a szobámba. Ki tudja, talán attól félt, összeesem megint. Végig éreztem aggódó tekintetét, de egy szót sem tudtam kinyögni. Minden erőmet arra fordítottam, hogy egyik lábam a másik után tegyem.

Mikor felértünk a férfi megkérdezte, tehet-e értem még valamit. Már alig tartottam, magam, így csak intettem neki, s már nyomtam is le a kilincset.
 Odabent aztán végre eleredtek a könnyeim. Mit tettem! Miattam történt mindez? Hogy lehetek még életben? Édes Istenem! Mit művelt Viktor!
Azonnal a fürdőbe nyitottam, ahol épp időben sikerült felnyitnom a vécé tetejét, hogy kihányjam a magamba erőltetett pirítóst. Folytak a könnyeim, zúgott a fejem, a hányás kesernyés szaga belemart az orromba. Percekig öklendeztem, végül mikor már semmi sem maradt bennem, fogat mostam, a csapból ittam néhány korty vizet majd ruhástól bebújtam az ágyba.
Miért tette mindezt? Ezért csalt ide? Az a rengeteg halott. Ha nem jöttem volna el, vajon még most is élnének?
 Annyit biztosan tudtam, hogy az étterem nincs többé, és ennek hozzám is köze van. De a hotel? Ezért kerültem ide? Mégis mikor és ki segített? Nehezemre esett Viktort a megmentőm szerepében elképzelni. Egymaga felfoghatatlan pusztítást végzett, mégis miért?

A portás reggeli hívása váratlanul bukkant fel a gondolataim mélyéből. Összerándultam a ténytől, hogy Viktor találkozni akar velem. Mi van, ha nem megyek el, egyszerűen figyelmen kívül hagyom az egészet? Engedné, vagy eljönne értem? Dühös lenne? Mit tenne velem?
Belenyüszítettem a csendbe. Felfoghatatlan volt mi rejtőzött a férfi vonzó külseje mögött.

Érzelmek és megválaszolatlan kérdések kavarogtak bennem, s bármennyire is tiltakoztam ellene, egyre inkább tisztába kerültem azzal, ha válaszokra vágyom, egyedül a könyvtárban kaphatom meg őket.
De akarom-e őket egyáltalán?  Változtatna valamin? Nem forgathatom vissza az időt és tehetem meg nem történtté ezt a borzalmat.
A falon ketyegő óra szerint volt még néhány órám az „előadásig”, de nem akartam rá gondolni, helyette bekapcsoltam a tévét.
Percekig ugráltam a csatornák közt, de ha nem reklámba, akkor az itt történtekről szóló hírekbe botlottam. Hol angolul, magyarul vagy szlovákul. Minél többet láttam belőle, a gyomrom annál inkább görcsbe rándult, a torkom összeszorult. Mégis mi a pokol történt? A katasztrófa egy dolog, de én? Valami átkozottul nem volt rendben. Megőrjített a tudatlanság, széttépett az önvád.
Ismét könnyek gyűltek a szemembe. Utat engedtem nekik. Arcomat a tenyerembe temetve zokogtam. Kétségbeesve, magamat okolva több száz halálért. Mi lett volna, ha nem megyek el? Bárcsak arra a rohadt hajóra se szálltam volna fel! Vajon ha így teszek, hagyta volna, vagy valami furmányos módon úgy alakította volna a dolgokat, hogy ne tudjam kikerülni sem a hajóutat, sem pedig a találkozót?
Dühömben hozzávágtam a távirányítót a földhöz, ami pattant egyet, majd gombokkal lefelé esett. Szerencsére egyben maradt, bár vissza kellett fognom magam, hogy ne vágjam földhöz ismét.
Le kellett higgadnom, képtelen voltam gondolkodni. Kényszerítettem magam, hogy abbahagyjam a sírást, bár a fejem teteje lüktetett a magamba fojtott feszültségtől.
Felvettem a távirányítót a földről, majd kikapcsoltam a tévét, és visszadőltem az ágyra.
Miért jöttem el, egyáltalán? Semmi sem kötelezett rá.
Végül elővettem a telefonom, majd online keresőbe beírva szerencsére hamar megtaláltam a helyszínt, bepötyögtem az útvonaltervezőbe, mely szerint kocsival mindössze fél óra az út. Pompás! Ha már képes voltam másra összpontosítani, elkezdtem kitalálni, hogyan jussak haza. Hajó szóba sem jöhetett, hát maradt a vonat. Menetrendet néztem, néhány induló járat időpontját kijegyzeteltem, de ennél tovább nem bonyolítottam a dolgot. A gondolataim minduntalan visszatértek a könyvtári találkára.
 Normális ember egy ilyen alakalom után hanyatt homlok menekülne Viktortól, nem pedig elfogadná az ostoba meghívását.
Végül visszakapcsoltam a tévét, és egy zene csatornán megállapodva üveges tekintettel bámultam a képernyőt az ágyam biztonságából.

