Huszonhatodik fejezet

 Viki

Eredetileg azt terveztem, hogy Hétfőn tanítás után felhívom Gábort, és beszámolok neki a fejleményekről, de mivel ez volt az utolsó hét a szalagavató előtt minden gondolatunk körülötte forgott. Néhány apróságot még meg kellett csinálnunk, köztük az osztály életét bemutató prezentációt. Nálunk szinte mindig fényképezett valaki, szóval bőven volt miből válogatni. A táncokon már csak az utolsó simításokat végeztük. Csak remélni tudtuk, hogy nem lesz nagy égés a vége. 

Péntek óta nem beszéltem Tomival, ami önmagában nem is lett volna baj, csak hogy hiába hívtam, nem vette fel. 

Suli után a könyvesboltban dolgoztam, ahol a korábbiakhoz képest nagy volt a forgalom. Egy-egy nyugodt percben megfordult a fejemben, hogy megint felhívom Tomit, de helyette Gáborral próbálkoztam. Persze, őt sem tudtam elérni. Remélve, hogy lehallgatja a rögzítőjét röviden elmondtam a hétvégén történteket.

Krisztivel hetek óta nem beszéltem, gyanítom azért, amit kértem tőle.

Mikor este hazaértem együtt találtam a konyhában apát és Zsuzsit főzőcske közben. A rádióból egy nyarat idéző dal szólt, vagyis inkább üvöltött, mert eléggé feltekerték a hangerőt. Apu néha a zene ütemére megforgatta a nőt az apró konyhában. A következő pillanatban apu szembefordult velem. Köszönés helyett szélesen rávigyorogtam. Lehalkítottam a rádiót, majd beleszimatoltam a levegőbe.

- Kínait csináltunk.

- Remek, éhen halok! – mondtam korgó gyomorral. 

Vacsora közben részletesen beszámoltam az iskolában történtekről, garantálva ezzel a jó hangulatot. Apu megint célozgatott arra, hogy a halála előtt még unokázni szeretne. 

Tudtam, hogy Tomiból remek apa válna, mégis nehezemre esett elképzelnem egy számomra ilyen tökéletes jövőt. A korábban megjelenő férfi képét lassan szétzúzta Vince emléke. Rá kellett jönnöm, hogy amíg ő életben van, esélyem sincs egy ilyen jövőre.

Pont kémián ültem mikor megszólalt a mobilom. a tanárnő néhány perccel közölte az osztállyal villámló szemekkel, hogy egyáltalán nem érdekli, mit csinálunk az óráján, vagy hányan megyünk át év végén. Sikeresen kiborítottuk azzal, hogy egy árva betűt sem tanultunk a dolgozatra. Ráérősen kisétáltam az udvarra.

- Szia!

- Viki, nem zavarlak?

- Dehogy, ráérek. – feleltem egy vállrándítással.

- Kovács Angéla felhívott, és találkozót kért. Hajlandó vallomást tenni a rendőrségen.

- Ennek örülök. – válaszoltam őszintén. – Remélem, hasznos lesz amit mond.

- Mindenkié az, de Krisztié lenne a legfontosabb.

Gondterhelt sóhaj szakadt fel belőlem.

- Tudom, de egyszerűen nem hajlandó beszélni velem. Nem tudod, mi lehet Tomival? Szombat óta próbálom elérni.

- Talán dolga van.

- Neked nem mondott semmit?

- Szombaton beszéltünk egy keveset, de akkor is csak az előző esti bulit emlegette.

- Ha netán beszélnél vele, mondd meg neki, hogy hívjon fel!

- Feltétlenül.

Az óra hátralévő részében bámultam magam elé, és próbáltam kitalálni, miért hazudna nekem Gábor. Biztos voltam abban, hogy valamit nem mondott el. Egyre durvább dolgok jutottak az eszembe. Talán a barátom tényleg az tervezi, hogy megöli Vincét, és az ügyvéd mégis segít neki? Fogalmam sincs hogyan vergődtem át a sulin, de a viselkedésem a barátnőmnek is feltűnt, aki azonnal azt javasolta, hogy menjek fel hozzá, és együnk csokit. Szerinte messziről ordított rólam, hogy boldogság hormonra van szükségem. Nehézkesen bólintottam rá, mert tudtam, ha nem vigyázok, könnyen kihúzhat belőlem bármit. Én viszont a lehető legkevesebbet szerettem volna megosztani vele.