 Indulás előtt, eszembe jutott, hogy ennem kellene valamit, de túl ideges voltam, így lemondtam róla, csupán néhány korty vizet ittam mielőtt kisétáltam volna a szobából.
Hogy a pokolba kerültem ide? Ez a kérdés töltötte ki a gondolataimat, míg le nem értem a földszintre, majd az előcsarnokon átvágva az utcára. Ki tudja mi minden történt velem, míg eszméletlen voltam. Már az sem normális, hogy sérülések nélkül megúsztam ezt az egészet, a testi változásokról nem is beszélve.
 Az évek alatt hozzászoktam a szemüvegemhez, s most hogy nem volt rajtam, állandó hiányérzet gyötört. Arra, hogy mivel fogom megmagyarázni ezt a jelenséget, végképp nem tudtam mit mondani. Pedig valamit sürgősen ki kellett találnom, mivel eléggé látványos változásról volt szó.
Szerencsére, könnyen fogtam taxit, és a sofőrnek sem volt beszélhetnékje, miután megmondtam neki, hova szeretnék eljutni.
Egész úton remegtem az idegességtől. Az ablakon  sem mertem kinézni, csak az ölemben heverő kezemet tanulmányoztam. Rövidre, egyenetlenre vágott körmeimet, a jobb gyűrűsujjamon pihenő ezüst gyűrűt, amit a tizennyolcadik születésnapomra kaptam a szüleimtől és sosem váltam meg tőle. Csodáltam, hogy még ezt is túlélte.
Vajon ha nem költöztem volna el otthonról, akkor is összehozott volna Viktorral a sors?

Az egyetemi könyvtár, kívülről hatalmas, többszintes, fehér épület volt. Belépve egy hatalmas előcsarnokban találtam magam, aminek nagy részét, egy előadóterem foglalta el. Mielőtt, kétségbe estem volna, észrevettem jobb oldalon egy lépcsőt, hát arra indultam. Mire felértem a tetejére, háromszor küzdöttem le a kényszert, hogy visszaforduljak, de válaszokra volt szükségem, s ez maradásra bírt.
Széles információs pulttal találtam szembe magam.
- Jó napot! Miben segíthetek? – Lágy arcvonásokkal megáldott középkorú nő ült a pult mögött. Éreztem magamon a tekintetét, amitől csak még inkább zavarba jöttem. Mi van, ha csak átverés az egész? Nincs is semmilyen találka és hülyét csinálok magamból.
Kételyeim ellenére mégis előhozakodtam látogatásom okával.
Percekig tanulmányozta az előtte villódzó képernyőt, babrált az egérrel, pötyögött a billentyűzeten.
- Itt nincs semmi… Ó, megtaláltam! Fáradjon velem!– ennyit mondott, majd felállt, és egy balra vezető lépcsőn indult tovább, igaz egyszer sem nézett hátra, hogy vajon követem e.

 Átvágtunk a számítógép termen, majd a könyvtár közösségi terén. Normális estben lenyűgözött volna a számtalan kötet látványa, ezúttal viszont az előttem haladó piros blúzán tartottam a tekintetem, hallgattam cipősarkai ütemes kopogását a parkettán.
Hatalmas olvasóterembe értünk, melynek emeletére kopott falépcső vezetett fel.
 Már éppen kérdezni akartam, messze van-e, de váratlanul megállt előttem, belém fojtva a szót. Ameddig láttam, hatalmas polcok roskadásig tele lexikonokkal, és egyéb vaskos kötetekkel. A nő hirtelen megfordult, majd csupán ennyit mondott:
- K! – majd az ellenkező irányba sétált.
Azt hittem szórakozik, de észre vetem, a polcok elején lévő betűket, így értelmet nyert a mondandója. A könyvtárakra jellemző csendben még a cipőm talpának csikorgása is fülsüketítő volt. Úgy éreztem magam, mintha tilosban járnék. Vártam a pillanatot mikor pisszeg rám valaki, hogy túl hangosak és zavaróak a lépteim.
Elértem a K jelzésű polcig. A sor végén, az ablaknál egy férfi állt nekem háttal.
 A pulzusom pillanatok alatt az egekbe szökött. Féltem, hogy meghallja. Az ösztönöm futásra késztetett, így kellett néhány perc, míg elindultam felé. Menj, amíg nem késő! Honnan tudod, hogy nem következik be ugyan az, mint az étteremben?

2018. november 12., hétfő

Sommer Cukrászda

Helyileg: Lövölde tér és Hollán Ernő utca
Online: sommer-cukraszda.hu

Még a  férjem vitt el oda, és emlékszem már legelőször beleszerettem a helybe. Ki tudja, talán mert megbújik a belvárosban, vagy talán mert isteni a süti, és ha az ember odamegy nem zargatják. Vagy mindez együtt. Mági nem tudom.

A cukrászda oldalán ízelítőt kaphatunk a kínálatból, és bár az árakat nem találjuk, azért érdemes körbenézni, hátha kitaláljuk mit ennénk szívesen, míg odaérünk (bár nekem sosem sikerült. Van például egy cukorbetegeknek készült kávés tortta - a pontos nevét sajnos nem tudom - amit hónapok óta szeretnék megkóstolni, de vagy épp nincs, mikor ott vagyok, vagy egyszerűen mást kívánok meg).

Az ajtón belépve azonnal körbeölel a hamisítatlan cukrászda illat, aztán máris törheti is a fejét az ember mit enne szívesen. Az elmúlt években sokféle süteményt kipróbáltam, de a döntés sosem egyszerű, hiszen a kínálat folyton változik (répatorta, pisztáciás krémes, flódni, túrós papucs – ami frissen valami isteni! – és még sorolhatnám, de írás közben ezek jutottak eszembe).
Akkor is találtok nektek való süteményt,, ha cukorbetegek vagytok, esetleg diétáztok. 
  Télen különféle ízesített marcipánból készült szaloncukrokból válogathatunk, nyáron fagylaltot kínálnak helyette (ami szintén megér egy próbát, hiszen aminek gyümölcsösnek kell lennie, valóban az is).
Kávét is ihattok, ha kedvetek tartja, alap italokból válogathattok, amikre szintén képtelen lennék rosszat mondani. Erősek, de nem kellemetlenül kerserű utóízzel. Tökéletes párost alkotnak egy szelet süteménnyel.

Ami az árakat illeti, egy espresso 300 körül mozog, süteményt 400 Ft alatt nem igen talál az ember, de ha figyelembe vesszük, hogy minden helyben készül, szerintem abszolút megéri. A fagyi sem drágább, mint máshol, Júniusban voltam utoljára, akkor 240 Ft volt egy gombóc.

Miután kiválasztottuk mit szeretnénk, a lépcsőn felfelé menet beleshetünk a műhelybe, ahol ez a sok finomság készül. Mikor először jártam ott, ez számomra teljesen új volt, hiszen ide a legtöbb helyen még furólag sem nyerhetünk bepillantást.
  A galérián kényelmesen el lehet férni, az asztalok nincsenek túl közel egymáshoz, és a székek is kényelmesek, s ez valljuk be, nem utolsó szempont.

Az eladók nagyon kedvesek, a választásnál, nem sürgetnek és nem is hajítanak ki, hiába tölt ott az ember esetleg több időt.
Tapasztalatból mondom, írtam már ott több mint egy órát egy szelet narancsos – csokis torta társaságában.

Ha ajándékötletet kerestek, lehetőségetek nyílik ajándékutalványt venni a cukrászdában, ami szerintem nagyon jó ötlet. Adtam már én is ajándékba, és jó választásnak bizonyult.

Itt kóstoltam életemben először flódnit, ettem akkora linzert, mint a tenyerem. S még ha az árak a szokottnál magasabbak is, akinek felkeltette ez a kis bejegyzés a kíváncsiságát bátran próbálja ki, aztán mondja el kommentben a véleményét!

2018. november 8., csütörtök

Okváth Anna Más állapotok

OKVÁTH ANNA
MÁS ÁLLAPOTOK
fülszöveg
Egyedül nem megy?

Mit teszel, ha egy nap szembesülsz a benned ketyegő biológiai vekker sürgetésével, ám reménytelenül szingli vagy?

Léna önálló fiatal nő, családi állapota: független, és ezt nem is hajlandó feladni.

Ám vágyik arra, hogy anya legyen.

Tervéhez a véletlen egy apát is a rendelkezésére bocsát – Iványi professzort, régi, rettegett egyetemi tanárát, aki feleségével gyermektelenül él. Megállapodásuk világos: semmi gyengéd érzelem, semmi személyes. Az érintkezés egyetlen célja a kívánt terhesség.

Vajon mihez kezdenek, ha meglepő, más állapotokban találják magukat?

Mennyit ér a becsület, az adott szó? Hol ér véget az értelem, és hol kezdődik az érzelem?

A borító szokatlan, mégis jó rá nézni. Nem zsúfolt, a színek is kellemesek. Szeretem, s még az arany pötty is jól áll neki.

Ez a könyv két évvel korábbi, mint a Szonáta, és tejesen más, nem csak besorolás és terjedelem tekintetében, de maga a történet is szokatlan.
Legalább is számomra, bár biztosan vannak olyan nők, akik csupán gyereket szeretnének, ehhez pedig a férfire eszközként és nem partnerként van szükségük. (Ez így leírva borzalmasan hangzik, elnézést).
Sokáig nem  tudtam mihez kezdeni, ezzel a gondolattal, abszurd volt az egész.

Egyébként, miután megvettem, jó egy évig ott állt a polcomon, nem tudtam rászánni magam. Féltem, hogy csalódnék benne, vagy talán akkor még fiatal voltam hozzá.

Tavaly végül nekiálltam, az első rejtvényt pedig  a narrátor kiléte jelentette, erre végig nem kaptunk választ. Kifejezetten tetszett, ahogyan látjuk a történteket. Előfordult, hogy a főszereplőktől eltávolodva más apróságokat is megmutatott nekünk. A könyvesbolt többi vásárlóját,  vagy akár távolabbi embereket, ezzel érzékeltetve, hogy a világ él a karakterek körül.