- Szóval, – kezdte komolyan mikor már félórája ültünk a szobájában csokit majszolva. – elárulod, mi van vagy húzzam ki belőled?

- Tomi furcsán viselkedik. – mondtam az ágytakaró szélét csavargatva. – Pénteken láttam őt egy lánnyal beszélgetni a kocsmában. Van egy olyan érzésem, hogy bárki is az a csaj, tuti, hogy be fog kavarni köztünk.

- Viki drágám, mond neked valamit az a szó, hogy féltékenység?

- Igen, de ez talán más.

- Na, és miért? – vonta fel a szemöldökét.

Olyan érzésem támadt, mintha belém látna, és a következő pillanatban elkezdené mondani szóról- szóra, hogy mi jár a fejemben. 

- Mert Tomi régebben zűrös ügyekbe keveredett, és félek, hogy ennek a lánynak is köze van ezekhez a zűrös ügyekhez.

- Hát fogalmazni aztán tudsz. – jegyezte meg fanyarul.

- Bocsi, de be kell érned ennyivel. – mosolyogtam, próbálva elűzni a helyzet komolyságát.

- Ennyire gázos a dolog?

- Sajnos.

- Én a helyedben, egyszerűen rákérdeznék.

- Ja, amúgy a telefont sem veszi fel.

- Akkor menj át hozzá. – mutatott rá a barátnőm, némi ingerültséggel a hangjában.

- Félek attól, amit hallani fogok. – vallottam be.

- Akkor szenvedj Viki, nem tudok mást mondani! De ezzel a viselkedéssel csak magadnak ártasz.

Mikor hazaért Virág egyből megkérdezte nála alszom-e. A kislány örömére igent mondtam, aztán felhívtam aput, hogy ne számítson rám az este - bár a háttérzajokból ítélve, nem is nagyon kelletem én otthonra.

Fürdés után filmet néztünk, és befontuk egymás haját. Ahogy a kislány az ölemben ült, én pedig hosszú szőke haját fésültem, feltámadt bennem a gondolat, hogy gyereket szeretnék.

Éjszaka arra ébredtem fel, hogy a mellettem alvó lány hozzábújt. Átöleltem, és tudtam, hogy bármire képes lennék érte.

 A reggeli nyüzsgéstől úgy éreztem, mintha egy másik bolygóra kerültem volna. Otthon ilyenkor a rádió szolgáltatta az alapzajt. Itt viszont mi magunk, ahogy készülődés közben beszélgettünk, és zajongtunk mindenféle dologgal, ami a kezünkbe került.

Alig, hogy leértünk a buszmegállóba, megszólalt a mobilom.

- Nem baj, ha nem megyek veletek?

- Tomi?

- Igen.

- Ő a pasid. – ez inkább megállapításnak hangozott, mint kérdésnek. – Miért nem jössz velünk? – kérdezte Virág.

- Mert beszélnem kell vele.

- Leordítod a haját? – mosolygott.

- Valami olyasmi. Figyelj, megígérem, hogy lemegyek Lillával eléd a suliba.

- Becsszó?

- Igen.

Mosolyogva megöleltem a kislányt, aztán gyalog a suli felé indultam, miközben fogadtam a hívást.

- Jó, hogy végre eszedbe jutottam! – mordultam egyet, bár ha nem a nyílt utcán lettem volna, biztosan szaftosabban fejezem ki magam. 

- Tudom, hogy fel kellett volna hívnom téged! – Tomi hangja bűnbánóan csengett, de pillanatnyilag ez egyáltalán nem hatott meg.

- Nem egyszer kerestelek, de rám se bagóztál!

- Ezt most nehéz lenne elmagyarázni.

- Pedig szükség lenne rá!

- Gyere át délután és elmondok mindent.

Miután letette, egy pillanatig késztetést éreztem, hogy földhöz vágjam a telefonomat, aztán rájöttem, hogy nincs pénzem másikra.