Minden furcsasága ellenére, kíváncsian olvastam, hogyan alakul a szereplők sorsa. A rettegett Iványi professzort kifejezetten megkedveltem, végül, ahogy láttam, hogyan szereti meg Lénát és végül a lányát. Érdekes, őt jobban a szívembe zártam, mint Lénát, pedig mindkettejük életébe bepillantást nyerünk.
 Sokáig azt sem értettem, mégis miért bólintott rá a férfi Léna ajánlatára? Épeszű ember nem csinál ilyesmit, meg hát felesége van!
Valójában persze mindent okkal tesznek a szereplők, még ha elsőre nekünk olvasóknak furcsának is tűnik.


 S  a végére kifejezetten sajnáltam, hogy nincs tovább.
A már itt tartunk! Kedves Szerző, mi lett a vége?
Kétszer is elolvastam, s minden alkalommal más hangulatúnak tűnt. Megfordult olyan kósza gondolat is a fejemben, hogy Léna meghal, másodszori olvasásra ennek nyoma sem volt a fejemben.
Érdekes!

Egy olvasását mindenképp megér. Különleges, és valós témát feszeget a szerző, a narráció sem hétköznapi.
Végül egész megszerettem.

U.I.: A Kedves Szerző tudja, hogy Gurigás párti vagyok, mégis azt kell mondjam, ha Lórándot kicsit jobban megismerhettük volna, őt is tudnám úgy szeretni.

2018. november 6., kedd

Tizenkilencedik fejezet

Mikor végre megérkeztünk, kapkodva a sofőr kezébe nyomtam a viteldíjat, majd nyitottam is ki az ajtót, a bejáratig pedig futottam.
Lift vitt fel az étterembe. Beléptem, majd megnyomtam a megfelelő gombot az ajtó melletti panelen. A falakat tükrök borították, így lehetőségem nyílt alaposabban végig mérni magam. Mintha nyakon öntöttek volna egy vödör vízzel.
A liftből kilépve elegáns öltözetű, középkorú férfi fogadott.  Gyorsan végig mért, de ha szemet is szúrtam neki, jelét nem adta.
- Jó estét Hölgyem! Miben segíthetek?
- Úgy tudom, kilenc órára van asztalfoglalás, Horváth Viktor néven. – Néhány pillanatig az előtte heverő könyvet tanulmányozta.
- Fáradjon utánam!
Az étterem pont olyan volt, mint a képeken. Baloldalon hosszú bárpult, jobbra a fal végig üvegből, gyönyörű kilátást biztosítva egy kellemes vacsorához. A helyiség halványlila fényben úszott, de mindez egyfajta, titokzatos atmoszférát kölcsönzött a helynek.
Az egyik asztalnál, valahogy halványabbnak tűntek a fények, mintha alig pislákoltak volna.
A pincér ahhoz az asztalhoz vezetet. Ő természetesen már ott ült, ránézésre ugyanabban az elegáns öltönyben, mint amiben a hajón láttam.
Lepedőnyi méretű újságba feledkezett, úgy tűnt, teljesen kizárja az étterem zsongását.
- Parancsoljon, Hölgyem! – húzta ki a pincér udvariasan a székem, én pedig visszafogott mosollyal helyet foglaltam. Viktor abban a pillanatban felnézett. Arca meglepettséget, tükrözött, hangjából, mikor megszólalt pedig enyhe felháborodást hallottam ki.
- Elnézést, mit parancsol? – Értetlenül meredtem rá. Végig futott rajtam a borzongás, de betudtam annak, hogy megáztam az esőben.
- Azt üzented együtt vacsorázunk. - határozott kijelentésemtől összeszaladt a szemöldöke.
- Valóban? – Borítéktáskámat az asztal bal oldalára fektettem, de a kezem rajta hagytam néhány pillanatig.
- A szállodában a portás legalább is ezt mondta. – Felvillant bennem a gondolat, hogy valójában magamat győzködöm. Mi van, ha fértettem valamit?
- Persze, bocsásson meg! Nyilván kiment a fejemből. – Hanghordozása ellentétben állt szavaival. Mintha nem igazán tudta volna ki is vagyok. Gyors mozdulattal összehajtotta az újságot, majd arrébb tette.
- Ne magázz!
- Bocsánat! – újabb hamis mosoly. - Elnézést! – intett a mellettünk elhaladó pincérnek.
- Igen? – lépett hozzánk készségesen a férfi.
- Kérnénk két espressot!
- Máris hozom!
- És hol is találkoztunk mi ketten? –  Fordult ismét hozzám. Elhúztam a kezem, összekulcsoltam az ujjaimat a terítő takarásában.
Nem akartam hinni a fülemnek. Komolyan mondja? Nem volt hangulatom a játékához, de úgy éreztem, ha már odáig elmentem miatta, nem most hátrálok meg.
- Budapestről jöttünk idáig hajóval. - Kézfejemen doboltam, az egyik ujjammal.
- Folytasd! – érdeklődés szikrája lobbant a szemében. Percek óta az első őszinte reakciójának éreztem.
- Aztán felszívódtál még út közben, de kiderült, hogy szobát foglaltál egy hotelben.
- Pontosan melyikben?
- Az Ibisben.
- Aztán?
- Jesszus! A portáról szóltak, hogy itt vársz vacsorára. Te hívtál ide, s most mégis úgy nézel rám, mintha azt sem tudnád ki vagyok. – fejcsóválva fürkésztem a vonásait, de hiába vártam, egy mosoly rezdülését, mely arra utal egy kegyetlen tréfa áldozata lennék, arcizma sem rándult. Végig higgadtság sugárzott belőle.
- Emlékszel bármire is a háromórás hajóútból? - Sírni tudtam volna a bennem felgyűlő haragtól. Mire jó ez az egész? Semmit sem értettem.
- Miért vagy itt? – Az érzésem támadt, mintha egy falba ütköztem volna, hogy bármit mondok, nem jut el hozzá.
- Mert ide hívtál! – elgyötörten csengett a hangom. Dühöm kimerültséggé szelídült. Nem tudtam biztosan meddig lennék képes folytatni a beszélgetést. Lenne-e értelme folytatni egyáltalán.
Csend ült közénk. Úgy tűnt ő elveszett a saját gondolataiban, én pedig komolyan fontolgattam, hogy otthagyom a fenébe.
- Köszönöm! – biccentetem a pincérnek, aki elém rakta a kéretlenül rendelt kávém. Csábított az illata, de egyfajta megadásnak éreztem, ha iszom belőle. Maradni és továbbra is részese egy olyan szituációnak, amibe ő maga invitált.
Beburkolt az érzés, hogy elegem van az egészből.
Néztem őt, de már nem annak láttam, mint hónapokkal korábban. A varázs, ami körbelengte eltűnt. Ő maga is más volt már.
- Elmegyek! – Azzal, hogy hangosan is kimondtam, véglegesítettem a döntésem. Ráérősen, hosszan kortyolt a kávéból, még a mozdulat, amíg a csészét visszatette az asztalra, mintha sosem akart volna a végére érni.
- Miért?
- Mert, ez így… Azt hittem a hajón elkezdett beszélgetést folytatjuk, helyette úgy viselkedsz, mintha fogalmad sem lenne róla ki vagyok. Te is más vagy.
- Én én vagyok, de arról valóban nincs fogalmam te ki vagy.
Zöld tekintete az enyémbe fúródott, mintha a székhez akarna szegezni.
Erőt vettem magamon, hogy felálljak vége, de a testem mintha cserben hagyott volna. A végtagjaim nem engedelmeskedtek a gondolataimnak. Fel akartam állni! Ott akartam hagyni őt!
- Engedj el! – kértem. A hangomon átütött a kétségbeesés.
- Nem engedlek el.
- De én el akarok menni! – nyöszörögtem könnyekkel a szememben, miközben tovább próbálkoztam. Eluralkodott rajtam a kétségbeesés, mert egy  biztos volt benne, hogy ő az aki mozdulatlanná tett. Eddig sosem művelt ilyesmit.
Hiába feszületem neki újra, mintha láthatatlan szíjak tartottak volna fogva. Kétségbeesetten néztem körbe, az étteremben, senki – még a pincérek sem – mutatták jelét, annak, hogy tudnák, mi történik.
Szinte éreztem a rettegés ízét a számban. Belém villant, hogy meg fogok halni.
- Eddig te kérdeztél, most ha nem bánod, én szeretnék feltenni néhányat!
Némán biccentettem. A mozdulattól könny csordult ki a szememből, végig az arcomon.
A világom leszűkült kettőnkre, mintha egy burok vett volna körül, amint nem hatol át a külvilág hangja.
Rettegve figyeltem az a férfit, akinek csókjáért nemrég bármit megadtam volna.
- Légy szíves, mondd el még egyszer, ki vagy és miért jöttél?
- Délelőtt Budapestről indultunk hajóval, a-ahol beszélgettünk.
- Kivel jöttél?
- Veled.
- Miről beszélgettünk?
- So-ok mindenről. A múltadról, arról a másik világról, hogy mennyi minden létezik az emberi világon kívül.
- Aztán?
- A hotelben szóltak, hogy itt vársz vacsorára. Ennyi. Esküszöm! Nem hazudok! Engedj el! – Megalázónak éreztem a könnyeket, még arra sem voltam képes, hogy letöröljem őket.
- Miért fogadtad el a meghívást? Mégis kinek gondolsz engem? – felszaladt szemöldökkel ingatta a fejét. Úgy tűnt, már nem érti miért álltam egyáltalán szóba vele azon az éjszakán.
- A-azt mondtad, valóra váltod egy kívánságom. – belül égetett a szégyen. Ha akkor tudtam volna, hova jutok, Isten a tanúm, sikítva menekültem volna el.
- A dzsinnekre gondolsz, de ők lentebb állnak a ranglétrán, mint én. És el kell szomorítsalak, a kívánságaidat sem váltják valóra, csupán a lelkedet igyekeznek megkaparintani.
- Meséltél róla. Sőt, azt is mondtad, a lélekdarab csak akkor hasad le, ha önként adom.
- Mit kívántál? – egy izom megrándult a szája sarkában. Mosoly kezdemény.
- Azt ígérted, segítesz megjelentetni egy regényem. Erről szólt a szerződés.
- Te tényleg erre vágysz? Egy regényre?  Annyi fontosabb dolog van annál. Például az életed. Az fontosabb egy könyvnél. – Tekintete egy pillanatra a külvilágra irányult, ahol az eső még mindig szakadatlanul hullott. – Ami pedig téged illet, ha nem bánod, szeretném visszavenni, ami az enyém.
- De nálam nincs semmi! – ráztam a fejem könnyeimet nyelve, torokban dobogó szívvel.
- Bocsáss meg, ezért a kellemetlenségét! – Olyan közel hajolt, hogy éreztem a leheletét a bőrömön.
Nem mertem levenni róla a tekintetem. Felkészültem a fájdalomra, de semmit sem éreztem, csupán egy csobbanó hang ütötte meg a fülem, egész közelről. Akaratlanul is vonzotta a tekintetem. Egyetlen pillant volt csupán, de az utolsó, amit láttam. Alig hogy felfogtam az elém táruló látványt elájultam.

2018. november 5., hétfő

Okváth Anna interjú

Mikor és miért kezdtél el írni?
Úgy emlékszem, ahogy megtanultam írni, tudatára ébredtem a grafomániámnak. Szóval, már kisiskolásként irkáltam, akkoriban főleg verseket, amiket a saját rajzaimmal illusztráltam. Nem tudom, mennyire volt tudatos, hogy végül inkább áttértem a prózára, bizonyára annyira kínosnak találtam a verseimet, hogy inkább egész műnemet váltottam, de az írást akkor sem hagytam abba!

A Más állapotok nem hétköznapi történet. Honnan merítettél ihletet hozzá?
Ha az ember mélyen magába néz, biztos talál párhuzamokat aközött, amiket odabent őrizget, a saját érzésfoszlányai, élményei között és aközött, amiket ír. Ez velem is így volt, mivel szakdolgozatírás helyett/közben kezdtem el írni a Más állapotokat, közel az egyetemi közegemhez. A vonaton ültem, hazafelé tartottam, és elkezdtem mindenféle dolgokon ábrándozni, hogy van ez a tanárokkal, meg a mai öntudatos hallgatókkal, meg a gyereküket tudatosan egyedül vállaló kismamákkal, arra jutottam, hogy ezzel érdemes lenne foglalkozni, ez egy jó kis kritizálnivaló téma. Így hát elkezdtem vele kísérletezgetni, és egyszerre csak lett belőle egy regény.

Mennyi idő alatt írtad meg?
Nem is emlékszem pontosan, de nem lehetett több egy évnél. Az írás általában elég gyorsan megy, ha benne vagyok a sodrásban, de az azt megelőző gondolatgyűjtés, előkészítés olykor rémesen hosszúra tud nyúlni. Főleg, ha elakadok valamivel, amit nem tudok logikailag, vagy írástechnikailag megoldani. Hú, akkor nagyon el tudok veszni.

Hogy fogadták az olvasók?
Elég vegyesen. De főleg elítélőn. Mondjuk úgy, szidták, mint a bokrot. :D A kísérlet része volt egy olyan narráció használata, ami végül túl távolságtartó, cinikus és bosszantó lett sok olvasó számára. De legalább egyedi. :D

Tudatosan szőtted bele Lénát és Lórándot a Szonáta egy jelenetébe?
Persze! Filmekben is szeretem az ilyen ún. cameo jeleneteket.

Ha már Szonáta! Azt írtad a könyv elejére, nyomokban valós történeteket tartalmaz. Mennyire volt könnyű, avagy nehéz ezeket beemelni a regénybe, újra átélni őket?
Nosztalgikus hangulatban telt az írás akkoriban, nem tépett fel fájó sebeket, vagy ilyesmi. Az alaptörténetet már kamaszkoromban megírtam, tehát ha Zsini kamaszkori gondolatvilága autentikus, az azért volt lehetséges, mert a sajátomat tükrözi, azokba a részekbe alig nyúltam bele. Mikor felnőtté válik, azokat a részeket jobban meg kellett kozmetikáznom, hiszen mit tudhattam én még tizenévesen, milyen lesz az egyetem, vagy utána az élet. Addigra olyan tapasztalatokat szereztem, amiket ugyanígy beleírhattam a Szonátába, szóval igazi toldozott-foldozott kis élménygyűjtemény, szerelemgyerek ez a regény nekem.

Ki hasonlít jobban rád Léna vagy Zsini?
Érzékenységét tekintve mindenképpen Zsini. A nyakatekert gondolkodásmódot és a bolondériájához a végsőkig ragaszkodást tekintve pedig inkább Léna. :D

Imádom a Szonátát, nem is mondanék róla többet, úgyis, csak ömlengenék. Tudod, hogy Gurigás párti vagyok, de elgondolkoztam azon mi van a többiekkel? Michele és Herman. Különbözőek, de mind hozzátettek ahhoz a nőhöz, akivé Zsini a könyv végére válik.  Mennyre tudatosan formáltad a személyiségüket, illetve melyiküket volt esetleg nehéz megalkotni?
Nos, Michele alakja nem a kitaláció műve. Ugyanakkor nem is egyetlen férfi áll a háttérben. Nagyon nehéz lenne kihámozni a tulajdonságai közül, melyik kihez tartozik. Vannak vonások, amik egy kamaszkorú lány tapasztalatai alapján kerültek be, és vannak vonások, amiket már egy felnőtt nő tett hozzá, mindegyik mögött egy-egy létező, hús-vér férfi áll. Sosem volt nehéz dolgom Michelével. Ő valahogy készen érkezett a történetbe, akárcsak Zsini. Gurigás és Herman megint más esetek, mivel nekik a valóságban nem úgy létezik megfelelőjük, mint a többieknek. Annyit tudtam róluk, hogyan fognak kinézni. Gurigásról már sokat meséltem a blogomon, hogyan született, Hermanról még nem, úgyhogy itt az ő ideje végre! :) Kezdettől fogva egyik kedvenc színészem figurája lebegett a szemem előtt. És ő Derek de Lint. Egyértelmű volt számomra, hogy egy ilyen figurát az ő külsejével fogok leírni, de a belső értékei érthető mód sokáig rejtve maradnak, vagy Zsini interpretációin keresztül jutnak el az olvasóhoz. És azt gondolom, az ő esetében nagyon nem is volt más választásom. De talán, hiába a vehemens démonizálás Zsini részéről, az olvasók ennek ellenére is megkedvelték Hermant..?

Csellón (is) játszol. Törvényszerű volt, hogy Zsini is ezen a hangszeren játszik majd?
Törvényszerű volt. Számomra mindig is a cselló volt A Hangszer. Ugyanakkor, amikor a Szonáta alapjain dolgoztam, gimnáziumi éveim alatt én még közelébe se kerültem a csellónak. Hacsak nem számítjuk azt, hogy az igazgatónő (és egyben a gitártanárom felesége) abban a zeneiskolában, ahova jártam (figyelem, Székesfehérváron! :D ), nos, ő történetesen épp csellista. Akkoriban azonban gitározni és hegedülni tanultam, és mindegyiket nagy örömmel tettem, szerettem. A gitártanárom és családja adta számomra a példát a regény Szabó családjához, ők adták számomra életem egyik legmeghatározóbb élményét, hogy nem csak messziről szerethetem a zenét, hanem nap mint nap foglalkozhatom vele kedvemre. És ezért nem győzök elég hálás lenni a Pillár családnak!

Hogyan alakult ki nálad a zene szeretete?
Hah, ki nem szereti a zenét?! :D Elsős, vagy másodikos lehettem, mikor egyszer arra kértem matematikaóra előtt a tanító nénimet, hogy hadd énekeljek el inkább egy dalt. Ez a helyzet amúgy azóta se sokat változott, a matematikát azóta is lenyomja nálam a zene. Az eset után aztán értesítették a szüleimet, nem, nem arról, hogy rossz kislány voltam, hanem hogy érdemes lenne a gyereket zenei oktatásban részesíteni, és akkor gyerekkórusban énekeltem, később kitaláltam, hogy inkább hangszeren szeretnék játszani. Nálam ezek a dolgok valahogy természetesen alakultak, apukám is gitározott, énekelgetett, a bátyám szofisztikált zenei ízlésére nőttem fel (semmitsembánok). A zenét nálunk mindig szeretettel fogadta mindenki, soha senki nem kérdőjelezte meg, miért pont ezzel akarok én vacakolni.

Michele tanítási módszereivel sokáig nem értettem egyet. Kellett néhány olvasás, mire rájöttem, hogy a lehető legjobbat tette a lánnyal. Neked volt hasonló habitusú tanárod az évek során?
Hajajj! :D Habár, nem a zeneiskolában. A korábban említett család minden tagja, aki tanított, kivételesen jó pedagógus volt, végtelenül kedvesek, segítőkészek, pedig én se voltam mindig könnyű eset, főleg szereplések előtt dobta le nálam a gépszíjat valami.
Sosem voltam kifejezetten jó tanuló, enyhén lusta is voltam, szerettem gyorsan letudni a dolgokat, hogy több időm legyen érdekesebb dolgokra. Vagyis, a maximalizmus abszolút nem volt rám jellemző. Aztán bekerültem egyetemre. És ott lett egy olyan tanárom, aki Micheléhez hasonlóan először elemeimre bontott, aztán újra felépített. Nehéz volt megértenem, miért bánt (merő szeretetből), miért ilyen kegyetlen, de aztán szembesültem azzal, mit hozott ki belőlem, és leesett az állam. Soha senki nem tudta bennem aktiválni ezeket a rejtett kompetenciáimat. Lényegében neki köszönhetem, hogy ma az vagyok, aki vagyok.

Egy történet befejezése után elgondolkozol azon, mi történik később a szereplőiddel?
Úgy szoktam befejezni a történeteimet –sajnos, vagy nem sajnos-, hogy én tudom, mi vár rájuk még odakint… Nem írom meg végig a történetüket, mert nem akarok túlmagyarázni semmit. És ki tudja, mit hoz még a jövő… Hátha egyszer újra meg akarom fogni a kezüket, és teszünk még egy sétát együtt valahol.

Dolgozol most valamin? Mondanál róla néhány szót, ha szabad?
Igen, dolgozgatok valamin, ez is egy női történet lesz. Egyelőre nagyjából a kétharmadánál tartok, és sokat vesződök vele, főleg időhiány miatt. Ha nincs alkalmam elmerülni abban a világban, amiben épp a történetem játszódik, akkor nehezen tudom tovább görgetni a cselekményt, elveszítem a mesélés fonalát. Ugyan most is épp el vagyok vele akadva, sokat foglalkozom vele, ilyenkor anyagot gyűjtögetek, jeleneteket, párbeszédeket javítgatok, élezgetek. Ez a regény is be fog illeni a sorba, a lélekboncolgatós, szarkasztikus, nem csöpögős romantikus történeteim sorába, remélem, szeretni fogjátok őt is! :)

Köszönöm a válaszokat!
Én köszönöm a megkeresést! :)

2018. november 1., csütörtök

Leiner Laura Bábel

LEINER LAURA
BÁBEL


Fülszöveg
Zsófi tizenhét éves és RHCP rajongói blogot ír, ezért nem is kérdés, hogy az idei Bábelfesztre egész hetes bérletet vesz, hiszen az utolsó nap sztárfellépője a Red Hot Chili Peppers. 
Zsófinak ez lesz élete első fesztiválja, amelyen barátaival, Napsival, Abdullal, Hipóval és Szaszával együtt vesznek részt. Ez pedig azt is jelenti, hogy többnapos, ismeretlen olaszok utáni hajtóvadászat, az orvosi sátorban töltött hosszú órák és a VIP-szekcióba való kétségbeesett bejutási kísérletek is várnak rájuk. A folyamatos bulizás, sátorozás, a koncertek és a legelképesztőbb közös élmények felejthetetlenné teszik ezt a hét napot, sőt, talán az egész nyarat. 
„Nagyon örülök, hogy Laurának sikerült megjeleníteni és tökéletesen visszaadni a fesztiválok hangulatát, és kifejezetten tetszik a humora. Gratulálok!” (Gerendai Károly, a Sziget Fesztivál alapítója)

Nektek melyik borító tetszik? Nekem a piros, talán azért mert az volt az eredeti (az újabb a kiadóváltás miatt kellett gondolom),plusz szerintem végtelenül egyszerű, de nagyszerű.
Ha azt mondom, nem vagyok fesztiválarc enyhén fogalmaztam. Korábban mindig átböngésztem a fellépőket és találtam is olyan koncertet, amire szívesen elmennék. Egyrészt anyagi okai voltak az eddigi mellőzésnek, másrészt fogalmam sem volt milyen lehet egy fesztivál, meg erről az egészről, ami körbelengi magáról az életérzésről nem nagyon volt fogalmam.
Aztán a könyvtáros orrom alá tolta a Bábelt, mint az új Leiner Laura könyvet, neki is álltam.
Maga a cselekmény végtelenül egyszerű. Fiatalok fesztiválon. Ennyi.
Talán nem is az a lényeg, ami történi, hanem amilyen érzést kivált az olvasóból.
Ami engem illet, mióta megjelent, háromszor olvastam végig, plusz sokszor csak belelapoztam, ha rossz kedvem volt. Nem emlékszem a beszólásokra, konkrét jelentetek közül is csak kevés maradt meg az emlékeim között. 
Egyetlen dologra emlékszem, sok nevetésre, és az érzésre, hogy ez egy halál jó buli!

Beszélhetnék a karakterekről, de szerintem nem érdemes. Mindegyik totál dilis és szerethető, bár Napsi néha fárasztott, Hipóval egyetemben.
 Belebotlottam olyan értékelésbe, ami azt ecsetelte, hogy a karakterek sablonosak és semmiféle fejlődést nem mutatnak. Ez persze igaz lehet, ha az ember nagy elvárásokkal áll neki a könyvnek. Ha viszont az ember nem akar mást csak szórakozni, esetleg bepillantani egy fesztiválra, anélkül, hogy ki kelljen lépnie a szobából annak csak ajánlani tudom.
Fiatalokról szóló történet, nem csak fiataloknak!